Érzékvilágbeli élményeivel az ember teljesen kívül áll azon a szellemi világon, amelyben az előző fejtegetések szerint a lényisége gyökerezik. Hogy ennek az átélésnek mi része van az emberi lényiségben, megtudhatjuk, ha végiggondoljuk, hogy az érzékfeletti tudatnak – mely az érzékfeletti világokba lép – éppen azoknak a lelkierőknek megerősödésére van szüksége, amelyek az anyagi világban szerezhetők meg. Ha ez nem valósul meg, a lélek bizonyos irtózást érez, irtózik belépni az érzékfeletti világba. Sőt e belépés elől azzal menekül, hogy bizonyítékokat keres a belépés lehetetlenségének igazolására. De mihelyt a lélek elég erősnek érzi magát a belépésre, mihelyt megismeri magában azokat az erőket, amik módot adnak neki arra, hogy a belépés után lényiségét önállónak érezhesse, és tudatában ne csak gondolatokat, hanem lényiségeket is átélhessen (ahogyan az őselemi és a szellemi világban), mindjárt megérzi azt is, hogy ezeket az erőket csak az érzékvilágbeli életben gyűjtheti. Belátja szükségességét annak, hogy világjáró útján a fizikai világot is meg kell ismernie.

Ezt a belátást különösen azok az élmények érlelik meg, amik a gondolkodással kapcsolatosak. Az őselemi világba való belépéskor a tudat olyan lényiségekkel népesül be, amelyek képként vehetők észre. A tudat nem jut abba a helyzetbe ebben a világban, hogy lényiségeivel szemben olyan lelki működést fejtsen ki, amilyet az érzékvilágban szokott kifejteni a gondolatok segítségével. Mégis lehetetlen volna ezen az őselemi világon belül emberi lényként eligazodnunk, ha nem gondolkodva lépnénk ide. Gondolkodó szemlélődés nélkül is megláthatnánk ugyan az őselemi világ lényiségeit; de egyikről se tudnánk, micsoda. Úgy járnánk, akár az olyan ember, aki előtt valamilyen írás van, amit nem tud elolvasni. Az ilyen embernek a szeme tökéletesen ugyanazt látja, amit az írástudóé; az írásnak jelentősége és lényisége mégis csupán az utóbbi számára van.

Az érzékfeletti tudat mindazonáltal semmiképp sem fejt ki az őselemi világban olyan gondolkodó tevékenységet, amilyet az érzékvilágban szokott. Inkább úgy áll a dolog, hogy egy gondolkodó lény – amilyen az ember – helyesen szemlélve az őselemi világot, egyúttal azt is észreveszi, hogy e világ lényei és erői mit jelentenek, míg a nem gondolkodó lény az ilyen képeket nem veszi észre, jelentőségüket és lényiségüket nem érti meg.

Amikor a szellemi világba lépünk, az ahrimáni lényiségeket például egészen más valaminek vélhetnénk, mint amik, ha nem gondolkodó lényiségként szemlélnénk őket. Ugyanígy vagyunk a luciferi lényekkel és a szellemvilág egyéb lényeivel is. Az ahrimáni és a luciferi lényiségeket az ember akkor láthatja helyesen, ha a szellemvilág magasából olyan ihletve látó tekintettel szemléli őket, amit megerősített a gondolkodás. Ha a kellő gondolkodás erejével a lélek nem fegyverkezne fel, akkor a luciferi lényiségek a szellemvilágból szemlélve, hatalmukba ejtenék az ihletve látás világát, és a szemlélő lélekben azt a káprázatot keltenék, hogy egyre közelebb és közelebb kerül tulajdonképpeni céljához, a szellemvilághoz, pedig csak ahhoz a világhoz kerül közelebb, amit a luciferi erők a maguk képére akarnak átalakítani. A lélek ugyan egyre szabadabbnak érezné magát, de olyan szellemvilágban találná magát, ami nem felel meg az ő lényiségének és eredetének. Teljesen idegen szellemi környezetbe kerülne. Az érzékvilág elrejti a luciferi lényiségeket, ezért a tudatot az érzékvilágban az ilyen lényiségek nem is téveszthetik meg. A tudat számára ezek egyszerűen nincsenek. A tudatnak pedig megvan az a lehetősége, mivel nincs az ilyen erők megtévesztő hatásának kitéve – hiszen gondolkodik –, hogy megfelelően megerősítse magát. Az egészséges tudat ösztönös sajátságaihoz tartozik, hogy a szellemvilágba csak annyira akar behatolni, amennyire az érzéki világban megerősödött. A tudatosság attól függ, hogyan tudott az érzéki világban megélni. Elemében akkor érzi magát, ha azokkal a gondolatokkal, érzésekkel, indulatokkal bír, amik az érzéki világban szerezhetők. Hogy a tudat milyen erősen csügg ezen a léten, nagyon is szembeszökően látható abban a pillanatban, amikor az érzékfeletti világba belép. Ahogyan az ember a kedves emlékeihez ragaszkodik létének bizonyos pillanataiban, ugyanúgy merülnek fel az érzékfeletti világba lépéskor a lélek mélységeiből a vonzalmak, amikre az embernek hajlandósága van. Észrevesszük, milyen erősen ragaszkodunk ehhez az élethez, amely az embert az érzékvilággal egybeköti. Ez a ragaszkodás ilyenkor teljes valójában megmutatkozik minden olyan altatás nélkül, amivel az életben erről vélekedni szoktunk. Amint az érzékfeletti világba belépünk, első érzékfölötti élményként oly mértékű önismeret jut osztályrészünkül, amilyenről addig sejtelmünk sem lehetett. Elénk tárul, mi mindent kell ezen az úton elhagynunk, ha csakugyan tudatosan akarunk abba a világba belépni, amelyben tulajdonképpen szüntelenül benne vagyunk. Amit ember létünkre tudatosan és nem tudatosan csinálunk magunkból, a legvilágosabban tárul lelki szemeink elé. Ennek az élménynek gyakran lehet olyan következménye, hogy az ember az érzékfeletti világokba való behatolás minden további kísérletéről lemond, mert ilyenkor az ember tisztán látja, mennyire másként kell éreznie s érzékelnie, ha azt akarja, hogy a szellemvilágban való időzése eredményes legyen. El kell jutnia oda, hogy lássa, egészen mássá kell fejlesztenie belső, lelki valóját, mint amilyen eddig volt, azaz ahhoz a lelki készséghez, amit már kivívott, újabbat, másfélét is ki kell harcolnia.

Tulajdonképpen mi történik abban a pillanatban, amikor az ember az érzékfeletti világba lép? Ugyanannak a lénynek látjuk magunkat, ami mindig is voltunk; csakhogy már nem az érzékek világából látjuk, ahonnan előzőleg mindig; most áltató ábránd nélkül nézzük, a maga igazi valójában, a szellem világából. A szellemi értékeket felmérő és megismerő erőkkel teljesen áthatva nézzük magunkat, és ha így teszünk, az is kiderül, hogy az érzékfeletti világba miért nem akarunk tudatosan, irtózás nélkül belépni, és megmutatkozik az az erő, amellyel a belépéshez rendelkezünk. De az is látható, hogy a belépéstől még tudatos lény létünkre is mennyire távol tartjuk magunkat. Minél alaposabban szemléljük magunkat, annál erősebbek azok a hajlandóságok, amelyek révén tudatosan az érzéki világban akarunk maradni. A fokozott tudatosság ezeket a hajlandóságokat a lélek mélységeinek búvóhelyéről csalja föl. Meg kell ismerni őket, mert csak így győzhetők le, de amikor a megismerésükre törekszünk, még nagyon is éreztetik velünk erejüket. Ők akarják a lelkünket hatalmukba keríteni; mintha bizonytalan mélységekbe húznák alá. Az önmegismerés pillanata nagyon komoly. Az önismeretről nagyon sokat bölcselkednek, nagyon sok elméletet gyártanak széles e világon. A lélek igyekszik távol tartani magát attól a komolyságtól, ami feltétele önmagunk megismerésének, és ez megnyugtató. Bölcs dolog az emberi természetnek az a rendje, hogy ösztönei ellenzik belépését a szellemvilágba, mielőtt a megfelelő érettséget el nem érte. Mekkora megnyugtatás, hogy az ember első és legjelentősebb találkozása az érzékfeletti világban nem más, mint találkozás saját magával, saját lényiségével, azzal, akinek fejlődését mindig előbbre kell vinnie!

Mondhatjuk, van valahol az emberben egy lény, aki gondosan őrködik azon a határmezsgyén, amit az érzékfeletti világba való behatoláskor át kell lépni. Ez a bennünk rejlő szellemi lényiség – aki mi magunk vagyunk, akit azonban közönséges tudatunk révén éppoly kevéssé ismerhetünk meg, ahogyan a szem sem láthatja önmagát – a szellemvilágba nyíló kapuban a „küszöb őrzője”. Megismerjük abban a pillanatban, amikor nem csupán azt érezzük, hogy ez a lényiség mi magunk vagyunk, hanem amikor mintegy kívülállóként szemközt tudunk helyezkedni vele.

Ahogyan az érzékfeletti világokból való minden egyéb élmény, a „küszöb őrzője” is a meggyarapított, önmagukban megerősödött lelki képességeket teszi láthatókká. Az „őrzővel” való találkozás egyáltalán nem olyan esemény, ami csakis az ihletve látó ember osztályrésze. Mindenki képes – ha nem is tudatosan – az őrzővel való találkozásra, mégpedig alvás közben; amíg tart az álom, az ember saját maga a küszöb őrzője. Alvás közben a lélek saját érzékfeletti lényiségévé emelkedik. Éppen csak arra nem eléggé erősek belső erői, hogy a léleknek saját magáról való tudatosságát előidézzék.

Az érzékfeletti átélések megértése céljából, különösen, amikor ezek az átélések még gyöngék és kezdetlegesek, az is igen fontos, hogy lelki szemünk figyelmét ne kerülje el, hogy a lélek nem kezdett-e el érzékfeletti élményeket élni anélkül, hogy erről számottevő tudomása lenne. Az ihletve látás ugyanis eleinte igen gyöngén jelentkezik. Annyira, hogy az ember olykor csupán azért, mert valami szinte megfogható jelenést vár, az ihletve látás illanva suhanó élményeit észre sem veszi, és nem is hajlandó élményeknek elismerni ezeket. Ilyenkor már a jelentkezésük is olyan, hogy már feltűnésükkor feledésbe merülnek; a tudatba oly gyöngén lendülnek, hogy a lélek röpke „felhőcskéiként” figyelmet egyáltalában nem is keltenek. Ezért, és mert a szellemszemléletet rendszerint egészen másnak szokás várni, a szellemvilág megpillantásáért sóvárgó komoly kutatók sokasága sem veszi észre az ilyen élményeit. Ebben a tekintetben is fölöttébb fontos a „küszöb őrzőjével” való találkozás. Ha lelkünket az önmegismerés irányába erősítjük, akkor ez a találkozás bármennyire gyönge föl- és elrebbenése is a szellemi szemléletnek, mégsem feledjük el oly könnyedén, mint más hasonlóan erőtlen érzékfeletti tapasztalatainkat, mégpedig azért nem, mert az embert a saját lényisége jobban érdekli minden másnál. – Egyáltalán nem szükséges azonban, hogy az „őrzővel” való találkozás legyen az első az érzékfeletti élmények sorában. A lélek megerősítése a legkülönbözőbb irányokból lehetséges, így e találkozás előtt is kerülhetnek szellemi látókörébe más lényiségek és folyamatok is. Ez a találkozás azonban az érzékfeletti világba való belépés után rendszerint aránylag hamarosan bekövetkezik.

Rudolf Steiner: A szellemvilág küszöbén. Miskolc, 2004, Hermit.