Amikor mágiáról, még inkább okkultizmusról beszélünk, hamar a figyelem homlokterébe kerülhetnek olyan elemek, amelyek félelmet és rettenetet váltanak ki. A mágia az általános keresztény ellenszenv hatására eleve egy sötét, démonikus arculatában jelenik meg azoknak, akik elsőre találkoznak vele, amit a tévutakat járók tévtanításai és a Crowley-féle különcök tudatosan megbotránkoztató viselkedése tovább erősít.

Mindemellett az okkult erőkkel való öntudatlan kapcsolatfelvétel vagy a félig-meddig amatőr spiritiszta kísérletezgetések szintén olyan tapasztalatokhoz juttathatják az embert, amik átláthatatlanságuk, felfoghatatlanságuk és a megszokott hétköznapiságtól eltérő voltuk miatt félelmet keltenek benne. Ezt a témát dolgozzák fel többé vagy kevésbé sikeresen a horrorfilmek (James Wan kortárs rendező alkotásai figyelemreméltóak): a gyanútlanok ilyen-olyan okokból a fizikalitáson túlmutató erők és entitások áldozataivá válnak.

A csontig hatoló borzongás és fenyegetettség érzése ugyanakkor nem csak a felkészületleneket vagy a sötét birodalmaknak hódolókat találja meg. Óhatatlanul szembesül vele mindenki, aki át akarja lépni individualitásának határait. Ily módon jogos a mágiát a horrorhoz kapcsolni, de nem amiatt, mert démoni jellegű lenne, hanem amiatt, mert a spirituális operáció, a realitás új és ismeretlen szintjeivel való találkozás automatikusan felkelt olyan erőket, amik megreszketik az ember halandó oldalát.

A mágus nem kerülheti meg az elsöprő és látszólag életére törő hatalmakkal való találkozást. A különbség az, hogy ő szándékosan és megfelelő tudás birtokában keresi fel ezeket. Bátorsága ellenére tetőtől talpig őt is átjárja a borzalom, mert emberi oldala ilyenkor közvetlenül és elevenen tapasztalja eltörpült voltát az univerzális nagyságrendekhez képest. Ilyenkor nyíltan érzékeli a világ múlandóságát és illékonyságát, azoknak a dolgoknak tagadhatatlanul relatív voltát, amik addig megkérdőjelezhetetlen biztonságot adtak neki.

Egyfajta megfogalmazásban a mágia célja elszakadni a testtől, a személytől, az embervolttól egy magasabb tudatállapot elérése érdekében. Ehhez a testi állapothoz olyan szinten ragaszkodik a mai ember, hogy a transzformáció e pontján a megsemmisüléstől való félelem lesz úrrá rajta. Azt hiszi és éli át, hogy őt most elpusztítják, emiatt, ha nem elég felkészült, visszakívánkozik abba az állapotba, ahonnan kiindult.

Nem szabad ugyanakkor figyelmen kívül hagyni a téma legérdekesebb pontját, mégpedig azt, hogy ez a testben villámcsapásszerűen futkosó borzongás, amit eleinte pusztító és kegyetlen hatalomként tapasztal, valójában a szentség előjele, annak egy nem uralt megtapasztalása. Ez ama határállapoton való túllépés révén érhető el, amit a paradicsom bejárata előtt álló lángoló kardú kerub szimbolizál vagy a hinduizmus és a buddhizmus haragvó istenségei. A fényteli állapot eléréséhez át kell hatolni az ijesztő erők forgatagán. Ezek valójában a mágus saját erői fel nem ismert formában. Ha túllát ezen, ha mint egy fátyolt átszakítja, az üdvözülést találhatja meg. Ahol a félelem szüntelenül áradó kegyelemmé és uraltan tomboló saját hatalommá alakul.

Akik nem szeretnek félni, nem tudnak elszakadni emberi állapotuktól, nem nyitottak a megszokotton túlmutatóra, ezért nem akarnak meghalni sem. A mágus tudatosan és mintegy elővételezetten a félelmet és a halált keresi. A halált, ami egyszer úgyis eljön. A halált, ami nem megsemmisíti, hanem, megfelelő képességek birtokában, egy új és magasabbrendű állapotba vezetheti át.

A Mágus