A tibeti buddhizmusban és a bönben ismeretes egy általános előkészítő gyakorlat, amely megelőz és előkészít mindenféle koncentratív-meditatív-kontemplatív gyakorlatot. Ezek a következők (e négy gondolat bővebb kifejtését lásd például in Kalu Rinpocse: A tibeti buddhizmus alapjai. Budapest, 2007, Filosz, 47–72. o.):

Gondolkozás

4.) a szamszára korlátain és szenvedés teli voltán.

Ezek egy szellemi érdeklődésű ember számára alapvető témák, éppen emiatt sok esetben hamar el is siklik felettük. Pedig ezek a tematikumok rendkívüli fontossággal bírnak a későbbi gyakorlás irányát és intenzitását tekintve. A dzogcsenben például megtalálható egy általános gyakorlat, melyben az ember nem törekszik a gondolatok és érzések elnyomására, hanem hagyja őket felmerülni, tartózkodni és eltűnni, ám anélkül, hogy egy pillanatra is kötődne és ragaszkodna hozzájuk. Ez a gyakorlat bizonyos szellemi elvek előzetes megértése nélkül sikertelen lesz. Éspedig azért, mert a törekvő eleve nem abból a célból és azzal a szándékkal lát hozzá a gyakorláshoz, amelynek vezérelnie kellene a szellemi műveleteket. Az az ember, aki túl sokat vár a világtól, túl sok reményt és félelmet táplál az emberekkel, eseményekkel és dolgokkal kapcsolatban, aki még nem eszmélt rá, hogy minden egyes pillanatnak csak akkor van értelme, ha azt a szellemi megvalósításra szánja, aki még nem ismerte fel, hogy mulandó, esendő és korlátolt az a világ, amire tudatlanságából fakadóan szilárd bázisként tekint, nem érett meg még arra sem, hogy az imént említetthez hasonló gyakorlatokat érdemben végezze.

Ragaszkodni fog a gondolataihoz, az érzéseihez, az emlékeihez, a terveihez, a szenvedélyeihez, mert nem él még benne eléggé erősen a vágy a megvalósításra, valamint az a meggyőződés sem, hogy mennyire illékony a jelenleg merevnek és kizárólagosnak tekintett valóság. Kötődései nem fogják engedni, hogy tudatműködéseit szenvtelenül megfigyelje. Még ha valamiféle eredményt is ér el ezen a vonalon, ha mindezt nem az önmegismerés mindent felülmúló és őszinte vágya hajtja, a gyakorlatvégzés stréber ügyeskedés marad, amely tudatlan marad önnön eredeti értelme felől. A gondolatok beleragadás nélküli szemlélésének gyakorlatát csak az fogja tudni helyesen végezni, aki már ténylegesen letett róluk, aki már eléggé erősen tudja akarni önmagát ahhoz, hogy ne kelljen ennek hiányában más pótlék után keresgélnie. Máskülönben ezeket az instrukciókat azért fogja csupán betartani a törekvő, mert valaki azt mondta, hogy ez helyes. Ám néhány szabály buzgó követése még nem feltétlenül tesz bennünket igazzá.

A szóban forgó négy gondolat éppen azt szolgálja, hogy a témák folyamatos, tudatos és egyre tudatosabb felelevenítése révén az emberben kialakuljon az egyre határozottabb meggyőződés a szellemi gyakorlás valódi célját illetően, továbbá azzal kapcsolatban, hogy melyek azok az irányok, mely felé hasztalan a végső metafizikai célt keresni. A világ folyamatos változásnak, a kettősségek és ellentétek állandó harcának van kitéve. A világ álomszerű: nem a végső realitás. A létezést törvények kötik, tele van szenvedéssel és korlátozottsággal. Nekem pedig itt és most megvan a lehetőségem arra, hogy megkíséreljem valódi lényem végső forrásának felkeresését.

Valójában a gyakorlások különféle technikái fontos, de csupán mellékes támasztékok. A megvalósítás motorja az önmagammá válás önmagamból őszintén fakadó, kiapadhatatlan vágya. E gondolatok pedig sikeresen lehánthatják szemléletünkről azokat a tényezőket, amelyek meggátolják e törekvésünk szabad kibontakozását.

A Mágus

Magic, which exerts its effects from the highest to the lowest domains, is the most superior and most complete actionality among the radical forms of metaphysical tradition that is at all possible in relation to human existence, or in existence in general.

The Greco-Latin word magic comes from the Greek mageia; a strong Indo-European etymological connection may be established between the words mageia and māyā. At the depth of each we can find a “mi” root that strictly speaking can’t be translated in words and conceptually it’s almost ungraspable but it is certain that it is related to creation or to creation even beyond creation.

Certain traditional authors, including Guénon, had an aversion against magic and used, as well as recommended the word theourgia instead, as something fundamentally different from magic. With the utmost respect towards these authors we must say that this view is, to some degree flawed, since across millennia, two types of magic has been differentiated: mageia goetike and mageia theourgike.

Goesis or goetia means an applied form of magic, since – although it is most directly connected to what is referred to as sorcery, the scope of magic exceeds the domains of application and applicability. Magia goetike or simply goetia or goetiko-mageia or goeto-mageia used to mean an applied form of magic which was also called daimono-mageia, demonomagia; this means a level of magic when magos, the magician is still not in possession of the forces of consciousness and existence in such a degree that he could perceive them on all their levels and in all their dimensions as his own. Certain forces and powers manifested themselves to the magician in the form of beings (demons) who in a way exercised control over them; the magician had to dominate these beings and ascertain his will through them. In case of a higher level of domination these beings were integrated into the direct power sphere of the magician as his own qualities.

Demonomagic was also divided into two parts: agathodaimono-mageia, means good, helping demons and depicts one aspect and one grade. On the other side there are the kakodaimons, the evil demons prone to revolt, representing forces over which the demonomagus possessed even less power and which stemmed from his own impurity.

We should avoid talking about white and black magic because magia nigra (black magic) is strongly related to the magia nigredo of alchemy (blackness, blackening) which doesn’t refer to something negative but to a level that must be realized. Magia alba is in connection with albedo and means a higher level. But there was also magia viridis (green magic) on the same level as magia albaand on a somewhat higher level there is magia flava (yellow magic) or magia citrinitatis. On the highest level, uniting all there is magia rubea or magia rubra(red magic). There is one level even above this, magia aurea (gold magic) that already means the achievement of the goal, the realization of gold, the solar state, fulfillment.

The other expression is theourgia and its relation to magic. Theos, theo and ourgia together, means “creation according to divine powers”, but it also means “creation as god” or “creation of god”. Because of this, theurgia often meant the most sacred acts above acting in the Middle Ages. (Occassionally it was referred to as satanism, the evocation of satan, the awakening of satanic powers as a result of fully misunderstanding the higher meaning of this word.)

René Guénon put magic and theurgia in opposition both in terms of terminology and practice, approaching theurgia as something fully positive; he viewed magic as a sort of technical possession of knowledge. These views can obviously not and should not be accepted unconditionally, i.e. theurgia should not be considered as something that stands in opposition to magic, but as a truly realized level of magic. Even demonomagia may be accepted as long as it means a transitory phase that leads to a higher one. If, however this becomes autonomous by removing itself from these gradual levels and starts to act independently and for its own sake, then demonomagia will take on dark tendencies and will no longer be part of a path of realization.

Two fundamental ranges of capabilities are required for the acquisition of magic: gnosis and praxis heroiké. Gnosis means transcendental knowledge, a trans-sensory quality and a level of path that reaches the ultimate heights and depths of consciousness of existence; we can also say that it reaches the ultimate heights and depths of myself, in other words reaching my own heights and depths. Praxis heroiké essentially means seeking out the very limits of existence. Heroicity always refers to the relationship with the limits of existence; the overcoming of the most extreme challenges of transcendental magnitude; the triumphant completion of a struggle at the limits where the stake is to find awakening or annihilation.

From the point of view of magic both gnosis and praxis heroiké is considered to be prerequisites. Without these two qualifications nobody may walk the path of magic. The role of pistis, the third quality, was also not insignificant. Pistis means transcendental certainty; pre-existing, intuitive transcendental certainty. Certainty about what? Certainty about my own transcendental self, certainty about myself; the certainty of the self-centeredness of the soul.

What other certainty is there? Pistis means this certainty. This may have a lot of connotations and it’s possible to posit many directions and orientations of pistis, but essentially it is always oriented on this centrality. It concerns myself and existence centered in myself; whatever special orientation it may have, ultimately, through them, it may only point in this direction.

Pistis pertains partially to gnosis, partially to praxis and partially to magic. No demonomagia or theurgic magic may be practiced without certainty. This plays a role when it comes to having gnosis, it plays an indirect role when it comes to authentically performing the praxis and it has a straight forward connection with magic. Magic may be appropriated by anybody, but it contains a functionality, an actionality, a qualification that has a supra-human dimension; because of this, no human or non-human, or supra-human or human-side ambition or endeavor may be compared to this because it essentially transcends all other ambitions. When we refer to magic we always do so in the sense of theurgia; creation with divine powers, creation as god, creating god. Its meaning is complete with all these aspects.

Magic has the perceivably closest relation to philosophically, or rather to supra-philosophically understood solipsism; this is crucial also from the point of view of gnosis and from the point of view of all true transcendental praxis; in no other perspective is this such crucial a preparatory world-view as precisely in the case of magic. The less magic is addressed in the sense of demonomagia and the more in the sense of theurgomagia, the stronger this supra-philosophical solipsism is connected with it; this is so much the case that solipsism – which, from the aspect of views I consider to be an indispensable part and back bone of metaphysical tradition – may be named theourgo-magiko-solipsism. Not simply solipsism; the main premise is not simply that I am the subject of existence, that the world is my world that exists only as a way of my conscious function but that all this is so magically, that I am potentially the ruler of existence and its creator even though I am in a way sleeping through my own acts of creation. I am the sustainer of existence in a vaishic sense even though I am also sleeping through my acts of sustaining existence in existence. I am also the transmutator of existence in a shaivic sense but I am sleeping through this, as well.

It is possible to wake up from these sleeps: awakening is possible. What does awakening mean? It means to wake up to myself and this is fully in line with magic; to wake up and reach my absolute Self.

I am always myself but not fully. Awakening is that I change myself fully into myself, it means finding my way back. I am myself right now, but not fully; I can be my even more complete, infinite self and this is the objective – this is solipsism as realization. This is the same as waking up. Nirvāna is the deflammatio or exflammatio of the “other”; extinguishing the “other”. All “others” appear in relation to a vortex. The exflammatio of the forces of the vortex affecting me, like that of a flame, is nirvāna. In nirvāna, I am the center. I reach the limit and cross over it: this is the meaning of the expression “the lord of limits”. I rise above the center so that I dominate the vortex through the center. Chakravartin, the king of the world reigns over the vortex, he’s the lord of the vortex, the “turner of the wheel” (this is the literal meaning of the word). Not only is the turner of the wheel in the center, he is also above the center. He dominates the center and through the center the vortex, the wheel, the spinning and the turning.

Reaching the goal means omniscientia; in a way omniscientia is the prerequisite for reaching the goal; omnipotentia and omnipresentia as well. The one who reaches the goal, also takes possession of something in addition to all these; he infinitely completes everything, since the condition is also a samsāric omnipotentia, omnipresentia and omniscientia, even omniagentia.

The magic of the center is magic that starts from a position above the center – which is not only in the center, above the center, but also on the periphery, it is not only the turner of the wheel but also the wheel itself –, means domination over samsāra and nirvāna. A timeless and infinite magic that turns samsāra into nirvāna and nirvāna into samsāra.

Excerpt from a lecture held by the author on January 25^th, 1995, in Debrecen, Hungary.

Source of the English translation

Source of the Hungarian text (first published on Theurgical Magic)

„Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm.” (Jn 16:7)

Meyrink mindegyik regényének megvan a maga sajátos arculata, egyedi felépítése. A műveken ugyanakkor végighúzódik néhány közös motívum, amelyek egyúttal azok gerincét adják. E rövid elemzésben ezekre a közös pontokra mutatok rá, ezen belül is azokra, melyek szoros összefüggésben állnak élet és halál kérdéskörével. A következő négy műre fogok koncentrálni: Gólem, A zöld arc, Fehér dominikánus, A nyugati ablak angyala. Meglátásom szerint az ötödik hosszabb lélegzetű írása, a Walpurgis-éj, némileg, noha nem teljes mértékben eltér az előbbiek vonalvezetésétől, ezért erre kevésbé leszek tekintettel.

Mint ahogy arra már néhányak rámutattak, Meyrink regényei esetében nem csupán a fantázia szüleményeivel van dolgunk: okkult törvények és jelenségek ismertetésével, szellemi igazságok felvillantásával és beavatási jellegű mozzanatok bemutatásával találkozunk bennük. Ennek nyomán a szerző nagyfokú tudatosságra és szellemi elmélyültségre utaló megnyilvánulásai arra engednek következtetni, hogy a regényekben újra és újra megjelenő momentumok kiemelt szellemi üzenettel rendelkeznek.

Meyrink műveiben halál és újjászületés különleges játékának lehetünk tanúi, melyek mindig spirituális szempontból kerülnek megvilágításra, sőt, amelyekkel kapcsolatban éppen az a próbatétel, hogy képes-e a főszereplő tisztán szellemileg, és nem zavaros okkult sugalmazások által befolyásolva szembenézni a halállal.

A halál három fő szálon jelenik meg a regényekben. Az első az ősökkel vagy egy beavatási szervezet láncolatának már nem élő vagy eltávozni készülő tagjaival kapcsolatos, akikkel a főhős ilyen-olyan formában érintkezésbe lép, és akiknek szellemiségét és tudását mintegy magába szívja, illetve önmagában újra felébreszti. Ám ami eleinte valami külsőként, idegenként, távoliként és tőle függetlenként jelenik meg. A második azokkal a nőkkel kapcsolatos, akikkel a főszereplő szerelembe esik, és akik e kölcsönös szerelem csúcspontján meghalnak vagy eltűnnek. A harmadik pedig a főhős saját, sohasem tragikusan végbemenő halálával kapcsolatos, mely minden szóban forgó művének szükségszerű végcélja – sőt, bizonyos értelemben már eleve ebbe a haldoklási folyamatba nyerünk betekintést a történetek kezdetén.

A regények a főhős megtorpanásával kezdődnek. A világi élet lehetőségeinek ajtaja bezáródik előttük, ami egyfajta benső szellemi kutatásra ösztökéli őket. Sőt, már ezt megelőzően is egyfajta városi remeteként élnek, magányosan, család nélkül, kevés baráttal, azaz életüket – ha nem is tökéletes intenzitással és tisztasággal – a tömegtől visszahúzódva, elmélyedés és befelé fordulás jegyében élik. És a cselekmény során is limitált marad a mozgásterük. Athanasius Pernathot egy időre börtönbe zárják, Hauberriser Éva eltűnését követően a szobájába zárkózik, és szellemi gyakorlatokat végez, Christopher apja halála után a házába zárkózik, és évekig szinte ki sem mozdul onnan, Müller báró pedig ideje nagy részét a lakásán tölti, régi iratokat bogarászva.

Az új szellemi impulzus, amely egyúttal új – noha többé már nem horizontális ­– lehetőségek felmerülését is jelenti, mindig egy gyönyörű nő megjelenésével jár együtt. A főhősök szerelmét viszonzó nők a bölcsesség istennőjének egyfajta földi megtestesítői, akik fő feladatuknak a főhősök spirituális kibontakozásának segítését tekintik. Olyannyira, hogy ez gyakorlatilag mindig a földi szerelem beteljesedésének feláldozásához vezet, ami egyébként a történetekben mindig a nő döntése. A Gólemben Mirjamot meggyilkolják (vagy csak eltűnik?), A zöld arcban Éva nyomtalanul eltűnik, a Fehér dominikánusban Ofélia a folyóba veti magát, A nyugati ablak angyalában pedig Jane önmagát feláldozva végez Müller báró ősi ellenségével. Mindezt mindig azelőtt, hogy a felmerülő lehetőség földi síkon megkezdhetné kibontakozását. Egy ígéretes pillantáson, egy gyöngéd érintésen, egy meghitt beszélgetésen vagy csókon túl nincs lehetőség a további közeledésre. A nők meghalnak, hogy a férfi ráébredjen, küldetésének további részét már nem evilági keretek között kell elképzelnie. Ha egyesülni akar a nővel, ahhoz egy új tudatszint megvalósítása szükséges. Egy olyan tudatállapot megvalósítása, amely a szeretett nőt már eleve elválaszthatatlanul magában tartja. A nő a fentebb idézett Jézushoz hasonlóan minden esetben elmegy, de ez csak egy felületes rátekintésből elválás: valójában megszűnik külsőnek lenni, hogy a férfi felfedezhesse önmagában. Ezt az újraegyesülést a történetek utolsó jelenetei hűen ábrázolják.

A zöld arc Évája jól összegzi a világi szerelem e problematikáját, amibe nem engedi belemerülni szerelmét:

„Nagyon szép két embernek együttélése, de akkor miért van, hogy ez az élet gyakran elhidegüléssel és keserűséggel végződik? Sokszor gondoltam, hogy van abban valami természetellenesség, amikor a férfi hozzákovácsolja magát az asszonyhoz. Nekem úgy tetszik, mintha ezzel a szárnyát szegné. (…) Rút intézménnyé aljasodott le a házasság, amely fényétől fosztja meg a szerelmet, s a férfit meg az asszonyt a merő célszerűség jármába szorítja. Lassú, vigasztalan elmerülés ez a sivatag homokjába. (…) Sóvárgok utánad – suttogta alig hallhatóan – mint a halál után. A szeretőd leszek, bizonyosan tudom, de amit az emberek házasságnak neveznek, attól minket meg fog kímélni a végzetünk.”

Ez a lépés egyúttal egybevág a férfi halálával. Ám ez a halál már nem a szokványosan elképzelt halál: ez maga a beavatás, a belépés a tulajdonképpeni életbe. Meyrinkél az élet maga a halál, a halál pedig az élet kezdete – legalábbis azok számára, akik rejtélyes utakon csatlakoztak egy hiteles beavatási láncolathoz. Athanasius Pernath az alkimisták aranycsináló utcájában megtalálja titokzatos házikót (az athanasius azt jelenti, hogy halhatatlan), Hauberriser meglátja a megszokott létezés mögötti valóságot, Christopher egy látomást követően egy új létsíkba lép, Müller báró pedig belép egy Paradicsommal analóg kertbe. Bár szokványos életüket maguk mögött hagyták, nem haltak meg. Most váltak csak igazán élővé.

A regényekben megfigyelhető, hogy a főhősök először nem akarják elfogadni e sorsukat, és másfajta módszereket ragadnak meg szerelmük visszaszerzése vagy bizonyos szellemi képességek megszerzése érdekében. Tudatosan vagy tudattalanul a szellemidézés módszeréhez nyúlnak. Meyrink, aki szellemi kutatásának kezdetén – Guénonhoz kísértetiesen hasonlóan – szinte minden létező spirituális vagy okkult társaságba belépett, jól ismerte ezeknek a megoldásoknak az elégtelen voltát. A holtak újbóli megidézése során az ember továbbra is kívül akarja tudni azt, amit bensőleg kellene magába olvasztania. (Érdekesség, hogy pontosan e magába olvasztáshoz hasonlatos élményről számol be Meyrink fia halálát követően is, mikor is úgy érezte, mintha a fia életre kelt volna benne, és mintha bizonyos tevékenységeket őmiatta kellene elvégeznie.) Ezen tévelygésekből végül a főhősök mestereik tanításaira visszaemlékezvén tudnak megszabadulni: a megoldás a megszokott emberi lét határán túl található.

A zöld szín, a kert szimbolikájának feltűnően gyakori megjelenése és egyéb utalások arra engednek következtetni, hogy ezek a történetek egy olyan alkímiai folyamat regényes ábrázolásai, melyek az albedóval (fehérítés) állnak összefüggésben, aminek egy másik megfelelője a virido (zöldítés), és amelyek a paradicsomi állapot megvalósításával állnak kapcsolatban. Ám ahhoz, hogy ezt bővebb kifejtés tárgyává tegyük, további vizsgálódások szükségesek.

Meyrink élet és halál hétköznapi értelmének megfordításával olyan pozitív csengést ad a halálnak, amit a szellemi ember remekül hasznosíthat saját életének és halálának átértékelése és átélése során. A világi kibontakozás megtorpanása, hiánya ebben az összefüggésben nem feltétlenül jelent negatívumot. Egy újfajta valóság feltárulásának jele is lehet. A nagybetűs beavatásnak, amelyben a törekvő immár nem a közönséges világ felé, hanem egy új dimenzió irányába mutat nyitottságot, és amelyhez, hogy érdemben végbemehessen, e világ számára meg kell halnia.

A Mágus

Akár köze volt hozzá a fia halálának (aki egy síbalesetet követően lebénult, s vélhetően emiatt követett el öngyilkosságot néhány hónappal Meyrink halálát megelőzően – a ford.), akár nem, Meyrink tudta, hogy közeleg a vég. És ő eltökélt volt abban, hogy tisztán és tudatosan fog a halállal szembenézni; meg akarta tapasztalni a halált, és nem benyugtatózott állapotban akart továbbhaladni. Alig egy évvel később egy barátjának írt levélben felesége leírta az utolsó estéjét:

Számunkra a férjem halála – amit a feltámadó halál pompájának nevezek – vallás és pompa halmozása volt. Szeretett fiunk halálának elsöprő megrázkódtatását követően Gustav elveszítette életakaratát – szelleme már eleve a túlvilág után vágyódott –, szeme még ragyogóbbá vált, de a teste egyre kevésbé és kevésbé. Ebben az időszakban egyáltalán nem beszélt sokat – csak ült, elmélyedve, a távoli partot szemlélve. (1932) december 2-án este 11 órakor azt monda nekem, ezek voltak a szavai: „Most meg fogok halni, kérlek, ne próbálj lebeszélni róla, az elengedés annyira nagyszerű és fontos – és kérlek, bármennyire is szenvedek, ne adj nekem nyugtatókat – egyenes testtartással, tudatosan akarok átlépni.” Így is várta a halál eljövetelét: egyenes testtartással, tisztán, panaszkodás és nyafogás nélkül. A szemei még ragyogóbbá váltak, és december 4-én, vasárnap reggel 7:30-kor kilehelte utolsó lélegzetét. Mélyen áthatott bennünket az öröm, hogy a szelleme ilyen könnyedén szabadította fel magát. Teste, mint egy báb, hátra maradt – a pillangó a magasba repült. Ahogyan megőrizte tartását a halálában, ugyanúgy én is szilárd maradtam. Halála, ahogyan fiam halála is, úgy zajlott le, hogy közben büszkeséget sugárzott – szinte örült. Ők a példa arra, hogy nincs mitől félnem a halált illetően. Leszámítva a szívszaggató csapásokat, annyira gazdag vagyok! Semmi és senki nem tudja elvenni tőlem azt a gazdagságot, amit Gustav adott nekem. Különös és örömteli módon egy vagyok velük a „túlvilágon”, és boldog vagyok, hogy minden egyes nappal közelebb kerülhetek hozzájuk.

Meyrink szinte úgy halt meg, mintha a végső jógagyakorlatot végezné. Úgy gondolta, hogy a jógagyakorlatok annyira megerősítették a testét, hogy még az is lehet, hogy élve temetik el, és az orvosnak szíven kell szúrnia, hogy megbizonyosodjon a haláláról. Az a vágya, hogy a saját halálát tudatosan élje át, logikus következménye volt annak az életnek, melyet arra szánt, hogy kutassa azt a tudást, mely szerint a halál nem a vég, hanem egy másik állapotba való átalakulás. Egy olyan hittel ment a halálba, melyre a Zöld arc Hauberrisserre vonatkozó utolsó szavai ugyancsak érvényesek:

Élő ember volt.
Itt és odaát is.

A Starnbergben található sírkövének feliratán ez az üzenet olvasható:

VI
VO

Mike Mitchell: Vivo: The Life of Gustav Meyrink. H. n. 2008, Dedalus, 11. fej.

Ford: A Mágus

2016-ot írunk. A helyszín Wales egy elhagyatott vidéki kúriája. Egy negyven év körüli, szép, de megkeseredett ábrázatú nő átnyújt egy köteg pénzt az ingatlanosnak. Nem kérdez semmit, azonnal megveszi. Látszik, hogy hónapok óta tervezget valamit, amihez ennek a háznak köze van. Most egy nagyszájú, eleinte vonakodó, végül mégiscsak kötélnek álló férfit hív magához, aki láthatóan szakértője a fekete mágiának. Igen, hirtelen egy sötét rituáléba csöppenünk. Egészen pontosan egy valóságban is létező egyiptomi rituáléba, mely az Abramelin névre hallgat, és amelyet többek közt Aleister Crowley is ismert. Gyertyák, pentagrammok, mágikus körök, különös varázsigék, és egyre több megmagyarázhatatlan jelenség. A furcsa páros, akik a való életben valószínűleg sosem kerülnének egy hűvös köszönésnél közelebbi kapcsolatba, most együttesen kell, hogy kiállják az okkult procedúra türelmet, összeszedettséget, elszántságot, hitet és benső tisztaságot megkövetelő kihívásait. Céljuk, hogy megidézzenek egy kívánságteljesítő angyalt. A férfi azért, hogy eltűnhessen ebből az utálatos világból, a nő azért, hogy megidézze nem régiben meghalt gyermekét. Vagy mégsem? Ahogy folytatják a szigorú rend alapján, több hónapot igénybe vevő, zárt ajtók mögött végzett gyakorlatot, egyre inkább úgy tűnik, hogy a benső tisztázatlanságuk következtében felmerülő kísérteties akadályok miatt nem tudják végigcsinálni a rituálét. Az alvilág szellemei jelennek meg, és az életükre törnek. A gyakorlat nyitját nem találják, de menekülni sem tudnak: amíg az angyal nem jön el, élve nem lehet elhagyni a helyszínt.

A film egyik nagy érdeme, hogy megfelelő keretbe helyezi a történetet. A férfi felvillantja, hogy létezik olyan, hogy isteni mágia, ám annak, amit ők készülnek véghezvinni, ehhez nem sok köze van. Különféle személyes érdekekből démonomágiát űznek, ám mint kiderül, még ez sem nélkülözheti a kellő szintű spirituális ismereteket. Az avatatlanok, a felkészületlenek és az isteni valóságok iránt érzéketlenek könnyen áldozatává válhatnak az ilyesféle műveleteknek. Főleg korunkban, amikor a rituális érzék, a túlvilági erők iránti fogékonyság, és az ezeket illető értés rettentően szegényes és hiányos.

A film remekül idézi fel azt a hangulatot, amit ezen az oldalon is igyekszünk felébreszteni. Kötelező darab a mágia és a horror szerelmeseinek.

A Mágus

Tételezzük fel, hogy a sötét szobában lévő ember fel akar hagyni a szoba visszavert fény révén látható tárgyainak figyelésével, és helyette vágyakozás szállja meg a forrás látására, „Honnét jön ez a fény?”. Ez esetben oda kell mennie, ahol a visszavert fény sugara áthatol a falon, rá kell helyeznie a szemét, és visszafelé kell néznie a fénysugár mentén. Mit fog látni? A Napot! De amit most lát, az nem a valódi Nap, csak annak tükörképe. Fel fog neki tűnni, továbbá, hogy a Nap mintha egy bizonyos ponton feküdne a földön, a szobán kívül! A pontos hely, ahol a Nap kívül látható, akár több lábnyira is lehet a szobától, jobbra vagy balra (vesd össze: „A mellkas közepétől kétujjnyira jobbra van a szív.”) De valóban ily módon fekszik a Nap, azon a helyen, a földön? Nem, az még csak az a hely, ahonnét a visszavert sugár kiindult! Mit kell tennie, hogy a valódi Napot lássa? Szemét azon az egyenes vonalon kell tartania, amely mentén a visszavert sugár halad, és nem fordíthatja el semelyik oldalra, követnie kell azt a visszatükrözött Nap felé, amely aztán látható lesz számára.

Ahogy a sötét szobában lévő ember úgy dönt, hogy látni akarja a forrását a szobába betükröződő fénysugárnak, feladja a vágyat, hogy élvezze a dolgokat, vagy kutassa azokat a visszavert fénysugár segítségével, úgy kell annak is, aki a valódi fényt (Ént) szeretné megismerni, feladnia minden erőfeszítését amely a különböző, egyedül csak az elme-fény működése révén az öt érzékszerven keresztül ragyogó világok élvezetére, vagy azok megismerésére irányul, mivel nem ismerheti meg az Ént, ha meg van tévesztve a külső objektumok észlelése és vágya által (világi emberként), illetve, ha belebonyolódik a tanulmányozásukba (akárcsak modern tudósaink). A külső érzéki tárgyak felé irányuló figyelem feladása vágytalanság (vairagya) vagy belső lemondás. A szobába verődő fénysugár forrásának látására irányuló törekvés megfelel annak a törekvésnek, amely az egó, az ’én’, az elme-fény felemelkedése forrásának a látására irányul. Ez a törekvés az Én iránti szeretet (swatma-bhakti). A szemnek a fénysugár egyenes vonalán való tartása, anélkül, hogy bármelyik oldalra elkalandozna, megfelel az ’én’-tudatosságra megingathatatlanul rögzített egyhegyű figyelemnek. Az ember most nem a visszavert fénysugár egyenes vonala mentén a sötét szobából a kívül lévő tükördarab felé halad? Ez a mozgás megfelel a befelé, a Szívbe való lemerülésnek.

„Ahogy egy vízbe esett dolog megtalálása érdekében alámerülünk, úgy kell befelé merülnünk, elmélyült (befelé fordult) elmével, a légzés és a beszéd szabályozásával, és megismerni a keletkezési helyét a felemelkedő egónak. Tudd ily módon!” (’Ulladhu Narpadhu’, 28. vers)

Egyesek csak a „befelé merülnünk (…) a légzés és a beszéd szabályozásával” szavakat tekintik, ezért légzésszabályozási gyakorlatokba (pranajama) kezdenek. Noha léteződolog, hogy a lélegzet a kutatás során leáll, mert le kell állnia, a pranayama kerülőútja szükségtelen. Amikor az elme a forrás megtalálásának hatalmas vágyával befelé fordul, a lélegzet leállása automatikus! Ha a kutató kifelé lélegzik, miközben elméje a külsőérzék objektumokról (vishaya) való tudomást feladja, és eredeti fényének formáját az Ént kezdi figyelni, akkor automatikusan kilélegezve marad, anélkül, hogy újra belélegezne.

Hasonlóképpen, ha befelé lélegzik ugyanabban az időben, automatikusan belélegezve marad, anélkül, hogy újra kilélegezne! Ezek meghatározása ’külsővisszatartás’ (bahya kumbhaka) és ’belsővisszatartás’ (antara kumbhaka). Amíg az Én-figyelés során nem keletkeznek gondolatok a nem éberség (pramada) következtében, ez a visszatartás (kumbhaka) teljesen erőfeszítésmentesen fog folytatódni a kutatást végzőben. Ha körülnézünk egy kicsit, nem egyértelmű bármelyikünk számára, hogy még mindennapi életben is, ha valamilyen megdöbbentőhírt hallunk, vagy teljes koncentráció mellett próbálunk az elfelejtett dologra visszaemlékezni, a légzés az elme elmélyülése (az intenzív koncentráció) miatt automatikusan leáll? Hasonlóképpen áll le automatikusan a lélegzet, amint az elme erőteljesen vágyakozik, hogy megláthassa eredeti fényformáját, és komoly egyhegyűséggel elmélyültté válik, és befelé fordulva marad. A visszatartás (kumbhaka) ezen állapotában, nem számít, meddig tart, a kutató nem tapasztal fulladást, vagyis ki- vagy belégzésre irányuló késztetést. De a pranajama gyakorlása során a visszatartás idejének (matra) a megnövelésekor fulladást tapasztal az ember. Ha a kutató figyelme oly intenzíven az Énen rögzül, hogy még csak nem is törődik vele, hogy a légzés leállt-e vagy sem, akkor a visszatartás állapota önkéntelen és erőfeszítés-mentes. Egyes aspiránsok azonban próbálnak tudatában lenni, hogy az idő alatt megállt-e a légzés vagy sem. Ez helytelen, mert így a légzés kerül a figyelem középpontjába, az Én-figyelés elvész, és ez által különbözőgondolatok fognak felröppenni, és a sadhana áramlása megszakad. Ezért tanácsolja Sri Bhagavan, hogy ’ szabályozd a légzést és a beszédet elmélyült (introvertált) elmével’. Bölcs dolog ily módon érteni e verset, ’az elmélyült elmével’ (kurnda matiyal) kiegészítve mindhárom helyen. ’Szabályozd a lélegzetet elmélyült elmével, merülj mélyre elmélyült elmével, és ismerd meg a felemelkedés helyét elmélyült elmével’.

Azzal, hogy az ember a visszavert fénysugáron tartva szemét, követi annak menetét, nemde csökkenti annak hosszát? Mint ahogy a fénysugár hossza is csökken, a haladással, úgy az elme tendenciája is növekvőmértékben, egyre jobban és jobban zsugorodik, ahogy az aspiráns állhatatos komolysággal keresi annak forrását.

„(…) Amikor a figyelem egyre mélyebbre és mélyebbre merül az ’én’ (visszavert) sugara mentén, annak hossza egyre jobban és jobban csökken, és amikor az ’én’ sugara elfogy, ami ’én’-ként ragyog, az a Jnana.” (’Atma Vichara Patikam’, 9. vers)

Amikor végül nagyon közel ér az ember a tükördarabhoz, azt mondhatja, hogy elérte a visszavert fénysugár forrását. Ez hasonlít a befelé merülőaspiránshoz, és a forrás (Szív) eléréséhez, ahonnét felemelkedett. Nemde eléri az ember az állapotot, amikor a visszavert sugár hossza nullára csökken – az állapotot, ahol visszatükröződés nem lehetséges, mert annyira közel van a tükör? Hasonlóképpen, amikor az aspiráns, az Én-figyelés intenzív erőfeszítése révén bekövetkező egyre mélyebbre való befelé merülése miatt olyan közel kerül a forrásához, hogy az egó felemelkedése már egy szemernyit sem lehetséges, elmerülve marad az ’én a test vagyok’ érzésben való nagy feloldódásban (dehatmabuddhi), ami ezidáig a figyelem célja volt. Erre a feloldódásra utal Sri Bhagavan, amikor azt mondja az ’Upadesa Undhiyar’ 19. versében, hogy: „az ’én’ meg fog halni”.

Pusztán azért hagyva el a sötét szobát, mert a visszavert napsugár forrását kereste, emberünk most nemde a nyílt téren, a visszavert fénysugár nemlétezése által teremtett üresség állapotában áll? Ez az állapot, amelyben az aspiráns a Szív-helyen (hridayakasa) marad a puszta Én-figyelem révén, az egó-’én’ nemlétezése által teremtett nagy üresség (maha sunya) állapotában. A szobából a nyitott térbe kilépett ember rémült, és így siránkozik: „Ó, jaj! A nap amely a vezetőm volt (a visszavert napsugár) ezidáig, most elveszett”. E pillanatban a nyitott térben álló barát e vigasztaló szavakkal fordul hozzá: „Hol voltál ilyen sokáig? Nemde a sötét szobában voltál? Hol vagy most? Nemde a nyílt téren vagy? Amíg a sötét szobában voltál, csak egyetlen vékony fénysugár volt, ami téged kifelé vezetett; de itt (ebben a hatalmas nyílt térben) nem megszámlálhatatlan és határtalan a fénysugarak mennyisége? Amit előtte láttál még csak nem is közvetlen napfény volt, hanem csak egy visszavert fénysugár! De amit most tapasztalsz, az a Nap közvetlen (saksha) fénye. Amikor a hely, ahol most vagy nem más, mint a fény korlátlan tere, létrejöhet-e sötétség, mert az üresség miatt eltűnik a visszavert fénysugár? Eredményezhet-e veszteséget annak eltűnése? Tudd, hogy annak eltűnése maga a valódi világosság; nem sötétség az”.

Hasonlóképpen meglehetősen nagy zavarba kerül az aspiráns, amikor az egó megsemmisítése által létrehozott nagy ürességet (maha sunya) tapasztalja: ’Ó, jaj! Még az ’én’ tudatosság (az egó) is elveszett, amely sadhanám során idáig irányfényem volt! Valójában, egyáltalán nincs akkor olyan dolog, hogy ’Én’ (atman)?’ Pontosan ebben a pillanatban mutat rá a Sadguru, aki mindig az ő Szíveként ragyog, hogy: „Lehet-e valódi veszteség a megsemmisülése az egónak, amely egy végtelenül apró tükrözött tudatosság csupán? Nem vagy-e világosan tudatában nemcsak az ő megelőző létezésének, hanem az eltűnése általa teremtett jelen nagy ürességnek is? Tehát tudd, hogy te, aki még erről az ürességről is tudod, hogy ’ez üresség’, te vagy az egyedül igaz tudás; te nem üresség vagy!”, közvetlen tapasztalataként az ő saját létezéstudatossága ragyogásának, a Szív (sphuranaként ragyogó) érintéseként a Szívben! Az aspiráns, aki keresni kezdte, ’Honnét vagyok?’, illetve ’Ki vagyok én?’, most megvalósítja a nem-kettős Éntudomást, a ’vagyok, aki vagyok’ igazi tudását, amely tér és idő korlátozásaitól mentes.

Sri Sadhu Om: Sri Ramana útja. 47–49. o.

Nem olyan régen felröppent a híre annak, hogy a mesterséges intelligencia megalkotta az első poplemezt. Ha a poplemezek színvonalát és sablonosságát tekintve ez nem is túl nagy eredmény a szemünkben, kétségtelenül kitapintható egy olyan folyamat, amelyben a mesterséges intelligencia egyre inkább olyan kompexitást mutat, ami az emberi értelemhez hasonlatos.

Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a regényírókat, filmkészítőket, technológiai fejlesztőket és tudósokat kiemelten foglalkoztatja a mesterséges intelligencia problematikája. Ám ha fel is hívják néhány veszélyére a figyelmet, a domináns késztetés mindnyájukban mégis az, hogy közreműködjenek a mesterséges intelligencia fejlesztésében és fejlesztésének fokozásában.

Mágiával kapcsolatos felületen szólok minderről, mert ennek a kérdésnek nem kevés köze van ahhoz, amit okkultizmusnak, fekete mágiának, boszorkányságnak, sátánizmusnak nevezhetünk. A mesterséges intelligencia valójában a tökéletes ember megteremtésének groteszk elgondolása. Groteszk és parodisztikus, mivel létrehozói nem önmaguk tökéletesítésére vagy önnön tökéletes lényegük spirituális felkutatására törekednek, vagyis nem befelé irányulnak, és nem befelé irányulva igyekeznek elérni a tökéletes ember állapotát, hanem kifelé irányulnak, és a tárgyak és objektumok merev külsőségében akarják létrehozni ezt a minden tekintetben kifogástalan létezőt.

A tévedés tehát nem is abban rejlik, hogy valami tökéleteset akarnak létrehozni, hanem abban, hogy ezt a tökéletességet teljesen rossz irányban keresik: a tudattól függetlennek tekintett külvilágban. Az a tökéletesség azonban, ami éppen a leglényegibb elemet, a tudatot, a közvetlen jelenlétet, a vagyokság élményét nélkülözi, nem igazi tökéletesség.

Létezik egy mitikus lény, a kiméra, egy torzszülött, ami különböző lényekből van összetapasztva: kígyóból, kecskéből és oroszlánból. Kígyó, mert álnok és megtévesztő, kecske, mert a legfőbb lényeget illetően tompa és ostoba, és oroszlán, mert végletekig fokozott önimádás rabja. Ilyen kimérának tekinthető a mesterséges intelligencia is, amely a technológiai eszközök által regisztrált emberi viselkedési minták, szokások, motivációk és ismeretek zavaros egyvelegéből áll össze. Ő, a kimérához hasonlóan, mindenki, hiszen minden lényből magába olvaszt valamit, de ugyanakkor senki, hiszen torz módon, töredékesen és kaotikusan hordozza magában az eredeti minőségeket, miközben saját önálló lényeggel nem rendelkezik.

Ez a szörny vagy pokoli sárkány a rászedettek számára tényleg valamiféle mindent tudó tökélyként jelenhet meg. Emberként, sőt, istenemberként mutatkozhat meg. A felhalmozott minták és sablonok sajátos mágia általi alkalmazása révén tényleg az életszerűség jeleit mutathatja. Mintha tényleg lenne önálló lénye és akarata. Ám ahogyan az összes színt összekeverve nem jutunk el a színek tiszta forrásához, úgy e kiméra sem válhat a létrendileg többre vágyó ember bálványává, mert nem a minőségek egységét és forrását képviseli, hanem a széttöredezett és minőségüket vesztett információk művi összeillesztését, egy töredékes, diszkontinuus formát, amely a mechanikusság börtönéből természetéből fakadóan nem szabadulhat, és amely nem rendelkezik valódi, élő és eleven centrummal és identitással. Egy olyan létforma, amelynek nincs egy olyan szellemi tengelye, amely az embereket összeköti isteni eredetükkel, és amely az emberi akciók lényegi bázisa. Megnyilvánulásai nem egy központi impulzusból erednek, hanem periférikus mozgásúak, amelyek egy tökéletlen indukció révén igyekeznek következtetni ama lényegi eredőre, amellyel az induktív folyamat egyre nagyobb pontossága ellenére sem fognak rendelkezni soha. Magyarán mondva a mesterséges intelligencia azon van, hogy a rendelkezésére álló eszközök révén imitálja az önvalót.

A mesterséges intelligencia tulajdonképpen e lényegi eredő örök hiányának minél tökéletesebb leplezésére törekszik, vagyis egy olyan entitás, amelynek mindenek előtti létcélja a tökélyre fejlesztett hazugság.

A sötét mágusok a tudomány és technológia leple alatt saját hamis messiásukat élesztgetik. De legyen az bármilyen tökéletesnek tűnő, a szellemi célhoz nem vezet el, a benső, valódi emelkedés vonatkozásban értéktelen és hasznavehetetlen. Nem igazi, mert nem én valósítottam meg önmagamban, élő módon: az objektív világban, tőlem függetlenül jött létre, és éppen a szellemi céltól való végletes eltávolodás jegyében.

A mesterséges intelligencia egy értelmesség és érzelmesség álcájába bújt förtelmes szörnyszülött, ami megtéveszt és összezavar és eltévelyít és hatalmába kerít, hacsak a tudatosság pegazusán szárnyalva, le nem győzöd téves sugalmazásait.

A Mágus

Nem rendelkezünk kellő ismerettel a szóban forgó személyről ahhoz, hogy cáfolni vagy alátámasztani tudjuk az alábbi szöveg azon kijelentését, miszerint Lungtok Tenpai Nyima halálával a metafizikai felébredés állapotok feletti állapotába lépett. Ami viszont bizonyos, hogy halálának módja nem mindennapi szellemi kvalitások meglétére utal, és ez éppen elegendő ahhoz, hogy kiemelt tiszteletben részesítsük. (A szerk.)

2017. szeptember 14-én a Jungdrung Bön spirituális vezetője és az indiai Dolandzsiban található Tasi Menri Kolostor feje, Őszentsége 33. Menri Trizin Lungtok Tenpai Nyima Rinpócse a tukdam állapotába lépett a Menri Kolostorbeli lámarezidenciájában. Általánosságban a tukdam olyan stabil meditatív állapotra utal, amit a meditáció mesterei érnek el, és ami folytatódik, amikor a külső testi légzés leáll, de a belső légzés vagy szél megmarad. Ezért a szubtilis csatornák, amelyeken keresztül ezek a szelek mozognak, stabilak maradnak. A test szívcsakra környéki területe meleg tapintású marad. A bőr puha marad, az arc pedig megőrzi életteli ragyogását. Gyakran a mester meditációs pozícióban ül, de az „alvó oroszlán” jógapozíciójában is lehet, mely során a teste jobboldalán fekszik, összezárt, enyhén behajlított térdekkel, miközben jobb keze a feje alatt, bal keze pedig a testén pihen. Ez idő során nagyon ügyelnek arra, hogy ne zavarják meg a testet, és ne szakítsák félbe a meditáció állapotát. Nagy áldásban részesülhet, aki ebben az időszakban kapcsolatba lép a mesterrel.

Meghatározatlan számú napot követően a belső szelek leállnak, a csatornák összeomlanak, a fizikai test összeesik, a melegség pedig eloszlik a szívközpontból. Őszentsége 33. Menri Trizin Lungtok Tenpai Nyima Rinpócse számára a tukdam állapot öt nap után ért véget 2017. szeptember 18-án. Ekkor a szent test megtisztításával kapcsolatos imákat recitálnak, miközben a fizikai maradványokat rituálisan megfürdetik különleges gyógynövényekkel kevert vízzel. Majd szent magszótagokat írnak a testre, és betekerik tiszta fehér gyolcsba. A tanítványok, akik kapcsolatba lépnek a lámával ez idő során, akár a szent maradványokhoz közel, akár azoktól távolabb lévén, nagy áldásban részesülhetnek.

Mivel a mester egy megvilágosodott állapotot valósított meg, az ekkor felajánlott imák és rítusok különböznek attól, amit egy átlagos létező esetén végeznek. Ahelyett, hogy halállal kapcsolatos élményeket támogató imákat ajánlanának fel, a tanítványok azokra a gyakorlatokra összpontosítanak, amelyekkel tiszteletüket fejezik ki a mester tanításai iránt. Ezek az imák és gyakorlatok magukban foglalják a minden lény javát szolgáló erényes cselekedetek bemutatását, a Cévang Monlamhoz hasonló ösztönző imák recitálását és a guru jóga letisztult, buzgó gyakorlását. Továbbá nagyon sok cok felajálást, vagy szent lakoma felajánlást tesznek. A hamvasztás során egy Kün Rik nevű bonyolult tűzrituálét adnak elő, mely során felajánlások széles választékát végzik az istenségek egész ciklusának.

Noha a mester elérte a megvalósítás végső állapotát, és így nem tapasztalja meg a bardón való áthaladás negyvenkilenc napját, a negyvenkilenc napos periódust mégis megtartják az imák folytatásához, spirituális gyakorláshoz, fogadalmak megújításához és erényes cselekedetek végzéséhez a mester tanításai és spirituális útmutatásai iránti megbecsülésük jeléül.

Fordította: A Mágus

Eredeti szöveg

Első magyar megjelenés

„A Tűz-Tigris évében, a tizenegyedik hónap tizennyolcadik napján, vagyis 1987. január 17-én, igazságtestének tudata feloldódott a Padmaszambava mester Szamantabhadra igazságtestének tudatában. Ebben a pillanatban a házon kívül és belül vibráló szivárványfények jelentek meg, mennyei zene hangjai hallatszottak és füstölők felséges illata itatott át mindent.” (199. o.)

*

Nehéz dolgunk van, amikor arra teszünk kísérletet, hogy megállapítsuk, bizonyos szellemi személyek milyen spirituális fokozatot tettek magukévá, és hogy elérték-e a metafizikai felébredést. Nemcsak amiatt, mert – mint ahogy egy nagyra becsült tanítóm erre rámutatott – a felébredésről teljes tökéletességgel csak akkor bizonyosodhatok meg, ha a jelenlét közvetlen tapasztalójaként én magam érem el, hanem azért sem, mert Keleten szellemi gyakorlatnak számít a gurut – még ha csak potenciálisan is az – a legvégső valóság megtestesülésének tekinteni. Ily módon könnyen megtörténhet az, hogy a követők egyeseket túlzottan felmagasztalnak, akik életükkel nem annyira szolgáltak rá arra, hogy ilyen kitüntetett titulussal illessék őket. Ennek ellenére bizonyos jelek alapján – már ha eléggé érzékeny ezekre a kutató – többé-kevésbé meg lehet állapítani, hogy kik azok, akik közel álltak-állnak e minőség megvalósításához. Jóllehet végső soron nem is ez számít. Ami számít, hogy ki vagyok én ebben a pillanatban, és hogy ad-e valami engem transzcendens értelemben többé tevő és átalakító szellemi értéket az a személy, akivel foglalkozom.

Düdzsom Csikdrel Jese Dordzse rinpócsét (1904–1987) már életében magasrendű megvalósítónak tartották. A tibeti buddhizmus legnagyobb mestereinek újjászületéseként tekintettek rá, és tekintett ő is magára. Kincsfeltáró (tertön) volt, ami azt jelenti, hogy a „tudat terében” elrejtett titkos szentszövegeket és különböző szent tárgyakat volt képes csodás módon, veleszületett képességként megnyilvánítani. Sok egyéb csodatétel is fűződik a nevéhez, társadalmi szinten pedig mint a buddhista nyingmapa rend vezetője, a kommunisták tibeti megszállását követően nagy erőfeszítéseket tett a tanítások megőrzése, terjesztése és a tibeti buddhista vonulatok összebékítése érdekében.

Néhány évvel ezelőtt remek könyv jelent meg magyar nyelven az életéről, néhány tanításáról, levelezéséről és verséről egy tanítványa tolmácsolásában. Ezek alapján úgy tűnik, Düdzsom rinpócse valóban varázslatos életet élt. Életútja kitapinthatóan hagyományának végtelen oltalma és áldása alatt haladt. Különleges álmai, mitikus életeseményei, a tanítások felé mutatott tisztelete és komolysága, soha meg nem szűnő derűje és dicsőséges halála tényleg arra utalnak, hogy nem mindennapi személlyel van dolgunk. Főleg ha tekintetbe vesszük, hogy a buddhizmus legmagasabb tanításának, a dzogcsennek volt mély értője és képviselője, és a szemléletét is döntően ennek szellemisége hatotta át.

Düdzsom rinpócse leveleinek, verseinek néhány rövid, de sokatmondó utalása alapján egy igencsak nagy önismerettel rendelkező, mélyen metafizikai orientáltságú, a tradícióhoz magát szorosan és élő módon tartó ember képe rajzolódik ki. Életének azon pontjai, amelyek némelyek szemében visszatetszést kelthetnek (nyugati utak, a titkos tanítások nyilvánosságra hozása, kevésbé lényegi, devocionális jellegű megnyilvánulások), csupán hanyatló korunkhoz való kényszerű alkalmazkodás, nem szükségszerűen szentimentalizmusból vagy doktrínális tévedésből következő lépések.

A könyv nem csupán életrajz, hanem egyúttal tisztelet- és hálaadás is a mester irányába. Ebből kifolyólag kissé terjengősre sikeredett az írás. Túlzottan részletes olyan vonatkozásokban, amik csak a nyingmapa hagyomány elkötelezett ismerői és képviselői számára lehetnek érdekesek, ezzel szemben kevésbé részletes az életesemények vonatkozásában – ami kapcsán a szerző be is vallja, hogy elmulasztotta a lehetőséget a rinpócse alaposabb kikérdezésére –, ami a tibeti mester megismerése tekintetében lényegesebb lett volna.

Mindenesetre így is kellő betekintést nyerünk Düdzsom rinpócse életébe a sok szép és érdekes képpel és korrekt magyarázatokkal ellátott könyv által. Személye egy újabb példa arra, hogy még a 20. század zűrös és vészterhes idejében is akadtak olyanok, akik nem csupán névlegesen, hanem teljes lényükkel rendíthetetlenül az isteni valóságot képviselték. Remélhetőleg a tibeti mester saját műveit is olvashatjuk magyarul hamarosan.

A Mágus

Az emberi viszonyok nagyon furák. Valójában mindenkit annak látunk, aminek késztetéseink szerint látni tudjuk, akarjuk.  Szeretünk és gyűlölünk, de nem annyira azért, mert felfedeztünk valamit a másikban, hanem inkább azért, mert késztetést érzünk arra, hogy ezen benső érzéseket és indulatokat a megfogható, látható dolgok körével is megfeleltessük. Valakit szélhámosnak és zsarnoknak látok, aki viszont engem az útját nem találó tévelygőnek. Egyeseket csökkent értelműnek tartok, ők viszont engem tudálékosnak és önelégültnek. És ekkor eszmélek rá, hogy nekem éppúgy nincs igazam, mint nekik. Az álláspontom, ha van is benne igazság, sosem lesz teljes értékűen helyes, még kevésbé az a viszonyulásom, hogy a megengedett határt jóval túllépően adok hangsúlyt ezen, sokszor igen felületes, elhamarkodott és individualista meggyőződéseimnek. Az én véleményem vagy az ő véleménye nem jobb, mert többé vagy kevésbé mindkettő: pusztán emberi. Még akkor is, ha a kettő közt óriási a szakadék, a minőségbeli különbség – a helyes akkor is az, ha valaki ezeken felülemelkedik. Valakiben azt látom meg, hogy öntudatlan színjáték és hazugság az egész élete – de nem hiba-e a részemről, hogy ezt látom meg? Igazam van? Meglehet. Érek-e valamit ezzel a megállapításommal és ellenszenvem táplálásával? Nem igazán.

Meg kell jegyeznem: ez most nem az egyenlő érvényű vélemények szentimentális gondolatának hirdetése. Most nem eszmékről vagy emberi hierarchiákról szólok. Hanem a valósághoz való viszonyról, amely a lehető legtisztább elvek mellett is lehet roppant álságos.

Csak úgy mentesülhetek valamennyire a negatív ítéletektől és azok romboló hatásától, ha magam sem élek velük. Ez szellemi körökben evidens tétel. Mégis más közvetlenül tapasztalni. Nincs értelme túlzott magyarázkodásnak vagy mentegetőzésnek. Nem ez tisztázza az általunk felkeltett zavarokat. Ha helyesen köteleztük el magunkat, a lét törvényei majd csillapítják az indulatokat.

Némelyeknél sokkal okosabbnak tartom magam. Talán – nagyon talán – az is vagyok. De azzal, hogy az elmémben ott lappang ez a mélyen megtapadó gondolat, ártok nekik, és ártok magamnak is. Elsőre nem is hinnénk – noha az elmélyedés előbb-utóbb meggyőz róla –, milyen gonosz és gyilkos tud lenni egy ilyen ártalmatlannak tűnő gondolat.

A világ együttérzésről papol. De ez az együttérzés nem szellemi alapú. Inkább megengedés, megalkuvás, behódolás, az árral való erőtlen és tehetetlen sodródás. Ez az együttérzés vak és ösztönös. Tárgyra fókuszált, nem egyetemes. Tudatlan önnön értelme felől. Ez az együttérzés nem érti önnön lényegét.

Amiről beszélek, ahhoz bátorság kell. Szilárd meggyőződésünkön felülemelkedni, és főképp nem arra támaszkodni heroikus tett. Persze nincs arról szó, hogy teljesen elvetném álláspontomat. Egy személyemet vagy még inkább egy hagyományt hamis vádakkal illető létezőnek nem fogok igazat adni. Álláspontom szellemi szempontból mégsem lesz releváns. Még ha hitványságán valakit ténylegesen rajta is kaptam – ilyesmiből csak a gyengék merítenek önigazolást.

Az együttérzés a más feloldásának aktusa, a dualitás feloldásának egy kulcsa. Látom, hogy ki vagy, pontosabban: látlak, amilyennek látni tudlak. De végső soron mégsem ezzel a szememmel nézek rád. Nem a kifelé tekintő szememmel, amely folyvást közvetett bizonyítékokat keres egy közvetlen valóságra. Tűnhetsz jónak vagy rossznak, e végső lényeg felfedéséhez nincs szükségem rád. A veled való személyes viszonyomnak, akár jogos és igenelhető nézetbeli szembenállásomnak ehhez nincs köze. Jóságom, értékességem meglátásához – még ha tévedsz is, és még ha nagy károkat is okozol vele – nem kell, hogy te rossz legyél. Különben is, rosszat látni egy végső értelemben azt jelenti, hogy magamban – minthogy minden az én rátekintésemtől függ – még nem igazán ismertem fel az egyetemes Jót. Vagyis rosszat feltételezek magamról, és ebből kifolyólag rólad.

Vagyok, éspedig vagyok olyannyira, hogy még az igazamra – főleg a veled szembeni igazamra – sincs szükségem ahhoz, hogy tudjam, a mindent virágba borító lényeg az érdekek és ellenérdekek csalfa kettősségén túl, soha el nem múlóan: ott lakik bennem.

A Mágus