„Épp ahogy a csillagok visszfénye a tiszta tavon
rezzenéstelen ragyog: ott sincs, mégis megjelenve,
a csalóka képek úgy tűnnek fel
a mozdulatlan tudattükörben,
s e múlékony képek izgatnak fel minket.”

Néhány napja kezembe került Longcsenpának (1308–1364), az egyik legismertebb dzogcsen tanítónak magyarra fordított műve, a „Májá jóga – Enyhülést lelni a bűvöletben”. Most nem ragadnék le a külalaki, illetve a fordítással kapcsolatos problémáknál, annál, hogy a megértés tekintetében mennyivel jobb lenne, ha inkább a szöveghűségre, és nem a verses forma megtartására törekednének, és ha a legfontosabb szavak mellett ott állna zárójelben vagy jegyzetként az eredeti tibeti kifejezés. Mondandóm a tartalommal kapcsolatos, amely központi jelentőségű a mágikus életvezetés szempontjából. Noha a mű angol fordítója, Keith Dowman hasznos magyarázatot fűz a szöveghez, nem árt ezt még néhány meglátással kiegészíteni.

A hajdan titkos iratként tárolt, csak beavatottaknak fenntartott szöveg nyolc plusz kettő meditációs objektummal szolgál, amelyek mind a külső, mind a benső tudati jelenségek májá-természetére világítanak rá. A keleti tanokkal foglalkozók hamar megismerkednek azzal a központi jelentőségű tanítással, miszerint a világ májá, vagyis egy álom- és varázslatszerű valóság, amely teljesen más jelleggel bír, mint ahogy azt a közönséges tapasztalat véli. A jelen szöveg ezt az igazságot igyekszik minél több oldalról megtámogatni. Hiszen nem elég elégedetten csettintve tudomásul venni, hogy létünk, beleértve saját személyünket is, mágikus illúzió, majd újabb szellemi csemegéket keresve könnyelműen továbblépni – a fő feladat e felismerés folyamatos elmélyítése és intenzívebbé tétele.

Az elénk táruló lét eredendő természete a következő hasonlatokkal ragadható meg alaposabban: a májá olyan, mint

1) az álom,
2) a mágikus mutatvány,
3) az érzékcsalódás,
4) a délibáb,
5) a Hold tükröződése a vízen,
6) a visszhang,
7) a Gandharvák (mennyei) városa,
8) a kísértet,
valamint – ezt már Dowman teszi hozzá –
9) a mozgókép és
10) a hologram.

A teendőnk, hogy a szemlélődés során, amikor világunkkal vagy önmagunkkal való viszonyunkat vizsgáljuk, felébresszük ezeket a képzeteket, hogy a megszokottól eltérő irányulást társítsunk a minket körülvevő jelenségekhez. Jóllehet hasonlatokként említik őket, itt egy „mintha-szerű” hozzáállás kevés lesz. Ténylegesen ezekként kell látnunk a valóságot. Teljes bizonyossággal úgy kell viszonyulnunk hozzá, ahogyan egy varázsló trükkjéhez, egy frissítő oázisnak tűnő délibábhoz vagy a tó felszínén csillogó, mégis megfoghatatlan holdfényhez viszonyulnánk. Kezdetben ez nem könnyű, hiszen a modern materialista tudomány szuggesztiói egy teljesen más valóságképet tártak elénk, ezért mindehhez nagyfokú hit és kitartás szükségeltetik.

Két fő célja van a gyakorlatnak. Az egyik, hogy feloldjuk azt a szemléletünket, amely a világra szilárd, merev, megváltoztathatatlan és tudattól elválasztott valóságként tekint, a másik, hogy saját szilárd és merev ragaszkodásunkat feloldjuk a felmerülő érzéseinkkel, gondolatainkkal, viszonyainkkal, vágyainkkal, tágabb értelemben az egész világgal szemben. Hogy ezáltal feltáruljon számunkra a „Tiszta Tudat” mindig is jelenlévő, makulátlan, állapotok feletti állapota. Nem annyira azon van a hangsúly, hogy szakadjunk el az eleinte realitásnak tekintett álomvilágtól, hanem inkább azon, hogy annak lássuk, ami – ez pedig végső soron a határtalan „buddha-természet” kiáradása. Ha a világ valódi természeteként tárul elénk, nincs szükség az „elhagyására”, ami egyedül elhagyásra érdemes, az az illúzióktól tarkított, téves szemlélésünk, „amely biztonságra sóvárog abban, ami csak álom”.

Noha nem ez a legfőbb célja, a gyakorlat előfeltétele bizonyos sziddhik, mágikus képességek birtokba vételének is. Azok, akik eredménytelenül próbálkoznak levitációval, teleportálással, gondolatolvasással, tárgyak tudattal való mozgatásával, láthatatlanná válással és egyebekkel, valójában azért nem járnak sikerrel, mert nem rendelkeznek ezen mágikus tettek alapfeltételeivel. Materialista és objektivista világképük olyan erővel ivódott tudatukba, hogy az nem engedi őket felülemelkedni bizonyos fizikai törvényszerűségeken. Tudatuknak világtól való elválasztottsága, és annak anyagi világtól való mérhetetlen függősége és alávetettsége megakadályozza őket abban, hogy bizonyos varázslatos tetteknek érvényt szerezzenek. Hogyan is lehetne mágikus műveleteket végrehajtani a világ káprázatszerűségének felismerése nélkül?

A tudat és önmagam végső természete: nem-kettős. Eme igazság belátásához felül kell írnom viszonyomat a léttel, melyben kettősségek, megkülönböztetések, szembenállások szüntelen áramlatában élek, ami e mű szerint a májá egy alacsonyabb szintű megélése. A májá végső értelme szerint viszont már nem illúzió, nem valami hamis jelenléte, mely becsap, átver és megvezet, hanem a tudat végtelen hatalmának kifejeződése. Ennek megértéséhez remek segítségül szolgálhat ez a kis olvasmány.

„Fő gyakorlatként így meditálj:
a külvilág hegyeit és völgyeit,
falvait, városait s lényeit,
a föld, víz, tűz, levegő és tér valahány kevercsét,
minden formát, hangot, illatot, ízt és érzetet,
az öt érzéktárgyat,
a test-tudat belső világát,
s az érzés tudatosságát,
minden élményt álomként tekints szüntelen!”

Longcsenpa/Keith Dowman: Májá jóga. Enyhülést lelni a bűvöletben. Budapest, 2013, Bódhiszattva.

A Mágus