„Miért nézed pedig a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, mely a te saját szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Atyámfia, hadd vessem ki a szálkát a te szemedből, holott te a te szemedben lévő gerendát nem látod. Te képmutató, vesd ki először a gerendát a te szemedből és azután gondolj arra, hogy kivesd a szálkát, a mely a te atyádfia szemében van.” (Lk 6:41–42)

„Ha valaki lakodalomba hív, ne ülj a főhelyre, mert lehet, hogy nálad érdemesebb embert is meghívott.  És ha odamegy hozzád, aki meghívott téged is meg őt is, és így szól: Engedd át neki a helyed! – akkor szégyenszemre az utolsó helyre fogsz kerülni.  Hanem ha meghívnak, menj el, ülj le az utolsó helyre, hogy amikor jön az, aki meghívott, így szóljon hozzád: Barátom, ülj feljebb! Akkor becsületed lesz minden asztaltársad előtt.  Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lk 14:7–11)

*

Többé-kevésbé ismeretesek azok a bizonyos szempontból nagyon is jogos kritikák, amelyek a kereszténység alaptanításaival kapcsolatos félreértésekre vonatkoznak. Látható, hova vezettek mára a szeretet, az áldozathozatal, a szerénység, az elfogadás ideáinak helytelen és az idők során egyre jobban eltorzult megragadásai. Az a viszonyulás, amit a „fordítsd oda a másik orcádat is” tanításával is összegezhetünk, a szellemi irányulás elhalványulásával sok esetben lagymatagsághoz, megalkuváshoz, a helyes és a helytelen között húzódó határ elmosódásához vezetett. Ám nem szükségszerű, hogy ez így legyen, és hogy mindazokat az elveket, amelyeket a fentebb feltüntetett híres evangéliumi idézetek magukban foglalnak, ne kellene nagyon komolyan figyelembe venned, főleg ha egy olyan közösség kialakításában veszel részt, amit meg szeretnél fosztani mindazon kicsinyes emberi vonatkozásoktól, amelyek oly sok szerveződés felbomlását okozták már.

Fontos tudnod, hogy a fenti tanítások elsősorban nem morális javaslatok. Sokkal inkább mágikus törvényszerűségek megállapításairól van szó, amelyek összefüggésben állnak a saját személlyel való önazonosítás felszámolásának aktusával, valamint az ellentétek és szembenállások szerinti szemlélet megszüntetésével. Ez nem csupán a szellemi emelkedés alapkritériuma, hanem a közösség összetartásának záloga is. Csak azok tudnak igazán erős közösségeket életre hívni, akik megvalósították vagy legalábbis valamennyire megközelítették a személytelenség (személyfelettiség) állapotát. Vagyis akiknek a kapcsolatát már nem különféle emberi vagy nézetbeli viszonyrendszerek határozzák meg, nem az érdekek és ellenérdekek ragadós pókhálója, nem az elvárások és csalódások fojtogató hangulata, hanem egy szikrázó derű, amely keresztül lát a vonzások és taszítások ködös valóságán.

Akik megfordultak közösségekben, észrevehették, hogy az egyik legnagyobb bomlasztó tényező saját személyünk felmagasztalása és közösségi szerepünk túlhangsúlyozása lehet. Azzal, hogy magadra irányítod a figyelmet, és kitüntetettségedet nem győzöd elégszer jelezni a többiek számára, szükségszerűen elvonod a közösség tekintetét (és a saját figyelmedet) attól, aminek a jegyében az eredetileg létrejött. Ez pedig nem más, mint az a Szent Szellem, amely mindig megjelenik, ha „ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében”. Ám ennek tényleges megjelenéséhez arra van szükség, hogy azon legyen a hangsúly, hogy az Ő nevében gyűlünk össze, és nem azon, hogy mi gyűlünk össze (és főleg nem azon, hogy „én”).

Más közösségekkel való vagy a közösségen belüli rivalizálás, eltúlzott kritikai viszonyulás, sérelmek okozása és gyűjtése, hibáztatás és szüntelen vádaskodás – mindezek megléte csak azt jelzi, hogy a tagok nem képesek felülemelkedni a személyeskedés szintjén. Valójában még mindig nem ők vannak a közösségért, illetve az annak hátterében rejtekező misztériumért, sokkal inkább arról van szó, hogy a közösséget akarják privát céljaikra és érdekeik szerint vagy saját személyük fontosságának igazolására – például egy zavaros hierarchiaigenlés értelmében – felhasználni.

Természetesen nem egy hamis egyenlőségeszméről beszélek. Nem is arról, hogy le kellene mondanod egy egészséges önigenlésről vagy autonómiáról. Nem arról van szó, hogy meg kellene válnod személyes érdemeidtől, meglátásaidtól vagy meg kellene feledkezned arról a rangról, ami egy természetes hierarchia szerint megillet, hanem arról, hogy a közösségen belül minden egyes mozdulatoddal eme „láthatatlan több” iránti elköteleződésedről adj bizonyságot, és hogy ez fontosabb legyen számodra bármilyen értékednél, bármilyen jogosan vagy jogtalanul felállított hierarchikus megkülönböztetésnél. Végy példát a bölcsek viselkedéséről, mondjuk Ramana Maharsiról, aki tagadhatatlan nagysága ellenére sem engedélyezte, hogy kivételezzenek vele, amit éppen azzal a céllal tett, hogy a személy – legyen az bárkié is – a lényeggel való szembesülésnek ne szabjon gátat.

A hatalom és uralom jelentősége ezen elvek betartása esetén egyébként nem kisebbül, sőt, sokszor éppen ez a mágikus formula az, amely a valódi szellemi uralom előidézője. Azzal, hogy a – megalapozottan vagy meg nem alapozottan – magadnak tulajdonított szellemi rang ellenére „megalázod magad”, és azzal, hogy minden észrevett és elsőre másoknak tulajdonított hiba kiküszöbölését magadon kezded, megtisztítod a barátság terét a szennyeződésektől, egyúttal megszabadítod magad attól a hozzáállástól, amelyben az ember csak a másikhoz viszonyítva tudja önmagát meghatározni. Kitörsz az emberi relációk és ellentétek szférájából, azon személyes korlátok közül, amelyeket éppen a másokhoz képest fennálló szellemi fensőbbséged dacos igazolása szül. Szabaddá válsz, és így valódi úrrá.

Az ilyen értelemben vett urak társasága és barátsága nevezhető szellemi közösségnek, ahol – egyéb fontos, itt most nem részletezett tényezők mellett – mindenki mérhetetlen figyelemmel van arra, hogy ezeket a mágikus törvényeket ne sértse meg, azaz mindenki ügyel arra, hogy a kapcsolat ne hulljon alá egy személyeskedő szintre. Ez pedig azzal érhető el, ha mindenki a maga részéről eleget tesz a világi formaságokkal való azonosság felszámolásának (önmegalázás), valamint a kifelé irányulás megszüntetésének és a külsőként jelentkező világ önmagára visszavezetésének (szálka és gerenda).

Mindezekből kifolyólag elég nehéz elképzelni, hogy egy közösség harmonikusan működik, amennyiben tagjai – miután szívből megértették és elfogadták – nem tartják be ezt a két jól ismert, mindazonáltal talán nem eléggé megbecsült tanítást.

A Mágus