Omraam Mikhaël Aivanhov, a Bulgáriában született, Franciaországban tevékenykedő 20. századi tanító (1900–1986), a mesekönyvek varázslóit megidéző hosszú, ősz szakállával és egyszerű, már-már közhelyekbe hanyatló nyelvezetével első ránézésre azok igen méretesre nőtt társaságát gazdagítja, akik tudatosan vagy tudattalanul a spiritualitás iránt valamennyire fogékony emberek megtévesztésében járnak közre. Ez az előítélet alaposabb szemrevételezés után nem állja meg a helyét. Erre többek közt a szerző mesterkéletlen szerénysége, és tanításának koherens volta enged következtetni. Noha megfogalmazásai egyszerűek, láthatóan minden mondatát tudatosság és a megtapasztalás elevensége hatja át. Amiről beszél, jóllehet széles közönséghez szól, annak semmi köze a minden áron hatni akaró, minél nagyobb tömeget bevonzani kívánó, felhigított keleti tanokkal operáló „müllerpéteri” vagy „oshói” csöpögéshez. Sokkal inkább valós megtapasztalásainak őszinte megosztásának szándéka mozgatja, amit a többség számára is érthető módon kíván előadni. Aivanhov maga így fogalmazza meg küldetését:

„Az a vágyam, hogy a lehető legegyszerűbben magyarázzam el Önöknek a nagy igazságokat, amelyekre az ember a létét alapozhatja, amelyek segítségével jobbá teheti az életét.”

Amellett, hogy az egyszerűbb közönséggel is képes fontos tradicionális alapelveket megosztani, és azok elsajátításán keresztül egy élhetőbb élet lehetőségét felmutatni, a komolyabb szellemi törekvőknek is remek bevezetőt nyújthat a mágia isteni tudományába. Gyermekien egyszerű, mégis erőkkel teli világa a sokszor túlbonyolított felfogásmóddal rendelkező és erőltetetten igyekvő „megvalósítókat” finomságra és érzékenységre tanítja. Beszédeinek központi eleme a szeretet hangsúlyozása és a mágikus törvényszerűségek ismertetése, melyet olyan szuggesztív módon ad elő, hogy olvasása közben szinte észre sem veszed, hogy a filléres bölcsességek általánosságból hirtelen a mágia világába csöppentél. Mindezt a szükségtelen érzelgősség és a giccs rosszhiszeműsége nélkül teszi. Továbbá nagyon fontos korunk ezoterikusnak nevezett szemétrengetegében az a tény, hogy ha tanításainak van is egyfajta világi jellege, és ha felületes követői félre is értik, ismereteivel esze ágában sincs a mindennapi életben való nyerészkedéshez tippeket adni, ehelyett a világgal, embertársainkkal és önmagunkkal való harmonikus együttlét igényét kívánja felébreszteni. Mindemellett nagyon helyesen felhívja a figyelmet a mágia különböző szintjeire, a theurgikus mágia és a démonomágia közötti különbségre, melyek közül az utóbbit mélységesen elítéli:

„Mágia és mágia között van különbség. Az igazi mágia, az isteni mágia az, amikor valamennyi képességünket és tudásunkat teljes egészében Isten Országának megvalósítására használjuk fel. Sajnos nagyon kevés mágus jut el arra az igen magas szintre, ahol már magához a mágiához nem fűződik érdeke, már nem végez mágikus gyakorlatokat, és már nem akar szellemeknek, elementáloknak vagy szellemlényeknek parancsolni, hogy a segítségükkel valósítsa meg a személyes ambícióit, hanem egyetlen ideál vezérli: az, hogy a fényben és a fényért cselekedhessen. Azokat, akik erre a szintre eljutnak, theurgosznak nevezik. Ők azok, akik teljes mértékben érdekmentesen tevékenykednek; az emberiség igazi jótevői.”

Azt beszélik, indiai szentektől tanult, de ezzel ő soha sem kérkedett. A jelek szerint egyike azoknak a tanítóknak, akik az eredetieskedő mesterkedés helyett viszonylag megfelelő módon interpretálták Kelet még mindig élő bölcsességét a nyugati füleknek. Külön érdekesség, hogy felvett nevében a hinduk legszentebb mantrája, az OM is el van rejtve.

A Szenzár Kiadó az utóbbi néhány évben öt könyvét is megjelentette. Nagyvonalúan tekints el a könyvek előnytelen külsejétől és az értetlen tanítványok által köré épített szentimentális atmoszférától.

A Mágus