Nemrégiben adták ki Gustav Meyrink könyveinek egy csoportját olasz fordításban: A fehér dominikánust, a Walpurgis-éjt, A nyugati ablak angyalát, azután, hogy a Bompiani kiadó már megjelentette a Gólem egy újabb fordítását, a könyvet, amely a maga idejében nagy sikert aratott Németországban és amelyet meg is filmesítettek.

Meyrink (1868–1932) valóban egyedülálló szerző a maga nemében. A „regény” megjelölés csak megközelítőleg alkalmazható műveire. Ha a természetfeletti kiemelkedő szereppel is bír bennük, mégsem szorítkozik teljesen a fantasztikumra, mint azon írók, kiknek sora Poe-tól és Hoffmanntól egészen Lovecraftig húzódik.

A természetfelettinek bennük, a maga módján, valóság-jellege van a beavatási tanításokra való gyakori utalások révén, amelyek néha közvetlenül jelennek meg, olykor pedig a szimbolikus kontextusból szűrődnek ki. Meyrink számára ez az elem ténylegesen elsődleges érvénnyel bírt. Ennek megfelelően egy nyilatkozatában kijelentette, hogy regényei nem mások, mint „köntösök”, amelyek tapasztalatait tükröző szimbolikus tartalommal rendelkeznek. Megerősítette továbbá, hogy szereplőit és a velük kapcsolatos történéseket nem annyira kitalálja, inkább „látja”.

Lehetséges, hogy Meyrink egy sajátos értelemben vett beavatást nyert. A kezdet kezdetén, fiatalkorában a természetfeletti iránti erős érdeklődése az „okkultizmus” néhány hamis formája, sőt a spiritizmus felé vezette, melyektől később azonban elhatárolta magát, szigorú ítéletet alkotván róluk. Hindukkal, valamint kabbalista körökkel való későbbi kapcsolatainak hála, megtalálta „az utat”, s képes volt megalkotni a mágiára és a beavatásra orientált élet átfogó elképzelését, melyet jóllehet regényekben fejtett ki – méghozzá magas művészi értékeket képviselő regényekben –, világossága és autenticitása révén mégis nehezen vethető egybe más, akár kifejezetten e témának szentelt művekkel.

Ezen elképzelések néhány kiemelkedő aspektusára utalhatunk itt. Középpontként a Felébredés tana szolgálhat számunkra, az emberi létezés szokványos állapotának szembehelyezése azoknak állapotával, akik egy magasabb létállapotba mentek át, és akiket „Élőknek” is neveznek, kiugró értelemben. Ha a kezdetek buddhizmusának sajátja az anátmá tana volt, vagyis az igazi Én meglétének tagadása a közönséges emberben, úgy ez Meyrink nézete is.

A Walpurgis-éj egyik szereplője mondja: „Ön igazán azt hiszi, hogy akik általában az utcákon járnak-kelnek, rendelkeznek valamely Énnel. Ezek nem rendelkeznek semmivel. Inkább minden pillanatban hatalmában tartja őket egy fantazma, amely bennük az Én szerepét játssza.”

Másutt Meyrink „kihunyt napokról”, lényegében kísértet-egzisztenciákról beszél. „Az ember semmi másról nincs olyan szilárdan meggyőződve, mint arról, hogy ébren van. Valójában azonban az alvás és álomképek azon hálójának rabja, amelyet saját maga alkotott magának. Azok, akik ebben fennakadtak, akként bolyonganak az életben, mint a nyáj, melyet a vágóhíd felé terelnek.” Aki elszakadhat az efféle nyájtól, az megtalálta „a kulcsot a lenti természet hatalmához, amely az Özönvíz óta rozsdásodik, s amelyet úgy hívnak: ébrenlét. Ébren lenni, ez – minden”.

„Valójában, csak a felébredett ember halhatatlan. Csillagok és istenek leáldoznak, ő csak marad, s végbeviheti mindazt, amit akar. Ám fölötte áll egy isten”.

A Felébredéshez vezető utat illetően Meyrink „a gondolat mágikus hatalmáról” beszél, ami különböző a theozófusok és „spiritualisták” által javallott szokásos, idegenszerű mentális koncentrációra irányuló gyakorlatoktól. A zöld arcba ágyazott egyik szövegrészlet néhány technikát is leír a Felébredés elősegítéséhez, olyan technikákat, amelyek részben a Yoga technikáihoz hasonlítanak, s amelyek a test mozdulatlanná tételéből indulnak ki, hogy aztán a gyakorlatot végző eloldódjék ezen állapottól és átlépjen a jelenések és fantáziaképek világába. Másutt utalást kapunk a tudat megőrzésének próbájára, toxikus füstök által előidézett állapotváltozásban.

Úgy tűnik, Meyrink számon tart azonban egyfajta predesztinációt vagy elhivatottságot is (a megszólítottság értelmében), amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a Felébredés felé vegyük utunkat. Például, felidézi azokat a legendákat, amelyek a „soha meg nem halt” lények megjelenéseiről szólnak, – Éliás, a gnosztikusok János evangelistája, a kabbalista Childer Grün, akikhez hozzákapcsolhatjuk a titokzatos muszlim El Khidr-t – akik azok számára nyilvánulnak meg, akiket „a kígyó megharapott”. Avagy, eljutni idáig tehát létezésünk „sorsszerű” alakulása, egy hirtelen belső fordulat (ami bizonyos módon a Zen satorijára emlékeztet), vagy pedig a létezési ritmusok hirtelen felgyorsulása: „mint egy ló, amely egészen eddig lépésben haladt, s egyszer csak vágtázni kezdett”.

Ekkor az élmény tragikus arculatot is ölthet, lehet egyfajta Walpurgis-éj: erők szabadulnak el, melyek hatalmukba kerítik s elragadják az embert. A Felébredés valami olyasmi után következik be, mint egy lidércnyomás, s azon a hajszálvékony határvonalon, amely az „Élet Útját” a „Halál Útjától” elválasztja.

Meyrink világában a nő és az androgyn szimbóluma kiemelt szereppel rendelkezik. A zöld arcban a kabbalista Sefardi szájába adott szavak, amikor az Élethez vezető hídról beszél, a következőek: „Egyedül semelyik férfi sem képes eljutni ahhoz a célhoz; kell, hogy legyen egy társnője. Csupán a férfi és a nő egyesített ereje teszi lehetővé az átjutást. A házasságban való egyesülés titkos értelme, mely évezredek óta feledésbe merült, pontosan ebben áll”.

Az utalás azonban, főképp az egyesülés egy különleges, „mágikus” típusára érvényes, s csak ehhez kapcsolódik a hermafrodita (a többé-kevésbé platóni értelemben vett teljes és egész lény) megvalósításának szimbóluma. Az alapelgondolás az itt, hogy a szexuális ösztön „a halál gyökere”, csakhogy a feladat nem ennek kiölése és menekülni a nő elől, ahogy a keresztény aszkéta tűzi ki magának, hanem egy rejtélyes egyesülésben abszorbeálni az emberbe a női princípiumot, a férfiúitól különálló területen, amely nem minden veszély nélkül való.

A férfi és a női nem pusztán valamely polaritást alkot (ami a közönséges létezésben akár egy egyszerű, banális egymást-kiegészítéshez is vezethet). A két elv között feszültség és ellentét áll fönn, melyek rejtőznek ugyan, de valóságosak. A nyugati ablak angyalának egyik szereplője szembehelyezi az „állatként nemző erósszal” és a közönséges, úgymond „plebejus” szerelemmel az olyan szexuális viszonyokat, amelyekben a rejtőző nemi polaritás nyilvánvalóvá és szélsőségessé válik, olyannyira, hogy a tapasztalatnak romboló jelleget kölcsönöz.

Ha Kínában így a nőt, mert a férfi yang princípiumának befogadására törekszik, „az ellenség-nek” nevezték, úgy Meyrink a „nőtől származó beszívó halálról” beszél azon tevékenységgel összefüggésben, amelyet – ha érzékelhetetlenül és láthatatlanul is – általánosan gyakorol; látható utalással a tantrikus gyakorlatokra ő viszont olyan eljárásmódokat vesz számba – még mindig a regény cselekményének köntösében –, melyeknek célja elérni azt, hogy a férfi szexuális energiája által hordozott „mágikus elem” ne folyjék ki és ne vesszék el a női szubsztanciában.

A különféle témák között, amelyeket a beavatási hagyományokból merítve Meyrink felelevenít, ott van egy „Rend” témája, amelyet megfeleltethetünk „az Élők láncolatával” is, azaz a „Felébredettekével”, valamint a világ legfőbb, titkos középpontjának, a világot láthatatlanul ellenőrző lények székhelyének a témája. Az utóbbit illetően, amely így vagy úgy folyton visszatér a különféle kultúrkörök hagyományaiban és titkos tanításaiban, ahhoz a bőséges anyaghoz fordulhatunk, amelyet René Guénon az olasz fordításban is megjelent, Le Roi du Monde (A Világkirály) című könyvében gyűjtött össze és interpretált.

Az olvasó megállhat akár Meyrink műveinek egyszerű irodalmi, „regény” jellegénél is, melyek mint említettük ezen a szinten is egyedülállóak a maguk nemében.

Néhány olvasó azonban talán megfelelőképpen tudja majd értékelni az ezekben adott tényleges tanításokat, úgymint azokat, amelyekre itt felhívtuk a figyelmet, és amelyek az elbeszélt cselekménybe vannak beleszőve vagy éppen a cselekmény szimbolizálja azokat.

Fordította: Imregh Monika

Eredeti megjelenés: Julius Evola: Senso occulto del matrimonio. In Julius Evola: Ultimi scritti. Controcorrente, Napoli, 1977, 101–105. o.

Köszönet H. R.-nek a szövegért.