Bizony, mondom néktek, szűk a félelem ösvénye, és kevesen tudnak csak átkelni rajta. Azt mondom, éppen ideje volna megtanulnotok félni. Vagy talán nem tudtátok, hogy a félelem az ember legjobb barátja és mestere? Nem élt még, aki nem félt igazán, s aki a félelem szakadatlanul hívó kürtjei és harsonái hallatán rendre betapasztja füleit. Mert aki tegnap az volt, aki ma, nincs annak boldogsága. S ki az, aki mássá válhat, anélkül, hogy belenézett volna a félelem szemébe? Én mondom, nem válhattok újjá, amíg meg nem haltok annak lenni, akik vagytok.

Isten majmai így hitegetnek benneteket: „a félelem a túlélés ösztöne”. Én viszont azt mondom: halál a jussa annak, aki túlélni akar, s aki a holnapot is a ma emberének szemével kívánja látni. Túlélni annyi, mint önmagatokat önnön korlátolt énetek ketrecébe zárni. Féljetek, és lássátok meg a végtelenre nyíló kaput a félelemben.

Nem éppen ti voltatok azok, akik fennkölten hirdettétek a többé válás magasztos eszméjét? Mily csodás gondolat, mégis, mily szegényes, ha nem társul hozzá a meghalni akarás szívből jövő vágya. Fenntartani az életet – azt mondják, vérrel, verítékkel, ezért küzd az ember. Ám én azt mondom: megölni az életet – itt kezdődik minden igazi megpróbáltatás. Hogyan is vágyhattok emelkedésre, ha nem halt meg még bennetek az, aki képtelen erre, s miképp juthattok a csúcs közelébe, ha rendre visszarettent a tériszony? Többre vágytok, látom a tétova szemetek csillanásában. Mit őrizgetitek hát magatokban továbbra is a hitetlent? Váljatok önmagatok gyilkosává.

„Én ilyen vagyok” – mondjátok ti. Én viszont azt mondom: nem vagytok senkik, amíg azzal azonosultok, akik vagytok, s nem azzal, amik lehettek. „Én ez és ez vagyok” – így morfondírozik, aki csak csúfságot lát a halálban, s puszta gonoszt a rettenetben. Túl szűk ruha ez a szent félelem zarándokának.

Sajnáljátok a letűnt korokat, melyben tiszta volt a harc, s melyben még szent védelmezők kísérték a hőst a félelembe. Azonban nem kell régmúlt csatákba visszavágynotok, s nem kell extrém helyzeteket sem keresnetek. Elég egy kimondott gondolat, amit gátlásból magatokban tartanátok, vagy elmennetek egy helyre, ahová máskülönben nem mennétek. Még a modern világ sem irtott ki minden veszélyt. Voltaképp az életből sohasem tűnhet el a halál árnya. Milliárdok szorongása a példa rá: félelemtől hemzsegnek még a legegyszerűbb események is. Nem kell hát keresztes lovagok páncélját és múltját áhítoznotok. Mert minden pillanatnak megvan a maga félelme, s jaj annak, akik meghunyászkodnak előttük.

Töprengtek a nagy rejtélyen, miért van még ma is annyi szörnyű, gyógyíthatatlan betegség. Én mondom, a félelemtől való menekvés minden betegség forrása. Az elszalasztott helyzetek, melyekben felkínálkozott a lehetőség, hogy megszűnj annak lenni, aki vagy: beteg lelkek és beteg testek bűnei ezek. Gyógyulást reméltek fájdalmaitokra? Kiáltsatok bele a félelem feneketlen szakadékába, s űzzétek el azt magatokból, aki csak porszem az Örökkévaló szemében. Vagy fordítsatok hátat, ahogy eddig is tettétek, s gyűjtögessétek tovább gyávaságotok keserű érdemeit.

Hová tartsak, merre a következő lépés? Ilyen kérdések kíséretében remélnek szánalmat a szellemben esetlenek. Én mondom, bárhol, ahol félelmet észleltek s nem torpantok meg, rossz út az nem lehet. Mert egyedül, ahol féltek, ott válhattok többé, ott érezhetitek igazán, hogy még nem teljes, akik vagytok. Önnön határaitokból kitörni – az értőknek ezt ígéri a félelem fagyos lehelete. Lehet-e találni ennél biztosabb és közvetlenebb útmutatót? Örvendjetek hát a félelemnek, mert felszabadulásotok előjele az.

Unjátok az életet, vagy csak úgy érzitek, egy helyben toporogtok? Én mondom, a félelem előli menekvés érzése ez. Vagy talán úgy vélitek, a sors az, aki kitolt veletek? Ti toltatok ki magatokkal, amikor nemet mondtatok az erőre, ami kimozdított volna megszokásaitokból.

Úgy érzitek, hogy nem ott vagytok, ahol lennetek kellene, netán nem azt kaptátok, amire igazán vágytatok? Gyávaságotok felel mindezért. Kényelem és nyugalom bálványozói: a tespedtségben megváltást ne reméljetek. S hogyan is tehetnének titeket boldogabbá a körülmények, hacsak azok nem hamis békességetek letarolói? Féljetek, és nem fogjátok többé a drága időtöket az élet igazságtalanságain való töprengésre pazarolni.

Tán azt hiszitek, hogy az ellenséggel kell harcolnotok. Ha ez a célotok, nem beszéllek le erről benneteket. Ám nem árt tudnotok, nem az ellenség legyőzése a cél. Hanem hogy az általa felkeltett félelmen keresztül behatoljatok az ürességbe. Nem pusztítanotok kell, s még csak nem is békét hozni a világba, hanem áttörnötök a „van” falait, és belepillantanotok a végtelenül tátongó térbe. A forrásba, mely minden téves azonosságotok, minden lehatároltságotok, minden megmerevedésetek, minden ellentétetek kiapadhatatlan szülőföldje.

Kevesen vannak, akik a félelem ösvényére lépnek, és kevés a száma azoknak, akik képesek önmaguktól megszabadulni. A félelem útján egyetlen dologtól kell csak tartanotok: hogy maradtok azok, akik egykoron voltatok. Mégis hogyan formálhatnátok jogot a többre, ha nem vagytok képesek cserébe a kevésről lemondani? Féljetek, és nem kell többé félnetek a hanyatlástól!

A Mágus