„A neoadvaita esetében a nagy mondatok mennyiségileg is döntővé válnak. Mondhatnánk, program lesz belőlük, az utcára kerülnek. Súlyukat és jelentőségüket veszítik, horribile dictu közhellyé alakulnak. Elcsépelik őket, és a neoadvaitin mentalitásmás említett jellegzetességei miatt is felhígulnak. Szentimentális vigasz, terápiaszerű eszköz, pszichikus szuggesztió lesz belőlük – úgy mások, mint saját maguk felé.” (Horváth Róbert: A neoadvaita probléma)

*

Az internet okkult káosztengerében megmártózva nem régiben belebotlottam egy névbe: Rupert Spira. Nem tekintem olyan személynek, akit egy elkötelezett spirituális gyakorló ne kerülhetne meg, mindazonáltal korunk szellemi felhozatalát tekintve üde színfoltként mutatkozott, ami miatt pár mondatot megéri ráfordítanom. Az illető egy neoadvaitin tanító, ami azt jelenti, hogy a nem-kettősség metafizikai tanítását fejti ki, de oly módon, hogy kevéssé érzi szükségét annak, hogy visszavezesse magát az advaita védantára, vagyis arra a hagyományra, amely által ezek az ismeretek hiteles formában a felszínre kerültek. A hagyománytól való elszakadás problémája eléggé kényes kérdés, és majdnem minden esetben egyet jelent a deviációval. Azért mondom, hogy majdnem, mert nem elképzelhetetlen – még ha nem is nagyon valószínű –, hogy valaki minden különösebb tanulás, gyakorlatozás és egy adott hagyományhoz való csatlakozás nélkül rátalál valódi önmagára, ahogyan ez a jelek alapján Ramana Maharshival is történt. Ez azért mégsem általános, ezért a Nyílegyenes ösvény nevű blogon keményen és talán nem minden alap nélkül neki is megy a szerző Spirának, mondván, megfelelő előkészületek és gyakorlás nélkül – amit a neoadvaitin tanító sokszor sugall – nem lehetséges rátalálni a végső valóságra.

Nem jutottam még hozzá a könyveihez, ezért teljes értékűen nem tudom megítélni, de videók szép számban – köztük egyre több magyar nyelvre lefordított – megtalálhatók a tanításairól. Ezek alapján nem lehet azt mondani, hogy mindaz, amit Rupert Spira mond, nem igaz. Sőt, nagyon is érdekes, mély, lényegre irányuló és ellentmondástól mentes gondolatokat oszt meg közönségével, melyek meglátásom szerint valódi szellemi tapasztalatokon alapulnak. Nem hiszem, hogy itt szándékos megtévesztésről vagy mások kihasználásáról lenne szó. A maga helyén és idejében egy szellemi embernek hasznos és érdekes lehet ilyen gondolatokkal foglalkozni. Meglátásai egészen szolipszisták, a tudati lét igazságára rámutatók, a tudatos, éber jelenlétre nagy hangsúlyt fektetők, a materialista felfogás és a személyes, lehatárolt énnel való azonosulás meghaladására sarkallók. A hangsúlyt a végső valóság közvetlen felismerésére irányítja, és ennek köszönhető az, hogy nem ad kifejezetten tradicionális módszereket, hiszen ez a végső lényeg ok-okozati értelemben nem megragadható. (Érdemes különben szem előtt tartani, hogy noha az ilyen tanítók feleslegesnek tartják egy hagyományhoz való kapcsolódást, ők maguk ezt általában azután fogalmazzák meg, hogy többé-kevésbé alaposan és közvetlenül megismerkedtek valamelyikkel. Ezt elvileg a követők sem spórolhatnák meg maguknak, még ha a tanító azt is mondja, hogy egy ponton túl ezek már nem vezetnek eredményre.)

Más kérdés, hogy a Spirához hasonló tanítókat mennyire lehet megtenni egy egész életre szóló mesternek. Főleg akkor vannak gondok, amikor egy személyt többnek tekintenek annál, mint amit adni tud. Ismerek olyan eseteket, amikor egy illető elkezd foglalkozni egy hagyománnyal, annak hiteles képviselőivel, majd végül egy furcsa fordulat következtében egy olyan modern szerzőt-tanítót tesz meg bálványának, aki ha tud is adni valamit neki szellemileg (és aki ágról-végről kapcsolódik is az adott hagyományhoz), nem képes átnyújtani azt az átütő erőt, amit egy tradíció a maga teljességében meg tud adni. Egyesek szerint például Eckhart Tollében is van valami. Elhiszem nekik. Foglalkozzanak velük nyugodtan, de úgy, hogy nem vetítenek a személyükbe olyat, amivel nem rendelkeznek, és csak akkor, ha nem pusztán önigazolásuk megerősítése gyanánt válnak követőikké.

Mások Spirát élből elutasíthatják, mondván túlságosan felhígítja, sterilizálja az eredeti tanokat. Egyeseket pedig éppen az zavarhat, hogy túl mély tanításokat oszt meg gyenge képességű vagy felkészületlen emberekkel. Ezekben is van igazság, feltéve hogy nem egy olyan, az aggódás álarcába bújt benső indulat mondatja ki velük ezt, mely nem képes elismerni, hogy rajtuk vagy a körükön kívül is létezhetnek olyan szellemi emberek, akik bizonyos szinten álló érdeklődők számára valós szellemi segítséget tudnak nyújtani.

A Mágus

A szuggesztiók keresztül-kasul áthatják emberi életünket. Szuggesztió hatása alatt vagy, amikor könyvet olvasol, amikor megnézel egy filmet, vagy amikor egy markánsabb véleményt képviselő alakkal társalogsz. Mindnyájunknak megvannak a magunk sajátos szempontjai, amelyekkel egyedül és kizárólag mi rendelkezünk, és amiket hajlamosak vagyunk hol tudatosan, hol önkéntelenül másokra kényszeríteni. Így az emberi társadalom szuggesztiók kusza halmaza, melyben oda-vissza kölcsönösen befolyásoljuk egymás tudatát, dolgokat illető felfogását.

Megesik, hogy kiötlesz egy új, találó kifejezést, és napokkal később már egy idegentől hallod visszacsengeni. Máskor határozottan kiállsz egy dolog mellett, és talán már néhány pillanattal a tetted után beléd nyilall a felismerés: ez nem is az én saját gondolatom. Vagy bemész egy boltba, ahol nem találsz semmi kedvedre valót, de az eladó kedvességére való tekintettel mégis kisétálsz valamivel, amire nem is volt szükséged. A múltba visszatekintve temérdek olyan megnyilvánulásunk és állásfoglalásunk volt, amelyeket ma már érthetetlennek és megmagyarázhatatlannak tartunk. Ez azt jelenti, hogy valamiféle idegen erővel vitettük magunkat, amelyek noha hasonlítottak a mi akaratunkhoz, mégis különbözőek voltak tőle. Sokszor ez az idegen akarat olyannyira különböző a miénktől, hogy szinte felfoghatatlan, mi volt benne mégis az, amivel azonosulni tudtunk, és amit szinte teljesen a sajátunknak tekintettünk.

Némely szuggesztió tiszavirág életű, jönnek és mennek, mint a tenger hullámai, mások viszont akár évtizedekig is kísérhetnek bennünket. Némelyek csak kis hatással vannak ránk, míg mások nagy erővel befolyásolnak. Vannak aztán a könnyen felismerhető, és az alattomosan rejtőzködő szuggesztiók is, mely utóbbiak akár túl is terjeszkedhetnek az emberi sík határán. Nem kérdés, hogy a mágust elsősorban ez utóbbi, a lét és a tudat végső természetével kapcsolatos befolyások érdeklik, de először nem árt megfigyelni, hogy ki tudunk-e alakítani bizonyos függetlenséget legalább a mindennapos élet során.

Nem azt mondom, hogy senkire sem szabadna hallgatnod, vagy hogy mások különféle hatása feltétlenül negatívan érintené életedet. Fontos, hogy legyenek olyanok, akiket követhetsz, ám csak azzal a feltétellel, ha közben fel-felteszed magadnak a kérdést: jó, most követek valakit, de önmagamat követem-e még? Önmagad alatt a legbenső lényegedet értem, az egyedüli szuggesztiómentes pontot. A mester, ha valódi mester, ezt segít megtalálnod, és nem őt magát. Vagyis önnön lényegeden kívül a mester az egyetlen létező, aki nem akar befolyásolni és eltéríteni és a maga személyes érdekei szerint alakítani.

Nem úgy a többi ember, és főleg azok, akiknek nem merül fel szempontként a személyes érdekek meghaladása. Az ilyen embertípus lételeme, hogy higgy neki, s hogy azt az okkult energiamezőt szippantsd magadba, amelyet ő áraszt magából, s amely viszonyulásod az ő varázsát táplálja. Annak a bűvöletnek a habzsolására vesz rá, amelynek nagymértékben ő maga is foglya. S mikor elég közel kerülsz hozzá, elkábulva mérgének fojtogató illatától, hitvány, félig halott életét a te erőtől duzzadó véred vámpirikus kiszipolyozásával hosszabbítja meg. Tudnod kell, hogy az ilyen lény még akkor is hazug, ha igazat mond, s ha megnyilvánulásaival látszólag – és talán egy darabig ténylegesen – a te gyarapodásodat szolgálja.

Bármi lehet okkult erők közvetítője, egy közösség, egy szekta, egy tévtanító, egy örökösen kritikus kívülálló, egy családtag, egy szerető, egy filmsztár és persze a tévé, ami maga a megtestesült szuggesztió. A hipnózisban más akaratát végzem, miközben meg vagyok győződve arról, hogy a sajátomat. Ilyen hipnózisokba ringatnak bele mások, s ringatjuk bele saját magunkat is egy nem kellően éber élet során.

Végső soron ez persze mind önszuggesztió. Magamat hitegetem, amikor saját hibáimat csak másban vagyok hajlandó észrevenni, vagy amikor úgy gondolom, mások vétkeinek leleplezésével és terjesztésével kiválthatom a saját aktuális állapotommal való szembesülést. Mindezeken túl pedig én vagyok az, aki elhitetem magammal, hogy problémáim, viszonyaim, viszályaim vannak, én hitetem el magammal, hogy testbe zárt emberi lény vagyok: én vagyok az, aki elhitetem magammal, hogy nem vagyok abszolút.

Ily módon a saját önszuggesztióidtól való megszabadulás az első lépés mások jó- vagy rosszhiszemű befolyásolásától való megváláshoz, és ama egyetemes tévedésből való felébredéshez, amely alapján te, aki itt és most e szöveget olvasod, naivan meg vagy győződve arról, hogy nem lehetnél képes bármire.

A Mágus

Álmodom. A tudat sokszínű fénykavalkádja kápráztatja szendergő szemeimet. Áramló formák és alakok jönnek és mennek, akár a felhők, én pedig öntudatlan ámulattal bámulom figyelemrabló színházának kimeríthetetlen gazdagságát. Álmom folyója megállás nélkül hömpölyög, és én sodródom habzó, csobogó hullámaival. Rab vagyok, de gleccserlomhaságú elmém ebből mit sem észlel. Nem tud róla, hogy fogoly, és nem vetődik fel benne, hogy másképp is lehetne. Álmodott képein pihen meg fáradt s eltévedt tekintete. Nem szabad, hisz varázslat bűvöli, de ő még csak nem is firtatja, hogy így van-e.

Ekkor valami különös tör be az álomruhájában önfeledten táncoló létörvény egy eddig észre nem vett ajtaján. Az éberség szele fújdogál halkan, s áraszt majd hogy észrevétlenül frissességet a bódító karneválba. Nem kelek fel. És mégis, mintha ébren lennék. A homály és tompaság fátyla, ha nem is maradéktalanul, elillan. Éledező tudatom egy másik világba lép.

Misztériumteli ez az átlépés. Mintha maszkot húzna magára az ember. Egy olyan álarcot, amely magában foglalja az eddig külvilágnak tekintett valóság összes részletét. E mozzanat olyan, mintha egy világálarcot, melyet a nem-tudás asztalának hosszú évekre elfeledett fiókjában hagytak pihenni, újra magunkra öltenénk. E világmaszk leválaszthatatlanul az arcomra olvad, s a lények, kik az előbb még tőlem független, önálló pályákat követtek, egyetlen, összefüggő szemmé alakulnak. Álomcimboráim és én, most egyetlen, szembenállás nélküli, mindent magában foglaló szemet alkotunk.

Minden leírhatatlanul ragyogó, tiszta, zavartalan. A tárgyak élénken tündökölnek, mintha belülről áradó, önálló fényük lenne. Fényszerűek, nem anyagiak, mégis azzal a szilárdsággal és stabilitással helyezkednek el eme kristálytiszta ideatérben, ami sokszorosan felülmúlja minden földi tárgy látszólagos kimozdíthatatlanságát, és amivel csak az rendelkezhet, aki vagy ami tökéletesen azonos önmagával. A látvány élessége mellett a legkiválóbb földi szemek élményei is ezerszeresen eltörpülnek. Hibátlan minden, s a tárgyként megszűnő tárgyak zengő csendje tértestemet tetőtől talpig isteni békével hatja át.

Most hegyeket akarok látni. S az eddig fegyelmezetlenül és irányíthatatlanul kavargó létforgatag oly szelíden és engedelmesen tesz eleget kívánságomnak, mint egy új, végtelenbe nyúló láthatatlan végtag. A kékes árnyalatú, egekbe nyúló hegyek a lehető legapróbb részletességgel jelennek meg tudatom vásznán. Bármire gondolok, azon nyomban elém tárul.  Nincs szó e különállás, akadály és közvetettség nélküli szabadságra. Az vagyok, amit látok. Azt látom, amit akarok. Mondhatnám úgy is: képes vagyok látásom által, látva akarni, és szabadságommal, szabadságként látni. Ott vagyok a határtalan tér minden szegletében. Én vagyok a mindenség végtelen tágra nyílt, mindent magába habzsoló szeme. Túlcsorduló teljességem nem érzi többé semmi hiányát. Összeforrtam szerelmemmel. Nincs kettő – és nem is volt soha.

A Mágus

Kép: Kondor Attila

Különös és meglehet, jelentős tény, hogy mielőtt szerencsét próbálhatnék sajátságos célú keresgélésemmel, a szerencse maga keres föl engem. Még a turisták szokásával sem éltem, hogy megszemléljem Bombay látnivalóit. Mindazt, amit a városról tudok, kényelmesen leírhatnám egy levelezőlapon. Bőröndjeim, egy kivételével, kicsomagolatlanul, érintetlenül maradnak. Egyetlen tevékenységem abban áll, hogy igyekszem megismerkedni környezetemmel a Majestic Hotelben, amelyet egy hajón szerzett ismerősöm ajánlott, mint a város legkényelmesebb szállodáját. De éppen ez a tevékenységem vezet egy meglepő felfedezéshez. Mert ráakadok szállóbeli lakótársaim közt a varázslók céhének egyik érdemes tagjára, a különös igézetek egy művelőjére, röviden: egy eleven csodatévőre!

Az illető nem azoknak a bűvészeknek egyike, akik vagyonokat keresnek a maguk s a színházak részére azzal, hogy szemfényvesztő mutatványaikkal ámulatba ejtik a szájtátó közönséget. Nem tartozik azok közé a hivatásos varázslók közé sem, akik színpad helyett a sokkal prózaibb köznapi környezetben mutogatják bűvészfogásaikat. Nem! Ez az ember a középkori boszorkánymesterek rendjébe tartozhatna. Nap nap után titokzatos lényekkel érintkezik, akiket a közönséges ember nem láthat, de akik az ő szeme előtt világosan láthatóvá válnak! Legalábbis ez a vélemény róla. A szállodai személyzet félve tekint reá, és visszafojtott lélegzettel szól hozzá. Amerre csak elhalad, a többi vendég hirtelen félbeszakítja a beszélgetést és kérdő, zavart pillantások fordulnak utána. Ő nem keresi senkinek a társaságát, és általában ragaszkodik hozzá, hogy egyedül költse el estebédjét.

Még izgatóbbá teszi a mi szemünkben az a körülmény, hogy nemzetiség szerint se nem európai, se nem indiai. A Nílus országából érkezett. Semmi kétség: igazi egyiptomi mágus!

Nem találom könnyűnek, hogy Mahmud Bej megjelenését kapcsolatba hozzam azokkal a sötét erőkkel, amelyeket neki tulajdonítanak. A komor arc és szikár alkat helyett, amit az ember elvárna, tetszetős, mosolygó arcot, arányos, erős vállú alakot látok, gyors járása is a tevékeny emberé. Fehér köntös vagy bőrredős köpönyeg helyett kifogástalan, jól szabott modern ruhát visel. Olyan, mint egy jó megjelenésű francia, amilyet a jobb párizsi vendéglőkben mindennap láthat az ember.

Estig folyton csak vele foglalkoznak a gondolataim. Másnap kész elhatározással ébredek föl. Haladéktalanul interjút kérek Mahmud Bejtől. „Kiszedek belőle mindent”, ahogyan újságíró kollégáim szokták mondani.

Óhajomat néhány sorban leírom egy névjegy hátára, a névjegy jobb sarkába pedig odarajzolok egy apró jelet, amely elárulhatja, hogy titokzatos művészetének hagyományai nem egészen ismeretlenek előttem, abban a reményben, hogy ez megkönnyíti tervemet, s az idegen hajlandó lesz fogadni. A névjegyet nesztelep léptű szolga kezébe csúsztatom, egy ezüst rúpia kíséretében, s a varázsló szobájába küldöm.

Öt perc múlva megérkezik a válasz:

– Mahmud Bej azonnal fogadja önt, uram. Éppen most készül reggelizni, s kéri önt, szíveskedjék vele tartani.

Az első siker felbátorított. A szolga fölvezet a lépcsőn, és Mahmud Bejt az asztalnál ülve találom, előtte tea, pirított kenyér és dzsem. Az egyiptomi nem kel fel, hogy üdvözöljön. Ehelyett rámutat a szemközt álló székre, és határozott, zengő hangon szól:

– Tessék, foglaljon helyet. Bocsásson meg, de sohasem szoktam kezet fogni.

Hosszú, bő, szürke háziköntöst visel. Barna haja az oroszlán sörényére emlékeztet. Az egyik göndörödő fürt a homlokába hull. Foga megnyerő mosolyban villan meg:

– Megosztja velem a reggelit, ugyebár?

Megköszönöm. Tea mellett megemlítem azt az ámuló tiszteletet, amellyel a hotelbeliek tekintenek rá, s elmondom, milyen soká tétováztam, mielőtt bátorságot vettem magamnak a közeledéshez. Szívből nevet, félig fölemeli kezét, olyan mozdulattal, mint aki azt akarja kifejezni, hogy nem tehet az egészről, de nem szól semmit.

Kisvártatva megkérdez:

– Ön valamelyik újságot képviseli?

– Nem. Magáncél hozott Indiába. Szokatlan dolgokat óhajtok tanulmányozni, s alkalomadtán feljegyzéseket gyűjtök későbbi irodalmi munkákhoz.

– Hosszasan készül itt maradni?

– Ez a körülményektől függ. Nem tűztem ki határidőt – felelek, s az a különös érzés fog el, hogy nem én kérek tőle, hanem én adok neki interjút. De következő szavai megnyugtatnak:

– Én is hosszabb tartózkodásra jöttem Indiába. Lehet, hogy egy évet, esetleg kettőt is itt töltök. Azután továbbindulok a Távol-Kelet felé. Szeretném megnézni a világot, aztán hazatérek Egyiptomba, ha Allah is úgy akarja.

A szolga bejön és leszedi az asztalt, miután elkészültünk a reggelivel. Érzem, hogy itt az idő mélyebb vizekre evezni.

– Igaz-e, hogy ön varázserőkkel rendelkezik? – kérdem nyomatékosan.

Nyugodtan, bizalmasan felel:

– Úgy van! A mindenható Allah megajándékozott ilyen erőkkel.

Habozom. Sötét szeme merően néz reám.

– Gondolom, szeretné, ha bizonyítékokkal szolgálnék, nemde? – kérdi hirtelen.

Eltalálta óhajtásomat. Bólintok.

– Rendben van. Van önnél ceruza és papíros?

Sietve előszedem a jegyzőkönyvemet, kitépek egy lapot, aztán ceruzát veszek ki a zsebemből.

– Most kérem, írjon valami kérdést a papírosra. – Azzal fölkel, odébb megy, és az ablaknyílásban leül egy asztalka mellé. Félig hátat fordít nekem, és letekint az utcára. Több lépésnyi távolság van köztünk.

– Milyen kérdést? – tudakolom.

– Amilyet akar – felel nyomban.

Elmém különböző gondolatokkal játszik. Végül leírok egy rövid kérdést. Ezt: „Hol éltem négy évvel ezelőtt?”

– Most hajtsa össze ismételten a papírost, míg egészen kicsi négyszög nem lesz belőle – utasít. – Olyan apróra, amekkorára csak lehet.

Engedelmeskedem. Erre ő visszahúzza székét az asztalhoz, és ismét leül velem szemben.

– Kérem, szorítsa erősen a jobb tenyerébe a papírost, a ceruzával együtt.

Keményen markomba szorítom a két tárgyat. Az egyiptomi behunyja szemét, mintha mélyen összpontosítaná a szellemét. Akkor aztán újra felnyílnak a nehéz szemhéjak, a szürke tekintet merőn rám szegeződik, és az egyiptomi nyugodtan így beszél:

– A kérdés, amelyet föltett… így hangzik: „Hol éltem négy évvel ezelőtt?”

– Eltalálta! – felelek meglepődve. – Ez igazán rendkívüli példája a gondolatolvasásnak!

– Most kérem, bontsa ki a kezében lévő papírost – vág közbe.

A kis papírdarabot az asztalra teszem, és lassan széthajtogatom, amíg a lap nyitva fekszik előttem eredeti alakjában.

– Vizsgálja meg! – rendelkezik Mahmud Bej. Megteszem, és meglepő felfedezésre jutok. Mert valami láthatatlan kéz ráírta a papírosra annak a városnak a nevét, ahol négy évvel azelőtt laktam. A válasz közvetlenül a kérdés alá volt írva. Mahmud Bej diadalmasan mosolyog.

– Jó a felelet? – kérdezi.

Csodálkozva hagyom rá, mert egészen meg vagyok zavarodva. A dolog alig látszik hihetőnek. Ellenőrzésül megkérem, ismételje meg a mutatványt. Készséggel beleegyezik, és az ablakhoz megy, míg én leírom a következő kérdést. Ezzel elkerüli a feltevés lehetőségét is, hogy netán kileshetné az írást. Amellett óvatosan figyelem, és látom, hogy tekintete az utca tarka jeleneteire irányul.

Ismét összehajtogatom a papírost, és a ceruzával együtt erősen a tenyerembe szorítom. Az egyiptomi visszajön az asztalhoz és szemét lehunyva, megint mélyen koncentrál. Aztán megszólal:

– Második kérdése ez: „Miféle újságot adtam ki két évvel ezelőtt?”

Szó szerint eltalálta kérdésemet. Gondolatolvasás, ötlik eszembe.

Ismét felszólít, hogy bontsam ki a papírost. A lapot leteszem az asztalra, s bámuló szemem megpillantja rajta a szóban forgó újság címét, nehézkes betűkkel odaírva!

Varázslat? Mint képtelenséget, azonnal száműzöm ezt a gondolatot. A papírt és a ceruzát én magam vettem elő a zsebemből, a kérdéseket nem eszeltem ki jó előre, s Mahmud Bej ügyelt arra, hogy néhány lépésnyire álljon tőlem, mialatt írok. Azonfelül az egész dolog fényes nappal ment végbe.

Hipnózis? Ezzel a tárggyal sokat foglalkoztam, és felismerem könnyen, amikor valaki jogtalan befolyást igyekszik gyakorolni más emberre. Azzal is tisztában vagyok, hogyan kell az ilyen hatás ellen védekezni. És a titokzatosan papírra került szavak még ma is megvannak.

Újra elfog az értetlen ámulat. Harmadszor is megkérem az egyiptomit, hogy ismételje meg a kísérletet, s ő rááll, hogy még egyszer és utoljára megteszi. Ez is teljes sikerével végződik. (A papírdarab még sokáig megvolt birtokomban, s az írás nem tűnt el róla. Két vagy három embernek megmutattam, s azok is látták a válaszokat. Eszerint nyilvánvaló, hogy az eset nem alapult hallucináción.)

A tényeket nem lehet kétségbevonni. Kiolvasta a gondolataimat (legalábbis ezt hiszem), s valami megmagyarázhatatlan varázslat vagy láthatatlan kéz segítségével szavakat írt a papírosra, melyet szorosan a markomban tartottam, s végül, ezek a szavak pontos választ adtak kérdéseimre.

Micsoda titokzatos eljárást alkalmazhatott? Míg ezeken töprengek, kísérteties erők jelenlétét érzem. A józan ész hihetetlennek találja az egészet. Az eset idegenül s magában elkülönülve áll a természetes ítélet szempontjából. Szívem szinte elszorul a rejtelmesség érzetétől.

– Vannak Angliában emberek, akik ezt meg tudják tenni? – kérdi Mahmud Bej félig-meddig kérkedve.

Kénytelen vagyok megvallani, hogy nem tudok olyanról, aki hasonló körülmények közt véghez tudna vinni ilyen mutatványt, noha némely hivatásos bűvész kétségtelenül meg tudná tenni, ha megengednék neki, hogy szokásos segédeszközeit alkalmazza.

– Hajlandó lenne ön megmagyarázni nekem az eljárását? – tudakolom bizonytalanul, félve, hogy kissé túl sokat kívánok, amikor titkai felől kérdezősködöm. Mahmud Bej felhúzza széles vállait.

– Nagy összegeket kínáltak már, hogy áruljam el a titkomat, de egyelőre még nem szándékozom megtenni.

– Tudja-e, hogy a dolgok szellemi oldala nem egészen ismeretlen előttem? – megkockáztatom a megjegyzést.

– Észrevettem. Ha egyszer netán Európába mennék – ami könnyen megeshet – akkor ön bizonyos szolgálatokat tehetne nekem. Ebben az esetben ígérem, hogy megtanítom önt eljárásaimra, s akkor, ha kedve tartja, meg fogja tudni tenni mindazt, amit én.

– Mennyi időt igényel a tanulás?

– Ez változó, aszerint, hogy milyen ember az illető. Ha igyekszik, és minden idejét e törekvéseknek szenteli, három hónap alatt már fogalma lehet a módszerekről, de ezután még évek gyakorlatára van szükség.

– Nem fejthetné ki teljesítményeinek elvi alapjait, egyedül az elméleti részt, anélkül, hogy titkait elárulná? – erőltetem a dolgot.

Mahmud Bej kis ideig mérlegeli kérésemet.

– Jól van, ezt megtehetem, az ön kedvéért – felel halkan.

Előveszem jegyzőkönyvecskémet, és írásra készen tartom a ceruzát szavaira várva.

– Nem, kérem. Nem ma reggel. – tiltakozik mosolyogva. – Dolgom van, meg kell bocsátania. Jöjjön ide holnap egy órával ebédidő előtt, és akkor folytathatjuk beszélgetésünket.

*

Pontosan a kitűzött időben ismét Mahmud Bej szobájában ülök. Egyiptomi cigarettával telt dobozt tol elém. Kiveszek egyet s mialatt tüzet ad, megjegyzi:

– Ezek az én hazámból valók. Igen jók.

Hátradőlünk karszékeinkben, és párat szippantunk bevezetésül. A füst illatos, zamatos, a cigaretták csakugyan kitűnőek.

– Most hát ismertetnem kell az elméleteimet, ahogyan az ön angol barátai mondanák; de számomra azok nem elméletek, hanem bizonyosságok – Mahmud Bej kedélyesen nevet. – Bizonyára meglepné, ha azt mondanám, hogy én a tudományos mezőgazdaság szakértője vagyok, sőt ebben a szakmában diplomával is rendelkezem – teszi hozzá csak úgy odavetve.

Jegyezgetni kezdek.

– Egy ugyan nem látszik összefüggésben állani az én… hogy is mondjam… az én érdeklődésemmel a mágia iránt, jól tudom – folytatja. Ránézek, és látom, hogy mosoly játszadozik az ajka körül. Ő is egyenesen a szemembe néz. Ebből az emberből bizonyára érdekes cikket lehet „kiszedni”, gondolom magamban.

– Ön újságíró; bizonyára szeretné tudni, hogyan lettem varázslóvá – tudakolja.

Mohón bólintok rá, hogy úgy van.

– Jó! Egyiptom belsejében születtem, de Kairóban nevelkedtem. Olyan voltam, mint akármelyik gyermek, s ugyanazok a dolgok érdekeltek, mint a legtöbb iskolásfiút. Nagy kedvet éreztem, hogy a gazdaságot válasszam életpályámnak, s ezért egy állami gazdasági főiskolára iratkoztam be. Kemény igyekezettel tanultam, és igazi lelkesedés töltött el hivatásom iránt.

Egy napon egy öreg ember vett ki lakást abban a házban, amelyben én is laktam. Zsidó volt. Bozontos szemöldöke és hosszú szürke szakálla volt, arcán mindig komoly és merev kifejezés ült. Olyan volt, mintha a múlt századból maradt volna itt, mert nagyon régimódi ruhát viselt. Annyira tartózkodóan viselkedett, hogy a házbeliek nem mertek közeledni hozzá. Különös, de ez a titokzatos tartózkodás ahelyett, hogy távoltartott volna tőle, még inkább felkeltette érdeklődésemet. Fiatal voltam, tele önbizalommal, a félénkség teljesen hiányzott belőlem, s kitartóan igyekeztem, hogy megismerkedjem vele. Eleinte visszautasította közeledésemet, de ez csak olajat öntött kíváncsiságom tüzére. Végre is engedett állandó próbálkozásaimnak, hogy beszélgetésbe elegyedjem vele. Kinyitotta előttem ajtaját, és megengedte, hogy belépjek az életébe. Így aztán megtudtam, hogy idejének nagy részét különös tanulmányokkal és rejtelmes praktikákkal tölti. Rövidesen megvallotta, hogy a dolgok természetfölötti sajátságainak kutatása foglalkoztatja.

Képzelje csak el! Addig egész életem az iskolai tanulás és az egészséges sport csatornájában folydogált. Most egyszerre egészen másféle létformával kerültem szemtől-szembe. És ez nagy hatást tett reám. A természetfölöttiség eszméje nem riasztott vissza, mint ahogy a legtöbb fiúval történt volna. Sőt, inkább még vonzott, mert nagyszerű, kalandos élmények kilátásával biztatott. Kérve kértem az öreg zsidót, tanítana meg egy s másra, és ő végül engedett óhajomnak. Így aztán új érdeklődések és új barátok körébe kerültem. A zsidó magával vitt egy társaságba, amely gyakorlati kutatásokat végzett a mágia, spiritizmus, teozófia és okkultizmus területén. Öreg mesterem gyakran tartott előadásokat a körben, amely társaságbeli emberekből, képzett tudósokból, kormányzati tisztviselőkből és más jóállású urakból állt.

Noha még éppen csak ifjúvá serdültem, az öreg megengedte, hogy a társaság minden összejövetelére elkísérjem. Ilyen alkalmakkor feszülten figyeltem mindenre, fülem szomjasan itta a szavakat, szemem elragadtatva, de éles figyelemmel kísérte a különös kísérleteket, amelyeket gyakran végeztek a körben. Mindennek természetesen az volt a következménye, hogy gazdasági tanulmányaimat elhanyagoltam, mert minél több időt igyekeztem szentelni a természetfölötti jelenségek kutatásának. Szerencsére határozott tehetségem volt a műszaki s gazdasági tanulmányokhoz, és így különösebb nehézségek nélkül keresztülrágtam magam a főiskolán, míg megkaptam a diplomámat.

Tanulmányoztam az öreg zsidótól kapott régi, dohos könyveket, és gyakoroltam a mágikus eljárásokat s egyéb kísérleteket, amelyekre ő megtanított. Olyan gyors előhaladást tanúsítottam, hogy hovatovább olyan dolgokat is kezdtem fölfedezni, amelyeket ő maga sem tudott. Egy idő múlva elismert szakértőjévé váltam a titkos tudományoknak. Előadásokat tartottam és bemutatásokkal kísértem ezeket a kairói társaságban, míg végül ennek tagjai elnökükké választottak. De aztán lemondtam, mert el akartam utazni Egyiptomból, hogy idegen országokba menjek – mégpedig azzal a céllal, hogy vagyont szerezzek!

Mahmud Bej elhallgat, jól ápolt ujjai, amelyek már előbb is feltűntek nekem, lepattintják a hamut cigarettájáról.

– Nem könnyű cél!

Az egyiptomi mosolyog.

– Számomra nem lesz nehéz. Csak egynéhány érdeklődőt kell találnom a dúsgazdag emberek közt, akik fel akarnák használni mágikus erőimet. Máris több gazdag párszi és hindu ismer itt engem. Fölkeresnek és véleményemet kérik különböző problémáikban és bajaikban, vagy fel akarnak deríteni egyet-mást, amivel sehogyan sem tudnak boldogulni, vagy olyan felvilágosításokat óhajtanak szerezni, amelyeket egyedül az okkult módszerek tesznek lehetővé. Természetesen magad díjakat számítok nekik. Száz rúpia a legkevesebb. Őszintén szólva, sok pénzt akarok szerezni, hogy aztán abbahagyhassam az egészet, és visszavonuljak Egyiptom valamelyik békés zugába. Nagy narancsültetvényt szándékozom vásárolni, és újra a gazdasággal foglalkozom majd.

– Egyenesen Egyiptomból jött ide?

– Nem. Egy időt Szíriában és Palesztinában töltöttem, miután elhagytam Kairót. A szíriai rendőrség hallott képességeimről, és több esetben segítségemet kérte. Valahányszor nem bírtak eligazodni valamely bűntényben, végső menedékként hozzám folyamodtak. Csaknem mindig sikerült megtalálnom a tettest.

– Hogyan csinálta ezt?

– A bűntények rejtett titkait szolgálattévő szellemeim árulták el nekem, és elém varázsolták a bűntény lefolyásának jeleneteit.

Mahmud Bej kis időre elmerül visszaemlékezéseibe. Türelmesen várom további szavait.

– Úgy van, gyakorlati spiritisztának is nevezhetne, mert csakugyan szoktam szellemeket idézni, hogy segítségüket kérjem – folytatja aztán. – De ugyanakkor a szó igazi értelmében véve mágus vagyok, nem pedig bűvész, s a gondolatolvasáshoz is értek. Nem is állítom, hogy ennél több volnék.

Azt hiszem, ennyi éppen elég!

– Kérem, mondjon el egyet-mást az ön láthatatlan alkalmazottairól! – unszolom.

– A szellemekről? Nos, háromévi nehéz munkámba került, hogy szert tegyek arra az uralomra, amellyel ma rendelkezem fölöttük. Tudja, abban a másik világban, amely a mi anyagi érzékelésünkön túl létezik, éppúgy vannak gonosz, mint jó szellemek is. Arra törekszem, hogy csak a jókat vegyem igénybe. Némelyek közülük emberi szellemek, akik átmentek azon, amit a világ halálnak nevez, de legtöbb szolgálattévőm dzsinn, vagyis a szellemvilág született lakói, akik sohasem éltek emberi testben. Ezek közt vannak olyanok, akik alig állnak magasabb értelmi fokon, mint az állatok, mások viszont olyan eszesek, mint a legokosabb ember. Vannak gonosz dzsinnek is – mi így nevezzük őket Egyiptomban, s nem ismerek megfelelő angol kifejezést –, s az ilyeneket az alacsonyrendű boszorkánymesterek, főleg az afrikai törzsek varázslói veszik igénybe. De nekem semmi kapcsolatom nincsen velük. Veszedelmes szolgák, s olykor áruló módon az ellen fordulnak, aki igénybe veszi őket, és megölik.

– Kik azok az emberi szellemek, akiknek a szolgálatát felhasználja?

– Annyit mondhatok, hogy egyikük a fivérem. Néhány évvel ezelőtt halt meg, ahogyan mondják. De ne feledje el: én nem vagyok spiritiszta médium, mert soha semmiféle szellem nem szállja meg a testemet, és nem engedem, hogy uralkodjanak fölöttem. Fivérem olyképpen érintkezik velem, hogy agyamba vetíti a gondolatot, amelyet közölni akar, vagy látomásokat idéz lelki szemem elé. Így jutottak tudomásomra az Ön tegnapi kérdései is, amelyeket leírt.

– És a dzsinnek?

– Vagy harminc áll a szolgálatomra. Amikor már uralmam alá vetettem őket, előbb még ki kellett képeznem valamennyit, hogy megfelelően vigyék véghez azt, amit kívánok tőlük, tanítanom kellett őket, mint ahogyan a gyermeket táncra oktatják. Mindegyiknek tudnom kell a nevét, mert enélkül nem lehet uralkodni rajtuk. Némelyiknek a nevét azokból a dohos régi könyvekből tanultam meg, amelyeket a zsidó adott nekem.

Mahmud Bej ismét elém tolja a cigarettás dobozt, aztán folytatja:

– Mindegyik szellemre külön feladatot róttam ki; mindegyik más és más munka elvégzését sajátította el. Így például azok a dzsinnek, akik a ceruzával írt szavakat az ön papírlapjára varázsolták, képtelenek volnának segítségemre lenni a kérdések kiderítésében.

– Hogyan lép ön kapcsolatba ezekkel a szellemekkel? – hangzik következő kérdésem.

– Bármikor magamhoz hívhatom őket, csupán rájuk kell összpontosítani a gondolatomat, de a gyakorlatban rendszerint leírom arab betűkkel annak a szellemnek a nevét, akire szükségem van; ennyi elég ahhoz, hogy szinte abban a szempillantásban hozzám jöjjön.

Az egyiptomi az órájára néz. Fölkel és így szól:

– Most pedig, barátom, meg kell bocsátania, de nem adhatok több felvilágosítást módszereimre vonatkozólag. Most már talán megérti, hogy miért kell titokban tartani mindezt. Egy napon még viszontláthatjuk egymást, ha Allah is úgy akarja. Isten vele!

Meghajlik és fehér fogai mosolyban villannak meg. A beszélgetésnek vége.

*

Éjszaka Bombayban. Későn fekszem le, de nem alszom. A nehéz levegő fojtogat, mintha nem volna benne oxigén, s a hőség is tűrhetetlen. A mennyezetről alácsüggő villanyventillátor surrogó karjai csak kevés enyhülést adnak, semmi esetre sem elegendőt ahhoz, hogy fáradt szemeim lecsukódjanak. Úgy találom, hogy a lélegzés már magában véve is nehéz munka. A levegő olyan forró, hogy ilyesmihez nem szokott tüdőm minden tágulása fájdalmat okoz. Elcsigázott testemről csak úgy folyik a verejték, amelyet hálóruhám magába szív. S ami még rosszabb, agyam sem tud megpihenni. Az álmatlanság ördöge bekopogtat életembe ezen az éjszakán, s a sors akaratából nem is hagy el többé egészen addig, amíg lábam utoljára nem tapodja India földjét. Elkezdtem fizetni az alkalmazkodás díjának első részleteit a trópikus világnak.

Ágyamat moszkitóháló veszi körül, olyan, mint valami fehér szemfödő. A balkonra nyíló, tárva álló ablakon át holdfény ömlik be, és kísérteties árnyakat rajzol a sápadt mennyezetre.

Elgondolkozom a Mahmud Bejjel folytatott reggeli beszélgetésen s az előző nap meglepő jelenségein, és megpróbálok másféle magyarázatot találni rájuk, mint amivel ő szolgált, de nem sikerül. Ha az a harmincegynéhány titokzatos szolgálattévő valóban létezik, akkor ismét a középkorban vagyunk, amikor – amennyiben a legendák nem hazudnak – Európa minden városában élt és virult néhány varázsló, jóllehet az egyház és az állam gyakran akadályozta őket sötét munkájukban.

Minél inkább igyekszem magyarázatot találni, annál zavarosabb fejjel kell bevallanom sikertelenségemet.

Miért mondta Mahmud Bej, hogy a ceruzát a papírossal együtt fogjam a tenyerembe? Talán az állítólagos szellemek kivontak az irónból néhány grafitszemcsét, hogy azzal írják a válaszokat a papírra?

Emlékezetemben kutatok példák után, amelyek hasonló esetekre vonatkoznak. Vajon nem említi-e Marco Polo, a híres velencei utazó, könyvének valamelyik helyén, hogy Kínában és Tibetben bizonyos varázslókra bukkant, akik írást tudtak létrehozni anélkül, hogy a lapot érintették volna? És nem mondták-e ezek a boszorkány mesterek Polónak, hogy rejtelmes tudományukat régóta, már századokkal azelőtt sokan ismerték és gyakorolták hazájukban?

Igen, Mahmud Bej is varázsló, huszadik századi boszorkánymester. Az, hogy röviddel Indiába érkezésem után ráakadtam, biztató és ígéretes előjelnek tűnik előttem, hogy még különösebb felfedezések várnak reám. Képletesen azt mondhatnám, hogy megtettem az első bemetszést indiai tapasztalataim rovásos pálcájába. Köznapi szóval: bejegyeztem első tapasztalataimat zsebkönyvemnek eddig még érintetlen lapjaira.

Paul Brunton: India titkai. Budapest, 1934, Rózsavölgyi és társa, 3. fej. Ford. Baktay Ervin.

Rendelkezhet valaki akármekkora elméleti tudással, gyakorolhatott, amennyit akart, az egész hiábavaló, amíg mindez a tudat központi tengelyére nem vetül. Ez pedig akarat nélkül nem megy. Amiként a tudatnak is többféle szintje van, úgy ez a helyzet az akarattal is, s e felismerés nélkül nem realizálódhat a kabalista tudása.

A legtöbb természeti ember hadilábon áll az akarattal. Azaz, nincs saját akarata, hanem az Aszíjá (az anyagi világ – a szerk.) fáján keletkező különféle akaratok irányítása alatt áll. E hatások közül is a legerősebb a test akarata. Növényi szervezetként például táplálkoznia és ürítenie kell, és amennyiben e tevékenységeiben meggátolják, roppant erővel próbálja érvényesíteni akaratát. A legtöbbünk életében a test nemcsak a táplálék és a pihenés alapvető igényeinek kielégítésében játszik szerepet, hanem az olyan állati vágyak kitöltésében is, mint amilyen a vonzerő vagy megnyerő fellépés. Ha ezek a törekvések valóban a társaság kedvencévé tehetnek is valakit, nem sok közük van az egyéni akarathoz. A természet akaratát teljesítik, amely össze kívánja boronálni a különböző neműeket.

A test akarata három ösvényen át emelkedik fölfelé a jeciratikus fán a Malkúttól, s így hat a psziché alsó arcára. A jobb oldalon ösztönöz, a bal oldalon visszafog, míg a középen egyensúlyozva létrehozza a testi jóérzést. Amennyiben bármelyik oldal működése zavart szenved, a Malkút központi idegrendszerét a Jeszód pszichéjéhez kötő központi oszlop a test Dátja révén értesül erről. A fájdalom és egyéb kellemetlen érzések arra serkentik az egyént, hogy gyógyulást keressen: például csillapító alkáli hatású folyadékot igyon, hogy kiegyensúlyozza a gyomrában túlságban termelődött gyomorsavat. Ez esetben az Aszíjá fája kényszeríti akaratát a Jecírára (a szubtilisabb létsíkra – a szerk.).

A jeciratikus Jeszódnál találjuk az egót; itt van a psziché alapzata. Az Aszijá ezt átfedő Dátjaként egyúttal a test képével is szolgál. A legtöbb ember esetében ez a fizikai kép sokkal tisztább és szervezettebb, mint a pszichéjükről alkotott képük, lévén hogy természeti állapotban Jeszódjuk összefüggéstelen foszlányok kusza szövevényéből áll, melyekre iskoláik, környezetük és a társadalmi szokások révén tettek szert. Csak kevesek ismerik magukat igazán, ha valami elmosódott képük van is önmagukról. Legtöbbször nem egyéb ez csalóka délibábnál, amit a maguk és mások elvárásai és a társadalom által rájuk kényszerített maszkjaik hoznak létre. Ilyen körülmények között az ego nem rendelkezik önálló akarattal, hiszen túlontúl is más hatások alatt áll, amilyen a test és a közösség nyomása. Ennek dacára mégis mutatja az akarat pislákoló nyomait. Tüzetesebb vizsgálódás után ez három aspektusra bontható, mindhárom egy-egy oszloppal van összefüggésben.

Az első ilyen jelenség az akarattalanság. Ez esetben az ego passzív oldala egyszerűen reagál az alapzatnak a forma oldalán elhelyezkedő elemeire. Nem támad rá például valaki nyíltan a kollégáira mondjuk egy sztrájk ügyében, amivel kiközösítené magát. Aláveti hát magát a többség akaratának, mivel önmagáról alkotott képét azonosítja avval, amit szakszervezetében a többiek róla gondolnak. Ez a foglalkozásszerű identitás – amilyen a doktoré vagy bányászé – mindene, amennyiben nem rendelkezik valódi egyéniséggel.

A második vonatkozás az akaratosság. Ezt a Jeszód aktív oldala hozza létre. Ilyenkor az ego különböző elemei hallatják hangjukat, nemritkán egymás ellenére, lévén hogy a legtöbb embernél az ego nem egyöntetű szerveződés, hanem a magatartásformák és gondolatok rendezetlen kaleidoszkópja, amit az ego-tudatosság rájuk irányuló figyelme kelt életre. Jó példája ennek az az ember, aki síkra száll a társadalmi igazságtalanság ellen, otthon mégis házizsarnok. Az akaratosság lehet az akarattalanság passzív oldalának ellenlábasa vagy exhibicionista, lázadó kiegészítője. Mindez annak függvénye, adott időpillanatban a fa melyik oldala az erősebb.

Az ego akarathiányának másik oka az illúzió. A Jeszódot fénytelen tükörnek is nevezik, mivel csupáncsak tükröz. Mégis többnyire ezt a tükörképet tekintik valóságnak. A dolgot tovább bonyolítja, hogy az ego tükrét korai, fogékony éveink színezik, vagy akár torzítják el. Így a gazdagok és szegények például teljesen másnak látják a világot és önmagukat, még ha ugyanabban a faluban nőttek is fel. Az akarattalanság példája az az ember, aki hamis önképe és mások elvárásai alapján éli le az életét. Az ilyen illúziók megakadályozhatják abban, hogy valaha is valódi személyiséggé érjen. Furcsa tréfája a történelemnek, hogy valaki főnöke lehet egy nála szellemileg sokkalta magasabban álló beosztottjának. Sok nagyságába fagyott király szorult rá bölcsei tanácsára.

Az ego helyes állapota a hajlandóság; szerepe az, hogy szolgálja a Tifferetben lakozó Ősvalónkat. A természeti emberben erre nem kerül sor, így nem rendelkezik egyéni vagy összehangolt akarattal azon az illúzión túl, hogy ura sorsának. A Kabalában a tanítvány, elismerve hogy nem rendelkezik önálló akarattal, kezdetben a maggídra (mesterre – a szerk.) támaszkodik a Tiferetben kifejtendő teljesítményéhez, s ezáltal megtanítja Jeszódját, miként fogadja a belülről és fentről származó útmutatásokat Ez azt jelenti, hogy alá kell rendelnie akaratát, késznek kell mutatkoznia az engedelmességre. Ez persze nem könnyű feladat, mivel Jeszód és Tiferet közt futó Cadík ösvényen „lesben áll” a bennünk lakozó gonosz. A Kabalában Sátánnak nevezik lényünk sötét oldalát, az ego „árnyékát”. A bennünk rejtező gonosz a negatív egót alkotó különálló részekből épül föl. Ez az összefüggéstelen entitás önmaga imádatával kikiálthatja uralmát a Jeszód felett. És gyakran valóban ura is a helyzetnek, mert kivirul az őt létrehozó egocentrikus világban. Amikor azután a Tiferetből közvetlenül származó parancs vagy ami rosszabb, a maggíd külső akarata beavatkozik, hogy újraformálja és irányítása alá vonja a jeszódi alapzatot, az árnyék síkra száll korábbi függetlenségéért. Nemhiába ábrázolják a legkülönfélébb testrészekből összeeszkábáltnak az ördögöt. Rendszerint rút is, ami azonban igencsak félrevezető, mivel a Jecírá lelki világában számtalan alakot ölthet, kivált ha önazonosságának megőrzése a tét. Néha az is megesik, hogy az árnyék épp a tanítvány által elsajátított új fogalmakat használja fel, hogy valamiképpen visszafelé forgassa az óra mutatóit. Figyelemreméltó előrelépés kellemes illúziójába ringatja áldozatát, ami egyáltalán nem nehéz feladat egy olyan átmeneti, képlékeny állapotban, amilyen a világ régi jeszódi képének elenyészése és az új alapzat létrejötte közötti periódus. A Sátán örökös fenyegetést jelent a Kabala művére nézve, úgyhogy mind a maggídnak, mind a tanítványnak folyton résen kell állnia.

A hajlandóságból következik a fegyelem elfogadása. A diszciplina latinul annyit jelent, „követni”, ami a Kabalában nem a maggíd, hanem a fa törvényeinek és hagyomány szerinti alkalmazásának követését jelenti. Az egyik ilyen többször emlegetett törvény a tanítvány Jeszódja és a maggíd irányító Tiferetje közötti kapcsolatra vonatkozik. Ennek révén a tanítvány megtanulja az engedelmesség módozatait, pontosabban megtanítja Jeszódját, miként álljon a Tiferet szolgálatára. Eljön azután az idő, amikor a maggíd megszűnik Salamon trónusa lenni a tanítvány számára, aki mostantól maga dönt sorsáról. Addig azonban alkalmazkodnia kell a csoport szabályaihoz is, ami segíti Tiferetje kifejlődését, és felfedi a csoport ellen dolgozó árnyék aknamunkáját. Egy törvény több szintű alkalmazására példa a megbízhatóság törvénye.

A megbízhatóság a Kabalában az adott személy jóbb és bal oldali pilléreinek kiegyensúlyozottságát jelenti. A szabályok erőszakos alkalmazása vagy a szolgai engedelmesség egyensúlyhiányra utal. A Kabala útja a tudás. Vagyis hogy tudjuk mit csinálunk és miért. Ezért a maggíd mindenekelőtt megmagyarázza, miért van szükség a szóban forgó törvényre, még ha néha csak hónapokkal, évekkel később világosodik is meg fejtegetése értelme. A törvényt azután világtörvényként fogalmazza meg, amely többféleképpen is alkalmazható. Ilyen alkalmazás lehet különféle megbízások teljesítése a csoport számára, mondjuk a kijelölt tanítvány veszi mega bort és a kenyeret, jegyzetel vagy mosogat. A hétköznapi életben az ego ilyenkor csöndben kibújik a feladat alól, a csoportban azonban ez az akarattalanság és akaratosság kiirtására is szolgál. Az ego önkéntes alávetése kulcsfontosságú gyakorlat; az embernek meg kell tanulnia engedelmeskedni, mielőtt parancsolni kezdene.

A megbízhatóság törvényének másik alkalmazása, hogy oda menjünk, ahová mondják nekünk, akármilyen kényelmetlen időpontot jelöl is ki a maggíd. Ha a tanítvány valóban megbecsüli a Kabalát, legyűri magában az árnyék makacskodását, és elmegy, akármilyen messze és akármilyen alkalmatlan időpontban is. Ez a gyakorlat nem csupán a Tiferet akarati kapcsolatait erősíti, de ki is rostálja azokat, akik nem kötelezték el magukat igazából a munkával szemben. Ami fölöttébb szükséges, mert aki itt meghátrál, tényleg csak a maga és a maggíd idejét vesztegeti.

A Tiferet akaratának kifejlesztése sarkalatos készség a Kabalában. Ezért az erre irányuló edzésnek is korán kell kezdődnie. Közvetlenül miután az alapvető elméleti alapokat a Jeszódba csöpögtettük, az egyik legalsó gyakorlat, hogy amilyen gyakran csak lehetséges, a Tiferetben lakozó Ősvalónkhoz emelkedjünk. Nem könnyű feladat ez, mivel rendes körülmények között a dolog magától jön létre, talán ha százszor egy életben, annyira elvonja a figyelmet az Aszijá sürgése-forgása és az ego önmagával való foglalkozása. Mivel nem sokat várhatunk a természeti állapottól, sajátos feltételeket kell teremtenünk. A hagyomány ortodox vonulatában a vallásos szertartások felemelik a tudatot a Jeszód szintjéről, és elősegítik a Tiferettel való kapcsolatteremtést. Ilyen alkalmas körülmények mégsem teremnek a nap bármely órájában, kivéve az olyan vallásos közösségeket, mint a szerzetesrendek vagy a haszid csoportosulások, amelyekben folytonosan imádkoznak. Ezért a kabalista számára, akinek a világban kell munkálkodnia, megfelelő emlékeztetőkre van szükség, amíg ezután el nem ér arra a fokozatra, amikor – hogy egy maggíd szavait idézzük – „bármit csináljak is, Kabalával foglalkozom”.

Az egyik ilyen módszer, ami a tanítvány akaratát erősíti, az, hogy mondjuk délelőtt tízkor, délben és délután háromkor felidézi magában a csoport tagjait. Csináljon bármit ezekben az időpontokban, vissza kell emlékeznie mindazok arcára és nevére, akik jelen voltak az elmúlt összejövetelen. A cél az, hogy felemelkedjék ego-tudatosságából a Cadík ösvényén át a Tiferetbe. Ez az akaratpróba felismerteti vele, ki is ő valójában, hol és miért teszi, amit tesz. Az ilyen önmagunkra ébredés szerfölött megdöbbentő élmény, mert felfedi előttünk a Jeszód alkonyati zónáját, ahol életünk java részét töltjük a föld és ég közötti lebegésben. Minél többször jut eszébe feladata, annál nagyobb előrehaladásról tanúskodik a tanítvány, és a sikerek számát, a többiekhez hasonlóan, neki is becsületesen be kell vallania a legközelebbi összejövetelen. Ha hazudik, inkább önmagát tagadja meg, mint társait vagy a maggídot, lévén hogy a Cadík ösvényét becstelenek nem tapodhatják. A gyakorlat másik közvetlen haszna, hogy az emlékezés pillanatában a tanítvány a csoport jótékonysági hármasságára támaszkodik. A közösség tudatának érzelmi melegében kapcsolatba kerül a többiek Ősvalójával, így, a köztük lévő távolság ellenére, kölcsönösen támogatják egymást. Ez a furcsa élmény, a mások valóságára ébredés, érezteti meg a tanítvánnyal, mit is jelent a Jecírá világában születő akaraterő.

Tudnunk kell, hogy ősvalónk akaratának kifejlesztése nem kötődik szükségképpen ezoterikus tanulmányokhoz. A természeti ember is kapcsolatba kerülhet a Tiferettel. Az ilyen emberek állati szenvedélyüket arra áldozták, hogy elérjék az aszijatikus test Keterjét, más szóval a Jecírában lakozó Ősvalónkat. Self-made-man-ekre ugyanúgy találni a művészetekben, mint a tudomány vagy az ipar területén. A háború és béke bármely foglalkozásában fellelhetők, bárhol, ahol csak a természeti ember kinyilvánítja akaratát. Sokszor valóban nagy egyéniségek ezek, a növényi létben vegetálókhoz viszonyítva mindenképpen azok. Homlokukon viselik sorsuk bélyegét, mivel a tömegekkel szemben élnek azokkal az alkalmakkal, melyeket az átlagember elmulaszt ábrándjai vagy a változástól való félelem miatt. Ez az oka annak, hogy néha a legnagyobb gonosztevőkből lesznek szentek. Megvan hozzá ugyanis a megfelelő akaraterejük.

A tanítvány akkor tesz szert egyéniségre, ha vállalja önmagáért a felelősséget. Amikor a maggíd látja, hogy elérkezett fejlődésének ebbe a szakaszába, esetleg elküldi a csoporttól. Ekkortól nem kell engedelmeskednie a maggíd meghagyásainak. Még ki is provokálhat olyan helyzetet, amikor a tanítványnak sarkára kell állnia, hogy elszakítsa a kettejüket összekötő engedelmesség fonalát. Gyakran előfordul az is, hogy a tanítványt a maggíd tanítani küldi, hogy a sorban utána jövők okításával rója le adósságát mesterének.

Allegorikus szemszögből a tanítvány a Lábán házát elhagyó Jákób helyzetében van. Jákóbhoz hasonlóan ekkor már nem béres, önmaga ura, és azt kezdhet az életével, amit akar, hiszen elmondhatja, „Ezt akarom”. Az esemény jelentőségét gyakran külső beavatási szertartással is megünneplik, melynek során a maggíd megáldja útjára bocsátott tanítványát. A szertartás maga a két pillér kölcsönhatásán alapul, miközben a maggíd a Tiferetből adja tovább a felső világokból alááradó Bárákát (áldást – a szerk.) az alant álló tanítványnak. Az ezt elfogadó tanítvány közvetlen kapcsolatba kerül Izrael házával, s imigyen immár egyként támaszkodhat a hagyomány bal oldali és a megvilágosodás jobb oldali oszlopára.

Miután megkapta a Kabalát, megkezdheti belső beavatását. Helyzete most megegyezik a Peniélben megalvó Jákóbéval. Többé nem támaszkodhat a maggídra, teljesen egyedül áll a világban – tényleg így volna? A közép semmijéből előtűnik „egy ember formája”. Itt, lelke mélyén, vívja meg Ősvalónk a harcot ŐSVALÓNKKAL, amíg azután a Dát sötétjében, a Jecírá Tiferetje és Keterje között, az ember színről színre látja az Urat. Ez a néma és láthatatlan közelség olyan felismerésekre vezeti a tudót és a tudottat, ami a Jecírá Tiferetjét a Beríjá vele egylényegű Malkútjává formálja. Jákóbból Izráel lett. A Dát tudásának ettől a pillanatától a kabalista alapzatot épít maga számára a teremtés világában. Beléphetett a mennyek országába, a Tesúvá vagy megváltás első szintjére, mely a világban lakozó lélek műve. Mostantól nem létezik többé az én akaratom, a Te akaratod az irányadó.

Z'Ev Ben Shimon Halevi: A Kabala útja. Budapest, 2001, Jószöveg Műhely, 22. fej. 169–176. o.

Érzékvilágbeli élményeivel az ember teljesen kívül áll azon a szellemi világon, amelyben az előző fejtegetések szerint a lényisége gyökerezik. Hogy ennek az átélésnek mi része van az emberi lényiségben, megtudhatjuk, ha végiggondoljuk, hogy az érzékfeletti tudatnak – mely az érzékfeletti világokba lép – éppen azoknak a lelkierőknek megerősödésére van szüksége, amelyek az anyagi világban szerezhetők meg. Ha ez nem valósul meg, a lélek bizonyos irtózást érez, irtózik belépni az érzékfeletti világba. Sőt e belépés elől azzal menekül, hogy bizonyítékokat keres a belépés lehetetlenségének igazolására. De mihelyt a lélek elég erősnek érzi magát a belépésre, mihelyt megismeri magában azokat az erőket, amik módot adnak neki arra, hogy a belépés után lényiségét önállónak érezhesse, és tudatában ne csak gondolatokat, hanem lényiségeket is átélhessen (ahogyan az őselemi és a szellemi világban), mindjárt megérzi azt is, hogy ezeket az erőket csak az érzékvilágbeli életben gyűjtheti. Belátja szükségességét annak, hogy világjáró útján a fizikai világot is meg kell ismernie.

Ezt a belátást különösen azok az élmények érlelik meg, amik a gondolkodással kapcsolatosak. Az őselemi világba való belépéskor a tudat olyan lényiségekkel népesül be, amelyek képként vehetők észre. A tudat nem jut abba a helyzetbe ebben a világban, hogy lényiségeivel szemben olyan lelki működést fejtsen ki, amilyet az érzékvilágban szokott kifejteni a gondolatok segítségével. Mégis lehetetlen volna ezen az őselemi világon belül emberi lényként eligazodnunk, ha nem gondolkodva lépnénk ide. Gondolkodó szemlélődés nélkül is megláthatnánk ugyan az őselemi világ lényiségeit; de egyikről se tudnánk, micsoda. Úgy járnánk, akár az olyan ember, aki előtt valamilyen írás van, amit nem tud elolvasni. Az ilyen embernek a szeme tökéletesen ugyanazt látja, amit az írástudóé; az írásnak jelentősége és lényisége mégis csupán az utóbbi számára van.

Az érzékfeletti tudat mindazonáltal semmiképp sem fejt ki az őselemi világban olyan gondolkodó tevékenységet, amilyet az érzékvilágban szokott. Inkább úgy áll a dolog, hogy egy gondolkodó lény – amilyen az ember – helyesen szemlélve az őselemi világot, egyúttal azt is észreveszi, hogy e világ lényei és erői mit jelentenek, míg a nem gondolkodó lény az ilyen képeket nem veszi észre, jelentőségüket és lényiségüket nem érti meg.

Amikor a szellemi világba lépünk, az ahrimáni lényiségeket például egészen más valaminek vélhetnénk, mint amik, ha nem gondolkodó lényiségként szemlélnénk őket. Ugyanígy vagyunk a luciferi lényekkel és a szellemvilág egyéb lényeivel is. Az ahrimáni és a luciferi lényiségeket az ember akkor láthatja helyesen, ha a szellemvilág magasából olyan ihletve látó tekintettel szemléli őket, amit megerősített a gondolkodás. Ha a kellő gondolkodás erejével a lélek nem fegyverkezne fel, akkor a luciferi lényiségek a szellemvilágból szemlélve, hatalmukba ejtenék az ihletve látás világát, és a szemlélő lélekben azt a káprázatot keltenék, hogy egyre közelebb és közelebb kerül tulajdonképpeni céljához, a szellemvilághoz, pedig csak ahhoz a világhoz kerül közelebb, amit a luciferi erők a maguk képére akarnak átalakítani. A lélek ugyan egyre szabadabbnak érezné magát, de olyan szellemvilágban találná magát, ami nem felel meg az ő lényiségének és eredetének. Teljesen idegen szellemi környezetbe kerülne. Az érzékvilág elrejti a luciferi lényiségeket, ezért a tudatot az érzékvilágban az ilyen lényiségek nem is téveszthetik meg. A tudat számára ezek egyszerűen nincsenek. A tudatnak pedig megvan az a lehetősége, mivel nincs az ilyen erők megtévesztő hatásának kitéve – hiszen gondolkodik –, hogy megfelelően megerősítse magát. Az egészséges tudat ösztönös sajátságaihoz tartozik, hogy a szellemvilágba csak annyira akar behatolni, amennyire az érzéki világban megerősödött. A tudatosság attól függ, hogyan tudott az érzéki világban megélni. Elemében akkor érzi magát, ha azokkal a gondolatokkal, érzésekkel, indulatokkal bír, amik az érzéki világban szerezhetők. Hogy a tudat milyen erősen csügg ezen a léten, nagyon is szembeszökően látható abban a pillanatban, amikor az érzékfeletti világba belép. Ahogyan az ember a kedves emlékeihez ragaszkodik létének bizonyos pillanataiban, ugyanúgy merülnek fel az érzékfeletti világba lépéskor a lélek mélységeiből a vonzalmak, amikre az embernek hajlandósága van. Észrevesszük, milyen erősen ragaszkodunk ehhez az élethez, amely az embert az érzékvilággal egybeköti. Ez a ragaszkodás ilyenkor teljes valójában megmutatkozik minden olyan altatás nélkül, amivel az életben erről vélekedni szoktunk. Amint az érzékfeletti világba belépünk, első érzékfölötti élményként oly mértékű önismeret jut osztályrészünkül, amilyenről addig sejtelmünk sem lehetett. Elénk tárul, mi mindent kell ezen az úton elhagynunk, ha csakugyan tudatosan akarunk abba a világba belépni, amelyben tulajdonképpen szüntelenül benne vagyunk. Amit ember létünkre tudatosan és nem tudatosan csinálunk magunkból, a legvilágosabban tárul lelki szemeink elé. Ennek az élménynek gyakran lehet olyan következménye, hogy az ember az érzékfeletti világokba való behatolás minden további kísérletéről lemond, mert ilyenkor az ember tisztán látja, mennyire másként kell éreznie s érzékelnie, ha azt akarja, hogy a szellemvilágban való időzése eredményes legyen. El kell jutnia oda, hogy lássa, egészen mássá kell fejlesztenie belső, lelki valóját, mint amilyen eddig volt, azaz ahhoz a lelki készséghez, amit már kivívott, újabbat, másfélét is ki kell harcolnia.

Tulajdonképpen mi történik abban a pillanatban, amikor az ember az érzékfeletti világba lép? Ugyanannak a lénynek látjuk magunkat, ami mindig is voltunk; csakhogy már nem az érzékek világából látjuk, ahonnan előzőleg mindig; most áltató ábránd nélkül nézzük, a maga igazi valójában, a szellem világából. A szellemi értékeket felmérő és megismerő erőkkel teljesen áthatva nézzük magunkat, és ha így teszünk, az is kiderül, hogy az érzékfeletti világba miért nem akarunk tudatosan, irtózás nélkül belépni, és megmutatkozik az az erő, amellyel a belépéshez rendelkezünk. De az is látható, hogy a belépéstől még tudatos lény létünkre is mennyire távol tartjuk magunkat. Minél alaposabban szemléljük magunkat, annál erősebbek azok a hajlandóságok, amelyek révén tudatosan az érzéki világban akarunk maradni. A fokozott tudatosság ezeket a hajlandóságokat a lélek mélységeinek búvóhelyéről csalja föl. Meg kell ismerni őket, mert csak így győzhetők le, de amikor a megismerésükre törekszünk, még nagyon is éreztetik velünk erejüket. Ők akarják a lelkünket hatalmukba keríteni; mintha bizonytalan mélységekbe húznák alá. Az önmegismerés pillanata nagyon komoly. Az önismeretről nagyon sokat bölcselkednek, nagyon sok elméletet gyártanak széles e világon. A lélek igyekszik távol tartani magát attól a komolyságtól, ami feltétele önmagunk megismerésének, és ez megnyugtató. Bölcs dolog az emberi természetnek az a rendje, hogy ösztönei ellenzik belépését a szellemvilágba, mielőtt a megfelelő érettséget el nem érte. Mekkora megnyugtatás, hogy az ember első és legjelentősebb találkozása az érzékfeletti világban nem más, mint találkozás saját magával, saját lényiségével, azzal, akinek fejlődését mindig előbbre kell vinnie!

Mondhatjuk, van valahol az emberben egy lény, aki gondosan őrködik azon a határmezsgyén, amit az érzékfeletti világba való behatoláskor át kell lépni. Ez a bennünk rejlő szellemi lényiség – aki mi magunk vagyunk, akit azonban közönséges tudatunk révén éppoly kevéssé ismerhetünk meg, ahogyan a szem sem láthatja önmagát – a szellemvilágba nyíló kapuban a „küszöb őrzője”. Megismerjük abban a pillanatban, amikor nem csupán azt érezzük, hogy ez a lényiség mi magunk vagyunk, hanem amikor mintegy kívülállóként szemközt tudunk helyezkedni vele.

Ahogyan az érzékfeletti világokból való minden egyéb élmény, a „küszöb őrzője” is a meggyarapított, önmagukban megerősödött lelki képességeket teszi láthatókká. Az „őrzővel” való találkozás egyáltalán nem olyan esemény, ami csakis az ihletve látó ember osztályrésze. Mindenki képes – ha nem is tudatosan – az őrzővel való találkozásra, mégpedig alvás közben; amíg tart az álom, az ember saját maga a küszöb őrzője. Alvás közben a lélek saját érzékfeletti lényiségévé emelkedik. Éppen csak arra nem eléggé erősek belső erői, hogy a léleknek saját magáról való tudatosságát előidézzék.

Az érzékfeletti átélések megértése céljából, különösen, amikor ezek az átélések még gyöngék és kezdetlegesek, az is igen fontos, hogy lelki szemünk figyelmét ne kerülje el, hogy a lélek nem kezdett-e el érzékfeletti élményeket élni anélkül, hogy erről számottevő tudomása lenne. Az ihletve látás ugyanis eleinte igen gyöngén jelentkezik. Annyira, hogy az ember olykor csupán azért, mert valami szinte megfogható jelenést vár, az ihletve látás illanva suhanó élményeit észre sem veszi, és nem is hajlandó élményeknek elismerni ezeket. Ilyenkor már a jelentkezésük is olyan, hogy már feltűnésükkor feledésbe merülnek; a tudatba oly gyöngén lendülnek, hogy a lélek röpke „felhőcskéiként” figyelmet egyáltalában nem is keltenek. Ezért, és mert a szellemszemléletet rendszerint egészen másnak szokás várni, a szellemvilág megpillantásáért sóvárgó komoly kutatók sokasága sem veszi észre az ilyen élményeit. Ebben a tekintetben is fölöttébb fontos a „küszöb őrzőjével” való találkozás. Ha lelkünket az önmegismerés irányába erősítjük, akkor ez a találkozás bármennyire gyönge föl- és elrebbenése is a szellemi szemléletnek, mégsem feledjük el oly könnyedén, mint más hasonlóan erőtlen érzékfeletti tapasztalatainkat, mégpedig azért nem, mert az embert a saját lényisége jobban érdekli minden másnál. – Egyáltalán nem szükséges azonban, hogy az „őrzővel” való találkozás legyen az első az érzékfeletti élmények sorában. A lélek megerősítése a legkülönbözőbb irányokból lehetséges, így e találkozás előtt is kerülhetnek szellemi látókörébe más lényiségek és folyamatok is. Ez a találkozás azonban az érzékfeletti világba való belépés után rendszerint aránylag hamarosan bekövetkezik.

Rudolf Steiner: A szellemvilág küszöbén. Miskolc, 2004, Hermit.

Az okkult szimbólumoknak nemcsak okkult irányzatokban van jelentős szerepük, hanem minden nagy társadalmi megmozdulásban is. Mihelyt egy mozgalom döntő stádiumába lép, célját szükségképpen a lényeget átfogó szimbólumokba tömöríti. Ennek éppen elég szembetűnő példáját látjuk a régebbi és a mai történelemben. Egy jól megválasztott szimbólum kötetnyi magyarázatot tesz feleslegessé. Törekvéseket semmi más nem telít annyi erővel, mint a szimbólum vagy ennek hangba átültetett formája: a jelszó. Ott, ahol az emberi szavak csődöt mondanak, a szimbólum csodát tehet. Minden akciónak, legyen az társadalmi megmozdulás vagy okkult mozgalom, valamely szimbólum jegyében kell történnie, különben nincsen átütő ereje, szívóssága, kitartása a célba jutásig. Ez univerzális, misztikus törvény.

A szimbólumokban való beszéd és kifejezési mód az emberi szellem történelem előtti korszakába vezet vissza bennünket. Ha az ősi forma mélyére hatolunk, csodálkozással kell látnunk, hogy az mennyivel pontosabb, tévedhetetlenebb közlés, mint a mai beszéd és írás. Mint már említettük, abból az ősi időből azért nem maradtak ránk írott emlékek, mert nem az általunk ismert írásmóddal jegyeztek fel, írtak és érintkeztek egymással az emberek. A külvilággal való kapcsolataik és közléseik a mindent kifejező, élő képek útján bonyolódtak le, amelyek a mondanivaló lényegét több síkon juttatták el hozzájuk. E sokszínű, gazdag tartalom természetesen fölényben van az egysíkú írással és gondolkodással szemben. Ezért, amikor magasabb értelmű, bonyolult gondolatsort kellett áttekinthetővé tenni, az okkult tanítók mindig szívesen folyamodtak a szimbolikus írásmódhoz. Ebben a formában a dolgok ezoterikus tartalma eltűnik ugyan az érzéketlen, éretlen, sötét agyvelők elől, de annál többet árul el a képzett, fejlett intuíciójú tanítványnak. Az univerzális írásmód, melynek szimbolikus hieroglifák a szavai, egyetemes törvényeken épül fel. Minden okkult eredetű hieroglifa értelmét ki lehet bogozni, ha ismerjük a háromsíkú szimbólum ABC-t. Ezt az ABC-t más szóval az „erővonalak tanának” nevezhetjük. A hieroglifák – legyenek akár képes ábrázolások, mint az egyiptomiaknál, akár geometriai ábrák – vonalaik iránya és térbeli elosztása szerint bizonyos tendenciákat rejtenek.

Ezek a tendenciák a fizikai, az asztrális és a szellemi élet minden területére érvényesek, tehát mindenütt hasonló jelentőségű törekvéseket fejeznek ki. A háromsíkú szimbólum ABC ugyanazon a törvényen alapszik, mint amelyet a grafológia már kezd felismerni. A pszichografológus e felismeréssel éri el meglepő eredményeit. Az írásban mutatkozó beszédes szimbólumok tárják fel a különben rejtett lényeget.

Térjünk most rá a szimbólumfejtés gyakorlati részére: Írott vagy kőbe vésett szimbólumoknál először is a kép térelosztását kell figyelembe venni. A teret négy részre oszthatjuk be. Ezt a beosztást legjobban kifejezi a kereszt a négyzetben:

Eszerint tehát minden képletnek van egy alsó, felső, egy jobb és bal oldali képtere, részlete. Az alsó rész jelenti az ösztönéletet, a szexuális, indulati, tudatalatti síkot. A jobb oldali rész jelenti a dinamikát, erőhatásokat, tempót; a bal oldali rész a világtól való elfordulást, gátlásokat, akadályokat. Minden emberi törekvés vagy tulajdonság besorolható e négy térbeli kategória valamelyikébe. Minden tulajdonságnak megvan a maga sajátos jegye, mely például a grafológiában pontosan a megfelelő térzónában jelentkezik. Egy erővonal mindig vagy felfelé irányul vagy lefelé; vagy lendületesen jobbra tör, vagy visszakanyarodik, illetve balra dől. Ugyanez a négy tendencia mutatkozik meg nem csupán az írásban, hanem az ember testalkatában, koponyaalkatában, arcvonásaiban, tenyérvonalaiban és mozdulataiban is, de éppen így az állat- és növényvilágban, a kőzetekben, a négy évszakban, a Föld egész arculatán és a világegyetemben. Ragadjuk ki például a fák jelbeszédének az írással való analógiáját. Egy felfelé törő fiatal ág, valamint az írásban felfelé törő végvonal fiatalos duzzadó erőt, tettvágyat, becsvágyat, gyanútlan életörömet jelent. A lefelé hajló, gyümölcstől terhes ág, s az írásban lefelé eső végvonal valami terhelést szimbolizál. A fa melankolikus vonalat mutat, gyümölcse érett, súlyos; nemsokára leszakítják róla, vagy lehull és a hernyók, a rothadás martaléka lesz.

Most nézzük a fának az embertesttel való analógiáját. A fa koronája az ember feje, az értelem és az akarat szimbolikus tere. A fa törzse, az ember törzse, az emésztő, vérképző, átvezető szervek helye. A fa gyökere az ember rejtett ösztönéletének szimbóluma, a föld sötét mélyében, a klauzúrában, az anyaméhben végbemenő szaporodási misztérium síkja, amely az embernél még a mélytudatot is jelképezi.

Íme, két szemléltető ábrája az említett analógiának:

A térelosztás kategóriáit úgy szemléltetjük, hogy részletekre bontjuk és a négy képtér jelentőségét elemezzük. Egyben tárgyaljuk, hogyan lehet a természeti jelenségeket szimbólumokba rejteni:

1. Mit szimbolizál a képtér bal oldala ?

A gátlásokat, az akadályokat, ellenségeket, a féltve őrzött titkokat, a fogyatékosságot, a szégyellt emlékeket, a jellemhibákat, a társadalomtól elkülönülő asszociális ösztönöket. Szűkebb értelemben az Egót, az egyént, az önképet. A bal oldal természete a rejtett, a rejtőző, a titkos. Színe: a sötét minden árnyalata a feketéig. Jelenti még az éjszakát, az álarcot, a bűnöző hajlamot, a félelmet és megfélemlítést, a rosszindulatot, az alattomosságot, a betegséget, a fekete mágiát, de jelenti a karmát és a jógapraxist is, valamint a börtönt és a klauzúrát. Az asztrológiában a nyolcadik és tizenkettedik házzal függ össze, vagyis a titkos ellenségek és megróbáltatások házával. Ezekben a házakban a Szaturnusz ereje dominál. A Kozmoszban, melyet Ádám Kadmon, a kitárt karú ember alakja szimbolizál, a bal kart jelenti, a rombolást, a lebontást, az ellenséges álláspontot, a lázadást bármilyen fennálló világrenddel szemben. A láthatatlan világban jelenti a bukást, az anyagba süllyedést. Kozmikus jele a Mérleg d, a Skorpió e és Nyilas f. Az évszakok közül az őszt, az elemek közül a földet és a vizet szimbolizálja.

2. Mit szimbolizál a jobb oldali tér?

Az élettől duzzadó erőt, lendületet, tempót, támadókedvet, a közösségi érzést, a külvilágot, a társadalomépítő erőket, a szociális ösztönt, de jelenthet sovinizmust és háborút is. Ide tartoznak még a nyilvánossággal kapcsolatos megnyilvánulások, a siker, az alkalmazkodás, a művészetek, a tanulékonyság, a mozgékonyság, a találékonyság.

Az évszakok közül a három tavaszi hónapot jelenti: márciust ^, áprilist _, májust `. Erős bolygók ezeken a helyeken a Mars, a Vénusz és a Merkur. Színe: a piros. A kozmikus ember Ádám Kadmon jobb karja jelképezi az alkotást, az építést, az összműködésre irányuló törekvést.

3. Mit szimbolizál a képtér alsó része?

A keletkezést és szaporodást, a szexualitást és az ösztönéletet az indulatokat és a súlyos betegségeket. A Földet, a természetet, mindenfajta magot és petét, az anyagot, a bázist, a szakadékot, a halál misztériumát. Érzékelteti a keletkezés és elmúlás egybefonódó ritmusát, a szerencsétlenséget, a baleseteket. Az évszakok közül a három téli hónapot jelenti: decembert g, januárt h, februárt i. Erős bolygó itt a Plutó, a Szaturnusz és a Neptun. A Kozmikus ember, Ádám Kadmon lábait jelenti, vagyis az anyagot. Eleme a föld. Színe: a fekete és a barna.

4. Mit szimbolizál a képtér felső része?

Az értelmet, a szellemet, az intelligenciát, az ideákat, a fantáziát, az intuíciót. Az Isteneszmét, a prófétákat, a messiásokat, a tisztánlátást, az etikát, a filozófiát, a misztikát, az asztronómiát, az asztrológiát, a tudományokat, a humanitást, a szellemi szabadságot. Eleme a tűz és a levegő. Színe: a napsárga, a világoskék, a világoszöld és az ibolyalila.

Évszaka a három nyári hónap: június a, július b, augusztus c. Legerősebb bolygók itt: a Nap és a Hold. Az emberek közösségében jelenti az önálló gondolkodást, a zsenialitást, magasabb szinten pedig a filozófia, a művészet és tudomány szintézisét. Jelképezi a Kozmikus ember, Ádám Kadmon fejét, a teremtő ideát, az elsődleges eszmét.

Idő szempontjából a térelosztás bal oldala és alsó része jelenti a múltat, a jobb oldali és felső képtér jelenti a jövőt. A misztikus középpont, amelyen a kereszt két vonala metszi egymást, jelenti az örök, a rögzíthetetlen és láthatatlan, téren és időn kívül álló jelent.

*

A térelosztás négy csoportjának elemzése nem jelenti azt, hogy mindent felsoroltunk, ami e négy csoportba tartozik és hogy kimerítettük a velük összefüggő fogalmakat. Minden csoport gazdagsága millió színében és elágazásában szinte kimeríthetetlen, és tág teret enged az egyéni kutatásnak.

A GEOMETRIAI FORMÁK SZIMBOLÓGIÁJA

1. A pont:

.

Minden erőhatás kezdete. Aszerint, hogy a térelosztás melyik helyén jelenik meg, jelenthet Istent, embert, szellemet, állatot, démont. Magasabb értelemben a pont az ajtó, amelyen át a láthatatlan világ erői belépnek a látható világba. Ezért a pont a mag, a létkezdet szimbóluma is. Minden későbbi fejlemény a pontból indul ki. A pont az ősi egység, amelynek sokszorozódása, bővülése, mozgása hozza létre a látható dolgokat. A pont még nem erővonal, csak a szunnyadó erők áttörésének kapuja.

2. A vonal:

__________________________________________

A már elindult erők útját jelzi. Tendenciáját aszerint ítéljük meg, hogy jobbról balra, balról jobbra, alulról felfelé, vagy felülről lefelé tart-e. Jelentősége a térelosztás helyei szerint változik. A balról jobbra haladó vonal a jövendőt jelenti, a térelosztásnál már felsoroltak erre is vonatkoznak. A jobbról balra tartó vonal a múltat jelenti,

erre a bal oldali térelosztásnál felsoroltak vonatkoznak. Ugyanígy az alulról felfelé tartó vonalak a felső rész, a felülről lefelé tartó vonalak az alsó

rész kulcsaival magyarázhatók meg. Az átmeneti vonalak, mint amilyen a ferde vonal, két térzóna segítségével fejthetők meg. Vegyük például a balról jobbra, ferdén felfelé haladó vonal képét. Ez a felső és a jobb oldali térzóna erőkomponenseinek hatása alatt áll. Ugyanígy elemezhető az összes többi változat is, tehát a jobbról balra, ferdén lefelé haladó vonal stb., melyek a megfelelő

térzóna erőkomponenseinek hatása alatt állnak. Figyelni kell azonban még arra is, vajon a vonal középről indul-e ki, ami a jelent szimbolizálja, vagy alulról, a múltat, illetve felülről, a jövőt jelképezve.

Háromféle vonalat különböztetünk meg: egyenes, cikkcakkos, hullám.

Az egyenes vonal akadálytalan erőkifejtést jelent. Azok az erők, melyeket az egyenes vonal jelképez, félbeszakítás és szembeszegülő ellenhatás nélkül érkeznek el céljukhoz. Az élettanban az egyenes vonal a szabad, gátlásmentes megvalósulás szimbóluma.

A cikcakkos vonal azt jelenti, hogy az erőkifejtést valamely kozmikus törvény akadályozza. Az az eszme, amelyet ez a vonal jelképez, nagy ellenállásba ütközik, ezért rövid életű.

A hullámvonal a szabályos, ritmikus változás jelképe: az élet ritmusa, az éj és a nappal váltakozása, a szív lüktetése, az óra ketyegése, a kozmikus ismétlődés. Minden, ami keletkezik, él és működik hullámvonalban halad.

A vonalak tendenciájának és a térelosztás jelentőségének ismeretében bármely szimbólum vagy hieroglifa értelmét megfejthetjük. Tudnunk kell, hogy egy ősrégi, kőbe vésett feljegyzés annak speciális tartalmán kívül olyan értelmet is elárul, amely kozmikus kulcsokat tartalmaz. Hogy ezt alaposabban is megérthessük, forduljunk például a modern grafológia analógiájához A jó íráselemző az aktuális szövegen kívül az írónak nemcsak a jellemét, szervezeti és idegstruktúráját fogja felismerni, hanem az illető kultúráltságának mértékét, társadalmi hovatartozását, környezetét és gondolkodását is. A hieroglifa és a szimbólum megfejtéséhez nagy gyakorlat kell, de nélkülözhetetlen ennek elsajátítása, mert a misztika tanítványának nemcsak látnoki tehetségre, de látnoki képzettségre is szüksége van.

3. A kereszt:

Két erővonal találkozása, melynek során egy balról jobbra tartó és egy felülről lefelé haladó erővonal metszi, két ellentétes törekvés köti, akadályozza egymást. Az élet alaptörvénye az ellenpólusok állandó kölcsönös egymásra hatása. Ez a kölcsönhatás minden tapasztalás, szenvedés, fejlődés forrása. A kereszt egyébként az érvénytelenítés, megsemmisítés jelképe is. Gondoljunk csak az ismert szólásmondásra: „arra már keresztet vethet!” –, tehát útjára enged valamit, lemond róla, elveszettnek tekinti. Ha ennek a két egymást metsző erővonalnak, amely kultúránk hatalmas szimbólumává emelkedett, mély rétegébe hatolunk, felismerhetjük benne a karma megsemmisítésének kulcsát is. A kereszt évezredek óta a messianizmus, a megváltás szimbólumává vált az emberiség számára. Krisztus az emberiség szeme láttára mutatta be a kereszt szörnyű és ugyanakkor felemelő misztériumát. A keresztet fel kell emelni! Kínok véres verejtékével, roskasztó súlyát cipelve kell felhurcolni a Golgotára, hogy testünket, a bűnöknek, a szenvedélyeknek és a halálnak ezt a rabszolgáját rajta megfeszítsük. Mert csak a megfeszítés után következhet be a végső szabadulás: a feltámadás!

4. A felfelé mutató háromszög:

Ez az ábra minden kor szimbológiájában ott szerepel és több értelmezését ismerjük. Ezeket leegyszerűsítve és sűrítve megkapjuk az istenség, a tűz, a levegő, a szellem, a felfelé törekvés hatalmas szimbólumát. Ez a háromszög magasabb rendű dolgok betűjele: Lemuria, Atlantisz, Egyiptom égbe nyúló piramisainak jelképe, a tudományok és gondolatművészet csodálatos gyűjtőlencséje, misztikus szellemkikötő a Kozmosz tengerének partján.

A külső és belső templom jelképe. Ma már tudjuk, hogy a beavatásra méltónak talált neofita fokról fokra behatolva a nagy piramis misztériumába, saját isteni énjének titkát is megismerte. Megfigyelhetjük e szimbólum térhódítását, hullámzását a későbbi keresztény kultúra templomépítészetében, amint az Isten felé sóvárgás korszakaiban előtérbe lép, azután a hűvös éteri gótikában eléri tetőfokát, hogy végül eltűnjék és felolvadjon a színes, életvidám reneszánsz kerekded, dús idomai között. A jelen és a közelmúlt templomformáját gyakran a négyszögletes formák jellemzik: kocka és magasba nyúló téglaidom az uralkodó forma, csupa felfelé induló, befejezetlen vonal a csúcs lezárása nélkül. Az is jellemző, hogy a modern kor látnok festőinek, szobrászainak és építészeinek műveiben már egy új gótika keskeny, finom szellemi ívei jelentkeznek. A szögletes formák tömör realitása, szárnyalás és hit nélkül való új tárgyilagossága fölé utat tör és felnövekszik újra a hittel és misztériummal telített igazi templomszimbólum: a csúcsív, a felfelé mutató háromszög. E szimbólum további értelme attól függ hogy milyen jelek veszik körül, milyen jelek vannak fölötte, mellette és alatta. A lótuszülésben meditáló keleti ember a felfelé mutató háromszög analógiája, s ez az ülésmód egyben analógiája a gúlának is, amelynek oly sokáig érthetetlen és részleteiben nagyrészt még ma is rejtett belső elrendezése ebben a párhuzamban kapja meg egyik magyarázatát.

A piramis a meditáló ember testi, lelki és szellemi alakját rejti magában, háromsíkú megpróbáltatását és hatalmas lehetőségeit. De mint minden helyes analógiakulcs, ugyanakkor az ember és a Kozmosz örök kapcsolatának is jelképe. A piramis csodáiról számos könyvet, tanulmányt írtak, kutatók egész életüket az összehasonlító számításoknak szentelték. Fel sem sorolható a sok elmélet: politikai, filozófiai, vallási teóriák tömege, amely a piramis köré fonódik. De ezek legtöbbje csak a piramis értelmének egyik, mégpedig a legalsó, fizikai síkján tapogatózik.

5. A lefelé mutató háromszög:

A föld, a víz, a sötétség, az anyagba törekvés, a sátáni elv ábrája. Míg a fölfelé mutató háromszögnél az erők szublimálódnak, átlényegülnek, itt az erő sűrűsödéséről, meterializálódásáról van szó. A fölfelé mutató háromszög csúcsa a szabadulás kapuja, a szellemivé finomult anyag felső pontja. A lefelé mutató háromszögcsúcs a látens dermedtségig redukálódott szellemi erők mélypontja.

6. A hatágú csillag:

Egy felfelé és egy lefelé mutató háromszög egymásba illesztve. Jelenti a kozmikus egyensúlyt, jelenti a felsőbb világok és az alvilág találkozását, vagyis az embert. A háromsíkú világ mérhetetlen fontossága és misztikus értelme egyedül az emberben válhatik teljessé, benne van meg pozitív és negatív irányban minden lehetőség az egyidejű, három síkon történő, nagy transzmutációra. Benne él, cselekszik, hat egyidejűleg alacsonyabb és magasabb lénye, a röghöz kötött fizikai lény, a vaskos indulatok és a szubtilis, művészi érzések sajkáján hányódó asztrállélek és az Isten lényegéből való szellemi elv. Az emberben testesül meg minden geometriai ábra, minden szín és minden analógia, a véges és a végtelen, az élet és a halál egymást éltető ellenpólusa.

7. Az ötágú csillag felfelé mutató csúccsal:

A kvintesszencia jele, minden dolog legtisztább lényege – az alkimisták célja, a híres pentagramm. A mágia egyetemes szimbóluma. Felső csúcsa megfelel az ember fejének, két felső kiszögellése az ember két kitárt karjának, két alsó kiszögellése a két lábának. Egyes ezoterikus iskolákban az ötágú csillag csúcsait lángokkal jelzik, amely arra utal, hogy az ember feje és négy végtagja bizonyos erőket áraszt, sugároz. A négy mozgási és egy irányítási centrum megfelel öt fontos kozmikus erőállomásnak, amelyek a mágia és misztika tanítványánál közvetlen kapcsolatba kerülnek a láthatatlan világgal. Akinél az öt centrum sugárzó erői egyensúlyban vannak, az az okkult erők mesterévé lesz. Ezért az ötágú csillag az uralom, a harmónia, átvitt értelemben a titkos tudomány, a mágus jelképe.

Az ötágú csillag jelenti még a jó célok érdekében felhasznált erőket.

8. Az ötágú csillag lefelé mutató csúccsal:

Szemben az előbbivel, a lefelé mutató csúcsú ötágú csillag jelképezi a fekete mágiát a rossz célok érdekében felhasznált erőket, a bukást. Sátáni jel. Középkori írásokban a fekete bak fejét jelképezte, a kecskebak pofáját, két szarvát, pofaszakállát és állát. A fekete bak a fajtalan éjszakai boszorkányorgiák vezére, az ördög volt. A testi gyönyöröktől elforduló kereszténység az életörömben és szépségben tobzódó Bacchus isten alakját csúf, aljas szörnyeteggé torzította, hogy csábításait leküzdje. Tévedett. A kettős természetű Bacchus mindig győz bennünk, míg meg nem szereztük az uralmat a fizikai és asztrális síkon. A sötétbe zárt vadállatot az éhség és kétségbeesés elszánttá teszi, s előbb-utóbb kitör ketrecéből. A vadállatot meg kell szelídíteni, de nem korbáccsal, megfélemlítéssel és ketreccel, hanem a jóság és teljes indulatnélküliség lenyűgöző és kivédhetetlen erejével. Ezt élte és tanította Buddha és a keresztény szentek közül Assisi Szent Ferenc. A vadállatok, a mérges hüllők: az ember indulaterői. Ha az ember megváltotta magát alantas indulataitól, megváltotta fiatalabb testvéreit, az állatokat is. Ezt a kérdést az ezoterikus fejlődéstan tárgyalja majd részletesebben.

9. A négyzet:

A szimbológiában mindig fogságot, börtönt, zárt helyet, korlátozást, megmerevedést, ásványi létet, kőzeteket jelent. Egyik kiegészítő jelképe a klauzúrának és egyben jele az időben korlátozott térnek is. Az élettel szemben ellenséges, de minden élet számára mégis szükséges jel. Értelme: mindennek, ami él és bizonyos irányba tör, térre, anyagra van szüksége, szenvedésre és klauzúrára az átváltozáshoz. A piramis alapzata is négyzet.

10. Kör:

A legegyetemesebb szimbólum. Az élet jelenségeinek mindenben visszatérő törvényét fejezi ki. Az univerzális analógiák sorában nincsen olyan kép, amelyben a kör elő ne fordulna. Számtalan értelmezését nem is lehet részletezni, mert az értelem jellegét mindig a vele együtt feltüntetett jelek határozzák meg. A végtelenséget, az örökké megújuló életet is körrel ábrázolják. A molekulától, a sejtmagtól kezdve a mérhetetlen Tejútrendszerekig mindenben felismerhetjük a kör törvényét, amely végiggyűrűzik az asztrál- és a mentálsíkon is.

11. A hármas kör:

A testet és a szellemet jelenti, s a kettőt összekötő lélek hídját. A belső kör a szellem, a külső a test, a középső a lélek. Ezen kívül szimbolizálja az anyagi, az asztrális és a szellemi világot. Ugyanezt az eszmét fejezi ki a még a körnél is régebben használt hieroglifa:

amely a vonalat használja fel a síkok érzékeltetésére, vagyis egymás alatt futó három, síkonként hosszabbodó vonalat. Kaldeában és Egyiptomban használták ezt a szimbólumot annak jeléül, hogy azt a kőtáblára vésett írást, amelyben ez a jel szerepel, három síkon kell értelmezni. Ha két vonal szerepel a kőtáblán, az kettős értelemre utal. Gyakori jelek ezek a kaldeai és egyiptomi sírfeliratokon.

12. Az egymásba kapcsolódó két kör:

A dualitás és a szövetség jele. Ha egy ábrán az ember feje fölé rajzolják, akkor azt jelenti, hogy annak az embernek a fejlődése az asztrálsíkig terjed, a vonzás és taszítás hullámzó, színes, lángoló és mégis kifinomult művészetéig –, és nem tovább.

13. A három egymásba kapcsolódó kör:

A három sík – a fizikai, az asztrális és a mentális sík – szükséges összműködését jelenti. Jelent minden hármasságot, amely áthatja egymást; a negatívot, a semlegest és a pozitívot. Jelenti az értelem, az akarat és az érzelem hármasságát; az Istent, az Igét és a testté lett Igét, a Világmindenséget. Ugyanennek az egyiptomi köntöse Ozirisz, Izisz és Hórusz hármassága. Az ősi törvénykinyilatkoztatás hármas lényegét minden népfaj hagyományai között megtalálhatjuk éppen úgy, mint a szeplőtlen fogantatás misztériumát is.

14. A spirál

Az örvénylés jele. A kozmikus méhben való keletkezés szimbóluma. Ha egy pont a térben keringeni kezd, akkor maga körül örvénylést támaszt és az örvénylés létrehozza a spirált. A spirál az a tölcsér, amelyen át a transzcendens világból erők szűrődnek a látható világba. A jobb felé irányuló örvénylés keletkező, teremtő mozgás. A bal felé irányuló pedig pusztító, romboló.

Ez pontosan megfigyelhető a bolygók és a napok keletkezésénél, pusztulásánál és újraszületésénél. A Kozmosz spirálködei ennek a törvénynek hatalmas égi táblára felrajzolt ábrái.

15. A kerék, vagy körben lévő kereszt:

A körforgás szimbóluma. Jelenti a mozgást, azt az erőt, amely a spirált elindítja. Ebből alakult ki a svasztika. A jobb felé irányuló mozgású svasztika építést, a bal felé irányuló pedig rombolást jelent. Ábrája az időben és térben való fárasztó, szenvedéssel teli körforgásnak, az élet kerekének, a szanszárának. Jelenti még az örökké áradó anyagot, a végtelen ismétlődést, a generációk sorát, a vágyakozás és ragaszkodás cölöpéhez kötözött emberi lény kétségbeesett keringését a fókusz körül.

16. A Tau:

Eredete ködbe vész. Már Egyiptom és Kaldea legrégibb emlékei között megtalálható. A vízszintes felső vonal az eget szimbolizálja, a függőleges középvonal az ég kapcsolatát a Földdel. A szimbólum értelme ez: „Az ég erői a Földre érkeznek és azt megtermékenyítik”. Egyiptomban a királyi halottak múmiamaszkja alá különféle talizmánok és amulettek közé faragott T betűt helyeztek a papok. Ennek a jelképnek az értelme ez volt: az Út. A titkos ösvény térképéül szolgált, amely az égből a Földre vezet, s amelyen át a lélek magasabb régiókba juthat. Vagyis ezzel a jellel adták át az eltávozó léleknek a mennyei titkos út kulcsát. A többi talizmánnak és amulettnek az volt a célja, hogy az alvilágon átutazó lélek számára védelmet biztosítsanak az asztrálsík sötét erőivel szemben.

17. Az egyiptomi kereszt. Níluskulcs. Ankh.

A halottról és a halál misztériumáról szóló egyiptomi sírfeliratokon és domborműveken rendszerint fellelhető a lélekmadár, csőrében ezzel a jellel. Az Ankh az élet szimbóluma, Izisz, a Nagy Anya jelvénye. Az ő méhéből ömlik elő a megnyilvánult élet fényből és árnyból, gyönyörből és kínból, mélységből és magasságból összegyúrt szövevénye, a látható és láthatatlan természet. A lélekmadár az életet viszi szárnyán a magasba és a kulcsot, amely a szabadulás kapuját nyitja. Az Ankh jelének alapja a Tau. A kör hozzáadása ezen a helyen vagyis a legfelsőbb égi síkon, az isteni ideát, az eszmét, a mentálsíkon a végső magasságot, a Harmadik Szemet jelenti. Az Ankh a kitárt karú embernek, Ádám Kadmonnak is ábrája. Az egyiptomi ábrákon Izisz bal kezében tartja a Níluskulcsot, amelynek szárával az emberiségnek mutatja az utat.

Wictor Charon: A misztikus út. H. n. 1993, Vízöntő.

„Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, mely a te saját szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Atyámfia, hadd vessem ki a szálkát a te szemedből, holott te a te szemedben lévő gerendát nem látod. Te képmutató, vesd ki először a gerendát a te szemedből és azután gondolj arra, hogy kivesd a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van.” (Lk 6:41–42)

„Ha valaki lakodalomba hív, ne ülj a főhelyre, mert lehet, hogy nálad érdemesebb embert is meghívott.  És ha odamegy hozzád, aki meghívott téged is meg őt is, és így szól: Engedd át neki a helyed! – akkor szégyenszemre az utolsó helyre fogsz kerülni.  Hanem ha meghívnak, menj el, ülj le az utolsó helyre, hogy amikor jön az, aki meghívott, így szóljon hozzád: Barátom, ülj feljebb! Akkor becsületed lesz minden asztaltársad előtt.  Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lk 14:7–11)

*

Többé-kevésbé ismeretesek azok a bizonyos szempontból nagyon is jogos kritikák, amelyek a kereszténység alaptanításaival kapcsolatos félreértésekre vonatkoznak. Látható, hova vezettek mára a szeretet, az áldozathozatal, a szerénység, az elfogadás ideáinak helytelen és az idők során egyre jobban eltorzult megragadásai. Az a viszonyulás, amit a „fordítsd oda a másik orcádat is” tanításával is összegezhetünk, a szellemi irányulás elhalványulásával sok esetben lagymatagsághoz, megalkuváshoz, a helyes és a helytelen között húzódó határ elmosódásához vezetett. Ám nem szükségszerű, hogy ez így legyen, és hogy mindazokat az elveket, amelyeket a fentebb feltüntetett híres evangéliumi idézetek magukban foglalnak, ne kellene nagyon komolyan figyelembe venned, főleg ha egy olyan közösség kialakításában veszel részt, amit meg szeretnél fosztani mindazon kicsinyes emberi vonatkozásoktól, amelyek oly sok szerveződés felbomlását okozták már.

Fontos tudnod, hogy a fenti tanítások elsősorban nem morális javaslatok. Sokkal inkább mágikus törvényszerűségek megállapításairól van szó, amelyek összefüggésben állnak a saját személlyel való önazonosítás felszámolásának aktusával, valamint az ellentétek és szembenállások szerinti szemlélet megszüntetésével. Ez nem csupán a szellemi emelkedés alapkritériuma, hanem a közösség összetartásának záloga is. Csak azok tudnak igazán erős közösségeket életre hívni, akik megvalósították vagy legalábbis valamennyire megközelítették a személytelenség (személyfelettiség) állapotát. Vagyis akiknek a kapcsolatát már nem különféle emberi vagy nézetbeli viszonyrendszerek határozzák meg, nem az érdekek és ellenérdekek ragadós pókhálója, nem az elvárások és csalódások fojtogató hangulata, hanem egy szikrázó derű, amely keresztül lát a vonzások és taszítások ködös valóságán.

Akik megfordultak közösségekben, észrevehették, hogy az egyik legnagyobb bomlasztó tényező saját személyünk felmagasztalása és közösségi szerepünk túlhangsúlyozása lehet. Azzal, hogy magadra irányítod a figyelmet, és kitüntetettségedet nem győzöd elégszer jelezni a többiek számára, szükségszerűen elvonod a közösség tekintetét (és a saját figyelmedet) attól, aminek a jegyében az eredetileg létrejött. Ez pedig nem más, mint az a Szent Szellem, amely mindig megjelenik, ha „ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében”. Ám ennek tényleges megjelenéséhez arra van szükség, hogy azon legyen a hangsúly, hogy az Ő nevében gyűlünk össze, és nem azon, hogy mi gyűlünk össze (és főleg nem azon, hogy „én”).

Más közösségekkel való vagy a közösségen belüli rivalizálás, eltúlzott kritikai viszonyulás, sérelmek okozása és gyűjtése, hibáztatás és szüntelen vádaskodás – mindezek megléte csak azt jelzi, hogy a tagok nem képesek felülemelkedni a személyeskedés szintjén. Valójában még mindig nem ők vannak a közösségért, illetve az annak hátterében rejtekező misztériumért, sokkal inkább arról van szó, hogy a közösséget akarják privát céljaikra és érdekeik szerint vagy saját személyük fontosságának igazolására – például egy zavaros hierarchiaigenlés értelmében – felhasználni.

Természetesen nem egy hamis egyenlőségeszméről beszélek. Nem is arról, hogy le kellene mondanod egy egészséges önigenlésről vagy autonómiáról. Nem arról van szó, hogy meg kellene válnod személyes érdemeidtől, meglátásaidtól vagy meg kellene feledkezned arról a rangról, ami egy természetes hierarchia szerint megillet, hanem arról, hogy a közösségen belül minden egyes mozdulatoddal eme „láthatatlan több” iránti elköteleződésedről adj bizonyságot, és hogy ez fontosabb legyen számodra bármilyen értékednél, bármilyen jogosan vagy jogtalanul felállított hierarchikus megkülönböztetésnél. Végy példát a bölcsek viselkedéséről, mondjuk Ramana Maharsiról, aki tagadhatatlan nagysága ellenére sem engedélyezte, hogy kivételezzenek vele, amit éppen azzal a céllal tett, hogy a személy – legyen az bárkié is – a lényeggel való szembesülésnek ne szabjon gátat.

A hatalom és uralom jelentősége ezen elvek betartása esetén egyébként nem kisebbül, sőt, sokszor éppen ez a mágikus formula az, amely a valódi szellemi uralom előidézője. Azzal, hogy a – megalapozottan vagy meg nem alapozottan – magadnak tulajdonított szellemi rang ellenére „megalázod magad”, és azzal, hogy minden észrevett és elsőre másoknak tulajdonított hiba kiküszöbölését magadon kezded, megtisztítod a barátság terét a szennyeződésektől, egyúttal megszabadítod magad attól a hozzáállástól, amelyben az ember csak a másikhoz viszonyítva tudja önmagát meghatározni. Kitörsz az emberi relációk és ellentétek szférájából, azon személyes korlátok közül, amelyeket éppen a másokhoz képest fennálló szellemi fensőbbséged dacos igazolása szül. Szabaddá válsz, és így valódi úrrá.

Az ilyen értelemben vett urak társasága és barátsága nevezhető szellemi közösségnek, ahol – egyéb fontos, itt most nem részletezett tényezők mellett – mindenki mérhetetlen figyelemmel van arra, hogy ezeket a mágikus törvényeket ne sértse meg, azaz mindenki ügyel arra, hogy a kapcsolat ne hulljon alá egy személyeskedő szintre. Ez pedig azzal érhető el, ha mindenki a maga részéről eleget tesz a világi formaságokkal való azonosság felszámolásának (önmegalázás), valamint a kifelé irányulás megszüntetésének és a külsőként jelentkező világ önmagára visszavezetésének (szálka és gerenda).

Mindezekből kifolyólag elég nehéz elképzelni, hogy egy közösség harmonikusan működik, amennyiben tagjai – miután szívből megértették és elfogadták – nem tartják be ezt a két jól ismert, mindazonáltal talán nem eléggé megbecsült tanítást.

A Mágus

Ez a rövid szöveg a Nam-mka' 'phrul mdzod gyűjteményből származik, és a Dzogcsen természetének megértésére szolgáló négy lényegi pontot magyarázza. Az első pont, hogy

1) a Dzogcsen nincs ellentmondásban a Két Igazsággal.

A második, hogy

2) a Dzogcsen nem ragaszkodik az önlét elméletéhez.

A harmadik a dzogcsenpák viselkedésére vonatkozik, mely szerint

3) nem tesznek meg bármit a pillanatnyi impulzusaik hatására.

A negyedik, hogy

4) nem ragaszkodnak semmihez.

A szutrákból jól ismert, hogy Buddha tanította a Két Igazságot: a Viszonylagost és az Abszolútot. Ezek kétségtelenül Buddha tanításai, ezért a Dzogcsen megértésénél fontos, hogy ne beszéljünk e Két Igazság ellen. A Dzogcsen, mely Buddha legmagasabb tanítása, azt mondja, hogy az okozatiság, vagyis a karmikus okok és következményeik nem a legmagasabb igazság. A bönpó hagyományban két módszert használnak az út járásakor. Az első esetében, a Kilenc Út legmagasabb ösvénye (Dzogcsen) szerint, a tudat természete üres. Ezért lényegét tekintve semmi dolga az okozatisággal, a karmikus okok és következményeik nem változtatják, nem módosítják. Teljesen meghaladja azokat, túl van az ok-okozaton, tehát azt mondjuk, hogy Eredendően Tiszta (ka-dag). A gyakorlónak, aki tényleg elérte a buddhaságot, és folyamatosan ebben a Természetes Állapotban tartózkodik, nem kell semmi okot létrehoznia, hogy valami mást megvalósítson. Nincs elvárása vagy félelme, hogy erényes vagy erénytelen cselekedeteinek, jó vagy rossz következménye lesz. Ez azért van, mert a Természetes Állapot az összes karmikus okot és okozatot meghaladja. Ezért a Dzogcsen, amikor a Természetes Állapotra utal, nem beszél a karmikus okokról. Ha a gyakorló nincs ténylegesen a Természetes Állapotban – ami a szokásos, közönséges, szamszárikus létezésünk – mindent a karmikus okok határoznak meg. Cselekedeteinknek következményei vannak.

Ha a Bön Kilenc Útját (theg-pa rim dgu) nézzük, a nyolc másik út nem a Dzogcsen szemlélete és gyakorlata szerint halad. Ezekben a hangsúly főleg a Viszonylagos Igazság megértésén van, és ezért sokkal több szó esik a karmikus okokról. Az összes jó és rossz eredmény okokból jön föl. Hasonlóképpen, a Thögál gyakorlataiban feljövő víziók is a Viszonylagos Igazság szférájába tartoznak (sznanag-lugsz kun-rdzob bden-pa). Az ellentmondás csak látszólagos. A Természetes Állapot szempontjából az Abszolút Igazságról beszélünk. Minden üres és benne rejlő létezéstől mentes. A Dzogcsen hangsúlyozza, hogy a Természetes Állapot az okságon túl van, nem támaszkodik semmilyen karmikus okra, de kiemeli, hogy a megnyilvánulások teljessége (sznang-lugsz) okoktól függ. Ez különösen igaz a tisztátalan karmikus víziók esetében, amire példa emberi karmikus víziónk, ahogyan az általunk ismert emberi létben vagyunk. A karmikus vízió okokból keletkezik, és mivel azonos karmikus okokkal rendelkezünk, a világot mindannyian az emberi karmikus vízió szerint fogjuk fel. Tisztátalan, mivel a tudatlanság és szenvedély okozza.

Kétfajta gyakorlóról beszélünk, a közönséges személyről és a megvalósított lényről vagy beavatottról. Ne feledjük, hogy a szavakban kifejezett tanítások tartalma, a tanítások hallgatóitól függ. Az alapvető Dzogcsen tanokat főleg az Eredendő Buddha, Dharmakája Szamantabhadra vagyis Kuntuzángpó (Kun tu bzang-po) tárta föl, és a dharmakája mindig az Igazságról „beszél”, sosem egyébről. A dharmakája a Természetes Állapot álláspontjáról szól. Ezért a Dzogcsen nem fogadja el nézetei közt a Két Igazságot. Csupán Egyetlen igazságot vagy Forrást fogad el, amit Egyedüli Lényegiségnek (thig-le nyag-gcsig) nevez. Ez a Természetes Állapot, melyben a megjelenés és üresség elválaszthatatlan. Azonban, a közönséges víziónk – a tisztátalan karmikus vízió – okokból jön föl, és a Dzogcsen egyetért ezzel. Tehát, ha megértjük a Dzogcsent, nem találunk itt semmilyen ellentmondást, hiszen ezek az Igazságok – a Két Igazság és az Egyedüli Lényegiség – különböző jelentésekkel bírnak. Ez az első pont.

A második pont szerint a Dzogcsen nem ismeri el az állandó én létét (hdag gi lta-ba). A hétköznapi életünkben mindig magunkra gondolunk. Egész gondolkodásunk ehhez az én-képzethez kötött (ami valóságos és maradandó), és az összes érzelmi reakciónk erre az énre épül. Így a valóságban nem létező ént állandóan létrehozó folyamat neve „énhez ragaszkodás” (bdag 'dzin), vagyis én-központúság. Ez a számunkra nem ismert folyamat vezetett minket egészen máig, és így számtalan életen keresztül negatív karmikus okokat gyűjtöttünk. Ez a dágdzin, vagy én-ragaszkodás a „tudatlanság”, ami itt a valódi tudás vagy tudatosság hiányát jelenti (ma rig-pa). Ennek a tudatlanságnak nincs abszolút kezdete, minden életünkben velünk volt léthabitusunk alkotóelemeként. Bármilyen dolgot látunk, azonnal elfogadjuk, vagy elutasítjuk. A felfogott tárgyat jónak vagy rossznak ítéljük, és ennek megfelelő érzelmi viszonyulásunk a ragaszkodás vagy utálat. Ha nem ragadjuk meg ('dzin-pa) a tárgyat azzal, hogy mentálisan berögzítjük, vagy megítéljük, nem fogunk ragaszkodni hozzá.

Ezért magunkba kell néznünk és meg kell próbálnunk rátalálni az úgynevezett „énre” (bdag). Hogyan gondolkodunk? Azt gondoljuk, hogy az általunk észlelt dolog rajtunk kívül létezik, objektív és valóságos. Valóban itt van, és mi megragadjuk. De ha kutatunk utána, mi a megragadandó? Hol van a megragadó? Olyan, mint egy sorozat kínai doboz kinyitása. Végül azt találjuk, hogy nincs semmi megragadható. Nézzük, hogyan működik ez a megragadó vagy dzinpá. Például ha gyötrő fejfájásunk van, azt gondoljuk, „Oh, fejfájásom van!” Van egy fejfájásérzet, de ez nem mi vagyunk. A fej sem mi vagyunk. Ragaszkodunk, azt mondván, „Beteg vagyok!” Nézzük csak meg ezt közelebbről. Nincs létező „én”, csupán a fájdalom tapasztalása. Ugyanez vonatkozik a test többi részére is. Ha mindet megvizsgáljuk, találunk-e bármilyen „ént”? A beazonosítási folyamatot, amikor az összes tapasztalásunkra ráhúzunk egy „ént” dágzinnak vagy énhez ragaszkodásnak nevezzük. Való igaz, hogy mindezek a részek a testünkhöz tartoznak, de ha egyenként megvizsgáljuk az utolsó sejtig, megtaláljuk-e az „ént”?

Levonjuk a következtetést, hogy az én nincs a fizikai testben, tehát a tudatunkban van. Tudatunkkal ugyanúgy tehetünk, mint a fizikai testünkkel, keressük benne az „ént”, és nem találjuk benne. Vegyük példának a szem-tudatot. Ha nem volna jelen, egyáltalán semmit nem láthatnánk, még ha a szem, mint érzékszerv működőképes lenne is. A hullának van szeme, de nem lát semmit, mivel a tudat nincs jelen. Ez a szem-tudat az „én”, vagy nem? Napi tapasztalásunk folyamán hasonlóképpen tanulmányozhatjuk az összes többi tudatot. Kutathatjuk magunkon kívül a felfogott dolgokban, vagy a test részeként, nem találunk sehol létező „ént”. Majd magunkban kutathatjuk, az érzék-tudatainkban, és azt találjuk, hogy ott sincs egyáltalán „én”. De mi van a gondolatainkkal? Van ez az én? Ha megvizsgáljuk tudatunkat, felfedezzük, hogy nincs egyedi önléte vagy anyaga, inkább egy időben történő folyamat, a tudatállapotok egymásutániságának különböző mentális tartalmaival. Olyan, mint a pillanatról-pillanatra változó áramlás vagy folyó. Sosem azonos. Ezekben a tudatállapotokban és a tudatállapotok tartalmaiban megtaláljuk valahol az ént? Kimerítően kutattuk kívül és belül, és mit találtunk? Hol van az oly könnyedén kiejtett „én”? Az általunk látott és tapasztalt egyik dolog sem az „én”. A dolgok nem mi vagyunk, de úgy ragaszkodunk hozzájuk, mintha azok lennénk.

Anélkül, hogy bármilyen szilárd objektív valóság lenne a térben, ragaszkodunk a világban felfogottakhoz, mintha valóságosak lennének. A felfogott dolgok nem léteznek magukban, de mi úgy fogjuk fel őket, mintha objektíven léteznének. Ez a Viszonylagos Igazság. A külső megnyilvánulások a Viszonylagos Igazság összefüggésében léteznek, de ez nem a valódi igazság, ez tudatlanság, mely kezdetektől létezett mostanáig, és a létforgatag forrása. Azt gondolhatjuk, hogy „a tudatos énem megragadja a tárgyát, de ott nincs tárgy.” Azonban ez is csak illúzió. A szokásos hiedelmünk, hogy a külső tárgynak benne rejlő léte van, de ez nincs így. Semmi sem létezik benne-rejlően, másképp a világban nem lehetne változás, és a lényegiségéhez, vagy benne-rejlő természetéhez lenne láncolva. De változást tapasztalunk, tehát nincs benne-rejlő létezés. A ragaszkodás mégis megmarad. Tehát a megragadó tudat megbízhatatlan, és tévedésekhez vezet. A felfogás során sok szép és csúnya dolgot látunk. ítéletet hozunk, vonzódást vagy undort érzünk. Valójában nincs szép vagy csúnya tárgy, ezeket az ítélkezéseket a tudatunk hozza, így e kettős hozzáállásunkat is. A sötétben az oszlopot ellenségünknek nézzük, és rácsapunk az öklünkkel. Az ellenség nem létezik önmagában, a tudatunk alkotása. Ha egy ideig teljesen sötét szobában tartózkodunk, a képzeletünk sok különös hatást hoz létre, ezeket nagyon valóságosaknak látjuk, meg akarjuk érinteni őket, és mivel káprázatok, az utunkban lévő falba ütközünk. Ezért nincs értelme, hogy vágyakozzunk eme kísértetek és káprázatok iránt, melyek valótlanok, mint az álom. Ha megértjük ezt a pontot, a vágyunk és utálatunk lecsökken.

Balról jobbra: Lopön Tenzin Namdak, Tenzin Wangyal, Lungtok Tenpai Nyima (1976)

Még ha nem is találunk semmi benne-rejlő létezést, nem mondhatjuk, hogy nem létezünk, mert mi vagyunk az, aki ragaszkodik. Létezünk, mivel a felfogott tárgyakhoz ragaszkodunk (dzinpá). Ha magunkban belső létezés után kutatunk, nem találunk semmit. Ez azonban nem jelenti, hogy nem létezünk. Például ha az itt ülő „Györgynek” nevezett személyt vesszük, azt mondhatjuk, hogy a fiúnk, barátunk, apánk, szeretőnk, vagy ellenségünk. A szobában, annak alapján, hogy milyen viszonyban van vele, mindenkinek más elképzelése van arról, hogy valójában ki is György. De ki a valódi György? Ha György a fiam, nem lehet az apám. Még ha a fiam is, a „fiam” szónak nincs minden egyebet kizáró valódi lényege, hiszen például a saját gyermekének „apám”. Tehát Györgyöt a felfogásunk és a tudatunk hozza létre, meghatározva őt a saját szemszögünkből. Tehát a tárgyi oldalról Györgynek nincs benne-rejlő léte, de az nem jelenti azt, hogy nem ül itt, mindannyiunk előtt. Az alanyi oldalról minden létezik, mert tudunk róluk és fölfogjuk, de tárgyi oldalról semmi sem létezik változatlan szilárd valóságként. Ezért nincs értelme a ragaszkodásnak vagy utálatnak e megnyilvánulások iránt. Ennek megértése a valódi dharma.

Nem könnyű a negatív cselekedetek halmozásának megállítása erős ellenszer nélkül. Gyakorlással ez az ellenszer nagyon erős lehet, és így csillapítani tudja a szenvedélyek befolyásait. A negatív cselekedetek gyengébbek lesznek, és kevésbé növekednek a gyakorlásunk következtében. így kevesebbet ártunk másoknak, és erényeket halmozunk. Pusztán a mantrák recitációja vagy a sztupák körbejárása nem elég. A változás meghozatala a tudatunkban a legfontosabb.

A harmadik pont szerint a Dzogcsen gyakorló nem cselekszik pillanatnyi impulzusai hatására, bármit megtéve, amit a pillanatban érez. Jelenleg emberi létünk van és emberi testünk, amit nem könnyű elnyerni, mivel számtalan életen keresztül halmozott, nagy mennyiségű, érdemteli karma gyűjtésének eredménye. Még ha embernek is születünk, lehetnek nagyon nehéz körülményeink, mint süketség és némaság, vagy születhetünk olyan országba, ahol nincs dharma. Tehát nem csak emberi születésre van szükségünk, hanem kapcsolatba is kell lépnünk a tanításokkal, és miután megértettük, gyakorolnunk kell azokat. Mivel a lét állandótlan, nem halaszthatjuk a dharmát a következő hónapra vagy évre, nem hagyhatjuk parlagon testünk, beszédünk és tudatunk képességeit. Nem tékozolhatjuk el életünket azzal, hogy nem cselekszünk erényesen. Ha másokról rosszat gondolunk, és helytelenül beszélünk velük, elvesztegetjük tudatunk és beszédünk lehetőségeit. Ez butaság, hiszen testünket, beszédünket és tudatunkat gyakorlásra használhatjuk a gyarapodáshoz és fejlődéshez. Minden lehetőséget ki kell használnunk a meditáció gyakorlására, hogy magunkat a Természetes Állapotra szoktassuk. Nincs kibúvó, mondván kevés az időnk, vagy túl elfoglaltak vagyunk, de, hogy mit és milyen hosszan gyakorlunk az a képességeinktől, és a körülményeinktől függ. Ha Dzogcsen gyakorlók vagyunk, életünk minden pillanatában gyakorolhatunk.

Nagyon jó, Dzogcsent gyakorlunk. A harmadik pont viszont nem azt jelenti, hogy szabados módon, mindent megtehetünk, amit akarunk, mondván, nincs bűn, vagyis a cselekedeteinknek nincs következménye. Bár a Dzogcsen hangsúlyozza, hogy a Természetes Állapot ok és hatás fölött van, és a karmikus okozatiság semmilyen módon nem befolyásolja, ez. csak akkor érvényes ránk, ha tényleg a Természetes Állapotban tartózkodunk. Másként tudatunkat és életünket teljesen a karma szabályozza. A nap folyamán időnk legnagyobb részében nem a Természetes Állapotban vagyunk, így a karma nagyon erősen hat a mindennapi gondolatainkra és cselekedeteinkre. Viszonylagos körülmények között élünk, csupán akkor vagyunk a karmától védettek, amikor tényleg a Természetes Állapotban tartózkodunk. Tehát, mindent megtenni, ami eszünkbe jut, nem a Dzogcsen helyes szemlélete. Ezek az általunk tapasztalt pillanatnyi vágyak és impulzusok, a tudatalatti karmikus lenyomataink által létrehozott befolyásoló tényezők, melyek követése – beszéljünk bármennyit is a Dzogcsenről – nem szabadság. Csak a Természetes Állapotban nincsenek szabályok vagy korlátok, csak itt van teljes szabadság.

A negyedik pont szerint a Dzogcsenben nincs semmi amihez, ragaszkodni kellene és nem is kell semmit megfogadni. A közönséges, általános víziókra és a hétköznapi életünkre utalva azt mondhatjuk, hogy minden illúzió és tudatunk hozza létre. Ha valóban megértjük ezt, nem Fogunk semmihez sem ragaszkodni, mint például a barát vagy ellenség ideája. Nem ragaszkodunk semmihez, nem ragaszkodunk a jóléthez, a vagyonhoz. Semmi sem különlegesebb a másiknál, megértjük hogy valójában minden egyenlő. Minden dolog egyformán üres és minden dolog egyformán illúzió. Ha megértjük, hogy lényegében minden dolog illúzió, nincs miért negatív érzelmeket táplálni irántuk. Az egész élet álomhoz hasonló. A jelenségeket valóban látjuk, de felolvadnak, és nem hagynak maguk után nyomot. Mi azonban, a Természetes Állapot, maradunk.

Erre a négy lényegi pontra emlékeznünk kell.

Lopön Tenzin Namdak: Dzogcsen: A filozófiától a szivárványtestig. Budapest, 2005, Fénygömb Alapítvány, 3. fej.

A magát megsemmisített ember boldog ember; nem így azok, akik még tudatában vannak emberi köteléküknek. „Nézd, mennyire boldogok ezek, ezek a »Senkik«: igen, ezek az Értők a »semmi emberei«; és nézd csak, milyen akadályokba ütközik az, akinek számára van »valami«, az az ember, akinek gondolatai »más emberek« köré fonódnak. Mert „felismerni annak közeledését, ami nem »valaki« – ez a »gnózis«”; az Út: „Felfogni, hogy »Sem-mi-ség« van, (...) meggyőződni arról, ami »nincs« (azaz – mint fentebb magyaráztuk – arról, hogy „semmi sem az enyém"), és keresztülgázolni az áron”. S ez nem könnyű feladat: „Nehéz felismerni azt, ami hamis és nem könnyű megragadni a valót sem; az ilyen ember, akinek vágyakozása megsemmisült, felismeri azt, akinek számára a »semmi van«”; tudja, „ki az, aki már túl van azon, hogy valamivé váljék vagy ne váljék” (vagyis az egész relativitáson).

Ananda K. Coomaraswamy: Akimcanna: Önmegsemmisítés. Budapest, 2000, Camelot Kiadó. (Szerk. Buji Ferenc, Horváth Róbert)