Dynamo (1982–) egy nagy ismeretségnek örvendő kortárs varázsló (szándékosan nem bűvészt vagy mágust mondok), akinek tevékenységét több évada tartó tévésorozatában követni is lehet, aki újabban élő fellépéseket is tart, és akiről az a hír járja, hogy ténylegesen olyan képességekkel rendelkezik, ami meghaladja a fizikai törvényeket. Az eredetileg Steven Frayne névre hallgató varázsló járt már a Temze vizén, lesétált egy épület falán, holt tárgyakból élőt varázsolt, lebegett egy egy híres Jézus szobor előtt, egy angol emeletes busz mellett és egy felhőkarcoló teteje felett, mások gondolatában olvasott, pénzt tett fel vagy éppen szedett le mások bankszámlájáról, vagy számjegyeket tüntetett el a papírpénzekről, a semmiből teremtett elő halat és más tárgyakat, érintés nélkül mozgatott tárgyakat, eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el, és még sorolhatnánk.

A Dynamo-jelenség különböző szempontokból vizsgálható. Az egyik megközelítés szerint Dynamo – tudatosan vagy tudattalanul – az Antikrisztus egyik prófétája, akinek az a feladata, hogy „nagy jeleket és csodákat tegyen, annyira, hogy elhitesse, ha lehet, a választottakat is” (Mt. 24:24). Ebben van valami, hiszen Dynamo többször mondja, hogy a leginkább arra a „trükkjére” büszke, amikor a vízen járt, vagyis egy olyan csodatételre, amely leginkább Jézus nevéhez köthető, azaz arra a tettre, amellyel egyesek szemében Jézus alakját, és mindazt, amit ő szimbolizál, eljelentéktelenítheti. Mindemellett – leszámítva azt, hogy felhívja az emberek figyelmét arra, hogy „semmi sem lehetetlen” – nincsenek tanításai, és ő maga sem tűnik úgy, hogy bármiféle érdeklődést tanúsítana bármilyen szellemi ismeret iránt. Az emberek elkápráztatása motiválja. Arról, hogy milyen forrásból meríti az erejét, nem beszél, de talán maga sem tudná megadni rá a választ (pedig normális esetben erre a forrásra való rámutatás lenne a varázslás lényege). Könyvének és videóinak mondanivalója rettentően közhelyes, liberális és modern klisékkel teli. Ráadásul az a szimbólumrendszer, ami körülveszi reklámok és egyebek formájában, olyan jelekkel operál, amelyeket általában az Antikrisztushoz szokás kötni (például a félszeműségre gondolok, de az is beszédes, hogy Supermant jelölte meg többször is példaképének, azt a modern „antihőst”, aki egyesek szerint szintén egy antikrisztusi szimbólum, de az iránta való rajongás önmagában is egyfajta infantilizmusra utal).

Van ugyanakkor egy gyakorlati szempont is, amely miatt a fentiek ellenére is figyelemre érdemesnek tartom Dynamo-t. Ugyanis ha itt tényleges varázslatokról van szó (márpedig nagyon úgy tűnik, hogy ezek azok), az azt jelenti, hogy egyfajta igazolást kapunk azon tanításokat illetően, amelyekkel ezen a blogon is foglalkozunk, és amelyek jóval túlmutatnak a fizikalitás érvényességi körén. A csodák alapvetően nem bírnak központi jelentőséggel, mindazonáltal egy hitbéli megerősítést nyújthatnak. Ezért, még ha nem is egy legitim forrásból táplálkoznak ezen csodák, csoda voltuk mégis kiválthat bennünk egy eloldódást az eddigi megszokásainktól. Amennyiben megfelelő szellemi ismeretekkel rendelkezünk, ezek a jelenségek nem téríthetnek el a céljainktól, sőt, akár még inkább afelé fordíthatnak bennünket.

Létezik egy többrészes videó, amely viszonylag alaposan igazolja, hogy nem csalás, amit látunk. Eszerint nem lehet mindenki beépített ember, nem minden jelenet megrendezett, nem lehet minden trükknél racionális magyarázatot találni, és nem minden videónál tételezhető utólagos manipuláció. (Természetesen akadnak olyan videók is, amelyekben rendre „leleplezik” ezeket, de nem igazán javaslom a megtekintésüket, hiszen az ilyesmi még egyáltalán nem igazolja azt, hogy maga a varázsló is ilyen módon vitte véghez a tettét.) Ennek a videónak egyetlen szépséghibája az, hogy készítője valamiféle „jinneknek” és „démonoknak” tulajdonítja a varázslatokat, akik megszállták a bűvészt. Szerintem nem kell idáig elmenni. Kétségtelen, hogy Dynamo egy olyan tudatállapotot tud – valószínűleg veleszületett képességként – előidézni, amit akár egy idegen erő általi megszállottságnak is nevezhetnénk, ám ez nem jelenti azt, hogy ilyesmi csak így mehet végbe, és hogy minden elképzelhető esetben, ahol varázslat fordul elő, olyan démoni erőket kellene tételezni, amelyek átvették a hatalmat a személy felett. Léteznek-létezhetnek ugyanis valódi mágusok is, akik a szellemi emelkedésük révén tesznek szert különleges képességekre, tudatosan élnek ezzel a lehetőséggel és nem szorulnak arra, hogy erejükért cserébe „eladják a lelküket az ördögnek”.

A materializmus nem csupán egy elvi állásfoglalás, illetve létszemlélés, hanem egyszersmind egy önkorlátozás is. Ezért pusztán azzal, hogy elfogadjuk ezeknek a varázslatoknak a létét, fellazítjuk magunkban azokat az akadályokat, amelyek gátat szabnak akaratunknak. Itt az akarat nem egyszerűen a világi érvényesülésre vonatkozik, hanem szellemi önmagunk megvalósítására, és annak a képességnek a visszaszerzésére, ami bárminek a lehetőségét képes aktívan tételezni – akár világunkon túlmutatóan is.

Mondani sem kell, hogy ezek a tapasztalatok teljesen máshogy hatnak azokra, akik nem tudnak arról, hogy az életnek metafizikai célja is lehet. Az ilyenek még a materializmusnál is szörnyebb állapotba kerülnek, a pszeudo-lehetőségeknek egy olyan világába, amely éppen hogy az emberi szabadságba kerül. Ez pedig a dolgok állása szerint az őrülettel, vagy más tekintetben a technika „varázsába” belefeledkezett léttel egyenlő.

A Mágus