Ha egy intelligensen megfogalmazott kritika nem is tűnik minden tekintetben helytállónak, hordozhat magában olyan elemeket, amik a saját szemléletünk és viselkedésünk korrekciójához vezethetnek. Azt javaslom, ne arra szegezd a figyelmed, hogy mely pontokban nem értesz egyet Scaligeroval, hanem hogy mik azok a meglátások, amik tovább lendíthetnek aktuális állapotodon. A cikk szerzője azt állítja, hogy a legtöbbek csak a Tradíció dialektikájáig jutnak el, anélkül, hogy azt az erőt is birtokolnák, amely azt létrehozta. Továbbá azt, hogy a tradicionális ideák ismertetései és kifejtései még nem feltétlenül vezetnek be ezen erők birodalmába. A magam részéről úgy gondolom, hogy a tradicionális létszemlélet elsajátítása több lehetőséget hordoz magában, mint ahogyan Scaligero ebben az írásban láttatja, nem vitatva, hogy az általa megvilágított probléma ennek ellenére gyakran felbukkan: magukat tradicionalistának vallók – és itt meg kell vizsgálnunk, hogy mi magunk nem tartozunk-e ebbe a csoportba – sokszor csupán a Tradíció képzetében és gondolatiságában merülnek el annak a szellemi szférának az érdemi megközelítése nélkül, ami alapját és forrását képezte a nagy szellemi tanítók tevékenységének vagy például Evola munkásságának is. (A szerk.)

Meg akartam ismerni Julius Evolát, mert azt hallottam róla, hogy bátor gondolkozó, aki döntő érvekkel képes mindennel szembeszállni, és a jelen kultúrát támadni; ez homályos jellemzés volt, de elégséges ahhoz, hogy felé forduljak. Bejelentkezés nélkül, egy napon elmentem, hogy meglátogassam – alig lehettem több húsz évesnél –, és nagyon rokonszenvesen fogadott.

Nem olvastam tőle egy sort sem azelőtt, és még egy ideig azután sem, hogy megismertem; elégséges lévén számomra a vele való találkozás és az azonnali érzés, hogy egy kivételes személyiség előtt állok. Evola alakja a legeszményibb volt, mellyel addig találkoztam: úgy mutatkozott meg számomra, mint a belső erő, a bátorság és a finom humorérzék megtestesítője; ettől kezdve barátja lettem, és néhány éven át tanítványként követtem. Az elkövetkező évek során felfedezhettem benne, mint értéket, azt a ragyogó erőt, amely egy meghatározott természetben testet öltve, képes volt maga alá rendelni magát a megismerés kifejeződését is. Az én törekvésem azonban fokozatosan ennek az ellenkezője lett: meg akartam találni a megismerést, ami hozzám képest transzcendens, és általa meghaladhatom a saját személyes természetem, azaz megvalósíthatom a belső létezést.

Idővel megértettem, hogy Evolából csak egyetlen hiteles lehet, és nem lehetnek másolatok; tanításának egésze, yogá-ja, tantrizmusa, „Nagy Hordozó”-ja feltételezik azt az eredeti belső kvalitást, az imaginatív mágiát, ami a mai kutató számára az egyik cél. Még ha ez a belső minőség jelen is van a születés előtt vagy karmikus módon, a kutatónak kifejezésre juttatása és megvalósítása érdekében szüksége van a megismerésre, azaz egy noetikus metódusra. Számomra az imaginatív képesség ténylegesen ismert volt; már akkor, spontán indíttatásból, erre alapoztam belső munkám, de idővel rá kellett jönnöm, hogy ezt a képességet, ami a mű esszenciája, egy szabatos metódus szerint kell magamévá tenni. Lévén az imaginatív megismerés a mágikus megismerés feltétele,

a tanítvány művészete a tükrözött gondolkozás mögötti imaginatív fény megtalálása.

Számomra ez volt a legfontosabb, és ez volt az oka, hogy egy bizonyos pillanatban más utakra tértem, változatlanul fenntartva Evola iránt a tiszteletet és barátságot, egyszersmind a hálát a tőle eredő impulzusokért; mint röviden rámutatok, mindenekelőtt ezek révén kapcsolódhattam a „rózsakeresztes úthoz”.

Ez a kapcsolódás benső szükség volt számomra; bármely születéselőtti teremtő impulzus, amennyiben nem találja meg a neki szükséges tudati hordozót, egy olyan korszakban, mint a jelenlegi, arra kényszerül, hogy a karma hosszabb útját kövesse; elkezd rombolóan megnyilatkozni, mint önmaga ellentéte, azaz mint az ösztönök sötét élete, amit hiába tart vissza a Tradíció etikai fékezőereje, mivel

ez a metafizikai tradíció megragadhatatlan annak, aki híján van az említett tudati hatalomnak,

azaz annak, hogy a tükrözött gondolkozást eleven gondolkozássá fordítsa át; viszont éppen ez a „rózsakeresztes út”.

A tükrözött gondolkozás megfordítása Evolának valóban nem jelentett gondot, mert nem volt rá szüksége, mivel a személyiségének megfelelő szellemű erő gyanánt használhatta a mozgásban lévő gondolkozást; a szabadság megértésének képessége volt ez, de nem annak autonóm mozgása, mint magának a szabadságnak a kezdete, mivel azonos volt a saját dialektikus formájával; kivételes dialektika ez, de ezért nem képes gondolkozás lenni a saját kényszerítő formáján kívül. Evolában működött a gondolkozási dynamis megőrzésének ésmetafizikai értéke nem kérdésessé tételének bölcs ösztöne, elegendő lévén számára saját különleges dialektikájának használata, s azért is, mert e dialektika – tudati-aszketikus nézőpontból – tökéletesen működőképes volt számára. Olyan eszköz volt ez, amit nem kellett elemzésnek alávetni, mivel a kívánt funkciónak tökéletesen megfelelt. Ezen gondolkozás nem érvényesül önmagában, mint kontemplálható univerzalitás, hanem csak mint egy személyes hatalom kifejeződése – ez lényegében a Teoria és a Fenomenologia dell’ Individuo Assolutovégső értelme.

Nincs értelme Evola alakját kritizálni, mert nem léteznek olyan személyek ,akik számára e kritikának értelme lenne, épp a gondolkozás azon dimenziójának viszonylatában, amely meghatározza egy irányulás értékét. Az élő gondolkozás tapasztalása számomra sohasem volt azonos a dialektikus kifejeződéssel;

Evola rendszere azon erők világa szerint szólt hozzám, amelyből ő merített, és ezen erők világának megvalósítása volt a fontos a számomra, túl a dolgok azon látásmódján, amelyet dialektikája, mint személyes kifejezésmód hordozott, azaz túl annak a Tradíciónak a dialektikus értékein, amelyekre hivatkozott; azon értékeken, amelyek az evoliánusok – és nem Evola – számára mindent jelentenek, s amik miatt komoly nehézségeik támadnak ezen erők világának megvalósításában.

Nekem valójában ez az erő-világ volt a fontos, vagyis maga a Tradíció, és nem dialektikája; inkább életének szövedéke, mint a neve vagy formája. Dialektikus formában a Tradíció megjelenhet antimodernitásként; ez azonban lehetséges magyarázatainak csak egyike. Dialektikus síkon az ellenkezője lehet belőle. A dialektikán túl pedig a Tradíció a legmodernebb impulzus kellene, hogy legyen, mert a legrégibb. Valójában az, ami hanyatló a modern világban, az elmúltból részesedik, vagyis abból, ami halott, élettelen, időszerűtlen.

Amennyiben elfogadunk egy alászálló irányt, vagy „lezuhanást”, bölcsnek kell lenni annyira, hogy ne azonosítsuk a Tradíciót azzal a szellemiséggel, ami képtelen megállítani a „sötét kor” felé vezető folyamatot. Egy Erő, ami igazán eredeti, nem hanyatlik, s uralnia kell saját folyamatait, még akkor is, ha az a modern világ alakját veszi fel; még ezen a világon keresztül is önmagát kell akarnia. Ezért az Eredet kutatója nem utasítja el a modern világot, hanem kutatja azt, amit az Eredet igazán akarhat, a legalacsonyabb rendű érzékleti tapasztaláson keresztül is. A „lezuhanás”, vagy „sötétség” igazából ennek a feladatnak a visszautasítása, egy tradicionális álláspont jelmezében.

Mindazonáltal, amikor Evola és Guénon Tradícióról beszél, a tradicionalisták romantikus vagy lovagi bálványimádásától teljesen különböző világra hivatkozik, ezek ugyanis

elpazarolják életük legjobb éveit a „tradicionális” ideál követésére, a nélkül, hogy a legkisebb mértékben is sejtenék, hogy ezzel az Erő realizációja célul kitűzött feladatának nem tesznek eleget; álmodnak róla, szeretik, de nem valósítják meg.

A megvalósításhoz annak a mítosznak az erőit kellene megragadniuk, amiből élnek, a Tradíció képét, de erre nem képesek, mert titkon nem akarják;

nem ismerik fel a gondolkozásban lakozó erőket; ezek dialektikus kifejeződése foglalja le őket.

Nehéz a tradicionalistáknak kilépni ebből az ábrándból és megérteni az idea-erők működését, amelyhez kötődnek, birtoklásának reménye nélkül; pedig ez jelentősebb feladat, mint az erő dialektikus kifejeződése szerinti mozgás. A jelentés szintjén egyik dialektikus mítosz annyit ér, mint a másik; mindegyik, jöjjön jobbról, balról vagy középről, ugyanazt a korlátozást szenvedi el, s az idea-erők világát nem veszi észre az aszkéta, aki nem képes meglátni ezt a tradicionális diskurzuson túl. Pedig

ez a diskurzus a mindent jelenti az evoliánusok és a guénoniánusok számára. Ez magyarázza lekicsinylő, önelégült – ha nem sajnálkozó – magatartásukat azon Gondolkozás Útjával kapcsolatban, amire utalok.

Evola műve erőteljes ösztönzője a metafizikainak: felkelti az Én önmagával való korrelációjának igényét.

Ez az igény azonban a tanítványokban nem megy túl az Én naiv érzésének határán, legyen ez az érzés hősies vagy epikus is akár.

Nem válhat az akarat ösztönzőjévé azon akadály miatt, amelyet éppen az ő műveivel való viszony képez;

e művek az Én eleven megnyilvánulásai, melyek lenyűgözik másik Én-t, és megigézik az Erő egyfajta bűvöletével – egy imaginációval, amelyből nem képes másra, mint táplálkozni, inkább misztikusan, mint mágikusan.

Hasznos megfigyelni, hogy Evola bőségesen ellátja műveit metódusokkal, a „Tantrikus Yógá”-tól a „Mágia mint az Én tudományá”-ig; de amit ő valójában nem adhat meg, mivel számára nem szükséges, az az Én kapcsolata a metódussal. Nem lehet a dialektikus és absztrakt énnel átugrani az Erő metódusába; szükséges egy előzetes rendezés az Énnek ezen a fokán, hogy önnön tevékenysége középpontjaként valósítsa meg magát. De ez egy olyan „yóga”, ami nem jöhet Keletről. Olyan technika, ami – ha az Én tudományaként megvalósítják – magába foglal minden yógá-t és tovább is megy ezeknél. A Szabadság Tudománya: aki igazán keresi, megtalálja Steinernél, A Szabadság Filozófiájá-ban.

Az evoliánusok hamar magukévá teszik Evola civilizáció-kritikáját, amihez ő intuíciók és személyes erők kidolgozásával jutott el;

helyesnek találják, átveszik és gyakorolják ezt a kritikát, önmaguk bármiféle megváltoztatása nélkül, anélkül, hogy valamilyen módon birtokba vennék saját benső életüket, hogy minimális legitimitással rendelkezhessenek ahhoz, hogy a modern világ bíráinak állítsák be magukat és reprezentáljanak egy Tradíciót.

Ebben a jelenségben, amely nem egy irányzatként jelentkezik, hanem mint az evoliánus dialektika repetitív mechanizmusa,

megfosztva az eredeti erőtől, észrevehető az igazság lagymatag szeretete, az odaadás és az áldozatos akarat gyengesége, egyfajta határozatlanság, hogy szigorú kutatóként valóban kapcsolatba kerüljenek a „metafizikaival”,

amelyre az evoliánus dialektika döntően utal.

Akinek igazán sikerült kifejlesztenie az igazság szeretetét, egy meghatározott pillanatban el kell jutnia a benső cselekvéshez; de az ilyen tevékenység, amennyiben határozottan előrevisz, elkerülhetetlenül azon dialektikán kívülre vezet, ami révén idáig jutott;

a Szellem tapasztalása körvonalazódik, amelynek maga mögött kell hagynia a képzeteket, melyek ösztönözték; a tradicionális képzetek úgy jelentkeznek, mint Buddha tanításának bárkája, amelyet szükségtelen az aszkétának a saját vállán továbbcipelnie, ha egyszer átkelt vele a folyón.

Valójában ez a bárka csak a visszatérésre használható.

A tanítványokat illetően említettük az igazság lagymatag szeretetét, de szólni kell még nagylelkűségük azok iránti elégtelen voltáról is, akiket tévedések sodortak el, vagyis arról, hogy metafizikai indíttatásuk elégtelen a viszályok máyá-szerűségén való túllépéshez, a Szellem akciójának megvalósítása céljából, személyekkel való szembeszállás helyett.

Nem emberek ellen kell harcolni, hanem az alvilág istenei ellen.

Ezt a tiszta cselekvést valójában öntudatlanul visszautasítják azok, akik Evola rendszeréhez úgy nyúlnak, mint egy biztos erődítményhez, melyben saját változatlan személyiségükkel élnek; ez lényegében magának Evolának az elárulása.

Érthető a csalódás animus-a, legyen bár teljesen higgadt, amit Evola megnyilvánít, amikor azokról beszél, akik követőinek mondják magukat.

Valójában nincsenek tudatában annak, hogy az Erő általa adott rendszerének érzésében élnek, ami viszont az akarat tudományára apellál, aminek nem az érzésből kell kiindulnia, hanem a gondolkozásból, de nem a dialektikus gondolkozásból

– legyen az akár ezoterikus, mágikus vagy yóga-i –, hanem a megszabadított gondolkozásból, amely a saját dialektikus formájától szabadult meg: egy olyan módszer szerint, amely, mint említettem Evolánál nem található meg. Nem található meg, mert neki személy szerint nem volt szüksége rá azon létezés kapcsán, amellyel jelen életében azonosult; de ugyanakkor ez magyarázza meg, hogy Evola miért nem vette észre Steiner tanításának szoláris elemét, és miért fordult felé olyan kritikával, ami csak egy összefüggésben foglalkozik tárgyával, s úgy látszik, mintha pusztán pszichológiai jelentősége szerint szeretné értékelhetővé tenni, elkerülve metafizikai tartalmát; azon tartalmat, melynek tapasztalását nem biztosíthatja egyetlen logikai szisztéma sem, hacsak nem A Szabadság Filozófiája. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elég steineriánusnak lenni ahhoz, hogy ezt a szoláris elemet felfogjuk.

A Szellemtudomány azon követői, akik nem jutnak el az értelmi lélek egysíkú dimenziójának meghaladásához és öntudatlanul erre redukálják le a tanítást és ebből – bármennyire kidolgozott és filozofizált is – nem lépnek ki,

pusztán képzeteikkel mozognak az Erő világában,

mely áthatolhatatlan marad számukra, nem különböznek az evoliánusoktól, akik az értelmi-kedélylelken belül mozognak és nem lépik túl az Erő képeit vagy képzeteit, mert nem rendelkeznek az általuk használt képzetalkotástól való megszabadulás kánonával; valójában az agyisághoz való kötöttségük zárja el őket az Erőtől.

E két pozíció közelítésének kísérlete paradoxnak tűnhet, mégis, ha megfigyeljük, ezek ugyanarra a belső határra vonatkoznak: arra a tudattalan határra, ami a jövőben váratlan szövetségeket hív majd életre, melyek abszurdnak fognak látszani ugyan, viszont a leglogikusabbak lesznek. A közeljövőben az értelmi lélek uralma fogja megteremteni a Szellem elleni erők igazi frontját, a tradíció nevében éppúgy, mint az antitradícióéban, a vallásosságéban ugyanúgy, mint az ateizmuséban, a spiritualizmus nevében éppúgy, mint a materializmuséban; széles frontot, amely sokakat összeköt, mivel igazi színtere a politika.

Mondhatjuk-e, hogy egy ilyen kivételesen hiteles és nagy erejű lény, mint J. Evola, megtalálta gyökeres kapcsolatát a rejtettel? Néha biztosan, ám ezt mindannyiszor kioltotta a számára szükséges felejtés, aminek valószínűleg földi küldetése céljából azon transzcendentális ökonómia szerint kellett megtörténnie, amellyel a Szellemi Világ igazgatja egyesek ezoterikus küldetését. Bizonyos, hogy Evola támadását Steiner és az antropozófia ellen nem lehet könnyen megmagyarázni, még akkor sem, ha nem Steinert, hanem az esetleg befolyása alá kerülő olvasót illeti. Várható volt a korszak Szoláris Impulzusával szembeni frontális vagy alattomos és öntudatlan támadások sorozata (mint említettük, még belülről jövő támadások is voltak, a tan lelkes hirdetőnek részéről), és ezért érzékelhető Evola támadása is mint ami a legfrontálisabb, még akkor is, ha lényegében dialektikus, s így dialektikusan visszafordítható. Steinernek viszont nincs szüksége arra, hogy dialektikus feleletet adjon.

Mesterének megtalálásához ez idő szerint a tanítványnak is aktuális formájában kell kiállnia saját próbáit; talán Evola számára saját próbája az antropozófia volt, míg másoknak Evola kritikája Steinerrel szemben. Ebben az értelemben e kritika valóban hasznos; személy szerint, mint már rámutattam, hálás vagyok Evolának érte, mert arra ösztönzött, hogy ellenőrizzem azokat a pontokat, amelyek lényegesnek látszanak a steiner-i rendszer sebezhetőségét illetően. Lévén egy belső választás a tét, ami az egész életet befolyásolja, Evola kritikája eszközként alkalmazható egy ilyen választáshoz.

Aki hagyja magát befolyásolni Evola kritikájától, melyet főként Maschera e volto dello Spiritualismo contemporaneo-ban fogalmazott meg, az nem érett meg Steiner tanításának megismerésére, ám e mű történetesen segítheti is az érlelődésben; a Steiner iránti averzió éppenséggel a vele való kapcsolat kezdete lehet, ami kétségtelenül pozitív következményekkel járhat, esetleg még ebben az életben.

Az érzékfeletti titok önmagát védi meg, a tanítás formális hirdetőinek előadása révén éppúgy, mint az evoliánus kritika elfogadásával. A Szellem valamennyi megnyilvánulásának megmásulását a dialektika hordozza, de nem azért, mert egy meghatározott dialektikának módjában áll rendellenes szellemi magatartást előhívni, hanem azért, mert a Szellem benne találkozik saját formális hordozójával. Ez egy olyan szellemi közösségen belül is megtörténik, ahol csak a közvetítő viszonyra képes lények társulnak, akik mindazonáltal a tudati lélek nyelvét alkalmazzák; ha elég sokan vannak, pontosan egy medium lesz az, aki átveszi a szót és tanítja a tant, a spiritizmus iránt elkötelezettek beleegyezésével, akiknek lényegében nem annyira a Szellemtudomány tartalmának és igazi hordozóinak a megismerése a fontos, mint saját lelki szükségleti szintjük megvalósítása. Mint látszik, ez nem sokban különbözik attól, ami az evoliánus kritika elfogadásából származik, s felismerhető abban a jelenségben is, amiben maga az evolaizmus is szenved,

amikor is a tudati lélekre képtelen s ezért médiumi hajlamú embercsoportok szentimentálisan rajonganak Evola Erő-doktrínájáért, és a saját érzéseiket összetévesztik az akarattal vagy az erővel.

Evolában előbb van az erő, és azután a megismerés; valójában számára a megismerés az erő kifejeződése. Ez az erő kétségtelenül a Szellem ereje, de azé a Szellemé, amely egy meghatározott természet szerint formálódott. Olyan természet szerint, ami kifejezi ezt a szellemi erőt, de – mint személyes természet – valójában szemben áll eredeti irányával. Ezért Evola tapasztalása nem megismételhető; ez az erő egy olyan Szellemiségre utal, amellyel egyetlen tanítvány sem tud kapcsolatba lépni a doktrínák alapján.

A Szellem útja nem annak az erőnek a kifejeződése, amelyet a természet erejeként hordoz magában, hanem ennek feláldozása vagy átváltoztatása. Először a megismerés jön, ami később – ha hiteles – az erőnek eredete szerinti átváltoztatásává válik, s még küzd is saját ereje, mint a természet impulzusa ellen.

A nyilvánvaló ellenvetés, hogy a megismerés nem lehet más, mint az erő kifejeződése, nem mond ellent az előbbieknek, mert arról az erőről van szó, amelyet fel kell fakasztani, amely számára noetikusan utat kell nyitni, mint egy olyan valami számára, amely a közönséges természetnél magasabb rendű. Ugyanígy az az ellenvetés, hogy ez a megismerés nem lehetséges, ha nem alapszik a személyes természet vagy a közvetítés legyőzésén, a Steinertől kapott Gondolkozási Út előtt csődöt mond, mivel ennek sajátossága abban áll, hogy meg lehet valósítani a természeti feltételektől vagy a lelki szükségletektől független tapasztalásként. Ennek kiindulási modellje éppen az a matematikai-fizikai szféra, amelynek szintje nem igényli a belső minőséget vagy lelki mozgást tételek és elméletek megértéséhez, hanem egyedül a tiszta gondolkozást; a koncentráció révén ebben kell kitartani, egyre erősítve a személytelent, ennek folyamatos, nem látható mozgását, amely a természettől független szférából ered. A megszabadulás, az egyensúly és a legemelkedettebb érzés megnyilvánulása felé vezető út ebből a pontból indul ki; innen fordulhat bárki a saját természetének megváltása, a saját karma meghaladása felé. De előbb magát kell megismernie, akarnia kell önmaga megismerését; nem pedig lelki technikák által mozgásba hoznia saját természetét, még mielőtt megismerné azt.

Az a tapasztalat, amelynek meg kell előznie a megismerést, valójában magának a megismerésnek a tapasztalása, de egyúttal az akarat tapasztalása is. Bizonyos, hogy ennek a kezdeti akaratnak a titka egy metafizikai quid-ra vezethető vissza, amivel vagy rendelkezünk, vagy nem; mindazonáltal a megismerés kezdeti mozgása – a gondolkozás önmagával való első és leginkább korrekt összefüggése értelmében és az akadályok, a természet rezisztenciája ellenére – tulajdonképpen az akarat egy csírája, amely – felébresztve – mindenképpen megmozdul és megmutatja saját objektív erejét. Még a leggyengébb és ösztöneitől leginkább leláncolt ember is, ha akar, a saját szintjén újra összekapcsolódhat az eredeti Erő fonalával;

ami legkomolyabban akadályozza ebben, az valójában saját gyengesége tudatosításának elmulasztása. A megvetés a gyengék iránt, azok iránt, akik tévednek, visszaesnek, csalnak, maga is gyengeség; maga is szentimentalizmus.

Aki megtalálja a Buddha árya ösvényét, nem feledkezhet meg Maitréya Bódhisattva küldetéséről, amely az emberek kísérése a máyá szférájában, az osztozás gyengeségükben és megpróbáltatásaikban, megvilágosodást hozva nekik sötétségük közepette. Az eljövendő Buddha valójában a részvét Bódhisattvája. Az út, amit a Buddha jelöl ki az eljövendő ember fennkölt megszabadulása felé, éppen az együttérzés, ami csak akkor a gyengeség kifejeződése, ha politikai szavalás vagy etikai puhányság, míg e szavalástól és puhányságtól mentesen az Én igazi ereje.

Fordította: Dávid Andrea

Kvintesszencia

Különleges filmélményben lehet része a Limits of Control (2009) láttán annak, akinek nincs gondja a lassabb folyású alkotásokkal, illetve aki képes nagyvonalúan eltekinteni attól, hogy a főszerepet egy néger színésznek adták.

A film elsőre mintha egy ódivatú bérgyilkosról szólna, aki különféle mellékküldetéseket végrehajtva halad apró lépésekben a fő célja felé. A dolog ennél kicsit többről szól, hiszen emberünk útjai és küldetései során valójában képzelőerejét gyakorolja. Elmegy egy kiállításra például, ahol egy hegedűről készült festményt néz hosszasan. Másnap meg is jelenik egy illető hegedűtokkal a kezében, és átadja neki a következő instrukciót. Egy másik alkalommal azt mondják neki, hogy további utasításokig egy nővel kell együtt várnia. A képkiállításon most egy meztelen nőről készült festményen mélyed el. Ideiglenes lakásán máris egy nő várja.

Sokáig nem tudni pontosan, hogy mire készül, de az egyre inkább világossá válik, hogy ehhez az imagináció képességének mesteri kimunkálására van szükség. Ahogy megbízója már a film elején is mondja: „Használd a képzeleted.” Egy magányos, kissé szótlan, rezzenéstelen arckifejezésű, szabadidejében tai chit gyakorló, vágyait és kétségeit maga mögött hagyó mágus útját kísérhetjük végig. Önnön korlátait feszegeti. Olvas a felbukkanó jelekben és szimbólumokban, álommá transzformálja a valóságot, feloldja a lét merevségét és végül mindent úgy irányít, ahogy csak akar.

Küldetése valójában arról szól, hogy felismerje, hogy a tudati létben nincs akadály, nincs határ: „A valóság határtalan.”

A rendező, Jim Jarmusch több filmjében is kiválóan ábrázol különféle személyeket, akik a hétköznapiság álcája mögött valami különlegessel rendelkeznek. A Szellemkutya (1999) főszereplője egy alvilági gengsztereket likvidáló szamuráj, de a külső szemlélő számára csupán egy postagalambokkal foglalkozó figura. A Halhatatlan szeretők (2013) természetfeletti képességekkel rendelkező vámpírjai külsőleg csupán könyvek és hangszerek lelkes gyűjtői. A Paterson (2016) költője pedig egy egyszerű buszsofőr képében mutatkozik.

Az irányítás határai magányos alakja is látszólag ugyanúgy jön-megy, akár a többiek. Különös színű öltönyeit leszámítva szinte semmiben nem különbözik tőlük. Teljesen más viszont abban a vonatkozásban, ahogyan a valóságot látja, és amilyen célokra használja fel azon lehetőségeit, amelyek meglétéről az emberek többségének nincs is tudomása.

Így vagyunk mi ezzel, mágiát tanulmányozók is. Átlagosságot tettetve vagy mások által az átlagosság skatulyájába helyezetten járunk-kelünk a világban, miközben belül és titkon, a hétköznapi fényekhez szokott szemek elől rejtetten a „nagy mű” végrehajtásán fáradozunk. Ezen műveleteink közben találkozunk hozzánk hasonlókkal, akik különféle módokon szintén az élet mélyebb lényegét kutatják (a filmben ők a küldetés segítői), és olyanokkal is, akik minden áron meg akarják akadályozni ezt a kibontakozást (a filmben ők a helikopterrel közlekedő ügynökök).

A legjobb végül az üresség állapotába jut (ezt látja a számára átnyújtott legutolsó üzeneten, amin nincs már írás), ami egyszersmind a végtelen lehetőségek és a minden korlát alóli felszabadulás forrása.

A Mágus

A mágikus orientáltságú utak és általában a spirituális tanítások újra és újra visszatérő gondolata, hogy valódi és tartós eredményt csak hosszú és kitartó erőfeszítés révén lehet elérni. Ezt a szívós akaratot Eliphas Lévi így jellemzi: „mint a hullám, amely mindig visszatér, és végül szétrágja még a vasat is.”

Emberi életed tele van olyan jelentéktelennek tűnő kis cselekedetekkel, amelyek pontosan úgy térnek vissza az életedbe, mint a fentebb megemlített hullám. Ezekre hajlamos lehetsz úgy tekinteni, mint amelyek a kényszer és a szükségszerűség jegyében állnak: elvégzed őket, mert a test fenntartása miatt el kell végezned. Eszel, iszol, ürítesz, mosakodsz, sétálsz vagy utazol, hogy eljuss A pontból B-be, és így tovább.

Itt tehát most kifejezetten testi cselekvésekről beszélek, amelyeket hajlamos vagy hétköznapinak és jelentéktelennek bélyegezni. De ha szellemed mágikus uralását komolyan gondolod, akkor hogyan gondolhatod komolyan, hogy van bármi is az életedben, ami jelentéktelen vagy lényegtelen lenne?

Két szempontot fogok most felvetni az ilyen jellegű cselekvésekkel kapcsolatban. Egyrészről már a korai buddhizmusban megjelenik a szatipatthána („az éberség útja”) gyakorlatok körében a test és ezzel együtt mindenféle testi cselekvés szemlélése, amelynek célja az éberség, a tudatos figyelem kiterjesztése mindenféle testi történésre vagy állapotra. Buddha ekképpen vázolja fel a gyakorlatot:

„Továbbá, szerzetesek, amikor a szerzetes megy, akkor tudja: ’Megyek’; amikor áll, tudja: ’Állok’; amikor ül, tudja: ’Ülök’; amikor lefekszik, tudja: ’Fekszem’; vagy bármely egyéb testhelyzetet vegyen is fel, tud arról.”

Valamint:

„Továbbá, szerzetesek, a szerzetes tiszta tudatosságot alkalmaz, amikor előremegy és amikor hátramegy; tiszta tudatosságot alkalmaz, amikor előrenéz és amikor másfelé tekint; tiszta tudatosságot alkalmaz, amikor behajlít[ja] és kinyújt[ja a tagjait]; tiszta tudatosságot alkalmaz, amikor a köntösét viseli és az alamizsnás szilkéjét hordozza; tiszta tudatosságot alkalmaz, amikor eszik, iszik, rág és ízlel; tiszta tudatosságot alkalmaz, amikor a természet szólításának engedelmeskedik; tiszta tudatosságot alkalmaz, amikor jár, áll, vagy ül, amikor elalszik és amikor felébred, amikor csendben van és amikor beszél.”

Másrészről mivel testi cselekvésekről van szó, itt a fentieken túl a testhez való viszonyulás kérdése vetődik fel. Már-már közhely, hogy nem a tested vagy, hanem az csak egy eszköz a kezedben. Olyan, mint egy jármű, amivel eljuthatsz egyik helyről a másikra. Vagy mint egy kutya, amelynek te vagy a gazdája, és amelynek engedelmeskednie kell neked.

Ennek fényében csak egy szituációt vázolok, amiből már ki tudod szűrni azokat az elveket, amelyeket bármilyen hasonló szituációban alkalmazhatsz.

Nyáreste van, befejezted a szokásos testedzést, és jólesően kifárasztottad testedet. A konyhába mész, hogy egy jó nagy pohár hűsítő vizet küldj le a torkodon. Tested nagyon szomjazza a vizet. Jó gazdájaként nem akarod megvonni attól, ami jár neki. Jó gazdájaként irányítani akarod, s ezért ahelyett, hogy hagynád elsodortatni a mohó szomjúság által, szép lassan emeled szádhoz a pohár vizet, és szép lassan kortyolgatva elégíted ki ebbéli szükségletét.

Használd ezt a módszert bármikor, amikor valamely testi szükségleted nagyobb erővel és intenzitással tör rád. A lényeg annak a mentális és testi mozgásnak a lassítása, ami a tisztátalan mohóság és bírvágy kifejeződése testi-lelki lényedben. Hidd el, ha így teszel, csodálatos önuralomra tehetsz szert.

„Mint a hullám, amely mindig visszatér, és végül szétrágja még a vasat is.”

Neofita

Vannak olyan elképzelések, melyek szerint a politikai gyakorlat mágikus úttá tehető. Ezen nézetek szerint a politika olyan terület, amely bizonyos erők és hatalmak birtokbavételének és uralásának lehetőségét nyújtják. Továbbá a bátorság bizonyítása és az igazsághoz való hűség gyakorlása révén bizonyos harcokba és összecsapásokba is be lehet kapcsolódni, amelyek új szellemi felismerésekhez juttatnak bennünket, és ezzel mind külsőleg, a világban, mind bensőleg, önmagunkban egy letisztultabb állapot megvalósítására adódik lehetőség.

Elviekben a dolog működőképes. Nem vitás, hogy a történelem nagy királyai, hadvezérei és államférfijai mágikus kvalitásokkal rendelkeztek, amelyek sok esetben egy benső szellemi minőség vagy rang meglétével álltak összefüggésben. A mágikus kibontakozáshoz ily módon a politika terepe ideálisnak mutatkozik. Ugyanakkor a helyzet ennél kicsit bonyolultabb, és nemcsak azért, mert mára eltűntek azok a tradicionális keretek, ahol mindezen törekvések szabadon ki tudtak bontakozni, hanem azért is, mert ez a terület önmagában is nagy félreértések és tévedések lehetőségét hordozza magában.

Tisztázatlanságok

Noha számos olyan kiváló szöveg és ragyogó összefoglaló ismert, melyek az alkímia lényegébe nyújtanak betekintést, és sok olyan írás található, amelyek a politika tradicionális alapelveit ismertetik, a politikai alkímia mint olyan nem létező diszciplína. Ismereteim szerint nem létezik a politikai alkímiának tradíciója, de még csak olyasmivel sem találkoztam, ahol részletesen ki lett volna fejtve, miképp feleltethetőek meg bizonyos politikai megnyilvánulások bizonyos alkímiai vagy egyéb szellemi műveletekkel. Semmiképp sem állítom, hogy az alkímiai mágia (vagy más spirituális gyakorlat) nem egyeztethető össze a politikával, de ennek mikéntjével, konkrétan és részletesen kifejtett gyakorlatával kapcsolatos irományok vagy szóbeli tanítások nem ismeretesek. Ráadásul sok esetben az is kérdéses, hogy azok, akik a politikát szellemi gyakorlatként igyekeznek felfogni, mennyire ismerik egyáltalán az alkímiát, milyen fokig mélyültek el benne. Ezért az, hogy mit értünk pontosan az alatt, hogy valaki a politikát szellemi gyakorlatként, azaz nem pusztán külső tettként, hanem benső transzformációként műveli, nehezen meghatározható. Hiteles és követhető útnak csak akkor lenne tekinthető a politikai alkímia, ha rendelkezne részletes metódussal, amely nem csupán külsőségekre vagy alapelvekre és alapattitűdökre vonatkozik, hanem jól körülírt benső műveletekre is rávilágít. E nélkül fennáll az a veszély, hogy néhány hagyományos elv társadalmi képviseletével szinte bárki szellemi gyakorlónak gondolhatja magát.

Nem kérdéses, hogy a politikával való foglalatoskodás, hagyományos politikai ideák elfogadása kedvezően hathat a szellemi kibontakozásra. Nem zárható ki továbbá, hogy néhány elszigetelt egyén tigrislovaglása (ami a gyakorlatban sokszor nem több valamiféle szellemi hazardírozásnál) komolyabb szinteken is a működőképesség jeleit mutathatja. De a fennálló tisztázatlanságok miatt továbbra is teljesen zavaros marad, hogy pontosan miképp tehető tényleges szellemi úttá a politika, és ha bizonyos benső eredményekhez el is juttatja a törekvőt, nem igazán átlátható, milyen szinteket lehet általa megvalósítani, meddig lehet általa eljutni, vagy mennyiben érdemes ezt előnyben részesíteni más szellemi ösvényekhez képest.

Gőg, arrogancia, erőszak

Felmerül a kérdés, hogy mielőtt a törekvő a fény erőinek képviseletét, fontos ideák melletti harcot választotta, kellő betekintést nyert-e az alázat, a gondoskodás, a másokon való önzetlen segítés, az áldozathozatal, a szeretet, az egyéni érdekekről való lemondás gyakorlatába, és meglátta-e ezek jelentőségét? Ez nem csupán arról szól, hogy mintegy méltányosságból megismerkedünk egy alacsonyabbrendű úttal, mielőtt egy magasabba kezdünk. A szeretet útja egyben az önző vágyakról és a személyes akaratról való lemondás útja, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a politikában az egyén már tényleg ne személyként, hanem egy felsőbb erő mediátoraként ténykedjen.

Egy jó értelemben vett önmegsemmisítést, az egó felszámolását megkerülve a politikai megnyilvánulások, legyenek azok a legkiválóbb ideák szolgálatába állítva, szükségszerűen inadekvátak lesznek. Az univerzális értékek keveredni fognak az egyéni értékrenddel, amik személyes és kollektív zavarokhoz vezethetnek. Az alázat kvalitása nélkül az önkiterjesztés, a hatalomgyakorlás, mások legyőzésének és uralásának gyakorlata szükségképpen egoisztikus lesz, sőt, az egó további hizlalásához járul hozzá. Megjelenik az arrogancia, a lenézés, a megvetés, egy olyan deformált felsőbbrendűség tudat, amely nemcsak mások ellenérzéseit ébreszti fel, hanem a saját előrehaladást is gátolja. Másokra mutogatás, mások hibáztatása, bűnbakkeresés, folytonos ellentétekben gondolkozás, kritikák iránti érzéketlenség, állandó önigazolás, gyanú és rosszhiszeműség mindazokkal szemben, akik nem helyeselnek mindenre vagy nem az adott illető útját járják – ez csak néhány szembetűnő következménye a politika helytelen megragadásának.

Mindehhez szorosan kötődik az erőszak kérdése. Mivel az egyén nem ismeri az igazi személytelenséget, akarata is emberi jellegű lesz. Hangulatok, indulatok, vágyak, feltételezések fogják befolyásolni döntéseit. Ez összefüggésben áll azzal, amit az alkímia erőszakos tűznek vagy tisztátalan tűznek nevez, melyben az akarat nem finom, szubtilis módon, hanem durva, anyagi módon próbál érvényt szerezni magának. Ha az egyén egy igaz ideát a tisztátalanság tüzével éltet, azt jelenti, hogy olyan síkon és olyan eszközökkel akar változást elérni, ahol és amivel a dolog természetéből fakadóan nem lehet. Ily módon hiába képvisel valami fényszerűt, ha az a kivitelezésében nem igazán mutatja ennek a fényszerűségnek a jeleit. Az ilyen egyén, mivel nem képes önkéntelen szellemi kisugárzásával hatást gyakorolni másokra, manipulálni, zsarolni, kényszeríteni kezd, indokolatlan elvárásai lesznek, rossz lelkiismeretet és félelmet igyekszik elültetni a követőkben vagy a népben, művi tekintélykultuszt alakít ki, az ellene felhozott felvetésekre pedig megtorlásként reagál. A durva és erőltetett megnyilvánulások csak megerősítik, hogy minden látszat ellenére nincs igaza, és az érvényesíteni kívánt elveket bensőleg nem tette eléggé magáévá, és főleg nem azt a szent erőt, amely immár nem anyagi formában és nem személyes érdekek mentén igyekszik kibontakozni.

Külsőségekben és a cselekvésben való elveszés

Ha nem is szükségszerű, hogy a politikus belevész a világ jelenségeibe, a történések, események varázsa könnyen elragadhatják. Könnyen azon kaphatja magát, hogy a mindennapos teendők vagy problémák megoldásán való gondolkozása tölti be egész napját, olyannyira, hogy benső, szellemi felismerései ehhez képest egyre inkább háttérbe szorulnak, esetleg teljesen elsorvadnak. Emiatt egyre inkább az lesz a szempontja, hogy valamit csinálni kell, és hogy a valamit csinálás a fő ismertetője a szellemi megvalósításnak. Ám megeshet, hogy egyszerűen azért érzi magán ennyire a cselekvés kényszerét, mert képtelen elnyugtatni a lelkét és lecsendesíteni az elméjét, esetleg nincs türelme a további önképzéshez, vagyis megerőltetést jelent a számára egy olyan letisztult állapot megvalósítása, amely megint csak előfeltétele a bonyolultabb szellemi műveleteknek. Ezért nagyon alaposan meg kell vizsgálni, hogy a tényleges mágikus megvalósítás szándéka vagy egyszerűen egy benső zaklatottság az, ami cselekvésre ösztönöz. Az egyén azt gondolhatja, hogy a világnak szüksége van rá, de kiderülhet, hogy igazából neki van szüksége a világra (például elismerésre, csodálatra vágyik), amelynek jelenségeihez szorosan hozzáláncolta magát, és amellyel kapcsolatos függését képtelen meglazítani.

Felemelkedő és alászálló megvalósítás kérdése

A politikai gyakorlat akkor ideális, ha már eleve olyan emberek művelik, akik szilárdan birtokolnak bizonyos princípiumokat. A politika arról szól, hogy egy már eleve meglévő szellemi tudást nyilvánít meg képviselője. Ettől lesz hatásos és üdvös. De mi van azokkal, akik még igen távol állnak ezektől a princípiumoktól? Járhatják-e ők egyáltalán a politika útját? És ha igen, biztosíthatja-e a politika a számukra, hogy megvalósítsák azt a tudatállapotot, amely majd később az adekvát aktivitás forrása lesz? Vagyis – ha alászálló megvalósításként érvényes is ­– eleget tesz-e a politika a felemelkedő megvalósítás kritériumainak? Ha pedig igen, nem kell-e formailag gyökeresen eltérnie attól, mint ami az alászálló megvalósítást jellemzi?

Felvethető, hogy ez a kettő nem választható el ilyen élesen a politika esetében. Az egyén apránként halad, és egy kicsivel magasabb tudatállapotot birtokba véve az alkalmazás vonatkozásában is kicsivel tágabb lehetőségek nyílnak a kibontakozásra. Ám ha ez a helyzet, hogy engedheti meg magának, hogy a biztos gyógyírként és a valós társadalmi megoldások biztosítékaként lépjen fel az emberek előtt? Ez potenciálisan akár igaz is lehet, hiszen nagyjából olyan elveket birtokol, amelyek a történelemben működőképesnek bizonyultak, ám ami az aktualitásokat illeti, ez nagyban illúzióktól és hiú reményektől terhes elképzelés. Ebben az esetben az egyén egyszerűen nem jár még azon a ponton, ahonnan a megváltói szerepet, amelyhez sokszor úgy ragaszkodik, magabiztosan magára ölthetné. Sok tekintetben még ő is csak próbálkozik, ily módon hibákat is vét. Rengeteg dolog homályos és ködös még előtte, ami az érdemi vezetésre vagy uralkodásra való alkalmasságát kérdőjelezi meg.

Szerepek és módszerek keveredése

A politikához tágabban vagy szorosabban sok olyan tevékenységi kör kapcsolódik, amelyek teljesen más módszert követelnek meg. Egy királynak szempontok sokaságát kell ismernie és megértenie. Nem engedheti meg magának az egyoldalúságot: mindig egy teljességben kell szemlélnie a birodalmát. Egy diplomata nem lehet túlságosan konfrontatív, és előnyös, ha egy miniszter vagy politikus is óvatos, kimért, körültekintő, nem feltétlenül száll szembe nyíltan az ellenfeleivel, nem kizárólag ellentétekben gondolkozik, és nem beszél olyan dolgokról, amiket a sokaság nem ért meg. Ezzel szemben a lovag ideája a halált megvető bátorsággal és a sötétség elleni kíméletlen harccal áll összefüggésben. A hadvezéri minőség pedig többek közt a hódítással kapcsolatos. Ha idevesszük még az egyházi hivatalnok, a pap, a próféta vagy szellemi tanító szerepeit is, akik ilyen-olyan társadalmi-politikai hatást bizonyos mértékben szintén kifejtenek, ezek megint csak egy másfajta irányulást képviselnek, hiszen már a világtól való elfordulásra szólítanak fel, és a túlvilági lehetőségekre hívják fel a figyelmet. Az okkult síkokon operáló titkos társaságokról vagy beavatási szervezetekről nem is beszélve, akik már teljesen láthatatlan utakon befolyásolnak bizonyos dolgokat, és akiknek ezért nincs szüksége nyilvános ténykedésekre vagy szereplésre.

Nagymértékben tisztázatlan, hogy melyik szerep a legideálisabb a politika szellemi gyakorlására, illetve hogy mennyiben lehet ezeket együttesen, egy személyben képviselni. Általános hiba, hogy sok helyzetre nem a megfelelő attitűddel reagál ezen út képviselője, és hogy sokszor olyan szereppel azonosítja magát, amely nem ideális a számára.

Ok-okozatiságtól való függés

A politika a tett-eredmény keretei között képzeli el a szellemi utat. Bizonyos dolgok megtételével bizonyos szellemi eredmények születnek, ennek mentén a gyakorló egy fokozatos emelkedést tanúsít. Ám egyes tradíciók szerint az ok-okozatiság törvényein belül maradva soha sem lehet elérni a végső célt, hiszen az okok és következmények felett áll. Nem lehet megvalósítani, és érdemekkel nem lehet kiharcolni. Például bizonyos felfogások szerint egy politikusi aktivitással jó karmát lehet szerezni. Jobb emberi feltételeket és kedvezőbb túlvilági lehetőségeket biztosít. De nem juttat el a végső célhoz, mert a végső cél ilyen tevékenység révén nem megközelíthető. Vagyis a politika túlzottan megvalósítás centrikus, ebből kifolyólag nem igazán von be a szemléletébe olyan lehetőségeket, amelyek nem a világ megváltoztatásával és a dolgokba való beavatkozással, nem a tettekkel és a gyümölcseivel kapcsolatosak.

Más szellemi ösvények arra helyezik a hangsúlyt, hogy felismerjék az – akár pozitívnak, akár negatívnak tűnő – jelenségek eleve adott álomtermészetét, varázslatszerűségét, és azt, hogy a végső állapot, bármit is tegyünk, mindig is jelen van. Ezek alapján az egyetlen hiba nem a világ és azon belül társadalmunk deviációja, hanem az, hogy nem ismerjük fel, hogy a külsőnek tűnő világ és önmagunk soha nem voltak különállóak: az abszolútum már itt és most, teljes tökéletességében adott a számunkra. És a megoldás sem a társadalmi változtatás (noha nem feltétlenül zárja ki azt magából), hanem az, hogy megtanuljuk a világot eredeti természete szerint, isteni szemünkkel látni.

Ez a viszonyulás egyébként egyáltalán nem jelent tétlenséget. Csupán nem vár a tettektől olyan eredményeket, amiket azok természetükből fakadóan nem képesek megadni.

Más utakkal szembeni megalapozatlan és szükségtelen ellenségesség

Egy cselekvés-orientált személy az emberi-társadalmi sík eseményeibe közvetlenül nem vagy kevéssé beavatkozó utakat, módszereket könnyen elutasíthatja. Sok érvet találhat arra vonatkozóan, hogy az ő bevett és jól megszokott szemléletétől különböző dolgok miért nem helytállóak. Például bizonyos megfontolások alapján azt mondja, hogy az ilyen út már járhatatlan korunk embere számára, nem adottak a feltételek. Vagy azt, hogy a meditatív élet a szellemi tétlenség és tehetetlenség kendőzetlen jele, azaz minden művelet, ami nem a cselekvésre helyezi a hangsúlyt, a zabhegyezéshez hasonlatos, más szavakkal: pusztán imitációja a spirituális megvalósításnak, egyúttal elárulása az igazságnak. Felvethető ugyanakkor, hogy ilyenkor az illető elsősorban nem korunk emberéből vagy más személyek és utak objektív vizsgálatából, hanem saját magából indul ki: a saját maga számára nehéz és járhatatlan a közvetlen ösvény (vagy más szemlélődésre nagyobb hangsúlyt helyező út), és ezért utasítja el mint járhatatlant. Holott, például eme ok-okozatiságon túlmutató szemléletnek a bevonásával saját útját is árnyaltabbá tehetné, és immunisabbá válhatna a világ illúziói általi elragadtatás vonatkozásában.

*

A politika könnyen béklyóvá és akadállyá válhat a szellemi ember életében. Ez a fentiek fényében elég világosan látható. Ezért – hasznosságát nem feledve – érdemes nagy körültekintéssel viszonyulni hozzá. Az eltévelyedés lehetősége itt legalább olyan mértékben, ha nem még inkább fennáll, mint azokban az esetekben, amikor valaki felkészületlenül akar lépni egyéb szellemi ösvényekre.

A Mágus

Szvámi Ráma egy indiai bráhmana családban született jógi, aki Tibet és India sok nagy tiszteletnek örvendő tanítójával kapcsolatot tartott. Különleges mágikus képességeket birtokolt, amit még nyugati tudományos keretek között is vizsgáltak és igazoltak (tárgyakat mozdított az akaratával, megállította a szívverését, fényt jelenített meg a szívcsakrája körül stb.). Szellemi életének, ami döntően a hegyi remeteség jegyében telt, rengeteg csodás epizódjáról számol be Élet a Himalája Mestereivel című könyvében. A nagyrészt Szvámi Ráma naplóbejegyzéseiből összeállított mű néhány alapvető spirituális igazság ismertetése mellett elsősorban abba a szentségtől áthatott közegbe nyújt betekintést, ami még a mai, modernizálódott és nyugatiasodott keleti világban is erőteljesen jelen van. A rövid, olvasmányos fejezetekben a szellemi élet különböző szintjeibe beavató mesterekkel, érdekes sorshelyzetekkel, mágikus eseményekkel ismerkedhetünk meg, és egy olyan életmóddal, amely teljes mértékben a spirituális megvalósítás jegyében bontakozik ki, amihez ráadásul a világiak sokkal nagyobb tisztelettel viszonyulnak, mint ahogyan azt nyugaton megszokhattuk. Varázslatos környezet tárul elénk, amely a lemondás és elvonulás útját vonzóvá és jelentőség telivé teszi. Az istenibe vetett őszinte bizalom, az isteni áldás és gondviselés kendőzetlen jelenléte, a meditatív élet ereje oly egyértelműséggel mutatkozik meg Szvámi Ráma életében, hogy a materialista életvitelhez szokott ember már-már elszégyelli magát szegényes mindennapjaira és túlzottan a hétköznapi ok-okozati viszonyok feltételei közé ragadt életére tekintve.

A jógi szemlélete, leszámítva néhány szellemi közhely olykori felbukkanását, szinte teljesen koherensnek és tradicionálisnak mondható, ami megmutatkozik abban is, hogy komoly kritikával illeti az általa egész alaposan megismert modern ember világát. Életeseményeinek és a személyek értékelését minden esetben a metafizikai cél jegyében végzi, a vallások transzcendens egységét vallja, és felszólal azon leegyszerűsített és eltorzított megközelítések ellen, amelyek az álezoterikus mozgalmak sajátjai. Életútját megismerve ízelítőt nyerünk a szentséggel teli életről, ami által hozzájárulhatunk saját szellemi átéléseink elmélyítéséhez.

Külön érdekességgel szolgálnak személyes mesteréről, Bengáli Babáról készült leírásai, amelyek hihetetlen, már-már a mindenhatóság határát súroló szellemi képességekről árulkodnak.

A Mágus

Ismeretesek a tibeti tantrikus buddhizmusban a különböző istenség-jógák. Ezeknek voltaképpen az a lényegük, hogy különböző isteni, bodhisattvai és egyéb magas szellemi fokozatot szimbolizáló lényeket vizualizáljon a tantrikus törekvő, akikkel majd azonosulni tud.

Ezek ténylegesen theurgo-mágikus gyakorlatok, vagyis olyanok, amelyek az istenteremtés jegyében állnak. Itt érdemes nagyon röviden kifejtenem, hogy a buddhizmus a végső valóságot nem teisztikusan fogalmazza meg, vagyis nem egy isteni személy alakjában. Mégis egyes irányzatai, így a tibeti tantrikus buddhizmus is, elismer egy isteni világot, és az istenek és egyéb magasrendű szellemi lények létét is tételezi. Ezek azonban még a saṃsāra, a létörvény körébe tartozó valóságok hordozói, amelyek a többi saṃsārikus valóságszintekhez, például az emberi létbirodalomhoz (vagyis emberi tudatállapothoz) képest magasabbrendűek, de mégiscsak a saṃsāra körébe tartozóak. A buddhizmus a metafizikai felébredést célozza meg, és ami nem ennek a jegyében áll, azt nem lehet buddhizmusnak hívni. Nirvāṇa, sūnyatā (üresség), buddhatva (buddhaság) – ezek mind a metafizikai beteljesedés vagy felébredés mint elért és realizált tapasztalati valóság szinonimái. A tibeti tantrikus buddhizmus ezen theurgo-mágikus gyakorlatait is ennek a célnak rendeli alá.

Ezen istenteremtő gyakorlatok egyik döntő eleme tehát az adott isteni létező vizualizálása, benső elképzelése. Itt azonban nem pusztán egy közönséges szintű fantáziálásról vagy képzelgésről van szó. Ezek a képzelet, a képzetalkotás olyan szintű kimunkáltságát követeleik meg, amelynek a birtokában a tantrikus gyakorló, avagy theurgo-mágus az ilyen módon (olykor a saját birodalmát vagy világát jelentő maṇḍala közepében) imaginált istenséget nem kevésbé valóságos módon tapasztalja, mint a szemmel látható, érzékszervileg tapasztalható világot és annak lényeit. Emellett felidézi az istenség erejét, tehát egy átlelkesített, eleven teremtésről van szó. Valóban istenteremtésről vagyis theurgikus mágiáról.

Ami az imagináció, képzetalkotás ilyen fokú kimunkáltságát illeti: a mai posztmodern világ teljes mértékben alkalmas arra, hogy az emberben születésétől jelen lévő magas szintű képzelő képességét lerontsa és lerombolja. Ezt már kisgyermekkorban elkezdi, ugyanis a rajzfilmek és a televízió „megkönnyítik” a gyerekek dolgát, hogy ne kelljen használniuk a benső képi látásukat. Egy készen kapott vizuális világot vetítenek szerencsétlenek elé, elsorvasztva a teremtő képzelet kvalitását. Ehelyett a mesehallgatás és később olvasás lenne az üdvös számukra, amikor is a gyermek „látja” a mese történéseit, a benső szemével imaginálja azokat, a mese teljes világát, s benne az összes szereplőt is. És amikor felnőttként a kisgyerek „képzelt világáról”, „láthatatlan barátokról” és hasonlókról hallunk, elmosolyodunk a gyermek bugyuta és együgyű felfogásán, ahelyett, hogy sajnálkoznánk, amiért belőlünk már kiveszett a valóságteremtő imagináció képessége.

Egy tradicionális civilizációban, mint amilyen a tibeti (volt), a fentieknek nyoma sincs, s a szellemi összeszedettségre és éberségre törekvőnek nem kellett külön arra védekező stratégiát kidolgoznia, hogy akárhova megy, mindenhol képernyők és a „virtuális valóság” illúzióinak idegesítő zaja és káosza veszi körül. A tibeti kolostorokban ráadásul erre még „rásegítettek” azzal, hogy a megteremtendő-vizualizálandó isteneket, bodhisattvákat és egyéb magasrendű ideaerővel bíró lényeket egy szakrális festészet keretében némely szerzetes konkrétan meg is festette, festi. A festészet ebben az esetben egy eszköz, a vizualizáció gyakorlatának egy külső rítusa és megerősítése. Itt nyoma sincs a modern-posztmodern, hübrisztikus „önkifejező” művészi attitűdnek.

Egyébiránt a konkrét vizualizálandó istenek a tibeti ikonográfia és kultúra szerves részét képezik, így kérdéses, hogy egy nyugati embernek, akinek számára a tibeti mitologikus ábrázolások idegenek, de legalábbis nem megszokottak, és ezért nem egy magától értetődő természetességgel tekint rájuk, szóval egy ilyen embernek mennyire érdemes ezen speciális isteni formákat teremtő imaginatív mágiát végeznie. Ennek a lehetőségét nem vonom kétségbe, de talán elsősorban az egésznek a lényegét lenne érdemes megragadni: ezen gyakorlatokban  a tantrikus gyakorló azért imaginálja az istenséget, hogy aztán a transzcendens valóság ezen isteni formabeli megnyilvánulásával azonosuljon. Ez a saját individuális korlátozottságok áttörését szolgálja, és azt, hogy birtokba vegye a saṃsāra körforgásából való vertikális „kiugráshoz” szükséges tudati erőt. Speciális esetekben nem tibeti emberek számára is a vizualizáció támaszául szolgálhatnak a tibeti buddhista pantheon alakjai, ez azonban mély érdeklődést és elköteleződést feltételez ezen isteni alakok irányába. Te azonban ezen speciális elköteleződés hiányában megteheted, hogy a vizualizációt és az azonosulást a számodra egy szellemi idealitást kifejező és kedves isteni vagy mitologikus alakkal végezd el. Ugyanis a vizualizált alak megelevenítésében elsősorban az őszinte érdeklődés, a lélek átható hője számít. Igen, az, hogy legyen benned egy szeretet a vizualizált forma iránt.

Azonban a tibeti buddhizmus nem áll meg a tantrikus átalakítások szintjén, hanem a vizualizált és megvalósított isteni forma meghaladására tör. Az isteni forma mögött rejlő osztatlan, nem-individualizált, nem-kettős tiszta tudatossággal való azonosság felismerésére.

Ahogy a tibeti buddhista és dzogchen mester, Namkhai Norbu írja: „A tantrikus vizualizációs módszerek tisztításra szolgálnak, vagy arra, hogy meghaladjuk a határainkat és ragaszkodásainkat, de a meditáció közvetlenül a tudat szintjén történik.”

Mindaz, ami egy mágikus és theurgikus rítusban valamilyen formához kötött, pusztán eszköz jelleggel bír, hogy a tudatod felemeld és megnemesítsd. Így a theurgikus-mágikus gyakorlatok fontos részei lehetnek spirituális utadnak, de sose feledd, hogy mindennek az alapja, közepe és vége – saját tudatod.

Neofita

Kaczvinszky József yogával foglalkozó háromkötetes művének szorosabban a mágiát érintő fejezetének folytatása. (–> Első rész)

Ismerünk egészen egyszerű eszközöket, amelyek kiválthatják a tisztánlátás jelenségeit. A kristálynézés például – valamely sötét alapra helyezett, fényesre csiszolt, vagy Természettől tökéletesen síklapú kristályfelület hosszas és merev szemlélete – egyrészt elfárasztja a látószervet és csökkenti az éberséget, másrészt pedig kikapcsolja a képzeletműködést és megszünteti a gondolkozást. (Lásd a II. kötet 44. oldalán mondottakat.) Lehetővé teszi ilyenformán az öntudat oly mértékű elmélyülését, melyen már megvalósulhat a szimbólumok közvetlen meglátása. Az elme beállítottsága viszont, a kristálynézés során – minthogy kezdettől fogva csupán a látásra, a látni-akarásra irányult! – egyenesen a látási benyomásokat kiváltó szimbólum-kapcsolatok közvetlen átéléséhez vezet. A helyesen gyakorolt kristálynézés ezért feltétlenül felidézi a tisztánlátás jellegzetes tüneményeit. Megfelelően elő nem készített elme esetében azonban ugyanolyan veszedelmekkel jár, mint a gondolkozásnak bármely más, szándékos megszüntetése, és éppúgy számtalan lehetőségét rejti magában a téves megismerésnek, mint általában a nem-irányított elmélyülés.

Másik, hasonló eszköze a tisztánlátásnak az úgynevezett „csodatükör”, vagy tükör-varázslat. Gyakorlata abban áll, hogy az ember, valamely megfelelő méretű tükör előtt elhelyezkedve – ha nincs a háta mögött jelentékeny fény és így a tükörkép hátterében sincs élénk világosság – tekintetet a tükörlap szinte láthatatlan felületére, annak egyetlen pontjára rögzíti. A tükörlap (tükörüveg) a valóság és a tükörkép elválasztó határfelülete révén: már optikai, fizikai értelemben is a „megnyilvánulás határvonalának” a szimbólumát rejti magában. Mégjobban elősegíti tehát az éberség csökkenésével és a gondolkozás megszűntével a megnyilvánulás határvonalán beálló elmélyülést, mint egy egyszerű kristályfelület szemlélete.

A szimbólum-kapcsolatoknak – az elmélyüléssel együttjáró – közvetlen átélésének a pillanatában a tükörkép önmagától megváltozik. Helyét – részben, vagy egészben – az a kép foglalja el, illetőleg azok a kép-elemek töltik be, melyek az átélt szimbólum-kapcsolatokból, a szimbólumok önkénytelen transzformációja révén, a látási benyomások körében fakadnak, – az ember tudatában. E felmerülő képek tükrözhetik magát a valóságot, de megszemélyesíthetik annak jelképes értelmezését is. (Hasonlóképpen, mint ahogy az álomképek is, az altudatbeli örvénylések lényegét és tendenciait, csaknem mindig szimbolikusan fejezik ki.) Hiszen a tükör-varázslat folyamán felmerülő képek: a szimbólumok átélésének az anyagvilág alacsony szintjére transzformált, tudatbeli vetületei csupán. Befolyásolja továbbá e képek kialakulását a tisztánlátó egyéni karaktere, valamint a gondolatkör is, amellyel a kísérletet megelőzőleg éppen foglalkozott. Stb.

E gyakorlati eszközök egyike sem alkalmas tehát arra, hogy megvalósítsa a tényleges és tévedésektől mentes tisztánlátást, ha az ember, aki a tisztánlátás elérésére törekszik, nem ismeri a Természetet, nem gyakorolja az elmélyedést, és így nem ismeri az öntudat elmélyülésének egyes fokozatait sem, – valamint ha még vágyak és idegenkedések rabja, és ami a legfontosabb: ha nem személytelenül szemléli belső és külső világát!

Kedvező esetben azonban meg így is lehetségessé válik a tisztánlátó képesség némi kibontakozása, az ember elért fejlődési fokának megfelelően.

Akármilyen meglepőnek – vagy merésznek – tűnik fel a nyugati ember számára az az állítás, hogy valóban van tértől és időtől független látás, – a yoga, a szimbólumok és a Természet ismeretének a birtokában nemcsak az ezirányú kételyeink oszlanak el, hanem megérthetjük a tisztánlátás mibenlétét és Természetét is, éppúgy, mint ahogy az elmélyedésbeli megismerés valóságairól is fogalmat alkothatunk. A yogi szemszögéből nézve egyszerűvé és megmagyarázhatóvá válik mindaz, amit az ember – általánosságban – Természetfeletti tüneménynek, vagy csodának tekint.

Még akkor sem beszélhetünk Természetfeletti jelenségekről, amikor a tisztánlátás együtt lép fel a tisztánhallás képességével. Hiszen hasonlóképpen felmerülhet az érzékszervektől független tapintási, ízlelési és szaglási képesség is. Ezek pedig, az előbbiekkel együttvéve, a tisztánlátott tárgyak és jelenségek teljes átélését lehetővé teszik.

Ha pedig a tisztánlátó valamely tárgyra vagy személyre irányítja figyelmet – mindaddig, míg különleges érzékelési-képességei akcióba lépnek és megnyilvánulásokat idéznek elő elméjében – akkor ezáltal a belső átélések útján kialakuló szubtilis benyomásait is olyképpen befolyásolhatja, hogy azok éppen az illető tárggyal, vagy személlyel kapcsolatban merüljenek fel, valamely meghatározott irányban és értelemben.

Ilyenformán tehát lehetségessé válik, hogy a tisztánlátó azt lássa meg, amit látni óhajt.

A tisztánlátás gyakorlata folyamán egyébként gyakran feltárulnak az ember előtt oly elfeledett képek, benyomások és jelenetek is – minden részletükben tisztán és híven – amelyekre annakidején, amikor lezajlottak a szeme előtt, csak egészen csekély vagy egyáltalában semmi figyelmet sem fordított volt. Sőt lehetséges az is, hogy az ember előbbi életeinek egyes szórványos jelenetei is felmerülnek e szupernormális szemléletben. Hiszen minden életnek minden tapasztalata – emléke – hiánytalanul megvan az ösztönvilágban.

Minthogy pedig a múlt a jövőtől csak sorrendi alakulásban különbözik, éppúgy kibontakozhat a tényleges jövőbelátás is, mint ahogyan a tisztánlátás máskor csupán a jelenre, vagy a múltra vonatkozik.

Lehet a jóslás eszköze a tenyér vonalainak hálózata, kirakott kártyalapok relatív helyzete, madarak röpülése, füstgomolyok vonulása, iszapos kávé-üledék szeszélyes elhelyezkedése, vagy bármi más, – a jövővel összhangban álló jóslat akkor is, mindenkor csak a szimbólum-kapcsolatok közvetlen átéléséből fakadhat, akár az elmélyedés tökéletes-megismerésében, akár a tökéletes-megismerésből származó tisztánlátás, tisztánhallás stb. jelenségeinek szűkebb keretén belül.

A szimbólum-kapcsolatokból alkotott jóslat a Természet rendjénél fogva beteljesül, – tekintet nélkül arra, hogy következtetésekkel logikusan alátámasztható-e, vagy pedig ésszerűtlen. Mert, egyrészt a szimbólumok közvetlen megfigyelésekor, az azok köréből előtérbe hozott hajlandóságok – a jóslat elemei – Természetszerűleg megvalósulásra törekszenek az anyagvilágban, másrészt viszont a szimbólumok átéléséből csak azt lehet jósolni, ami azok kapcsolataiban – a jóslás időpontjában – valóban bennerejlik, illetőleg megnyilatkozásra készen áll!

Még az asztrológia – a csillagok állásából való jóslás – sem egyéb végeredményben, mint efféle szimbólum-magyarázat. Hiszen a bolygók helyzete és viszonya az égbolton – valamely szeletes pillanatában – csak ugyanannak a szimbólum-csoportnak a megnyilatkozása lehet a Természetben, amely szimbólum-csoport a születést is létrehozza, az egyen egész jövendő életet befolyásolván a születés adottságaival és körülményeivel, és amely szimbólumcsoport egyben – egyidejűleg – az egyen belső és külső világán, minden más vonatkozásban is uralkodik. (Az egyidejű történésekben mindenkor közös szimbólum-csoport nyilatkozik meg, akármennyire is távol állnak egymástól e történések és megnyilatkozások.) Ha betekintést nyerünk e szimbólum-csoportba – akár a bolygók helyzetének és viszonyának a kiszámítása réven, akár a tisztánlátás erejével – egyképpen feltárul előttünk az összefüggő szimbólumokból fakadó megnyilatkozások sorsa, tehát az azok által létrehozott élet, s így az egyen egész sorsa és jövője is.

Mindez azonban csak akkor lehetséges, ha a képzeletműködés – a karakter funkciója – a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolja a jós meglátásait. A tisztánlátónak, a jósnak tehát sohasem szabad kombinálnia és kivetkeztetnie, hanem mintegy dogmatikusan kell elfogadnia a meglátások, illetőleg a jóslat önmaguktól felmerülő elemeit, hogy az így nyert képei valóban megfeleljenek a sorsnak, a jövőnek, a valóságnak.

A meg-nem-nyilvánuló Természet körében, külsőhöz nem idomulóan, preexisztenciális, lappangó és megnyilvánulásokat-létrehozó szamszkárák tényében és mivoltában, bennrejlik mindaz, ami van, és ami lehetséges a Természetben. A szamszkárák összessége alkotja azt a „nagy-testnélkülvaló” (mahávideha) valóságot, azt az egységet, mely – mint okok és célok halmaza – voltaképpen magában foglalja az egész Természetet: az ősanyagot, a meg-nemnyilvánuló és a megnyilvánuló világot. Minden változás ennélfogva nemcsak a megnyilvánulások körében, az anyagvilágban zajlik le, hanem a szamszkárák viszonyában, a szamszkárák testnélkülvaló halmazában is bennerejlik, – sőt valójában csakis e szubtilis értelemben képez valóságot, – minthogy a megnyilvánuló világ, teljes egészében, csak a szamszkárák köréből fakadó és a szamszkárák világában támadó illúzió!

A legmagasabbrendű tisztánlátás előtt ezért, ha erre a „nagy-testnélkülvalóra” irányul, lehull az illúziók valamennyi fátyla, megszűnik minden káprázat, mely eltakarja és eltakarhatná a megértés és a megismerés világosságát. (Patandzsali Yoga-Aforizmái, III. 43.)

A Természet egészére irányuló és a Természet egészét felölelő tisztánlátás tehát – elvileg – a tökéletes megismeréssel egyértelmű.

A tisztánlátásnak (tisztánhallásnak stb.) mindazok a jelenségei azonban, amelyek a tudat körében nyilvánulnak meg, magának a tökéletes-megismerésnek csak a tudat területére levetített, szórványos töredékei lehetnek; hiszen a tudat korántsem lehet képes arra, hogy befogadja és felfogja mindazt, amit a tökéletes-megismerés a maga végtelenségében felölel. Másrészt pedig a meglátások és megismerések levetítése Természetszerűleg együttjár a szimbólumok megfelelő transzformációjával is, mert minden szimbólum, mint tudjuk, különbözőkeppen nyilatkozik meg a Természet minden egyes szintjén. Minden szimbólumnak másként kell megnyilatkoznia tehát a tudatban, mint a tökéletes-megismerésben. (Kaczvinszky rendszerében a „tudat” annak felel meg, amit mi „elmének” neveznénk. Itt értelemszerűen nem a mindent átható, határtalan tudatról beszél, hanem egy olyan elmebeli szintről, ami még szorosan kötődik a személyiséghez [képességekhez, gondolkozáshoz], a személyként megélt létállapothoz. – A szerk.)

A különleges érzékelési-képességeknek a tudatba levetítődő összes „érzékelései” (benyomásai) ezért sohasem lehetnek azonosak magával a megismert valósággal, hanem a valóságnak mintegy a hordozói, a „jelzései” lehetnek csupán. Helyes értelmezésük éppúgy összehasonlításokat és ezek kapcsán, megfelelő hozzászokást igényel, mint ahogy minden közönséges érzékelés is csak sorozatos összehasonlítások révén, valamint a megszokás folytán válik értelmezhetővé az életben.

A csecsemő, amikor előszór látja a holdat, utána-nyúl, mert elegendő számú tapasztalat híján, még nem tudja helyesen megítélni, hogy a hold meglátásával kapcsolatban támadó érzéki-benyomása valójában mit jelent. De még az a felnőtt is, aki nem ismeri az önműködő távbeszélő-berendezések rendszerét, hiába hall valamely búgó hangot a telefonkészülék hallgató-kagylójában, magából a búgás tényéből még nem tudja megítélni, vajon a vonalzúgás, tárcsahang, csengetés, vagy a foglaltság jelzése-e És így tovább.

Hasonlóképpen, a tisztánlátó sem tudja helyesen értelmezni szubtilis meglátásainak a tudatába levetítődő képeit, – amikor először tapasztalja azokat. Nem tudja, hogy ha hullámzó vízfelületet lát, az valamely folyónak, tónak, vagy tengernek a képe-e, nem tudja, hogy amit lát, az hol van, a múltból, a jelenből, vagy a jövőből származik-e, továbbá azt sem fogja fel, hogy a látott kép milyen körülményeket fejez ki a maga szimbolikus mivoltában. Ha azonban összehasonlításokat tesz az egyes meglátásai között, megtanulja, hogy valamely derűs víztükör képe például nem jelentheti valakinek a megfulladását, hogy a mozgás életet jelent, hogy a folyónak, a tónak és a tengernek megvan a maga sajátos hullámzása és hangulata, amelyről felismerhető, megtanulja továbbá, hogy a képek figyelmeztető jellegű felépítése a jövőre vall, – és így tovább.

A tudatban megnyilatkozó tisztánlátás helyes értelmezését tanulni kell.

A tökéletes-megismerésben viszont Természetszerűleg bennerejlik a teljes tudás, mely önmagából fakad, és sem megszokásra, sem összehasonlításokra nem szorul, hogy kibontakozhasson a maga jellemző végtelenségében.

De még a tökéletes-megismerésben sem válik eggyé az öntudat a rajta kívülálló egyének öntudatával. Ez az eggyéválás csupán az áthidaló-megismerésben következik be. Más Természetűek ennélfogva azok a különleges képességek, amelyek az áthidaló-megismerésből fakadnak.

Ide tartoznak a halott-idézés és a spiritizmus egyes jelenségei, amennyiben nem a halott-idéző egyéni múltját- előbbi életeit és előbbi, múltbeli énjeit – hozzák felszínre anyagvilágbeli megnyilatkozásaikban.

Az áthidaló-megismerésben a megismerő azonossá válik az egyének összességével. Minden egyénnek minden élete és tapasztalata – a fejlődés kezdetétől annak végtelenségéig – bennerejlik tehát e megismerésben, és így az ebből származó különleges képességek révén, egyes megnyilvánulásokban is benne tükröződhetik.

Ilyenformán élők és halottak csakugyan megidézhetők. Én-tudatuk – valóságos egyéni mivoltuktól függetlenné váltan – térben és időben megnyilvánítható. Mindazok a szimbólumok és szimbólum-kapcsolatok ugyanis, amelyek bármely egyen sajátos ösztönvilágában megvannak és fennállnak, átvetítődnek az áthidalómegismerésben egyetlen, az egész Természetet átfogó, közös ösztönvilágba, abból pedig – a lélegzés kifelé forduló fázisában – felmerülhetnek a megnyilvánulás határvonalára is, megfelelő megnyilvánulásokat okozva és keltve felbukkanásukkal az anyagvilágban. Minden efféle megnyilvánulásban Természetszerűleg valamely idegen én, és az illető énnek sajátos emlékei, tapasztalatai tükröződnek, – mint annak egyéni ösztönvilága, mely magában foglalja az illető én fejlődési fokának megfelelő képességeket is. A megnyilvánuló én tehát érezhet, cselekedhetik és gondolkozókészségét is megnyilváníthatja, továbbá önálló karakterrel bír, – sőt anyagi testet is ölthet.

Végeredményben azonban a halott-idéző csak a saját elmélyülésének korét, saját megismerését vetíti ki e megnyilatkozások formájában. Különleges képessége mögött, az áthidaló-megismerésben, minden egyén és minden én: valójában ő maga. Ilyenformán pedig csak önmagát nyilvánítja meg, önmaga érez, és önmaga cselekszik, minden megidézett lényben.

A spiritizmus összes jelenségei ennélfogva – még akkor is, ha a halott-idéző nemcsak a saját egyéni-múltjából merít és a saját újraszületéseinek, életeinek egykori tapasztalatait idézi fel, – az anyagvilág síkjára transzformált valóságból származó illúziók csupán. A megismerés, mely mögöttük rejlik, magában foglalhatja az egész Természetet; maguk a jelenségek azonban – a megnyilvánuló élőlények és ének – nem egyebek kivetített káprázatnál. (A spiritizmus jelenségeire nézve lásd még a II. kötet 142–143. oldalán mondottakat.)

Feljegyzésekből és szóhagyományból tudjuk, hogy valóban előfordulnak az életben ilyfajta jelenségek. A yoga irodalma azonban felsorol meg számos további olyan különleges-képességet is, mely a nyugati ember számára teljesen idegenül és meglepően hat, sőt legnagyobbrészt elképzelhetetlen.

De még ezeket a képességeket is megérthetjük, legalább lényegükben, ha ismerjük az elmélyedés egyes mélységi fokozatait, továbbá az azokkal kapcsolatos megismerést, valamint a megismeréssel járó, nyolc, alapvető sziddhit (különleges képességet).

Ugyancsak élet és halál tényével függ össze például a más testbe való áthelyeződés (parasaríravesa) különleges képessége is. A yoga tanítása szerint, az öntudat átmehet más testbe, ha ismeri a megnyilvánulások (az anyagvilág) köréből való kiemelkedés (udána) fázisát, valamint az egyéni lélegzésnek ama másik fázisát (szamána) is, mely életet, égést, születést kelt a Természetben. Meglazítván a kötöttségek okát és tökéletesen ismervén azt a módot, ahogyan az újraszületés ténye végbemegy: elméjét a yogi tetszésszerinti testbe helyezheti át, függetlenül a sors fennálló törvényszerűségeitől. (Patandzsali Yoga-Aforizmai, III. 38–40. [Vesd össze a 4. ábrával.])

Ez az – egyébként fantasztikusnak látszó – áthelyeződési képesség is az áthidaló-megismerésben leli magyarázatát. Mert a megismerésnek e legmagasabb fokán a yogi nemcsak a végtelen Természetet látja maga előtt, amelyben testet, megnyilvánulást választhat, hanem látja és átéli a Természetnek azt a legbensőbb körét, középpontját is, amelyben minden egyéni csakra-rendszer összefut, egyesül, és amelyből valamennyi csakra-rendszer származik és kiindul, – amely középpontba tehát saját testi megnyilvánulását okozó énségi-szikrája is visszahúzódhat, és amelyből ismét kiterjedhet, tetszésszerinti irányban, az anyagvilág, illetőleg valamely újabb testi megnyilvánulás felé.

A Természet e legmagasabbrendű megismerésének szemszögéből nézve: még a más testbe való áthelyeződés képessége is felfoghatóvá válik tehát.

Annál inkább, mert a kívülálló személyekbe való részleges elmebeli-áthelyeződés jelenségét az életből, tapasztalatból, már amúgy is ismerjük.

Hiszen a hipnotizmus, a hipnotikus eljárások arra szolgálnak, hogy általuk teret teremtsünk valamely idegen személyiségben önmagunk, saját elménk megnyilvánulása számára. Ha pedig a szuggerálás képessége eléri legmagasabb fokát és a sugalmazás gyakorlata valóban tökéletessé válik, akkor a sugalmazó meggyőződik arról, hogy a szuggerált személyben – az aktívvá vált szuggesztiók körén belül – ugyancsak ő maga a cselekvő és szenvedő alany. Akkor ráeszmél arra, hogy a szuggesztiók teljesítése és végrehajtása: saját elmebeli alakulásainak a megnyilatkozása; az idegen csakra-rendszer pedig csak eszköz, mellyel a saját életét bővíti ki, megnagyobbítva anyagvilágbeli hatókörét, tágabb teret nyújtva ösztöneinek és hajlandóságainak, felhasználva egy idegen élőlény érző- és cselekvő-képességeit, szemszögét és én-tudatát.

Minden szuggesztióban – még a reklám-tervező munkájában is – bennerejlik a gondolat-áthelyezés különleges képességének a megnyilvánulása: az idegen elmék belső világából a külvilág fele kiható cselekvés.

Az orvos, a színpadi hipnotizőr és a mutatványos, hivatásának és foglalkozásának körén belül, tudatosan végzi és gyakorolja a sugalmazást. Megtanulja tehát, hogyan kell alkalmazni, irányítani és mindjobban kifejleszteni önmagában a szuggerálás különleges képességét. Megfelelő tudással és számos tapasztalattal rendelkezve, valósággal művészi fokot is érhet el ezen a téren. De mint ahogy a macska olykor, körben forogva, saját farkát mint idegen testet üldözi, és ahogy például a csecsemő is megragadni és elfogni igyekszik a saját lábait, mert nem ismeri fel, hogy meg a legtávolabbi testrészében is ő maga él, ő maga mozog, cselekszik, éppúgy az embernek is megszámlálhatatlan tapasztaltra van szüksége ahhoz, hogy felismerje minden általa szuggerált személy magatartásában és cselekvésében önmagát: saját magatartását és cselekedeteit, saját elméjének működését.

Nyugaton ez a gondolat annyira idegen, annyira összeférhetetlen az anyagelvű tudományok szellemével, hogy nyugati ember ezért, úgyszólván sohasem foghatja fel, sohasem értheti meg a szuggerálás való lényegét.

Mindazok a szuggesztiók, melyek nélkülözik azt a meggyőződést, hogy a szuggerált személyben maga a szuggeráló érez és cselekszik: csak öntudatlan alkalmazásai az elmebeli áthelyeződésnek. Töredékes, felületes megnyilvánulások, melyek nem vezetnek oda, hogy a szuggeráló valóban kiterjeszthesse egész elméjét valamely idegen személyre. Ha azonban a megfelelő meggyőződés – mint közvetlen átélés – már fennáll és kialakult, akkor maga az áthidaló-megismerés nyilatkozik meg – Természetszerű transzformációval – a szuggeráló elméjében, az anyagvilágban.

A hipnotizálás, a szuggerálás is idegen elmébe, idegen testbe való áthelyeződést jelent tehát. Avval a különbséggel, hogy a szuggerálás különleges-képességét alkalmazó egyén öntudata nem húzódik vissza egyidejűleg saját csakra-rendszerének a középpontjába, nem hagyja el saját elméjének és testének körét.

Áthelyeződhet azonban az elme, a yoga tanítása szerint, nemcsak idegen testbe, vagy személybe, hanem az anyagvilágbeli térben – valamely más környezetbe – is.

A test és a tér között fennálló viszonyra irányított elmélyedés (szamyama) – valamint a pernye-könnyűség fogalmával való szemléletbeli eggyéolvadás, mely utóbbi Természetszerűleg valóra válik az egyetlen szamszkárával megvalósuló eggyéválás alkalmával (az áthidaló-megismerés szubtilis középpontjában) – szabadon megváltoztathatja a tér-viszonyokat, oly értelemben, hogy a térbeli környezet tovamozdulhat az anyagi testhez képest, sőt újonnan is kialakulhat a test körül.

Megfelel e képesség a negyedik alapvető sziddhinek. A yogi – az elmélyedés erejével – tetszésszerinti szimbólumokat és szimbólum-kapcsolatokat szoríthat háttérbe, illetőleg késztethet felmerülésre, megnyilvánulásra a Természetben. Szabadon befolyásolhatja tehát a teret betöltő, a környezetet alkotó szimbólum-megnyilatkozásokat is, vagy pedig – ha eltávolítja azokat az előtérből – szabadon választott megnyilatkozásokkal töltheti be azok helyét, a körülötte megnyilvánuló térben.

A relativitás általános elvénél fogva pedig a környezet minden tovamozdulása: viszonylagosan egyértelmű a test ellenkező irányú haladásával, tovamozgásával. A környezet süllyedése egyértelmű a test emelkedésével, a lesüllyedt környezet továbbsiklása pedig a test tovalebegésével. És így tovább. Nem a test, hanem a környezet befolyásolásával és a relatív tér-viszonyok megfelelő megváltoztatásával tehát megvalósítható a levitáció, a nehézségi erőtől való látszólagos függetlenség: a térben való mozgás (ákásagamana) jelensége! (Patandzsali Yoga-Aforizmái, III. 42.)

A térbeni környezetnek a szimbólum-hátasok megváltoztatása folytán beálló kicserélődése, teljes átváltozása viszont egyet jelent avval, hogy a test valamely más környezetbe helyeződik át, anélkül, hogy meg kellene tennie a közbeeső utat odáig az anyagvilágban. Megnyilvánulhat ilyenformán a yogi – az ember – tetszésszerinti helyén, a maga mind elmei, mind anyagi mivoltában. Sőt, ha elmélyedése nem oldja fel testének megnyilvánulását abban a környezetben, amelyet kikapcsol szemléletéből, akkor – de persze csupán a rajta kívülálló egyének szempontjából, – teste a régi környezetben, továbbra is fennmarad. Ebben az esetben pedig testi megnyilvánulása – bár csak egyik helyen cselekszik! – megkettőződik a Természetben.

Mindezt a yoga tanítja így. Hasonló jelenségeket azonban – az áthelyeződési képesség spontán megnyilatkozásainak formájában – elvétve a közönséges életben is észlelhetünk; legalább is számos, szavahihető feljegyzés tanúskodik efféle esetekről és megfigyelésekről. (Lasd. C. Flammarion, B. Joire, S. V. Schrenck-Notzing műveit stb.) Teljesen mellékes viszont, hogy a följegyzett esetek hány százaléka alapszik érzékcsalódáson. Mert ha még a vonatkozó tanúságtételek egyikét sem tekintjük hitelesnek: a térbeli stb. áthelyeződés tüneményeinek a lehetősége akkor is fennáll, – hiszen a yogi, ha a szimbólumviszonyokat meg tudja változtatni a Természetben, egyúttal a megnyilvánulásokat, a környezetet és a külvilágot is megváltoztathatja, függetlenül a megszokott törvényszerűségektől, amelyek között mint emberek élünk.

Az anyagi világ – minden tárgyával és jelenségével együtt – puszta illúzió. Tulajdonképpeni lényege, melyből minden káprázat fakad, mindenkor a szimbólumok halmaza és szövevénye. Minden oly hatás tehát, mely közvetlenül a szimbólumokat éri: az anyagi világot lényegében változtatja meg, illetőleg magukat a fennálló illúziókat alakítja.

Relatív eltünésről, láthatatlanná válásról (antardhána) is beszelhetünk, abban az értelemben, hogy a yogi, ha elmélyedését a test látható alakjára irányítja, és az elmélyedése révén, elmélyedésének erejével – a látószerv és a fény közötti fennálló viszony és kapcsolat szimbólumainak a háttérbe-szorítása és elfojtása mellett – meggátolja a testnek, mint a megfigyelés tárgyának, „önmagát-észrevetető” erejét, illetőleg az erő megnyilvánulását az anyagvilágban: természetszerűleg megszünteti teste láthatóságát. Ez esetben fizikai megnyilvánulásai – a látási-benyomások terén – észlelhetetlenné válnak, mind önmaga, mind a külső megfigyelők számára. (Patandzsali Yoga-Aforizmái, III. 21.)

Valamely test tényleges eltünését ezzel szemben, a yoga tanítása szerint, a yogi annak az elmélyedésnek a keretében valósíthatja meg, mely elmélyedés a testet alkotó és a testi megnyilvánulásokat létrehozó szimbólumoknak és szimbólum-kapcsolatoknak a teljes és maradéktalan háttérbe-szorítására, illetőleg a feloldására irányul.

Minthogy pedig a (megnyilvánulásukra nézve) feloldott szimbólum-kapcsolatok tértől és időtől függetlenek, és bármely létviszonylatban – tehát tetszésszerinti helyen – eredeti mivoltukban visszaállíthatók: lehetővé válik ilyenformán valamely testnek (vagy tárgynak) a tényleges áthelyezése, akármely környezetbe.

Ebben látjuk az un. apport-jelenségek – tárgyak eltünésének és más helyen újra megjelenésének, illetőleg az anyagon való áthatolás jelenségének – tulajdonképpeni magyarázatát. Az elmélyülő misztikus – akár tudatosan irányítja elmélyedését (yogi), akár öntudatlanul (pl. a spiritizmus körében, a fizikális jelenségek létrehozására képes médium) valójában nem az apportálandó tárgyak durva anyagát bontja szét elemi atomjaira (mert ez az anyagvilágban nem is lehetséges), hanem a tárgyakat alkotó szimbólum-kapcsolatok összes megnyilvánulásait oldja fel, oly értelemben, hogy az apportálandó tárgy szimbólumait – a környezetet alkotó, egyéb szimbólum-kapcsolatoktól – teljesen függetleníti és a megnyilvánulás határvonalán belül, lappangásra kényszerítve, valamely másik környezettel kapcsolatban állítja vissza, amikor is az illető tárgy, eredeti mivoltában, az utóbbi környezetben újra megnyilvánul. Tárgyak efféle áthelyezésének elvileg nem lehetnek térbeli akadályai (pl. falak, távolság stb.) hiszen a lappangó szimbólumok az anyagvilágbeli téren kívül rejtőznek a Természetben. A valóságban azonban az áthidalható távolságok az elmélyülés mélységétől függnek, és csupán az egész Természetet felölelő, legmagasabbrendű elmélyedésben válhatnak korlátlanná.

A fizikális jelenségeket előidéző különleges képességek másrészt, ha nem valamely tudatosan irányított, legmasabbrendű elmélyedés eredményei: csak sorsszerűek – mintegy véletlenszerűek – lehetnek. Tárgyilagos emberi szempontból megítélve tehát többé-kevésbé értelmetlennek tűnnek fel. A spontán létrehozott apport-jelenségekben rendszerint nem tálalunk több ésszerűséget, mint amennyit egy apró gyermektől várhatunk, aki pusztán játékból cselekszik, erőit és képességeit próbálgatva az életben, a külvilágban.

Ha meggondoljuk viszont, hogy a spontán támadó különleges képességek és a kibontakozó, legmagasabb-rendű megismerés körülbelül úgy viszonylanak a fejlődés emberi fokozatához, mint ahogy a felnőtt ember képességei viszonylag a csecsemő, vagy a gyermek fejlődési fokához az életben, – akkor megérthetjük azt is, hogy az áthidaló-megismerésből fakadó különleges képességek minden spontán megnyilatkozása csakugyan „játék”, az egyén egy-egy szárnypróbálgatása, melynek korántsem az a célja, hogy értelmes jelenségeket produkáljon, hanem mindössze a kipróbálás és a gyakorlás célját szolgálja.

Más a helyzet azonban akkor, ha a különleges képességek a tudatosan irányított yoga-elmélyedésből fakadnak.

A yoga tanítása szerint, a durva elemekre, valamint a Természet egyes szintjeinek az elemekben bennerejlő mivoltára alkalmazott és irányított elmélyedés (szamyama), végső fokon, az elemek, a megnyilvánulások, illetőleg az anyagvilág felett való uralkodáshoz vezet.

Az így megvalósuló, korlátlanná váló uralkodásnak pedig egyúttal végtelenül sokirányú alkalmazási lehetőségét is magában rejti az elmélyedés gyakorlata. Hiszen minden elmélyedésben, mint tudjuk, mind a nyolc alapvető különleges-képesség megvalósul. Valamennyi sziddhi tehát együttjár az elemek felett való uralkodással is.

A yogi ilyenformán teljes mértékben ura az anyagvilágnak.

Testének anyaga pedig a durva elemekből áll. Hasonlóképpen uralkodik tehát a testén is. Megszüntetheti teste hibáit, megszüntetheti annak sérülékenységét és elpusztíthatóságát, valamint függetlenítheti testének anyagát az elemeknek a Természetben fennálló törvényszerűségeitől is. Ha úgy akarja, teste nem öregszik. Kórokozó csirák, mérgek, tűz, stb. pedig nincsenek hátassal rá. (Patandzsali Yoga-Aforizmái, III. 44–46.)

A különleges képességek ily irányú alkalmazása ezért módot ad egyben a gyógyításra is; nemcsak a yogi saját testét, hanem bármely élő testet illetőleg, tekintet nélkül a térbeli távolságra.

Ha pedig a gyógyítás készsége együttjár az elmélyedésben az apport-jelenségeket előidéző különleges-képesség teljes mértékű kibontakozásával is, akkor elvileg annak sincs akadálya, hogy az elmélyedő yogi valamely test hibás, vagy hiányos részei és szervei helyébe idegen, egészséges anyagot (szerveket) ültessen át, elmélyedésének az anyag áthelyezését megvalósító erejével. Minthogy pedig másrészt az anyag felett való uralkodás az anyag minőségi átalakítására is módot és lehetőséget nyújt, megfelelő szimbólum-kapcsolatok háttérbeszorítása, illetőleg aktiválása révén, azért valamely test beteg szervei pusztán a földből – a szilárdság szimbólumának köréből – is újjáalkothatók. Stb.

Megérthetjük tehát a yogik és misztikusok csodatételeit, egyedül a szimbólumok tanának – a Természetet alkotó illúziók hátterének – megfelelő ismeretére támaszkodva, anélkül, hogy Természetfeletti jelenségeket látnánk a cselekedeteikben.

Már többször mondtuk, de meg így sem győzzük eléggé hangsúlyozni, hogy a kézzelfogható és látható anyag – a testek és tárgyak anyaga – nem valóság, hanem csak az érző- és cselekvő-képességeink által körénk kivetített káprázat. Ami valóban valóság az anyagban, az mindenkor a szimbólum. A szimbólumok közvetlen megismerése és az azokon való uralkodás tehát Természetszerűleg az anyagvilág megszokott törvényszerűségei fölé emelkedéshez kell, hogy vezessen, mégpedig messze túl azokon a korlátokon, amelyek között – mint emberek – élünk és gondolkozunk!

Így például, a yoga azt tanítja a továbbiakban, hogy a közvetlenül az érző- és cselekvő-képességek lényegére és a Természetnek e képességekben bennerejlő egyes szintjeire alkalmazott és irányított elmélyedés révén a yogi megszerzi az érzékek és cselekvőképességek felett való korlátlan uralmat is.

Az elmélyedés eme fokán az egyénnek már nincs szüksége megkülönböztethető érző- és cselekvő-szervekre, valamint érző és cselekvő képességekre sem, hanem megvalósíthatja, hogy az érzéki benyomások, – szervektől és képességektől függetlenül – mint szimbólum-kapcsolatok, pusztán önmagukban jöjjenek létre.

Ilyenformán pedig valóban mindent megtehet, és mindent megteremthet belső és külső világában, anélkül, hogy cselekvéseiben a szervek és képességek anyaghozkötöttsége bármily értelemben, bármily fokban is korlátozhatná. A mindentmegteremtés különleges képessége pedig már az ősanyagon való uralkodással egyértelmű. (Patandzsali Yoga-Aforizmái, III. 47–48.)

Ebben állnak a yoga-elmélyedés végtelen lehetőségei. Azé az elmélyedésé, amely határozottan, egyetlen pontra, egyetlen szamszkárára irányul – mint a Természet középpontjára!

Kíséreljük meg ezúttal az irányított elmélyedés és a nem irányított elmélyülés között fennálló különbségnek a grafikus ábrázolását is, még egyszer összefoglalva az eddig elmondottakat, hogy világosan áttekinthessük a kétféle szemlélet egymástól eltérő útvonalát.

Tudjuk, hogy az egyenesvonalú elmélyedés csupán a szimbólumokra – és végül egyetlen szamszkárára – irányul és független a szimbólum-kapcsolatoktól, bárha a tökéletes megismerésben e kapcsolatok viszonyát is megismeri. Ezzel szemben az irányvesztett elmélyülés mindenkor a szimbólum-kapcsolatok rabja, és e kapcsolatok között, azok mentén bolyong.

Ha grafikusan ábrázoljuk (helyesebben: jelképezzük) a meg-nem-nyilvánuló szimbólumok ösztönvilágbeli szövevényét, akkor – ha a szimbólumokat körökkel fejezzük ki – minden szimbólumnak (körnek) legfeljebb háromirányú kapcsolatát tüntethetjük fel. (Lásd a 9. ábrát.) Mert abban az esetben, ha valamely szimbólum (szamszkára) négy másik szimbólummal áll kapcsolatban: fennáll a szimbólum „tengelyrendszerének” mind az öt metszéspontja, és ennélfogva az illető szimbólum megnyilvánul az anyagvilágban! (Lásd a 6. ábrát! – Ezt az ábrát itt nem mutatjuk – A szerk.) A szamszkára tengelyrendszerének négy „sarka” ugyanis csak akkor alkot metszéspontokat, ha mindegyik „sarok” egy-egy kívülálló szimbólummal kapcsolódik; akkor pedig fennáll az az ötödik metszéspont is – a szamszkára középpontjában. Mind az öt metszéspont fennállása esetén viszont a szamszkára már közvetlen megnyilvánulást hoz létre. A meg-nem-nyilvánuló szimbólumoknak tehát négyirányú kapcsolatuk soha sincs, a megnyilvánulás határvonala mögött.

A 9. ábra tűnteti fel az irányvesztett szemlélet útvonalát a meg-nem-nyilvánuló szimbólumok szövevényében. Mint látjuk, e szemlélet csupán érinti a szimbólumokat, és mindenkor a fennálló szimbólum-kapcsolatokat követi, azok hálójába keveredik, sorsszerűen változtatva irányát a szimbólumok között, a szimbólum-szövevény valamely területén, amelyből önerejéből nem tud szabadulni. E szemlélet zeg-zugos irányban halad, egy-egy szimbólumot többször is érinthet, és ilyenformán – sorsszerűen – visszatérhet önmaga kiindulópontjára is, az ébrenlétbe.

A 10. ábrán ezzel szemben az irányított elmélyedés egyenes vonalát látjuk, mely egyetlen szimbólumba torkollik, bárha keresztülhalad is a szimbólum-kapcsolatok számtalan vonalán. Amikor a szemlélet egyetlen szimbólumban olvad fel: e szimbólumból áttekintheti a szimbólumok összességét, az egész Természetet; hiszen a Természet valamennyi szimbóluma valamely viszonyban áll e szamszkárával. Ez a tökéletes megismerés. Lényege: a szimbólumoknak és a szimbólum-kapcsolatoknak csupán a megismerésében áll, anélkül, hogy a szemlélet valóban felvenné és követné e kapcsolatok zeg-zugos irányát!

A 9. és 10. ábra szemléltetően ábrázolja az elmélyülés és az elmélyedés közötti különbséget.

Hasonlóképpen, grafikus ábrázolással fejezhetjük ki – jelképesen – a szimbólumok tetszés szerinti hátterbeszorításának és megnyilvánításának, vagyis a különleges képességeknek a kapcsolatok megbontásában és új kapcsolatok alkotásában megnyilvánuló alkalmazását és mivoltát is.

A 11. ábra tűnteti fel az elmélyedés magvául szolgaló szimbólumból kifelé irányuló lélegzés (kilélegzés) irányvonalát. Amikor az öntudat az elmélyedésből ismét az anyagvilág felé fordul: a kilélegzés erejével mintegy „elfújhatja” az útjában álló szimbólum-kapcsolatokat – mint ahogy a fúvás a lángot is oldalra térítheti, anélkül, hogy eloltaná. A fennálló kapcsolatok valójában nem szűnnek meg ilyenkor. Megbontásuk ténye csupán addig áll fenn, ameddig maga a kilélegzés végbemegy. A különleges képességek a sorsszerű megnyilvánulásokat tehát csak átmenetileg szoríthatják háttérbe.

A kilélegzés hatásának megszűntével a kapcsolatok ismét helyreállnak, és szövevényük változatlan marad. A különleges képességek révén eltüntetett megnyilvánulások valamikor újra felmerülnek tehát, és visszaáll a Természet régi rendje.

Ha azonban a yogi az elmélyedésből való visszafordulás tényében – a kilélegzésben – az ősanyag néhány preexisztenciális szamszkáráját kapcsolatba hozza a fennálló szimbólumokkal, akkor valóban új kapcsolatok alakulnak ki a Természetben. A 12. ábrán az A, B, C, D, és E betűvel megjelölt szamszkárák jelképezik az ősanyagból felmerülő szimbólumokat, a kilélegzés vonalán. E szimbólumok valóban megváltoztatják az ösztönvilág szimbólum-szövevényét. Mindazok a szamszkárák pedig, melyek ilyen esetben négy irányú kapcsolatba kerülnek: anyagvilágbeli megnyilvánulásokat hoznak létre. így tehát a 12. ábrán feltüntetett példánkban az 1., 2., 3., valamint az A, B, C és D szimbólumok valóban megnyilvánulnak az anyagvilágban. Az ősanyagból felhozott szimbólumok nem merülnek vissza az ősanyagba. ezért az 1., 2. és 3. szimbólumok megnyilvánulása maradandóvá válik és független a kilélegzéstől, a kilélegzés fennállásától. Az A, B, C és D szimbólumok azonban a kilélegzés megszűntével – minthogy elveszítik két-két irányú kapcsolatukat – lappangóvá válnak, a megnyilvánulás határvonalán belül. (Amikor a kilélegzés [vastagon jelölt] vonalát az ábrából már hiányzónak tekintjük!)

Ebben látjuk a Természet megváltoztatásának, az un. csodatételnek a voltaképpeni magyarázatát, és megérthetjük, hogy az így létrehozott változások részben fennmaradnak, részben pedig megszűnnek – a yogi különleges-képességének a Természetszerű hattérbemerülése után.

Így például valamely, a hőhatásokkal szemben érzéketlenné és sérthetetlenné tett testfelület ismét megpörkölhetővé, megégethetővé válik, a láthatatlanná tett tárgy újra látható lesz stb., viszont az apportált tárgy megmarad, a vaknak visszaadott látása is csak külső okok következtében szűnhetik meg újból, és így tovább.

A Természet a yogi számára tehát nemcsak végtelen megismerési, hanem végtelen cselekvési lehetőségek színtere is.

Hiszen éppen ez a Természet voltaképpeni célja: a végtelen tapasztalatszerzés, és ennek kapcsán a tapasztalatok és a relativitások köréből való felszabadulásnak – a Lélek elkülönülésének – a megvalósulása!

Az ember azonban szűk látókörében él a földön. Megismerését és cselekedeteit tekintve, törvényszerűségek és kötöttségek rabja. Különleges képességeit még csak ösztönszerűen, öntudatlanul alkalmazza. Nem mer nyíltan szembenézni e képességekkel és nem elég bátor ahhoz, hogy tudomást vegyen arról, ami meghaladja gondolkozásbeli felfogását; mint ahogy a serdülő ifjú is fél és visszaretten a szívében először feltámadó szerelem – az „ismeretlen” megnyilatkozásának – nyílt felismerésétől. Tagadja inkább a mélységeket, amelyekbe lebocsátkozhatnék, tagadja még az azokra valló tapasztalatait is.

Egyedül a yogi, az elmélyedő, aki ismeri a Természetet és ismeri annak céljait, látja meg az ember igazi helyét a Természetben, a középpontban, és ért egyet e magasztos hellyel járó megismerések, cselekvési lehetőségek és végtelen felelősség kérdésében is – a Természettel.

Mert az ember számára az életben, minden közönséges és megszokott képesség alkalmazása csak játék, vagy pedig eszköz, a hatalom eszköze, amelyet önös és önző céljainak szolgálatába állit. Ugyanígy fogja fel tehát az ember a különleges-képességek megnyilatkozásait is!

A mágia gyakorlata, a tekintélyt szerző varázslás és boszorkányság stb. mind ennek az önös beállítottságnak a következménye – az emberiség történetében.

Ez a szűkkörű és önös felfogás a Természet hátterét szellemekkel, kísértetekkel, ördögökkel és istenekkel népesíti be. Hiszen minden olyan elmélyülés, amelyet nem a Természet helyes ismerete, hanem babonák és hiedelmek irányítanak, éppúgy elvezetheti az embert – a szemléletet – a boszorkány-gyűlések valamely látszat-világába (loká-jába), „inkubuszok” és „szukkubák” fajtalankodásainak körébe, mint ahogy lehetővé teheti felidézett halottak megjelenését, vagy kavicsok, kígyók és madarak apportálását is, kíváncsi és rejtelemre vágyó embereknek a túlvilágot kutató ülésein stb.

Mindez azonban nem segíti elő ésszerűen az egyén fejlődését.

A yogi nem törekszik a különleges képességek elérésére! Nem vágyik tekintélyre, hatalomra, mert nincsenek egyéni céljai. De nem tévedhet látszat-világok káprázatkörébe sem, minthogy mindenkor a legvégső célt – az Abszolutumot – tartja szem előtt.

A yogi nem varázsló. Csak tökéletes ember – a szónak legnemesebb, legmagasabbrendű és már valóban korlátlan értelmében.

A yogi jól tudja, hogy aki belső-világát megváltoztatja, az a külső, a tárgyi világot is megváltoztatja egyben. Törekvésével és igyekezetével tehát, mely a végtelen belső megismerésre irányul és saját egyéni fejlődését viszi előbbre, voltaképpen az egész emberiséget, a megmérhetetlen világot, a lét és a Természet egészét szolgálja.

Jól tudja, hogy a különleges képességeknek – helyes értelemben – csak az elmélyedésből szabad fakadniuk. Azok minden oly alkalmazása pedig, mely a Természet fennálló rendjébe való beavatkozással egyértelmű, még a megismerés és az egyéni fejlődés szempontjából is, ésszerűtlen és helytelen!

Nem változtatja meg tehát a Természet rendjét, és nem demonstrálja különleges képességeit, – sem önmaga, sem az emberek előtt.

(A szöveg, néhány kisebb változtatást leszámítva a korabeli helyesírás szabályait követi, ahogyan eredetileg is megjelent.)

Kaczvinszky József: Kelet világossága III. Nyíregyháza, 1995, Kötet, 216–261. o.

Kaczvinszky József (1904–1963) egy kiváló 20. századi bölcselő, aki Kelet világossága című háromkötetes művében a yoga (mint spirituális út) páratlan érzelmezését adja. Itt a harmadik kötet nyolcadik fejezetét, a mű egy szorosabban mágiával foglalkozó részét közöljük. Mivel a mágia és a mágikus képességek metafizikai jelentésével, értelmével kapcsolatban igen lényegre törő megállapításokat tesz, szükségesnek éreztük nemcsak ízelítőt adni belőle, hanem a teljes fejezetet is – két részletben – közölni. Érdemes tudni, hogy Kaczvinszkynál a Lélek a szanszkrit puruṣának (szellem, önvaló), a végső spirituális célnak felel meg, a Természet a fizikalitáson túlmutató, azt is magában foglaló egyetemes természetnek (prakṛti), az áthidaló-megismerés a „Természet egészére és totális egységére vonatkozó megismerés” (tāraka), a szamszkárák pedig a létezést alkotó, a megnyilvánulást létrehozó szimbólumegyüttesnek (saṃskāra). Meg kell még továbbá jegyeznünk, hogy az alábbi részlet igazán csak a teljes mű, valamint a vonatkozó irodalom ismeretében érthető meg.

A lét minden formájában, mindenben, ami létezik: a Természet nyilatkozik meg, – nincsenek tehát természetfeletti jelenségek! Minden jelenség és minden változás a Természet körében nyilvánul meg, a Természetből fakad, és a Természetben megy végbe. Egyedül a Lélek független a Természettől, a Lélek azonban nem megnyilatkozó, nem változó, nem cselekvő, nem tárgy és nem jelenség, stb.; a Lélek nem létező és nem is nem-létező Abszolútum. Mindaz tehát, ami megnyilatkozik, ami van: szükségszerűleg más, mint a Lélek, és így a Természet körébe tartozik. Természetfeletti képességekről ezért csak jelképesen beszélhetünk. Az úgynevezett különleges-képességek (sziddhik) mindössze a megszokott világrendet meghaladó megnyilatkozások a Természetben. A megszokott törvényszerűségek felett álló oly tények és valóságok, amelyeknek mindenkor megvan a természetes magyarázatuk is, mert magyarázatuk minden egyes esetben megtálalható a szimbólumok – a szamszkárák – mivoltában és összefüggéseiben. Valamely, a szamszkárák rendjétől független jelenség ilyenformán nincs és nem is lehet a Természetben. Mágikus csupán annyit jelent tehát, mint szupernormális.

A korlátlan megismerés révén határtalanná vált tudása folytan azonban a yogi kapcsolatba hozhatja cselekedeteit: a Természetnek az ember számára ismeretlen, vagy még soha meg nem nyilatkozott lehetőségeivel is. Így pedig valóban olyan különleges képességekre tehet szert, amelyeket az emberi ész nem foghat fel és logikusan soha meg nem magyarázhat.

Vyasza – a Yoga-Aforizmákhoz írt kommentárjaiban – nyolc fokozatot sorol fel, mint a különleges képességek nyolc alapvető fokozatát.

Ezek:

1. animan: a végtelen-kicsinnyé válás,

2. laghiman: a súlytalanná-válás, lebegés,

3. mahiman: a kiterjedésbeli megnagyobbodás,

4. prápti: a térbeli korlátozatlanság, illetőleg a térmegváltoztatás képessége,

5. prákámya: a cselekedetekkel szembenálló akadályok megsemmisítésének a képessége,

6. vasítva: a megnyilvánulások mögött rejlő szimbólum-kapcsolatok felett való uralkodás,

7. ísitritva: a dolgok megjelenése, eltünése, és összetétele felett való uralkodás, és

8. yatrakámávaszáyitva: az okoknak – és azokon keresztül a következményeknek – a tetszésszerinti befolyásolása.

Ahhoz, hogy legalább hozzávetőlegesen megérthessük a különleges-képességek mivoltát, párhuzamot kell vonnunk közöttük és az elmélyedés (szamádhi) egyes mélységi fokozatai között.

Foglaljuk össze tehát röviden a hatodik fejezetben ezirányban elmondottakat:

1. Dhyána állapotát követően, mint tudjuk, az elmélyedés a szemléletet a szamszkára-áramlás egyetlen szamszkárájában rögzíti meg. Szamádhi állapota akkor alakul ki, amikor a szemlélő tökéletesen eggyéválik evvel a szamszkárával. Ebben a tényben áll az elmélyedés tulajdonképpeni lényege: a szemlélőnek, a szemlélés tárgyának és magának a szemléletnek is a tökéletes eggyéolvadása, egyetlen pontban, mely a Természet végtelenül kicsiny alkotó-eleme, egyetlen szamszkárája.

Magát az eggyéolvadás tényét tekinthetjük szamádhi kezdeti, vagyis első mélységi-fokozatának.

2. Az elmélyedés második mélységi-fokozatát a tökéletes megismerés kibontakozásában látjuk, amikor a szamszkára-tartományok mind, korlátlanul áttekinthetővé válnak, és így az egész Természet megismerhetővé válik, az elmélyedés magvát képező egyetlen szamszkárán belül.

E fokozatot követheti végül az áthidaló-megismerés kibontakozása, mely megismerés voltaképpen már a Lélek és a Természet valamennyi kapcsolatára – valamennyi egyénre – egyképpen kiterjed. Ennélfogva felöleli, és magában foglalja az énségi-szikrák, az egyének összességét. Minthogy pedig szamádhi állapotában a megismerés azonos a megismerővel és a megismerés tárgyával is, azért szamádhi e mélységi fokozatában a megismerés már az énségi-szikrák (az egyének) összességével való eggyéválással egyértelmű. Ebben áll az elmélyedés harmadik, és egyúttal – a Természet körében elérhető – utolsó fokozata.

Ezt már csak a „másfajta” elmélyedés (az aszampradnyáta) múlja fölül, mely a Természettől is független a maga mivoltában. (Lásd e kötet 182. oldalán.)

Minthogy azonban, amíg a Lélek és a Természet teljes elkülönülése meg nem valósul, addig a lélegzés ténye – valamely formájában – mindenkor fennáll a Természetben, illetőleg a Lélek és a Természet kapcsolatából eredő összes vonatkozásokban, – azért a lélegzés még a legmélyebb elmélyedésben is megnyilatkozik. Szamádhi állapotában való megnyilatkozása abban áll, hogy az öntudat – az elmélyedés legmélyebb fokozatából – ismét a lét, a megnyilvánulások, vagyis az anyagvilág felé fordul. Ha nem következnék be a kilélegzésnek ez a természetes fázisa, illetőleg folyamata, akkor az öntudat nem térhetne vissza az egyén csakra-rendszerébe, a yogi tehát nem ébredhetne fel elmélyedéséből, a befelé-fordulás állapotából, és nem folytathatná földi életét.

A belélegzést azonban mindenkor kilélegzés követi, mígcsak az elkülönülés véglegesen meg nem szünteti magát a lélegzést, a lélegzés valamennyi fázisát. Még a „másfajta” (aszampradnyáta) elmélyedés is a Természet körébe való visszatéréssel jár. Feltétlenül megvalósul ezért a visszafordulás fázisa abban az elmélyedésben – az áthidaló megismeréssel járó szamádhiban – mely mindvégig a Természet körén belül marad!

Az elmélyedő öntudat pedig – amikor visszafordul az elmélyedés melyéből az anyagvilág felé – mielőtt még visszatérne az ébrenlét megszokott világába, az elmélyedés erejével a megnyilvánulások mindennemű befolyásolására és megváltoztatására is képes. Hiszen nemcsak megismerte a szimbólumok összes kapcsolatait, hanem – korlátlanná vált tudása révén – teljes mertekben uralkodni is tud azokon.

A korlátlanná vált tudás tényéből, valamint az öntudatnak az elmélyedés keretében vázolt „visszafordulásából” fakadnak a yoga különleges képességei.

1. Animan – a végtelen kicsinnyé válás – lényege nem egyéb, mint az öntudatnak (és így magának a yoginak is!) egyetlen, pont-szerű, terület-nélküli szamszkárával való eggyéválása. Az „egyetlen szamszkárával való eggyéválás” viszont – ha megvalósul – teljes mértékben azonos szamádhi lényegével! A yoginak az a képessége tehát, hogy befelé-fordulásában, az elmélyedésre törekedvén el tudja érni szamádhi első mélységi fokozatát, valójában már egyértelmű a „végtelen-kicsinnyé-válás” különleges képességével is. (1.)

A szamszkárába beleolvadt, a szamszkárával eggyévált öntudat pedig, minthogy az eggyéválás a meg-nem-nyilvánuló Természet körében valósul meg, a meg-nemnyilvánuló szamszkárának viszont hiányzanak az anyagvilággal való kapcsolatai, függetlenné válik tértől és időtől és az oksági rendtől; ez a tökéletes függetlenség pedig természetszerűleg egyértelmű a „súlytalanság” és a „lebegés” (laghiman) fogalmával, hiszen semmihez sem vonzódik, semmihez sem kapcsolódik a Természetben. (2.)

A tökéletes-megismerés kibontakozása továbbá, amint a szimbólumoknak egyre nagyobb és nagyobb tartományát öleli fel, és végül az egész Természetre kiterjed: magában foglalja a kiterjedésbeli megnagyobbodás (Mahiman) tényét is, az elmélyedés magvát képező egyetlen szamszkárán belül, minthogy az öntudat (a megismerő) a tökéletes- megismerésben mindenkor egy és azonos a megismerés tárgyával, a szimbólumok megismert, valahány, végtelen-sok tartományával. (3.)

A kiterjedésbeli megnagyobbodás ilyenformán az áthidaló-megismerésben éri el tetőfokát és beteljesülését!

A „visszaforduló” öntudat azonban, amikor elhagyja az áthidaló-megismerés mélységi fokozatát – az énségi-szikrák összességének egyetlen egységbe integrált területét, hogy visszatérjen fokozatosan az ébrenlét, az anyagvilág felé, – ismét szeparálja mindazokat a szimbólum-tartományokat, amelyeket közvetlen megismerésében egyesített, illetőleg amelyekre átfogó megismerése vonatkozik. Ezeket a tartományokat – az elmélyedésben felszabadult szabad akaratával – az elmélyedés keretén belül, még szabadon választhatja meg. Megismerését, szemléletét tehát tetszésszerinti szimbólum-tartományban mélyítheti el. Ez a képessége viszont egyértelmű avval, hogy olyan teret teremthet maga körül, amilyent kíván, a Természet olyan területeit választhatja egyedüli világának, amilyenben éppen elmerülni – „létezni” – óhajt. E képessége természetszerűleg magában foglalja tehát a „térbeli korlátozatlanság, illetőleg a tér-megváltoztatás” (prápti) különleges képességét! (4.)

Mint látjuk, a különleges képességek első négy fokozata – faja – teljes mértékben bennerejlik az elmélyedésben.

Az áthidaló-megismerésből ismét az anyagvilág felé irányuló öntudat pedig – az elmélyedés e legmagasabbrendű állapotában – teremteni is képes megnyilvánulásokat, minthogy az akarat-kifejtés, a cselekvés és így a teremtés ténye is éppen a kilélegzés (az anyagvilág felé fordulás) fázisában valósul meg. Az áthidaló-megismerésben: ismeri a Természet összes lehetőségeit, szabadon rendelkezik a Természet lappangó és preexisztenciális szamszkáráival, nem korlátozzák tehát a cselekvés korlátai, semmivé válik számára a cselekvés minden természetbeli akadálya. Az elmélyedés e fokozata ezért egyértelmű a „cselekedetekkel szembenálló akadályok megsemmisítésének” a különleges képességével (prákámya)! (5)

Az elmélyedésbeli megismerés, mint tudjuk, a szimbólumok egymásközti kapcsolataitól mindenkor független marad. Az anyagvilág felé visszaforduló öntudat tehát különválaszthatja az egymással összefüggő szimbólumokat, „megbonthatja” azok ösztönvilágbeli szövevényét, és egyes szimbólumokat hattérben-maradásra kényszerítve, megakadályozhatja azok megnyilatkozását, mintegy kiiktatva szerepüket minden megnyilvánulásból, miután szabadon befolyásolhatja a Természetben fennálló oksági-láncolatot, a sorsot, illetőleg a Természet rendjét. Ebben áll a „megnyilvánulások mögött rejlő szimbólum-kapcsolatok felett való uralkodás” (vasitva) különleges képessége. (6) (Lásd a II. kötet 152. oldalán.)

Az elmélyedésből visszaforduló öntudat – a megnyilvánulás határvonalán – a szimbólumok „különválasztása”, vagy „egybekapcsolása” révén oly módon befolyásolhatja tehát a tárgyak és a jelenségek megnyilvánulását, hogy azok egy részét háttérben-maradásra, lappangásra, vagy pedig ellenkezőleg felmerülésre kényszerítheti az anyagvilágban, megnyilvánulásokat keltve és megszüntetve, tetszése szerint. Uralkodik ilyenformán a dolgok megjelenése, eltünése és összetétele felett, megvalósítván elmélyedésében ezáltal az ily értelmű különleges képességet (ísitritva) is. (7.)

A szimbólumok szövevényének, egymásközti kapcsolatainak és összefüggéseinek a tetszésszerinti megváltoztatása révén pedig oly okokat teremthet és hozhat létre a yogi öntudata az anyagvilágban, melyek természetszerűleg az általa megkívánt következményekhez vezetnek, tekintet nélkül arra, hogy a létrehozott ok és okozati összefüggések beletartoznak-e a megnyilvánuló Természet fennálló oksági rendjébe és rendszerébe, vagy pedig új oksági láncolatokat indítanak meg abban. Ebben all az okoknak – és azokon keresztül a következményeknek – a tetszésszerinti befolyásolása (yatrakámávaszáyitva). (8.)

Mind a nyolc különleges képesség tehát szervesen hozzátartozik az elmélyedéshez. Egyszerű kísérője, velejárója az elmélyedés jellegzetes melységi fokozatainak.

Ha mindössze elméletileg ismerjük is a yoga-elmélyedésnek szamádhi állapotában egymást követő melységi fázisait – és ha ilyenformán át tudjuk tekinteni az öntudat elmélyülésében és visszafordulásában rejlő lélegzés tényét az elmélyedésben, – akkor már tisztán látjuk magunk előtt az egyes különleges képességek mivoltát és egymásközti viszonyát is, és így megérthetjük a nyolc alapvető sziddhi természetét.

Nem babonasággal összefüggő, titokzatos megnyilatkozások ezek, nem túlvilági lények adományozta erők stb., hanem természetes származékai a fejlődésnek, illetőleg annak az elmében kialakuló állapotnak, amely lehetővé teszi a szimbólumoknak, a szamszkáráknak a közvetlen átélését és megismerését.

Értelmetlenné válik tehát az a Nyugaton gyakran felvetődő kérdés, hogy vannak-e valóban különleges-képességek, vagy pedig csak a csalások és a mesék birodalmába tartoznak-e az efféle képességekre és az ezekkel kapcsolatos jelenségekre vonatkozó adatok és híresztelések. Hiszen ha megértjük e képességek voltaképpeni mivoltát és magyarázatát, akkor a megnyilatkozásuk tényében és valóságában sem kételkedhetünk.

A felsorolt sziddhik nyolc faja és fokozata – Patandzsali III. 44–45. aforizmája szerint – az anyagvilágra (mint megismerési célra) alkalmazott és irányított elmélyedés (szamyama) következményeként merül fel a maga teljességében! Valójában azonban e képességek, többé-kevésbé, minden másirányú elmélyedéssel is együttjárnak, sőt még a nem-irányított elmélyülés is bizonyos különleges képességek kibontakozásához vezet, az elmélyülés mélységi fokozatainak megfelelően.

Minden oly esetben tehát, amikor az életben akár csak a legcsekélyebb mérvű elmélyülés is valóra válik: annak a kísérőjeként, kapcsolatban a normális életfunkciókkal, különleges képességek is megnyilatkoznak, – még a mindennapi életben is, szinte megszámlálhatatlan faját alkotván ilyenformán a szupernormális jelenségeknek és funkcióknak.

Ide tartoznak a tisztánlátás (clairvoyance), a médiumi jelenségek, a gondolatolvasás, a jövőbelátás, a távolba-hatás, a térbeli áthelyeződés, a különböző szellem-jelenések, apport-tünemények stb.

Ha ismerjük a nyolc alapvető sziddhit, e különleges jelenségek valamennyi válfaját visszavezethetjük azokra, és azokból származtathatjuk le.

Valójában e jelenségek nemcsak szórványosan, kivételesen fordulnak elő az életben. Sokkal gyakoribb a megnyilatkozásuk, mint ahogy azt általában – felületes tájékozódás alapján – hisszük.

A szigorúan logikusan gondolkodó elme azonban – minthogy a logikus gondolkozás minden elmélyülés egyik legnagyobb akadálya – sohasem találkozik és nem is találkozhat különleges képességek megnyilvánulásaival a saját, megfigyelt élettapasztalatainak szűk körén belül. Mindazt pedig, ami nem illeszthető a logikus gondolkozás keretébe, mégha időnként tapasztalja is a külvilágban, nem hiszi, attól természetszerűleg elfordul, és tagadni kénytelen. Ezért van az, hogy a tudományos kutatás csak a legritkább esetekben tud az úgynevezett különleges képességek közelébe férkőzni, és hogy a tudós, a kutató a legkevésbé sem jut ily képességek birtokába, hiába törekszik a megszerzésükre, a megismerésükre.

Általában csupán az eksztázis, a révület (trance) és a hipnotikus hatással előidézett alvásszerű állapot alkalmas arra – ha nem követjük a yoga, a misztika, illetőleg az elmélyedés útját, – hogy elérhessük benne és általa a megnyilvánulás határvonalát, azt a jelentékeny mélységet, amelyen lehetővé válik a közvetlen átélések, valamint a különleges képességek kibontakozása. (Mindenfajta önkívület nem szükségképpen elmélyülés is. Mert a tudatbeli öntudatlanság az öntudat (kundalí) süllyedéséből is fakadhat, nemcsak emelkedéséből, felszállásából.)

Ezzel szemben a haldokló – az élet és a halál határmegyéjén, határvonalán természetszerűleg abba a kivételes helyzetbe kerül az élet utolsó perceiben, hogy fennálló vágyai szerint, illetőleg elméje megrögződő beállítottságának értelmében, önkéntelenül alkalmazhatja a határvonal elérésével együttjáró képességeket is, amennyiben azok felmerülnek a belső átélések és az élettől való megválás során. Ezért a leggyakoribbak általában a távolbalátásnak és a távolbahatásnak stb. azok a jelenségei, amelyek halálesetekkel kapcsolatban, helyesebben a haldoklók körében nyilvánulnak meg és tapasztalhatók.

Minthogy azonban a közönséges alvás és ébrenlét közötti öntudati-állapot ugyancsak a megnyilvánulás határfelületén van, azért az ébrenlét és alvás átmeneti állapotában – kedvező esetben – az életben barmikor, spontán is megnyilatkozhatnak egyes különleges képességek. Az átmeneti-állapot pedig megvalósulhat az éber megfigyelés minden csökkenésével; anélkül is, hogy feltétlenül az álomvilág, illetőleg az alomélet kialakulásának kellene követnie. Kialakulhat tehát észrevétlenül is, olyformán, hogy nem győződhetünk meg arról, valóban megközelítettük-e benne az elalvás tényét és pillanatát. Ilyenkor úgy látjuk, hogy egy-egy különleges képesség az ébrenlét folyamatosságának megszűnte nélkül nyilatkozik meg, önmagunkban és a külvilágban, mindennapi életünk folyamán.

Látszólag tehát a különleges képességek nem függnek össze szükségszerűleg az öntudat elmélyülésével. Gyakran nincs is tudomásunk róla, hogy különleges képesség az, amellyel éppen cselekszünk. Nem szoktuk megfigyelni például, hogyan alakul ki minden egyes meggyőződésünk az életben; vajon megfelelően indokolják-e azt a tárgyi tapasztalatok és következtetések, vagy pedig hogy meggyőződésünk létrejöttének ténye meghaladja-e a gondolkozó-készség működésének szintjét és körét. Mert ha megfigyelnők elménk világát, számos esetben ez utóbbi körülményt állapíthatnók meg. Ha indokolatlannak látszó cselekedeteink következtében olykor elkerülünk valamely szerencsétlenséget, – ezt rendszerint a véletlennel, vagy a szerencsével magyarázzuk – és nem ismerjük fel a tudatunk mögött lezajló jövőbelátást, mely kihatott a cselekedeteinkre és megváltoztatta terveinket. Többnyire nem eszmélünk rá arra sem, amikor megérezzük és így átvesszük más emberek gondolatat, – pedig ez számtalanszor előfordul az életben! – mert a tudatunkban felmerülő gondolatokat, egytől-egyig, mindenkor a magunkéinak tartjuk, és nem kutatjuk azok származását. És így tovább.

A különleges képességek spontán megnyilatkozásához mindössze az szükséges, hogy valamely elmebeli beállítottság kedvező körülményeket teremtsen azok számára, – a megfelelő elmeállapot kialakulásakor.

Így például mindenkor felidézheti és kiválthatja a különleges képességeket a mély, vallásos hit. De megnyilatkozásukhoz vezethet egyébként a babonába vetett határtalan hiedelem is. Hiszen mindenkor a hitünk és hiedelmeink összessége vezérli belső-világunk kialakulását – és ennélfogva a külvilágunkban végbemenő változásokat is.

Megfelelő növényi nedvek, mámort, eksztázist kiváltó mérgek és bódítószerek élettani hatása – másrészt azonban, mint ellenkező véglet, az önmegtagadó, aszkéta életmód és az önsanyargatás is – különleges képességek alkalmi megnyilatkozásaihoz vezethet, a yoga tanítása szerint.

Hasonlóképpen, bizonyos szertartások és szertartásos cselekedetek is – imádkozás, áldás, vagy megátkozás, úgynevezett varázsigék elmondása, vagy elhangzó, szuggesztív szavak stb. – nagy mértékben alkalmasak arra, hogy megvalósítsák az öntudat oly fokú elmélyülését, azt a megfelelő elmeállapotot, mely lehetővé teszi a különleges képességek megnyilvánulását – sőt szándékos megnyilatkoztatását is – az életben.

E képességek egyes válfajainak tanulmányozása szempontjából azonban lényegtelen, hogy szándékosan idézzük-e fel azokat, vagy önkéntelenül.

Tanulmányi szempontból mindenekelőtt a különleges képességek két csoportját kell megkülönböztetnünk: a tökéletes-megismerésből és az áthidaló-megismerésből származó képességek szerint.

A tökéletes-megismerés több-kevesebb megnyilatkozását ismerjük fel a különleges képességek alább felsorolt változataiban.

Elsősorban a tisztánhallás (clairaudience, divyansrotra) jelenségeiben, melyek zörejeknek, zenei hangoknak, vagy beszédhangoknak a hallószervtől független meghallásában, felismerésében és tudomásulvételében állnak. A tisztánhallás jelenségei könnyen összetéveszthetők a képzeletműködés szülte érzékcsalódásokkal. Valójában abban különböznek ez utóbbiaktól, vagyis a hallucinációktól, hogy a tisztánhallás keretében meghallott hangok valahol csakugyan elhangzottak, illetőleg megvannak a Természetben, akármilyen közel, vagy akármilyen távol, a jelenben, a múltban, vagy a jövőben. A tisztánhalló tehát létező hangokat hall: a részben megvalósuló tökéletes-megismerés kapcsán azokat a szimbólum-kapcsolatokat veszi tudomásul, amelyek hang-megnyilvánulásokra vezethetnek a Természetben, és amelyekben egyúttal hiánytalanul bennrejlenek e hangmegnyilvánulásokat moduláló tendenciák is. E szimbólum-kapcsolatok – az elme megfelelő, elmélyült állapotában – valóban megnyilvánulnak az egyén számára. Azokat az egyen tehát valóságos hangoknak hallja, függetlenül attól, hogy a sors, az anyagvilág hol és mikor ad alkalmat e hangok külső-világbeli megnyilvánulására, elhangzására. A szimbólum-kapcsolatok mindenkor a jelenben állnak fenn, a jelenben pedig egyaránt bennerejlik a múlt és a jövő. A tisztánhallás ezért egyképpen kiterjed a tér és az idő végtelenségére.

Míg azonban a tökéletes-megismerés a szimbólumok és a szimbólum-kapcsolatok maradéktalan összességét érinti és felöleli, addig a tisztánhallás – mely nem azonos a tökéletes-megismeréssel, hanem csak abból származik, – mindössze a halló-képességnek megfelelő szimbólum-kapcsolatok belső átéléséből fakad.

A megnyilvánuló különleges képességek – egytől-egyig – csak származékai valamely belső megismerésnek, mely megismerés éppúgy lehet tudatos, mint ahogy szétszórtan (öntudatlanul is) kialakulhat az elmélyülésben.

A tisztánhallást ilyenformán a tökéletes-megismerés részleges megnyilvánulásának is tekinthetjük az életben.

A tisztánlátás (clairvoyance, divyarúpaszajmvid, dibbacsakkhu) lényege ugyancsak szimbólum-kapcsolatok közvetlen megismerésében áll, mégpedig egyedül azokra a szimbólum-kapcsolatokra vonatkozik, amelyek szín-hatások, látási-benyomások megnyilvánulásához vezethetnek – és vezetnek – a külvilágban, illetőleg az egyen belső-világában. Mindaz, amit a tisztánhallással kapcsolatban elmondottunk, megfelelő változtatásokkal ezért a tisztánlátásra nézve is érvényes, és fennáll. A tisztánlátás sem hallucinációk, káprázatszerű látomások felmerülésében nyilvánul meg, hanem a tisztánlátó a Természetben valóban létező valóságot látja; szubtilis látóképességét pedig – tisztánhallás jelenségeihez hasonlóan – sem a tér, sem az idő nem zárhatja anyagvilágbeli korlátok közé.

A tisztánlátásnak gyakorlatilag három irányát különböztethetjük meg; a halottlátó, élő-látó és elme-látó képesség szerint, – a test, a személyiség és a tudat anyagvilágbeli szintjenek megfelelően. (A Természet magasabb, meg-nem-nyilvánuló szintjein ugyanis forma-látás már egyáltalában nem lehetséges!)

A halott-látó csak a tárgy-szimbólumokat látja, a Természet legalacsonyabbrendű szintjenek szemszögéből; egyrészt az elemek (a durva elemek) szimbólumait, másrészt az alkatéit, melyek az anyagból testet, tárgyat képeznek. Azokat a szimbólum-kapcsolatokat fogja fel tehát, melyek az élettelen testet alkotják az anyagvilágban. (Emberből és állatból csupán a tetemet láthatja meg, valamint annak tárgyi környezetet és körülményeit stb.)

Az élő-látó – a személyiség-szintnek megfelelő szemszögből – a rajta kívülálló élőlényeket már mint eleven és cselekvő személyeket szemléli; látja cselekedeteiket, helyzetüket és mozgásukat, még színekben megnyilvánuló indulataikat is, – nem vehet tudomást azonban a benyomásaikról.

Az elme-látó viszont a tudat szintjenek megfelelő szimbólum-kapcsolatokat szemléli, és ennélfogva a rajta kívülálló egyének elméjébe nyer közvetlen betekintést. Úgy és azt látja tehát, ahogyan és amit az általa megfigyelt egyének (elmék) érzékelnek, illetőleg belső világukban mint látási-benyomásokat élnek át. A tárgyakat és jelenségeket ilyenformán valamely idegen elme szemszögéből, mintegy ez idegen elme tükrében látja meg, anélkül azonban, hogy közvetlen tudomást szerezhetne ugyanakkor arról a tárgyi-külvilágról is, melyet az illető elme tapasztal. Mert mindenkor csupán azokat a szubtilis képeket éli át, amelyeket a tárgyak, személyek és jelenségek a megfigyelt idegen elmében alkotnak. (A „halott-látó”, „elő-látó” és „elme-látó”: általánosságban nem használatos kifejezés. Tálalóan kifejezésre juttatja azonban az egyes meglátási irányok lényegét.)

A tisztánlátás ezért – a tisztánhalláshoz hasonlóan – meg messze van a tökéletes megismeréstől, bárha lényegében ez utóbbiból származik is. Hiszen egyrészt a puszta tárgy-látás sohasem foglalhatja magában a Természet egészét, másrészt pedig valamely idegen elme meglátásainak az átélése nem zárja ki a tévedéseket, melyek az illető elmében uralkodnak stb.

A tisztánlátás ennélfogva – mint különleges képesség – csak kísérője lehet, nem pedig eszköze, elősegítője, vagy célja a helyes elmélyedésnek. Mert a látóképesség szupernormálissá fokozódása, mégha az ember látóköre a végtelenségbe is kiterjed, éppúgy akadályát képezi a helyes és a tökéletes megismerésnek, mint minden érző- és cselekvő-képesség, mely az anyagvilággal áll kapcsolatban, és így a tárgyi világhoz köti az embert.

Az elmélyedés gyakorlatát – önös érdekből – ezért sohasem szabad oly értelemben lealacsonyítania a tanítványnak, hogy valamely különleges-képesség megszerzésére és megnyilvánítására használja fel!

(–> Második rész)

Csodának nevezem azt, amikor nyíltan szembesülök azzal, hogy a lét tudati lét. Amikor egy rég nem látott emberre gondolok, aki szinte abban a pillanatban szembe is jön velem az utcán, nyíltan tapasztalom a tudat teremtő erejét és az akarat fizikai és pszichikai korlátokat meghaladó voltát. Ilyesfajta jelenségekkel általában mindenki találkozik. A megszokott törvények egy pillanatra fellazulnak, és az aktuális akarati impulzus szabad teret nyer. Ezek spontán alakulnak ki, mindenféle előzetes szándék nélkül. Az a zene kezd szólni a rádióban, amit épp a fejemben dúdoltam, megnézek egy filmet, és másnap a tévében is adják, könyvolvasás közben pedig, anélkül, hogy kifejezetten ezzel a céllal venném elő, éppen arra a kérdésre kapok választ, ami aktuálisan foglalkoztat. Az anyagiságba ragadt ember eme „véletlenjei” a szememben a tudat hatalmának bizonyítékai. Közvetettek és az éber jelenlétet nagyban nélkülözőek ugyan, de attól még bizonyítékok.

Ilyesmiket – kisebb-nagyobb súlyú, csodával határos jelenségeket – a legtöbbünk fel tud hozni az életéből. Egyszer nagy átéléssel gondolkoztam egy témán. Amikor a fő gondolatot nagy hangsúllyal és nagy meggyőződéssel kimondtam, a konyha faláról leesett egy kép. Voltak ritkán olyan állapotaim, amikor más emberek lelkében úgy tudtam olvasni, mint egy nyitott könyvben. De láttam már egyszer – amolyan próbaképp – asztalt is „táncolni” a kezeim alatt. Máskor előre megálmodtam dolgokat. A XVI. Benedek lemondása előtti éjszakán egy aranyfeszületet láttam úszni egy barlangi tó felszínén, nemrégiben pedig megszúrt egy darázs álmomban, és még aznap ébren is.

De én ennél valami többet akartam. Egy maradandóbb bizonyítékot. Olyat, ami az anyagiság szintjéig lehatoló. Látni akartam a saját szememmel, miként írja felül az akarat az anyag makacs természetét. Nem a hitemre kerestem külső igazolást, és nem is az a szándék vezérelt, hogy elvesszek e jelenségek örvényében. Rég elfogadtam már, hogy a földtől az égig, a kinttől a bentig – minden tudat. Már csak az volt a kérdés, kellő erővel, kellő intenzitással él-e bennem ez az elfogadás. Úgy gondoltam, hogy ha igen, akkor egy közvetlenül megnyilatkozó és tudatosabban végrehajtott csodatétel sem ütközhet akadályba.

Így hát elkezdtem nagy koncentráltsággal kutatni azokat az eseteket, ahol olyan események történtek, amelyek az általános keretek között nem magyarázhatóak. Szentek és nagy tanítók csodáitól kezdve a spiritiszták ténykedésein át egészen a modern bűvészekig sok érdekességgel találkoztam. Nemcsak annyi történt, hogy egyre inkább beláttam, hogy mindez lehetséges, hanem egyfajta megnyílást is tapasztaltam magamban. Megnyíltam arra a gondolatra, hogy bármi lehetséges. Nemcsak a mindennapi életben, hanem minden tekintetben. És akkor rájöttem, nem is a csodák után kutattam, hanem azt a korlátlan benső szabadságot, a tényektől, a konkrétumoktól, az anyagiság durva lehatároltságától való eloldottságot kerestem, amelyek jó esetben a csodák forrásai.

Ezért nem volt különösebb szándékom, hogy valamilyen csodát véghezvigyek. Noha nem is zárkóztam el az ilyesmitől. Mindig is úgy gondoltam, hogy aki igazán hisz benne, leginkább akkor tesz így, ha a különleges képességek kibontakozásának lehetőségét saját magától sem vitatja el.

Tenzin Wangyal könyvét olvastam újra, A fényességes tudat felébresztését. A könyv éppen arról szól, amit fentebb vázoltam: ismerjük fel önmagunkat a határtalan tudatként, a fogalmakon és formákon túli tiszta jelenlétként, a mindent átható üres ragyogásként. A kiadvány külseje sárga színű, az előlap közepén pedig egy mandala helyezkedik el. Dolgom akadt. A másik kezemben szorongatott ezüstözött dupla vadzsrát (a tibetiek egyik kiemelt szimbólumát) ekkor rátettem a könyvre, pontosan a mandalára. Kis idő múlva, amikor visszajöttem, azt vettem észre, hogy a vadzsra aranyszínűvé vált. Kételkedtem. Vajon mindig is ilyen színű volt? Lekopott? Berozsdállt? De nem. Tényleg átváltozott. Ezüst volt, és valahányszor rátekintettem, mindig csalódottan állapítottam meg, hogy csak szebb és kifejezőbb lenne aranyban. És most arany lett. Arany. Látom, és egy részem még most sem hiszi el.

Nem tudom, hogyan történt. Ha a pillanatnyi szándékaimat nézzük, ez az aktus egyáltalán nem volt akaratlagos. Ám ha azt az átszellemült állapotot vesszük tekintetbe, ami a kutatás során felébredt bennem, az pontosan elég lehetett ahhoz, hogy megfelelő atmoszférát teremtsen az ilyen történéseknek.

De bárhogy is legyen, a dolog megtörtént, és valahányszor rápillantok e tárgyra, újra és újra ráeszmélek, hogy egy pillanatot sem szabad elvesztegetni a szellemi megvalósítás útján. E csoda számomra arra utal, hogy a cél, amit el akarok érni, elérhető. Mert ha ez megvalósulhatott, akkor bármi más is megvalósulhat. Mindemellett e tárgy megléte nem engedi elfelednem, folyamatosan emlékeztet, még gyengébb pillanataimban is szembesít azzal, hogy mit akarok. Igazán. Legbelül.

A Mágus

Mint korábban írtam, nem érdemes a mágiát pusztán úgy elgondolni, hogy egyszer csak megjelenik egy nagy akaratú személy, aki igába hajtja az egész világot. A metafizikai uralom teljesen más természetű, mint amit az ember általában az uralomról elképzel. Itt elsősorban önuralomról van szó, amely szoros összefüggésben van az abszolút önismerettel és önazonossággal. Azért úr a mágus, mert végtelenül önmaga, és mert ő minden, átélésszerűen ő maga a mindenség. Ezt szem előtt tartva javaslom a mágia uralmi vonatkozásait kezelni.

[A] mágia isteni bölcsesség, és a mágus, aki elérte, többé nem tartozik a szenvedések és az illúziók eme világához, és mindaddig, amíg a legmagasabb arkánum okaiból fakadóan az emberi lét rögös útját járja, csak a fizikai teste tartozik a Földhöz; énje, intelligens individualitása a magasztos igazságnak abban az egében él, amelyre Dante és korának újplatonikusai a fény szimbolikájával utaltak, miközben arra készültek, arra vágytak és vártak, hogy Istenné váljanak.

*

A mágia a létező bölcsessége és tanítása, a teremtett dolgok törvényeinek összessége, maga is egy teremtési folyamat az igazság és a természet rendjében, valamennyi klasszikus vallás kulcsa.

A szerzetes és a mágia tanulmányozója is mindketten az isteni világ megismerésére törekszenek, az előbbi passzívan, a vallásos előírások gyakorlatba ültetésével, az utóbbi aktívan, megkísérelvén rávenni az emberi természetet, hogy belépjen a láthatatlan világba, hogy felfedezze törvényeit, és azok urává váljék az isteni erők meghódításához.

A szerzetes szentté válhat.

A mágia tanulmányozójának mágussá kell válnia vagy el kell tűnnie.

A szentség a beavatott erénye, de nem a végcél. A Mágus célja az isteni teljesség, és annak emberfeletti képességei.

A szent elnyerheti a kegyelmet, a Mágusnak isteni művet kell beteljesítenie.

Az előbbinek nincs szüksége a tudományra, az utóbbi nem lehet meg a tudomány nélkül.

Egy jámbor szerzetes hosszú, nélkülözésben ls imádságokkal töltött élet után a Feszület stigmáinak dicsőségét nyeri el; egy tudósnak tudnia kell a stigmák értelmét és okát.

A szent nem vágyik semmire, Isten kegyelmének fizetségén él, és ezt használja: betegeket gyógyít, megjövendöl egy örömöt, a segítségére siet egy szerencsétlen esemény elszenvedőjének, amikor az a legkevésbé várja.

A Mágusnak képessége szerint akkor kell adnia és cselekednie, amikor akar, és amikor szüksége van rá, hogy használja tudását, erejét és azokat az erőket, amelyekkel rendelkezni képes.

A szentséget el lehet nyerni, a mágiát meg kell hódítani.

Giuliano Kremmerz: Bevezetés a hermetika tudományába. Budapest, 2015, Persica, 22; 30. o.