Ismeretesek a tibeti tantrikus buddhizmusban a különböző istenség-jógák. Ezeknek voltaképpen az a lényegük, hogy különböző isteni, bodhisattvai és egyéb magas szellemi fokozatot szimbolizáló lényeket vizualizáljon a tantrikus törekvő, akikkel majd azonosulni tud.

Ezek ténylegesen theurgo-mágikus gyakorlatok, vagyis olyanok, amelyek az istenteremtés jegyében állnak. Itt érdemes nagyon röviden kifejtenem, hogy a buddhizmus a végső valóságot nem teisztikusan fogalmazza meg, vagyis nem egy isteni személy alakjában. Mégis egyes irányzatai, így a tibeti tantrikus buddhizmus is, elismer egy isteni világot, és az istenek és egyéb magasrendű szellemi lények létét is tételezi. Ezek azonban még a saṃsāra, a létörvény körébe tartozó valóságok hordozói, amelyek a többi saṃsārikus valóságszintekhez, például az emberi létbirodalomhoz (vagyis emberi tudatállapothoz) képest magasabbrendűek, de mégiscsak a saṃsāra körébe tartozóak. A buddhizmus a metafizikai felébredést célozza meg, és ami nem ennek a jegyében áll, azt nem lehet buddhizmusnak hívni. Nirvāṇa, sūnyatā (üresség), buddhatva (buddhaság) – ezek mind a metafizikai beteljesedés vagy felébredés mint elért és realizált tapasztalati valóság szinonimái. A tibeti tantrikus buddhizmus ezen theurgo-mágikus gyakorlatait is ennek a célnak rendeli alá.

Ezen istenteremtő gyakorlatok egyik döntő eleme tehát az adott isteni létező vizualizálása, benső elképzelése. Itt azonban nem pusztán egy közönséges szintű fantáziálásról vagy képzelgésről van szó. Ezek a képzelet, a képzetalkotás olyan szintű kimunkáltságát követeleik meg, amelynek a birtokában a tantrikus gyakorló, avagy theurgo-mágus az ilyen módon (olykor a saját birodalmát vagy világát jelentő maṇḍala közepében) imaginált istenséget nem kevésbé valóságos módon tapasztalja, mint a szemmel látható, érzékszervileg tapasztalható világot és annak lényeit. Emellett felidézi az istenség erejét, tehát egy átlelkesített, eleven teremtésről van szó. Valóban istenteremtésről vagyis theurgikus mágiáról.

Ami az imagináció, képzetalkotás ilyen fokú kimunkáltságát illeti: a mai posztmodern világ teljes mértékben alkalmas arra, hogy az emberben születésétől jelen lévő magas szintű képzelő képességét lerontsa és lerombolja. Ezt már kisgyermekkorban elkezdi, ugyanis a rajzfilmek és a televízió „megkönnyítik” a gyerekek dolgát, hogy ne kelljen használniuk a benső képi látásukat. Egy készen kapott vizuális világot vetítenek szerencsétlenek elé, elsorvasztva a teremtő képzelet kvalitását. Ehelyett a mesehallgatás és később olvasás lenne az üdvös számukra, amikor is a gyermek „látja” a mese történéseit, a benső szemével imaginálja azokat, a mese teljes világát, s benne az összes szereplőt is. És amikor felnőttként a kisgyerek „képzelt világáról”, „láthatatlan barátokról” és hasonlókról hallunk, elmosolyodunk a gyermek bugyuta és együgyű felfogásán, ahelyett, hogy sajnálkoznánk, amiért belőlünk már kiveszett a valóságteremtő imagináció képessége.

Egy tradicionális civilizációban, mint amilyen a tibeti (volt), a fentieknek nyoma sincs, s a szellemi összeszedettségre és éberségre törekvőnek nem kellett külön arra védekező stratégiát kidolgoznia, hogy akárhova megy, mindenhol képernyők és a „virtuális valóság” illúzióinak idegesítő zaja és káosza veszi körül. A tibeti kolostorokban ráadásul erre még „rásegítettek” azzal, hogy a megteremtendő-vizualizálandó isteneket, bodhisattvákat és egyéb magasrendű ideaerővel bíró lényeket egy szakrális festészet keretében némely szerzetes konkrétan meg is festette, festi. A festészet ebben az esetben egy eszköz, a vizualizáció gyakorlatának egy külső rítusa és megerősítése. Itt nyoma sincs a modern-posztmodern, hübrisztikus „önkifejező” művészi attitűdnek.

Egyébiránt a konkrét vizualizálandó istenek a tibeti ikonográfia és kultúra szerves részét képezik, így kérdéses, hogy egy nyugati embernek, akinek számára a tibeti mitologikus ábrázolások idegenek, de legalábbis nem megszokottak, és ezért nem egy magától értetődő természetességgel tekint rájuk, szóval egy ilyen embernek mennyire érdemes ezen speciális isteni formákat teremtő imaginatív mágiát végeznie. Ennek a lehetőségét nem vonom kétségbe, de talán elsősorban az egésznek a lényegét lenne érdemes megragadni: ezen gyakorlatokban  a tantrikus gyakorló azért imaginálja az istenséget, hogy aztán a transzcendens valóság ezen isteni formabeli megnyilvánulásával azonosuljon. Ez a saját individuális korlátozottságok áttörését szolgálja, és azt, hogy birtokba vegye a saṃsāra körforgásából való vertikális „kiugráshoz” szükséges tudati erőt. Speciális esetekben nem tibeti emberek számára is a vizualizáció támaszául szolgálhatnak a tibeti buddhista pantheon alakjai, ez azonban mély érdeklődést és elköteleződést feltételez ezen isteni alakok irányába. Te azonban ezen speciális elköteleződés hiányában megteheted, hogy a vizualizációt és az azonosulást a számodra egy szellemi idealitást kifejező és kedves isteni vagy mitologikus alakkal végezd el. Ugyanis a vizualizált alak megelevenítésében elsősorban az őszinte érdeklődés, a lélek átható hője számít. Igen, az, hogy legyen benned egy szeretet a vizualizált forma iránt.

Azonban a tibeti buddhizmus nem áll meg a tantrikus átalakítások szintjén, hanem a vizualizált és megvalósított isteni forma meghaladására tör. Az isteni forma mögött rejlő osztatlan, nem-individualizált, nem-kettős tiszta tudatossággal való azonosság felismerésére.

Ahogy a tibeti buddhista és dzogchen mester, Namkhai Norbu írja: „A tantrikus vizualizációs módszerek tisztításra szolgálnak, vagy arra, hogy meghaladjuk a határainkat és ragaszkodásainkat, de a meditáció közvetlenül a tudat szintjén történik.”

Mindaz, ami egy mágikus és theurgikus rítusban valamilyen formához kötött, pusztán eszköz jelleggel bír, hogy a tudatod felemeld és megnemesítsd. Így a theurgikus-mágikus gyakorlatok fontos részei lehetnek spirituális utadnak, de sose feledd, hogy mindennek az alapja, közepe és vége – saját tudatod.

Neofita