Az Anton LaVey-féle sátánizmus 1966-os hivatalos fellépését, a médiában egyre nagyobb figyelmet kapó sátánista témák megjelenését és a rituális sorozatgyilkosságok gyakoribb felbukkanását követően a 80-as években és a 90-es évek elején az Egyesült Államokban valóságos rettegés lett úrrá a hétköznapi embereken. A gyermekrablásokról, kegyetlen gyilkosságokról, titokzatos szektákról, rituális feláldozásokról szóló pletykák, híresztelések, bizarr könyvbeszámolók és ördögűzős filmek következtében, a témát meglovagló számos rockbandáról nem is beszélve, az amerikai lakosság komolyan elkezdett hinni a sátánizmus immár mindennapjaikat is fenyegető jelenlétében. Ezt az időszakot és ennek általános hangulatát a „sátáni pánik” jelzővel szokás illetni, ami már önmagában is mutatja, mi a névadók állásfoglalása a jelenséggel kapcsolatban: nagyjából az, hogy ez többnyire megalapozatlan mendemondákon és a szabadjára engedett fantázián alapuló hisztéria volt, aminek sokszorosan nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

Ebben a kontextusban játszódik a 2015-ös Regression című film, Ethan Hawke főszereplésével. A film érdekesen indít, és a cselekmény során is több olyan jelenetet láthatunk, ami arra utal, mintha Alejandro Amenábar (Nyisd ki a szemed – 1997; Másvilág – 2001) alkotása az imént említett fellengzős, az okkult összefüggések iránt érzéketlen megközelítéstől eltérően, komolyabban állna hozzá a kérdéshez. A gyermekmolesztálás ügyében nyomozó Bruce egyre több sátánizmusra utaló jelet talál, végül, félálomszerű állapotaiban őt magát is groteszk szeánszokon való részvételre kényszerítik. A film végéig nagyjából mi magunk is elhisszük, hogy a szálakat olyan sötét titkos szervezetek mozgatják, akik az emberek álmaiba belépve, vagy más okkult módszeren keresztül, gonosz célok jegyében befolyásolják az ország majd teljes lakosságát. A végeredmény azonban kiábrándító, még ha a rendező korábbi misztikus filmjei okot is adnak nekünk arra, hogy azt gyanítsuk, hagyott kiskapukat a Regression-ben. A történet végén kiderül, a nyomozás felgöngyölítését megzavaró sátánista körítés vagy a labilis elmeállapotú egyének túlburjánzó képzeletének, vagy a tanúvallomások során jelenlévő pszichológusok vitatható regressziós módszerének (innen a cím) volt köszönhető. Röviden tehát arra próbál utalgatni a film, hogy az egész sátánista mizériának tulajdonképpen semmilyen tényleges alapja nem volt.

Nem kétséges, hogy ebben az időszakban számos olyan esettel találkozhattak a hatóságok, amelyek a tömegpszichózis jelenségének körébe sorolhatóak. Állítólag sok olyan ügy volt, amiben a nyomozás nem volt képes eredményt felmutatni, vélhetően azért, mert az ügyek sokkal inkább fantázián, semmint tényeken alapultak. Azonban ez egyáltalán nem ad okot arra, hogy tagadjuk ténylegesen működő sátánista körök létét, akik valóban elkövettek súlyos bűncselekményeket ezekben az években. (Azt a lehetőséget is fenn kell tartani, hogy a sátánista elkövetőket sok esetben egész egyszerűen azért nem találták meg, mert titkosak voltak, továbbá befolyásos körök védelme alatt álltak.) Ráadásul az sem zárható ki, hogy maga a tömegpszichózis, vagyis a „sátáni pánik” jelensége is eredetileg okkult rendek kifejezett szándéka szerint bukkant fel és terjedt el járványszerűen. Ez is az okkult támadás egy formája, ami akkor is veszélyeket rejt, ha az nem minden esetben kézzel fogható és kulminál tényleges gyilkosságokban, deklarált sátánizmusban vagy egyéb szörnyűségekben. Hovatovább, ekkora fejetlenségben a valós elkövetőknek lényegesen könnyebb lehetett elrejtőznie, vagyis a sátánistáknak kifejezett érdeke lehetett egy efféle káosz kialakítása.

Maga a téma a mai ember szemében a csacska gyermekmesék kategóriájába sorolható. Úgy tűnik, a film sem gondolja teljesen másképp. Habár a Hawke által játszott karakter nyomasztó álmai eléggé plasztikus képet festenek arról, mennyire sátáni tud lenni egy-egy tapasztalat, annak ellenére is, hogy „csupán” képzeletben történik meg.

A Mágus

„Az én Sátánom muszlimmá lett – általam.”
(Mohamed próféta)

A Páva-angyal

A szúfizmuson belül Iblis védelme érdekes, sokkoló és veszélyes probléma marad a misztikus metafizikában. Elkerülhetetlen volt, hogy az Iblist védő hatásos és szikrázó képek kultikus és rituális kifejeződésre találjanak, és hasonlóan elkerülhetetlen volt, hogy e kivetítés törést okozzon az iszlám testén. Noha az iszlám olyan doktrinális rugalmassággal bír, ami például a katolicizmus számára ismeretlen, bizonyos kihágásokat ő maga sem volt képes tolerálni. Az ördögimádás pontosan ilyen kihágásnak számít.

1100 körül Baalbek (Libanon) sejkje, Adi ibn Musafir Bagdadba érkezett és megismerkedett Imam al-Ghazzali-val és Abd al-Qadir Jilani-val, e kiváló ortodox szúfikkal. Általuk volt tudomása, és talán az ő jóvoltukból is találkozott Ahmad Ghazzali-val és Ayn al-Qozat Hamadani-val. Később Adi sejk visszavonult a távoli Lalish (Irak) völgybe és létrehozta saját szúfi rendjét kurd parasztok részvételével. Szenvedélyes szunnita ortodoxiájáról és számos aszketikus gyakorlatáról volt híres. Autentikus munkái jámbor egyszerűségét tükrözik.

Ám úgy tűnik Adi Sejknek volt egy sötét oldala is. Követőinek leszármazottai, ismertebb nevükön a jezidik, [11] különféle furcsa szövegeket tulajdonítanak neki (és más, renden belüli sejkeknek), ahol az ördög Malek Ta’us-ként, Páva-angyalként tűnik föl, egy nagyszerű, önjogán működő istenként. Halládzs Iblisét jelenítették meg pogány mitológiai formában.

Halládzs nagy tiszteletnek örvendett közöttük, az egyik nagy bronz pávájukat az ő nevén szólították. Sejk Adi, egy neki tulajdonított versben úgy tűnik, isteni ranggal kérkedik, és hasonló, szúfiktól származó „eksztatikus megnyilatkozásokra” hivatkozik, például Halládzséra, vagy Bayazid Bastamiéra:

Shams-i Adi vagyok, Musafir fia, a Kegyelmes nevekkel ruházott fel: a mennyei Trón, a zsámoly, a hét mennyország és a föld.
Tudásom titkos mélységeiben nincs isten, csak én…
Minden dicséret engem illet, minden dolog az én akaratom által van.
A világegyetemet az én ajándékaim ékesítik.

Egy bizonyos időtől fogva a jezidi elnevezésről (még a jezidi tagjai is) úgy tartották, hogy egy bűnös kicsapongótól, Caliph Yazid-tól származik. Ő okozta 690-ben al-Husayn-nak, a Próféta unokájának és a siíták imámjának halálát; Yazid siíták átkai elleni védekezése talán összefüggésben áll Adi sejk rendjének fanatikus szunnizmusával, habár a jezidi tagjai most úgy tekintenek a kalifára, mint bajnokukra, minden ortodoxia ellenségére, aki megszabadította őket a Törvény (shariah) bírálatától.

A jezidi név valószínűsíthetően inkább az ősi perzsa yazd vagy yazad szóból vezethető le, amelynek jelentése isten vagy szellem. Lalish kurdjai talán megőrizték „pogány”, iszlám előtti, a zoroasztrikus dualizmushoz köthető hiedelmeiket, amelyek ugyanúgy harmonizálnak Haládzs Iblist illető védelmezésével, mint az extrémista szunnita Yazid kalifa szektájával. Hogy maga a történelmi Adi sejk – akinek Lalishban található sírja ma a jezidi kultusz központja – felelős-e e vad szinkretizmusért, vagy a halálát követően vált ilyenné, vitatott kérdés.

Bár a jezidik tagjai elvből elutasítják az írott szót (és legtöbbjük tényleg írástudatlan), mégis rendelkeznek két „szentírással”, név szerint Az isteni ragyogás könyvével és A fekete könyvvel (a „ragyogáshoz” a „feketét” hozzáadva megkapjuk a „fekete fényt”). Nem az ördögöt mint a gonosz princípiumát imádják, akár a keresztény környezetben megjelenő sátánisták, hanem inkább az energia alapelvét, amelyet igazságtalanul ítélnek el az ortodox vallások. A fekete könyv szerint:

„Kezdetben Isten legdrágább Esszenciájából megteremtette a Fehér Gyöngyöt és egy Anfar nevű madarat. A gyöngyöt annak hátára tette, ami negyvenezer évig időzött ott. Az első napon, vasárnap létrehozott egy angyalt, Azazelt, vagyis Ta'us Malek-et (Páva-angyal), minden angyalnak vezetőjét.”

Az Isteni ragyogás könyvében maga Malek Ta’us így beszél hozzánk:

„Voltam, vagyok és leszek örökké, uralom az összes teremtményt és rendezem viszonyait és tetteit mindazoknak, akik hatalmamban vannak. Mindig közel vagyok ahhoz, aki bízik bennem és hív szükség idején, és nincs olyan hely, amit ne töltenék be jelenlétemmel. Én foglalatoskodom minden olyan történéssel, amit idegenek azért neveznek gonosznak, mert nem a vágyuk szerit ment végbe.”

A fekete könyv sok érdekes tilalmat fogalmaz meg. A saláta és a bab tiltott; az elsőről úgy tartották, hogy a „tiszta fény” szikráit tartalmazza (a manicheusok szerint), a második olyan lelkeket foglal magába, melyek átalakuláson mentek keresztül (a phütagóreusok szerint). A hal, gazella és pávahús tiltott, ahogy az indigo-kék, azért, mert kétségtelenül a Sátánt szimbolizálják, akinek a nevét ráadásul a jezidiknek nem volt szabad kimondani. A tökről, a káosz hagyományos szimbólumáról szintén úgy tartják: túl szakrális ahhoz, hogy megegyék.

Iblis, az imagináció

Pár olyan izgalmas kitérő mellett el kell haladnunk, mint a jezidi teljes antropológiai vizsgálata, a Sátán védelmének fejlődése a szúfizmusban, a sátánizmus ellen hozott kritikák olyan mély misztikusoktól, mint al-Jili vagy Ruzbehan Baqli, a démonológia és ördögimádás kiterjedt népi ismeretanyaga, iszlám eszkhatológia (beleértve Dante térképét a pokolról), vagy Iblis alakjának szimbólumkénti használata a muszlim lázadók körében, a középkortól, egészen a modern baloldaliakig. (Ezen anyagok cím szerint mind megtalálhatóak a lábjegyzetekben.) Célomnál maradva, újra felteszem az egyszerű kérdést: Mi a „Sátán lényege”, amit azok a kurd sátánimádók említettek, akikkek a barátom találkozott. [12]

E kérdésre több válasz is érkezik a „legnagyobb sejk”, Ibn Arabi iskolájának némely szöveghelyéről, különösen  Aziz ad-Din Nasafi A tökéletes ember című értekezéséből:

„Isten elküldte isteni helyettesét, az »intellektust«, aki a mikrokozmoszban Őt reprezentálja. Az intellektus felvette a helyettesítő szerepét a mikrokozmoszban, az angyalok pedig leborultak előtte az »imaginációt« kivéve. A meghajlást visszautasította, hasonlóképp, mint amikor Ádám a makrokozmoszban vette magára a helyettesítő szerepét, az angyalok ott is leborultak előtte, kivéve Iblist, ő ott sem.”

Hat személy lépett elő a harmadik mennyből: Ádám, Éva, a Sátán, Iblis, a Páva és a Kígyó. Ádám a szellem, Éva a test, a Sátán a természet, Iblis az imagináció, a Páva a kéjvágy, a Kígyó pedig a harag. Amikor Ádám az intellektus fájához közeledett, elhagyta a harmadik mennyországot és belépett a negyedikbe. Az angyalok leborultak előtte, kivéve Iblist, aki ezt visszautasította. Pontosabban minden spirituális és fizikai hatalom meghajolt és engedelmeskedett a szellemnek, kivéve az imaginációt, aki tartózkodott attól, hogy így tegyen.

Az imaginációra használt szót (wahm) „elképzelésként” (képzelgésként?) lehetne fordítani, megkülönböztetve a khyyal-tól, az „imaginációs képességtől”. Ibn ’Arabi iskolájában viszont e két terminus felcserélhető, mert az igaz imagináció (mint a Szeretett hajfürtjei) egyszerre szétszórja és koncentrálja az emlékezés képességét, egyként csábít „bűnre”, „lázadásra” és az isteni meglátására minden dologban. Maga Ibn ’Arabi szerint képek nélkül egyáltalán nem lehetséges spirituális megvalósítás, a Valóság megkülönböztethetetlen egysége csak a megnyilvánulásán keresztül tapasztalható, a teremtés sokféleségében.

Ahogy Ayn al-Qozat magyarázza: a Sátán egy küszöb őre, egy szűk ajtónyílás, világok közti űr, egy homályos, határon lévő sehol-sincs-hely, az imagináció földje. [13] Nyugaton csak William Blake ismerte fel az Ördögöt imaginációként; a szúfizmusban ez az azonosság legalább tíz évszázada világos. A Sátánt védő szúfik nem oltalmazták vagy mentegették a gonoszt, inkább egy titkot meséltek el: a „rossznak” csak egy viszonylagos léte van és ez is „inkább emberi”.

Ez a mindannyiunkban jelenlévő „shaitan” az, akit „át kell térítenünk az iszlámra”, ahogy a Próféta mondta. De a konkrét módszer, ami által véghez visszük ezt az ön-alkímiát, ugyanazon erő uralma alatt áll: az imagináció hatalma alatt, amelyet a Fekete Fény kétértelmű holdsugarai gyújtottak meg, vagyis maga Iblis.

Fordította: Sıfır

Forrás: Peter Lamborn Wilson: Iblis, the Black Light. Satanism In Islam. In Sacred Drift: Essays on the Margins of Islam. San Francisco, 1993, City Lights Books, 83–94. o.

(A cikkben az arab kifejezések tudományos átírásait olvashatjuk, leszámítva al-Halládzs nevét és a jezidi kifejezést.)

1. RÉSZ

2. RÉSZ

JEGYZETEK

[11] A következő anyag John Guest lelkiismeretes és megragadó tanulmányából (The Yezidis. London és New York, 1987, KPI) való. Gazdag történeti utalásokban és adatokban, de gyenge a szúfizmus és a metafizika terén.

[12] Valószínűnek látszik, hogy az Ahl-i Haqq Shaitan-parastiyyan valahogy „kapcsolatban” kell, hogy legyen a jezidikkel, át az iraki kurdisztáni határon. Néhány tudós (mint C. Glasse a The Concise Encyclopedia of Islam című műben [1989, Harper és Row]) bizonygatott egy ilyen relációt, de aktuális bizonyítékot erre vonatkozóan nem ismerek.

[13] Lásd Henry Corbin: Creative Imagination in the Sufism of Ibn ’Arabi, (Princeton, 1969, Princeton University Press. Fordította: R. Manheim).

Tökéletes monoteisták: A Sátán három védelmezője

A három leghíresebb szúfi közül, akik védték Iblis-t, kettőt ki is végeztek eretnekség vádjával. Még ma is széles körben méltatják őket azok körében, akik a szúfizmust tekintik az igazi iszlámnak: egy elvakult, puritán reakció mártírjainak tartják őket.

Az első és legjobban ismert Husajn ibn Manszúr al-Halládzs volt, akit 922-ben végezték ki Bagdadban. The Tawasin [7] című könyvében ezt a történetet meséli el:

Sayedina Musa (Mózes) Iblis-szel találkozott a Sínai hegy lejtőjén és e szavakat intézte hozzá: „Ó Iblis, mi tartott vissza a leborulástól?” Ő ezt válaszolta: „A Szeretett Egyedülinek tett kijelentésem tartott vissza, mivel ha megalázkodtam volna, olyanná lettem volna mint te, mert egyszer szólíttattál fel, hogy »nézd a hegyet« és te nézted. Ami engem illet, ezerszer szólíttattam fel, hogy boruljak le Ádám előtt, de nem alázkodtam meg, mert megmaradtam Kijelentésem Szándékánál.”

Mózes azt felelte: „Megszegtél egy parancsot?” Iblis azt válaszolta: „Egy próba volt. Nem parancs.”

Mózes ezt kérdezte: „Bűntelenül? De az arcod elváltozott.” Iblis így felelt: „Ó Mózes, ez csupán a látszat kétértelműsége, azonban a spirituális állapot nem támaszkodik erre és nem változik. A tudás igaz marad, éppúgy, mint kezdetben, és nem változik még akkor sem, ha az individuum igen.”

Mózes ezt kérdezte: „Emlékszel Reá most?” Iblis: „Ó, Mózes, a tiszta elmének nincs szüksége emlékre – általa emlékeznek meg énrólam és Őróla is. Az Ő emlékezete az enyém és az én emlékezetem az Övé. Amikor magunkra emlékezünk, hogyan lennénk mi ketten mások, mint egyek? A szolgálatom most tisztább, az időm kellemesebben telik, az emlékezetem dicsőségesebb, mert a mennyekben jó szerencsémért szolgáltam, most viszont Önmagáért szolgálom Őt.”

Iblis egy ábrázolása

Halládzs felmenti Iblist Isten előtti büszkesége miatt, mondván:

Egyetlen közös pillantás is elég lenne arra, hogy büszkévé és gőgössé tegyen, de én ismertelek téged a Végtelen Idő előttről. „Jobb vagyok nála”, mert régebb óta szolgáltalak. A lények két fajtája közt nincs olyan, aki jobban ismerne Téged, mint én! A Te szándékod bennem volt, az én szándékom pedig Benned, és mindkettő megelőzte Ádámot.

Al-Haládzs azt mondta: „Sokféle teória létezik Azazel (a bukása előtti Iblis) spirituális helyzetéről. Az egyik szerint megbízták egy küldetéssel a mennyben és egy másikkal a földön. A mennyben az angyaloknak szónokolt, megmutatván nekik, miként munkálkodjanak megfelelően, az embereknek és dzsinneknek pedig úgy szónokolt, hogy megmutatta a bűnös cselekedeteket.”

„Mert vannak olyanok, akik valamit csak annak ellentéte által képesek felismerni, ahogy a finom fehér selyemnél, amit csak akkor lehet összefonni, ha mögötte fekete szövet van. Így az Angyal mutathat jó cselekedeteket és mondhatja szimbolikusan: »Ha ezeket teszitek, jutalmat kaptok.« Ám aki nem ismerte korábban a rosszat, képtelen felismerni a jót.”

Halládzs itt a komplementaritás alapelvét vagy a coincidentia oppositorumot [az ellentétek egybeesése (a ford.)] magyarázza; mint a jin–jang korongon, ahol fekete és fehér összeölelkeznek, egy-egy szikrányit úgy tartalmaznak egymásból, hogy azt magukba zárják. Egy rátekintésben Isten minden és Iblis semmi; mégsem lehet felismerni Istent a Szeretettként szerető nélkül, sőt még egy elválasztottságra ítéltetett tragikus szerető nélkül sem. A tragédia maga a Sátán büszkesége.

Halládzs még messzebbre ment. Azt állította, hogy Iblis és a Fáraó (a leggonoszabb embernek tartották, mert isteni rangra formált jogot) a spirituális önzetlenség tökéletes bajnokai. „A társam Iblis, a tanítóm a Fáraó. Iblist tűzzel fenyegették, és nem vonta vissza állítását. A Fáraó belefulladt a Vörös-tengerbe anélkül, hogy visszavonta volna állítását, vagy elfogadott volna egy közbenjárót.” Maga Halládzs is tett egy botrányos kijelentést: „Ha nem ismeritek őt, ismerjétek fel jeleit. Én vagyok a jele (tajalli), én vagyok az Igazság! Ez azért van, mert nem hagytam abba megvalósítani az Igazságot!” És mint Iblis és a Fáraó, Halládzs tartotta magát állításához és büszkeségéhez, bár keresztre feszítették és megcsonkították érte.

A megfeszített al-Halládzs

A Sátánt védelmező második sejk, Ahmad al-Ghazzali, elkerülte a kivégzést (a megvetettséget nem) misztikus nyelvezetének tömörsége és befolyásos testvérének, a híresen kifogástalan ortodox szúfi, Imam al-Ghazzali-nak közbenjárása révén. Ahmad al-Ghazzali számtalan pontban visszhangozta Halládzsot, azt mondva például: „aki nem tanult az isteni Egységhez való odaadást Iblistől, nem hívő,” és „Bár a Sátán átkozott volt és megalázott, mégis a hívek eszményképe az önfeláldozást illetően.” [8]

Ahmad Ghazzali avatta be és tanította a sorban következő harmadik, a legkevésbé ismert, de talán a legbrilliánsabb sejkünket, Ayn al-Qozat Hamadani-t. Bagdadban börtönözték be és a szülővárosában Hamadan-ban (Észak-Nyugat Iránban) végezték ki 1131-ben, 33. életévében. [9]  Ayn al-Qozat említi:

Tedd félre a „féltékeny szeretetet”, ó kedves barátom! Nem tudod, hogy eme megdühödött szeretőt, akit „Iblisnek” nevezel e világon, hogyan nevezték az isteni szférában? Ha ismernéd nevét, hitetlennek tartanád magad a nevén szólítván őt. Vigyázz mit hallasz! Az az őrült szerette Istent. Tudod-e miből állt a szerető kedvesség próbatétele? Egyrészről a harag és a nyomorúság, másrészről a vád és a megaláztatás próbatételéből, és ő elfogadta. Akkor e próbák bebizonyították, hogy szeretete igaz. Fogalmad sincs róla, miről beszélek! A szeretetben kell, hogy legyen visszautasítás és elfogadás is, így a szerető éretté válhat a Szeretett kegyelme és haragja által, ha nem, éretlen marad és eredménytelen.

Nem mindenki tud a mélyére hatolni annak, hogy Iblis és Mohamed egyként igényt tartanak arra, hogy az ösvényen vezessék az embert. Iblis az Istentől elvezető úton terel, amíg Mohamed az Isten felé vezető úton. Isten a mennyek kapuja őrzőjének jelölte ki Iblist, mondván neki: „Kedvesem, féltékeny szereteteddel, melyet irántam táplálsz, ne engedj idegeneket közeledni felém.”

Ayn al-Qozat utal arra, hogy a megkülönböztető szeretet, bizonyos rátekintésben, fölötte áll az egyesítő szeretnek, mert az első egy dinamikus állapot, az utóbbi viszont statikus. Iblis nem csak az Elkülönültek eszményképe, ő is hozza létre ezen állapotot az emberi hívekben – és bár néhányan ezt „rosszként” élik át, a szúfi tudja, hogy ez szükséges, sőt jó.

Az iszlám hitvallás szerint: „Nincs Isten (la ilaha) Istenen kívül (illa'Llah).” Ayn al-Qozat magyarázata szerint a gyarló ember soha nem jut túl a puszta tagadáson, a la-n (a nemen), más szóval sosem nyer bebocsátást az illa'Llah benső szentélyébe. E benső királyság őrzője vagy kincstárnoka nem más, mint Iblis. Ayn al-Qozat Iblis kincstárnokságát két erőteljes képpel szimbolizálva adja sajátos hozzájárulását az iszlámban fellelhető sátán-megközelítésekhez: a fekete fényen és a Szeretett sötét hajfonatán keresztül.

A „fekete fény” újfent utal az ellentétek egybeesésére (coincidentia oppositorum), amely igencsak rokon a nyugati misztikusok és alkimisták „éjféli nap” kifejezésével. A „hajfonatok” pedig, melyek néha elrejtik, máskor felfedik a Szeretett arcát a hindu Májára, a világ szépségére utalnak. Májá egyaránt képes átkozott illúzióval vagy áldó kegyelemmel szolgálni az embernek, emellett feledésre csábít, de éppúgy emlékezésre is. Ayn al-Qozat szerint:

Tudod-e mit jelent a Szeretett „orcája” és „szeplője”? Nem magyarázták el neked a Trón feletti fekete fényt? Ez Iblis fénye, mely hasonló Isten hajfonatához; az Isteni Fénnyel összehasonlítva ez sötétség, de ugyanúgy fény is.

Nem kérdés, hogy aki (ahogy Iblis) látta a Szeretett „hajtincsét, szeplőjét, hajfonatát és szemöldökét”, az, mint Halládzs, ki fogja jelenteni: „Én vagyok Isten.”

Az emberek csak Iblis nevéről hallottak és nem tudják, akkora büszkeséggel bírt a szeretetben, hogy nem ismert el senki mást. Tudod miért ily büszke? Mert Iblis fénye (hajfonatok) közel vannak az orcához és a szeplőkhöz (Mohamed fénye). Lehet-e az arc és a szeplő valaha is teljes a hajfonatok, szemöldök és szőr nélkül? Istenemre, nem lehetnek!

Ha nem hiszel ebben, halld Isten szavát: „Istennek legyen hála, aki megteremtette a mennyet, a földet, létrehozta a sötétséget s a fényt.” (VI:1) Hogyan lehet a fekete teljes fehér nélkül és miként a fehér fekete nélkül? Nem lehet. Az Isteni Bölcsesség így rendelte el. [10]

Fordította: Sıfır

Forrás: Peter Lamborn Wilson: Iblis, the Black Light. Satanism In Islam. In Sacred Drift: Essays on the Margins of Islam. San Francisco, 1993, City Lights Books, 83–94. o.

1. RÉSZ

3. RÉSZ

JEGYZETEK

[7] The Tawasin of Mansur al-Hallaj. Berkeley és London, 1974, Diwan Press. Ford: Aisha at-Tarjumana.

[8] Az ördöggel foglalkozó szúfi anyagok bámulatos gyűjteménye található a kortárs perzsa szúfi mester, Dr. Javad Nurbakhsh szellemes címmel bíró könyvében: The Great Satan “Eblis”. London, Khaniqah-i Nimatullahi. Lásd még: Ahmad Ghazzali: Sawanih: Inspirations from the World of Pure Spirits. London: KPI, 1986. Ford: N. Pourjavady. Ez egy roppant hatásos mű a perzsa „Szeretet Iskolájától.”

[9] Lásd: A Sufi Martyr-t, Hamadani börtönben írt védőbeszédét, A. J. Arberry fordításában (London, 1969, Allen & Unwin), amely tartalmaz pár „sátánista” függeléket más művekből. Lásd még Nurbakhsh átfogó válogatását (i. m.), ezeken kívül lásd még a Satan's Tragedy and Redemption: Iblis in Sufi Psychology Peter J. Awn-tól (Leiden, 1982, E. J. Brill), főként a szúfi szerzőktől származó számos idézet miatt. N. Pourjavady és nálam található pár négysoros vers Hamadani kiváló alkotásai közül a Drunken Universe: An Anthology of Persian Sufi Poetry című kötetünkben (Grand Rapids, Mich. 1987, Phanes Press); ahogy tudom, ennél több nem található angol nyelven.

[10] Hamadani, i. m.

Nem kívánunk minden áron a Sátán védelmére kelni, hiszen megvan annak a szemléletnek is az érvénye, amikor a Sátánt valami legvégső rossznak, minden jó ellenségének tekintjük. Ezzel szemben, vagy talán inkább ezen túl, létezik egy másfajta szemlélet. E fordítás és bevezető ennek megismeréséhez kíván hozzájárulni, fenntartva mégis azt a lehetőséget, hogy eme kétfajta szemlélet és hozzáállás gyakorolható párhuzamosan is.

A negatív élmények ugyanúgy Isten kegyelméből mennek végbe, mint a pozitívak, csak ekkor nem egyértelmű a kegyelem jelenléte, mert hiányoznak az elviekben hozzátartozó feltételek. Béke, nyugalom, harmónia, „minden-tanítás”, „minden-a-Rend-szerint-van”, egységélmény. Senkit sem hagy magára, és lehetetlen, hogy valaki Tőle végleg elszakadjon, ez még akkor is így van, ha látszólag egy negatív tapasztalatot élünk át. Sokszor megesik, hogy korunk emberének a pozitív kimozdítás, elmozdítás, megfordítás eléréséhez előzetesen negatív behatásra van szüksége.

Horváth Róbert mondta egy előadásán:

„Odáig elmenően különbözőek a szimbólumok, hogy vannak negatív szimbólumok is. Ezek szintén rendelkezhetnek bizonyos spirituális hatékonysággal. Az ördög egy szimbólum. Azt megelőzően, hogy vaskos, objektív, netalán történeti realitás lenne, szimbólum. A valóság vaskosságát transzformáló, átalakító és megszüntető erő (…)  bizonyos fokig az úgynevezett negatív szimbólumok esetében is fennáll. (…) A negatív szimbólumoknak is van spirituális hatékonysága – ha tudatos szimbolikus látásmód áll a hátterükben –, de nem hasonlíthatók például a kereszt vagy az AUM szellemi hatékonyságához.”

Azt is feltehetjük, ha a „túloldalon” nehéz megmaradni, ott kimunkált erőkre és képességekre van szükség, akkor az odavezető utat az Úr azért teszi nehézzé, hogy ezen erők felgyűljenek, a képességek kimunkáltassanak. Egy másik példán keresztül tekinthetjük Istent a nagy Ácsmesternek és magunkat a megmunkálandó fának. Amikor a mester nekilát egy nagy darab fát megfaragni, először a legdurvább eszközeit használja, a szakmában is úgy mondják: nagyol. Méretes szilánkokat szakít ki hatalmas vésőjével, nagyokat verve rá kalapácsával. Ez a felébredni készülő ember állapota, és az eszköz, a pöröly Isten kezében: Iblis, a Sátán. Szimbolikus történetünk emberét nagy csapások érik azért, hogy ne érezze olyan jól magát saját poklában. Az Úr nem bánik vele kesztyűskézzel, őérette. Később egyre finomabb eszközökhöz nyúl, s a „nagy mű” befejeztéhez közel már szinte simogat finomszemcsés angyali csiszolójával.

Peter Lamborn Wilson cikkét három részben közöljük. Alább az első rész olvasható. (A ford.)

Pávaangyal (Melek Tausz), a jezidi nevű muszlim szekta némelyek szerint Luciferrel azonos istene

Teheránban él egy perzsa barátom, avantgarde drámaíró, az Ahl-i Haqq szekta (magyarul Az Igazság vagy Isten népe) tagja (a „haqq” egy isteni név), aki elutazott a sátánimádók völgyébe a hetvenes évek közepén. E kurd szektára az extrém síizmus, szúfizmus, iráni gnoszticizmus és a helyi sámánizmus volt hatással. Az Ahl-i Haqq alcsoportokból jön létre, követői legnagyobb részt írástudatlan parasztok. Távoli völgyeikben szent könyv nélkül alakították ki az Ahl-i Haqq mitológiájának és tanításainak szélsőségesen eltérő verzióit. Ezek közül az egyik alcsoport a Sátánt tiszteli. Szinte semmilyen írásos dokumentumot nem ismerek a Shaitan-parastiyyan-ról, avagy Sátánimádókról [1] és ez általánosságban az Ahl-i Haqq-ra is igaz. [2] Titkaik ismeretlenek a kívülállók előtt.

A teheráni Ahl-i Haqq-ot egy kurd pir vezette, Ustad Nur Ali Elahi, nagy zenész és tanító. [3] Néhány régimódi tag renegátnak tartotta őt, mert titkokat fedett fel kívülállók előtt, nem csak kurdok számára, sőt, könyvekben is közölte azokat. Amikor egy barátom a sátánimádókról kérdezte, Elahi, bár finoman, de így utasította vissza: „Ne a Sátán miatt aggódj, hanem inkább a shay-ye tan (szó szerint „a test dolga”, érzéki lélek, elkülönült ego) miatt. A barátom nem vette tudomásul e kétségtelenül hasznos tanácsot, és Land Rover-ében testvérével együtt Kurdisztán felé indult.

Aki nem járt még ott, nem tudhatja, milyen elhagyatott tájak találhatók Ázsiában; még egy helikopter sem képes behatolni e fűrészfogú csúcsok és vészjósló hegyszorosok közé. Ahogy közeledtek céljukhoz, egyre többet tudtak meg a sátánimádókról, de jót aligha: orgyilkosok, banditák, akik disznóhúson és boron élnek, a „lámpából kifúvást” (válogatás nélkül végrehajtott rituális orgiák a sötétben) gyakorolják…

Végül odaértek, és kis karavánjuk körülbelül egy tucat fürtös hajú, tradicionális kurd öltözéket hordó törzstaggal találkozott: buggyos nadrágokat, turbánokat, fegyvereket viseltek. Ádáz és mogorva arccal ekképp üdvözölték a testvéreket: „Ya! Zat-i Shaitan!” – „Üdv, ó, Sátán lényege!”

Az első pillanat rémületéhez viszonyítva az út további részén lassan helyreállt a rend. A falubeliek – elmondásuk alapján – rég felhagytak a fosztogatással, és alapvetően nyoma sem volt éjszakai fajtalankodásnak. Nyomorult szegénységükben egy malachoz vagy egy kancsó borhoz még csak hasonló különlegességgel sem rendelkeztek. Ami a vallásukat illeti, arról látszólag a falubeliek semmit sem tudtak; talán védték titkaikat a kívülállóktól, esetleg valóban majd mindent elfelejtettek.

Számottevő ismeret veszhet el az olyan írástudatlan társadalmakban, melyeket a titoktartás és külvilágtól való elszigeteltség jellemez; a vezetők meghalhatnak bizonyos részletek továbbadása nélkül, és egész falvak tűnhetnek el, szóródhatnak szét aszály vagy betegségek következtében. Kétségtelen, hogy az ördögimádók többet tudtak annál, mint amennyit a barátomnak mondtak, de végtére is nem tűntek baljósabbnak egyik hegyi kurd csoportnál sem. Általánosságban nemes szívű és vendégszerető emberek, ha nem folytatnak épp családi viszályokat, vérbosszút vagy gerilla hadviselést.

Tulajdonképpen mi a „Sátán lényege”? Egy Ustad Elahi tanításainak szentelt könyvben azt írják, [4] hogy a Sátán megkötözve, hatalom nélkül tengődik, csak egy bukott angyal. Ezen felül „az embertől elválasztva nem létezik gonosz a természetben, az „ördög” egyszerűen az, ahogy a zsarnoki én megnyilvánítja magát bennünk. A Sátán története régen véget ért; ez csak Istenre és rá tartozik.

Más szóval, a kísértés és bukás koráni verziója (nagyon hasonló a Teremtéshez) szó szerint igaz, de mellékes. A Sátán, akiben a hívők imáik révén menedéket vesznek, valójában a saját spirituális tökéletlenségük kivetítése. Fölösleges mondani, hogy ez nem az ortodox iszlám, vagy a szúfik többségének véleménye. Ez egy nagyon bonyolult teológiai problémára adott érdekes megoldási kísérlet. Egy olyan vallás esetében, amely a metafizikai azonosságon, a Valóság egységén (tawhid) alapul, hogyan lehet megmagyarázni a gonoszt?

Az angyalok leborulnak Ádám előtt, Iblis viszont nem tesz így

Az ellenség

Az ószövetségi judaizmus nem ismeri a gonosz különálló princípiumát. Jób könyvében a Sátán – többnyire az Ellenség, kevély és gonosz, de nagyon is része Jehova kozmoszának, és a hatalma alatt áll – majdhogynem az istenség egy aspektusa.

A gnoszticizmusra adott reakcióképp (mely azt állítja, hogy Jehova maga a „gonosz”) a kereszténység Isten jóságát olyannyira hangsúlyozza, hogy a Sátán idővel egyre inkább elkülönült és szubsztanciális létezést ölt magára. A keresztény teológiában (vagy „teodiceában”, [*] hogy pontosak legyünk) a gonosz bizonyos értelemben illúzió marad, vagy legalábbis másodlagos; de a keresztény gyakorlatban az ördög „a világ urává” válik, egy igazi hatalommá, egyfajta princípiummá. A keresztény kultúrkörben emiatt a sátánizmus a jó ellentétének, azaz a rossznak való odaadásként bukkan fel. Az a fajta intellektuális és rituális gonoszság, amit Huysmans a La Bas-ban vagy LaVey A Sátán Bibliája című művében ábrázolt, nem merülhetne fel a judaizmusban, ahogy az iszlám kultúrában sem tipikus. [5]

Allah-ot 99 névvel jellemzik, köztük a Zsarnokkal és a Fortélyossal. Némely, a kereszténység által a gonoszhoz társított minőség a Koránban isteni rangra emelkedett, mint Isten aspektusainak fenséges, vagy „rettenetes” attribútumai. Ebben a kontextusban a Sátán nem törekedhet egy elkülönült vagy szubsztanciális autonómiára, hatalma képtelen Allahéval szembehelyezkedni, ehelyett abból származik és kiegészíti azt. Az Iszlám az „eredendő bűnt” nem, egyedül a Valódiról való megfeledkezést fogadja el; hasonlóképpen, a kozmosz–természet nem tekinthető „rossznak” önmagában, lévén a Valóság visszatükröződése vagy kifejeződése. Éppen azért, mert a kozmosz–természet az isteni minden-lehetőség visszatükröződése, magába kell, hogy foglalja a tagadás és illúzió „rettenetes” lehetőségeit, Iblis (a Sátán) létét is. [6]

A Koránban és az elfogadott hagyományokban (hadísz) a Sátánról azt mondják, tűz hozta létre, mint a dzsinnt, és nem fény, ahogy az angyalokat. Mindemellett ő Azazel is, a megnyilvánulatlan létbirodalom angyalainak szónoka, aki dicsőségben foglal helyet a Trón alatt. Amikor Isten megformálta Ádámot, és parancsba adta az angyaloknak, hogy hajoljanak meg előtte (mivel csak az ember tökéletesen mikrokozmikus), egyedül Azazel utasította vissza. A tűz (pszichikus dimenzió) agyagot (anyagi dimenziót) meghaladó, büszke fensőbbségét képviselte. Ezért Isten megátkozta, Azazelből Iblis lett, a folyamat további része pedig hasonló a Teremtés könyvében találhatókhoz.

Adott az isteni egység és mindenhatóság, ennek révén könnyen meg lehet sejteni e történet rejtett hátterét. Isten valamiképp akarta, hogy Iblis Sátánná váljon, ahogy Ádám és Éva bűnbeesését is azért, hogy a teremtés és az összes Név megnyilvánulásának egész drámája a megváltásban végződjön. A Sátánnak és Ádámnak külön-külön „szabad akarata” volt, mégis minden meg volt írva, elrendeltetett, előre tudott volt. Világos, hogy titok rejtőzik az írott szöveg hátterében (az ortodox tanítás szerint a Korán az értelmezések legalább hét szintjét teszi lehetővé). E titok megfejtése a szövegmagyarázat ezoterikus tudománya és a szúfizmus révén lehetséges.

Fordította: Sıfır

Forrás: Peter Lamborn Wilson: Iblis, the Black Light. Satanism In Islam. In Sacred Drift: Essays on the Margins of Islam. San Francisco, 1993, City Lights Books, 83–94. o.

2. RÉSZ

3. RÉSZ

JEGYZETEK

[1] Angolul semmit. Egy másik barátom, Martin van Bruinesse marxista néprajztudós „romantikus lázadók” után kutatva ugyancsak meglátogatta a Shaitan-parastiyyan-t, és holland nyelven írt is valamit róluk (a cikk végleges verzióját keresd az Index Islamicus-ban, ez igencsak informatív és talán angolul is elérhető lesz). Én is említettem már őket népművészeti szempontból a Scandal: Essays In Islamic Heresy című könyvemben (Brooklyn, N.Y. 1988, Autonomedia).

[2] Lásd V. Ivanov: Truth-worshippers of Kurdestan: Ahl-i Haqq Texts. Bombay, Ismaili Text Society. Adatközlőim szerint e munka jóformán használhatatlan a szektára vonatkozóan. V. Minorsky cikke, az Ahl-i Haqq bár rövid, mégis figyelemre méltóan informatív, és meg is jelent Az Iszlám enciklopédiája régebbi sorozatában.

[3] Az egyik Ustad Nur Ali Elahi-val történt eszmecserét lásd a Scandal: Essays In Islamic Heresy című munkámban (Brooklyn, NY. 1988, Autonomedia).

[4] Dr. Bahram Elahi (Ustad Nur Ali Elahi fia): The Path of Perfection. Jean During francia fordítását James Morris ültette át angolra (London, 1987, Rider Books). A 28. oldalon Elahi egy olyan megjegyzést tesz, ami talán a Shaitan-parastiyyan-ra vonatkozik: „Bizonyos félrevezetett elmék odáig merészkednek, hogy azt állítják, »Mivel Isten jó és kegyelmes, nem szükséges foglalkoznunk vele: de merthogy minden szenvedésünk az ördögtől és a rossz istenétől jön, inkább azzal kéne foglalatoskodnunk, hogy az ő jóindulatát nyerjük el.« Így az ördög imadatánál kötöttek ki.”

[*] Isten létezését bizonyítani kívánó filozófiai érvelések, melyek egyik központi kérdése, hogyan létezhet Isten és a gonosz egyszerre a világban, és mi ennek az oka.

[5] Nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy nem léteznek gonosz zsidók vagy muszlimok, sem pedig azt, hogy ezen kultúrák mentesek volnának a „fekete mágiától”, de egyik sem adott életet szervezett sátáni gonosznak. A Shaitan-parastiyyan kivételével, a Sátán kultusza az iszlámban (ahogy majd látni fogjuk a jezidik és bizonyos szúfik esetében) az ördögöt titkos jónak tekinti.

[6] „A Sátán egy cím, jelentése „az Ellenség”; a neve Iblis, ami a görög diabolos-ból ered.

Bárkinek, akinek szándékában áll elgondolni az isteni természetet és annak világhoz való viszonyát, azelőtt kétfajta út merül fel: az egyik a deduktív szemlélet, a másik pedig az induktív. Aki az első utat választja – mint általában minden hívő –, el fog távolodni az istenség, mint olyan a priori elképzelésétől, habár jól idomul ez a nézet hitükhöz és ahhoz, ahogy magyarázzák a teremtett világ létrejöttét. A második út, avagy az induktív út mentén, amíg az egyén kialakít magának egy átfogó és reális világképet, rá van kényszerítve, hogy saját maga gondolja el, hogyan lehet Isten a világ alkotója vagy teremtője.

Az első úton jelentős nehézségek merülnek fel, amikor az egyén a személyes Isten gondolatát feltételezi, különösen, ha jóságos, luminózus és úgymond „morális” kategóriákkal ruházza fel. Természetesen a gonoszság megtalálható a világban és a létben; hatnak benne a pusztító folyamatok és a sötét erők, és az egyén akaratlanul is megkérdezi magától: hogy lehet ezt összehangolni Isten ideájával? Ennek az összeegyeztethetőségnek a problematikájával foglalkozik a teológia egy ága, a teodicea, azonban kijelenthetjük, hogy ezt a problémát soha sem sikerült kielégítő módon feloldani a kereszténységen belül.

Ezt a problematikát Markión [1] már a kereszténység első évszázadaiban, meglehetősen nyers módon ismertette egy dilemma formájában. Egyrészt Markión a fent említett sötét és problematikus aspektusai szerint szemléli a világot, a másik oldalon pedig egy olyan Istent képzel el, aki bölcs, jó és mindenható. Markión így gondolkodott: ha a világ olyan amilyen (és nem „minden lehetséges világ közül a legjobb”, ahogyan azt Leibniz teodiceája próbálta meg bemutatni), akkor lehet Isten jó, de nem mindenható és bölcs; vagy lehet mindenható, de nem jó és bölcs; vagy lehet bölcs, de nem mindenható és jóságos. Markión hitte, hogy megoldást talált erre a problematikára azáltal, hogy bizonyos értelemben két isteni természetet fogad el: az első a „Demiurgosz”, egy alsóbbrendű kreátor-istenség, aki a létezést adja, a teremtést, mint olyat; és van a Magasabb Isten, a transzcendens, luminózus Isten.

Markión számára az első Isten az Ószövetség istene (aki, az igazat megvallva, nem mindig mutat együttérzést), a második pedig a szeretet és a kegyelem istene, az Újszövetség által bemutatott Isten.

Annak érdekében, hogy összekapcsolja a két tézist, Markión nem vette a fáradtságot a létezés és a realitás valós aspektusainak feltárására, amelyek véleménye szerint nem tartoznak Isten legfelsőbb bölcsességéhez; azt találja mondani, hogy ha figyelembe vesszük azt a „nevetséges tornagyakorlatot”, ami a nemzéshez, teremtéshez szükséges, meggyőződhetünk, hogy a teremtés nem igazán egy bölcs Isten munkája. (Ha ismerte volna, Markión bizonyára elfogadta volna annak a híres görög szónoknak a szavait, aki megkérdezte az isteneket, konkrétan Zeuszt, hogyan lehet, hogy miután úgy döntött, a férfiaknak nemzeni szükségeltetik, semmi jobbat nem tudott erre kitalálni a nőnél.)

Azonban van még egy mód az isteni természet koncepciójának újradimenzionálására azáltal, hogy a világ realitásából indulunk ki. Egyik esszéjében, amit az Edizioni Mediterranee közölt „Mefistofele e l’androgino” címmel, a híres vallástörténész, Mircea Eliade rámutat arra, hogy különféle civilizációkban megismétlődik az, amit „kétféle isteni természet koncepciójának” nevezhetünk, ami megfelel a coincidentia oppositorum (ellentétek egybeesése – a ford.) elvének: egy olyan Istenről van szó, aki ellentéteket hordoz önmagában; aki luminózus és sötét, kreatív és destruktív, jóságos és gonosz egyszerre – és aki, ha úgy akarjuk, szigorúan hagyományos értelemben, annyira Isten, mint amennyire anti-Isten, az Ördög, Mefisztofelész, vagy, ahogy sokszor említik: a „másik fél”.

Ez a felfogás eltér az ősi dualista perzsa vallás (a mazdaizmusnak nevezett iráni vallás) nézőpontjától, amely megmaradt a két alapvető princípium (a fény Istene és a vele szembenálló Ahriman) ellentéténél, amelyeket bár koegzisztensnek kell tekintenünk, folyamatos feszültségben és küzdelemben állnak egymással. A fent említett koncepció által viszont a másik oldalon meghaladható ez a kozmikus szembenállás; elképzelhető egy egység amely magában foglalja ezt a kettősséget és meg is haladja azt. Egy ilyesféle koncepció, mely sokak számára bizonyosan nyugtalanító lehet, gyakran előfordul a misztériumok és a beavatások világában, itt azonban a végső ezoterikus misztériumként kell tételeznünk, mely nincs felfedve a profán világ előtt. Ez az egység tükröződik továbbá a misztikus angol költő, William Blake nézetrendszerében, aki a „menny és pokol házasságáról” beszélt.

Nyilvánvaló, hogy a divinitás és a Legfelső Princípium ezen elképzeléséből kiindulva a világ megmagyarázásának problémája tekintetében minden antitézis leomlik; nem is kell Markiónt alapul venni, és egy olyan alacsonyrendű istenséget, mely csak a teremtésért felelős és aki úgymond „nem különösen jó a munkájában”. Talán a legkiegyensúlyozottabb nézetet ez irányban a hinduizmus Trimurti útja jelentheti nekünk.

E jól ismert felfogás szerint a Legfelsőbb Princípiumnak három aspektusa létezik, melyet ugyanennyi istenség testesített meg: a teremtő aspektus (Brahma), a létezést és a rendet fenntartó aspektus (Visnu) és a destruktív aspektus („fekete” Siva). Ezzel a hármassággal már megkísérelhető a világegyetem és az élet átfogó értelmezése, anélkül, hogy bármi is kimaradna.

Ebben az összefüggésben talán lehetséges nyomon követni, hogy alakult ki a Sátán eszméje a kereszténység területén. A kereszténységre ugyanis jellemző volt, hogy a divinitásnak csupán a pozitív, luminózus és morális tulajdonságait látja. E sarkítás következtében mindazok, amelyek eltérő karakterrel rendelkeztek, és amelyek az istenség fent említett metafizikai és transzcendens koncepciója szerint belemerülnek egy magasabb, kifürkészhetetlen egységbe, itt egy olyan princípium vonásait hordozzák, mely önmagában kizárólagosan negatív – nem pusztán a „másik fél” lett ebből az aspektusból, hanem az Ördög maga, a Sátán, Lucifer. Ezzel visszalépünk az ősi dualista szemlélethez, csak ez esetben morális felhangokkal.

Természetesen az „ördög” fogalma többet is magában hordoz. Egyrészt az ördög a gonosz, a megkísértő. Ahhoz, hogy megkíséreljük megmagyarázni egy ilyen „lény” létezésének lehetőségét az isteni kozmoszban, néhányan arra törekedtek, hogy úgy állítsák be, mint Isten egy „eszközét”. Goethe például olyan erőről beszél, mely „örökké rosszra tör, s örökké jót művel.” Ez azonban nem zárja ki annak lehetőségét, félre téve a happy end-et, hogy a gonoszságra való hajlam a keresztény Sátánban vagy Luciferben testesüljön meg, annak „kihívó”, „ellenfél”, „lázadó” aspektusában, olyasfajta lázadóként, akinek mintegy ez a hivatása, vagy „szakmája” – valójában olyan fokig is elmenve, hogy az ember a manapság oly divatos, tomboló, szeszélyes és teljesen profán tendenciák patrónus szentjének tekintse.

Pontosan ez a szempont érvényesül Anatole France lenyűgöző regényében, a Angyalok lázadásában. Azok az angyalok, akik elsőként elbuktak és Luciferrel tartottak, a földre hullottak, ahol tovább éltek követelésükkel, mindent felhasználva, amit a tudomány és a mágia kínál. Minden olyan jól szervezett, hogy a vállalkozás sikeréhez nem is fűződik kétség. Ámbár a nagy nap előestéjén Lucifer álmot lát: azt álmodja, hogy győzedelmeskedik, az öreg Isten letaszíttatik trónusáról, és elfoglalja a megüresedett helyet. Azonban álmában, amikor úgy érezte, hogy ő vált a mindenható Fény Istenévé riválisok nélkül, Lucifert unalom szállta meg, és amikor felébredt azonnal visszavonta parancsait. Inkább az örök lázadást választotta.

Az írás eredetileg a Roma folyóirat 1971. november 27-i számában jelent meg. A fordítás John Bruce Leonard: The two conceptions of divinity című angol fordítása alapján készült.

Fordította: Endrődi Tamás

Lektorálta: A Mágus

JEGYZETEK

[1] Markión vagy Markion (görögül Μαρκίων Σινώπης, régiesen Marcion; 85–160) kis-ázsiai gazdag kereskedőből lett, a történelmi egyházak által eretneknek nevezett hitszónok, aki gnosztikus, platonista eredetű, a későbbi manicheusok tanaihoz hasonló tanításaival egy több évszázadig élő egyházat alapított meg, számos hívővel az egész akkori Római Birodalom területén. Követői voltak a markioniták. – A ford.

Faqír, a szellem (rúh) és a lélek (nafsz) valójában egyazon ragyogó valóság, s mindkettő a fényvilágból származik (de Isten jobban tudja). Nem két különböző dologról van tehát szó, még ha két különböző formában is jelennek meg, tudniillik tisztaságként és szennyezettségként. A tisztaság a gyökér, a szennyezettség pedig az ágak. Ha azt kérdeznéd, faqír, hogyan lehetséges ez, akkor én azt válaszolnám, hogy mindaddig, amíg a szellem megőrzi tisztaságát, kiválóságát, ragyogását, szépségét, nemességét, magasztosságát és emelkedettségét, egyedül a »szellem« név illeti meg; ha azonban elhagyja tisztaságát, kiválóságát, ragyogását, méltóságát, magasztosságát és emelkedettségét, otthonából idegenbe távozva pedig zavarossá válik, és többé nem szeretteire támaszkodik, akkor már joggal nevezhető »léleknek«. Tisztátalanságai alapján nevezhetjük »parancsoló léleknek«, »szemrehányó léleknek« és így tovább, mint ahogy különféle méltóságai alapján is különféle nevekkel illethetjük. Azt mondják, hogy a léleknek épp oly sok tökéletlensége van, ahány tökéletessége Istennek.

Testvérem, ha vissza szeretnél térni szülőhazádba, oda, ahonnan ide jöttél – s ez a tisztaság világa –, akkor fordíts hátat ennek az idegen földnek, mely a szennyezettség világa, és cselekedj! Ha azt kérded, mit tegyél, azt válaszolom: Fejtsd le magadról a szennyezettség világát, mint ahogy a birkáról is lefejtik a bőrét; feledkezz meg róla, és egyáltalán ne emlékezz rá. Akkor aztán, ha Isten is úgy akarja, fényed egyre erősebb lesz, mert nagy erejű inspirációk hatalmas, ellenállhatatlan áradata fog rád zúdulni, és rövid idő alatt visszavisznek majd szülőhazádba. Mindazonáltal tedd próbára ennek igazságát, mert a valóság megismerése a próbában rejlik.

Sıfır ajánlásával

Al-Arabí ad-Darqáwí: Az emlékezés rózsakertje. 2. kiad. Budapest, 2018, Filosz, 221–222. o. Ford. Buji Ferenc.

Szakdolgozatukhoz anyagot gyűjtő egyetemisták ismerkedni szeretnének egy Svédország félreeső részén működő pogány szekta mindennapi életével, szokásaival és rituáléival. Aztán lassacskán kiderül: ezek a szokások se nem olyan ártalmatlanok, se nem olyan tiszták, mint ahogy azt egy állítólagos hagyománnyal ismerkedve elsőre elképzeli az ember. Az előzetes alapján az volt a benyomásom, hogy a Fehér éjszakák nem más, mint egy eltérő háttérsztorival rendelkező A vesszőből font ember (1973), korszerűbb kivitelben, és ez a film megtekintése után sem változott. (A június végi, július eleji hosszú nappalokra utaló „fehér éjszakák” kifejezés nem érvénytelen, mégis hamiskás fordítása az eredeti Midsommar címnek – ami „nyár közepét” jelent, és a pogány hagyományok számára kiemelt nyári napforduló időpontjára utal –, már csak azért is, mert a film többnyire fényes nappal játszódik). Félreeső kis település, amire a modern civilizációnak nincs befolyása; női megkísértés boszorkányos praktikákkal; tánc a „fallikus szimbólum” körül; rontó és szimpatikus mágia alkalmazása; emberáldozatok végzése – sorolhatnám még az egyezéseket.

A film érdekes módon ezzel a képpel kezdődik, amelyen nagyvonalakban összegzik is nekünk a történetet

Ez a hasonlóság önmagában nem feltétlenül probléma, és ha eltekintünk ettől a ténytől, illetve a történet néhány kissé kidolgozatlannak tűnő részétől (a szakításhoz közel álló főszereplő pár barátai például elég súlytalannak és érdektelennek bizonyulnak, de a közösség torzszülött lényének karakterét sem igazán sikerült kibontani), egy egészen elfogadható alkotás tanúi lehetünk. A történet, a rendező, Ari Aster előző filmjéhez, a talán egy fokkal jobb és hátborzongatóbb Örökséghez (Hereditary – 2018) hasonlóan egy olyan nyomasztó állapotot ábrázol, amelyből semmi esetre sincs kiút. Azt a fajta reménytelen és kilátástalan döntéshelyzetet tárja elénk, aminek meghozatala visszafordíthatatlan események láncolatához és elkerülhetetlen katasztrófákhoz vezet. A fenyegetés itt nem egyszerűen világi fenyegetés: a gonosznak való behódolás a tét, aminek lehetetlen ellentmondani. Lehetetlen, mert a szereplők öntudatlanul és gyanútlanul már akkor elkötelezték magukat a sötét erők mellett, amikor a szektával legelőször kapcsolatba léptek.

A szekta megítélhetőségét tekintve beszédes, hogy annak fősámánja ez a vérfertőzéses kapcsolatból született mutáns, aki „szellemi inspirációit” követően kivehetetlen pacákat fest, amit aztán a szekta bölcsei szent jelként kezelnek és értelmeznek

Lassú történetvezetésével, hosszasan pásztázó, hipnotikus kamerajátékával, vagy például a módosult tudatállapotok hatásos érzékeltetésével (ez egyébként a cselekmény egyik fő motívumát képezi a történetben, és drogok, bájitalok vagy rítusvégzés révén tárul fel), a rendező teljesen beszippantja a nézőt ebbe a zavaros mágiával tarkított idegen világba. Nem horrorról beszélünk, legalábbis nem olyan horrorról, amit ma e műfaj alatt általánosságban értenek. A konkrétan nem megmutatkozó, mégis mindenhonnan fenyegető, a szektatagok összes apró gesztusában megjelenő sötét erő ábrázolása, és a magára hagyottság vagy kiúttalanság fojtogató érzésének felkeltése itt mindenféle ijesztgetés nélkül működik. (Ezt a kimért, feszültségkeltő lassúságot a hollywoodi filmes klisékhez szokott nézők egy része igen nehezen tolerálta a moziban.)

További nyomatékot ad a film drámaiságának, hogy az egyre bizarrabb események ráadásul egy szakítás keretében bontakoznak ki. Az előző filmjét is figyelembe véve, úgy tűnik, Ari Aster egyedisége többek közt abban rejlik, hogy a szereplők lelki és kapcsolati válságát legalább olyan mélységgel képes megjeleníteni, mint az okkult veszély meglétét. Sőt, a kettő elválaszthatatlanul eggyé forr: a lelki válság egyszerre beavatási próbatétel is, ahol azonban a beavatás a szó leggroteszkebb értelmében, egy okkult támadás formájában vetődik fel.

Valójában nem kell egy elfeledett, titkos szektát meglátogatnunk ahhoz, hogy belássuk: az okkult befolyásolás módszere, az ártó mágia művészete ma is él és virul, és különféle csatornákon városi, „civilizált” életünk mindennapjaiban is utat talál hozzánk. Valódi hagyomány követése és szellemi edzettség nélkül pedig védtelenek vagyunk vele szemben, akárcsak hitehagyott főszereplőink.

A Mágus

Shardza Tashi Gyalcen (1859–1935) egy kivételes bön tanító volt, aki elérte a spirituális megvalósítás legmagasabb fokozatát. A dzogcsen útját követte, de óriási hangsúlyt fektetett a közvetett utak gyakorlására is. Áldozatkész és hittel teli élete a tanításról, a spirituális szövegek tanulmányozásáról, kivonatolásáról és az elkötelezett gyakorlásról szólt. Élete vége felé a többi ember számára is észlelhető különleges jelenségek mutatták, hogy magas tudatállapotok birtokosa. Egyesek úgy tapasztalták, hogy teste nem vet árnyékot, hiába világítja meg a gyertyafény. Mások úgy látták, sétálás közben a lába nem érinti a talajt, teste körül pedig fényjelenségeket és szivárványokat tapasztaltak. Halála ugyancsak bővelkedik rejtélyes eseményekben. Alább életrajzának halálára vonatkozó részéből olvashatunk részleteket.

Hetvenhat éves korában, a fa-kutya évében Shardza Tashi Gyalcen azt mondta: „Most el kell zarándokolnom egy elhagyatott helyre.” El is ment Rabzsi Tengbe (rab zhi steng) – ahová sok tanítványa követte –, hogy ott töltse hátralévő idejét. Felhúzott egy kis sátrat, majd a negyedik hónap tizenharmadik napján megkérte a tanítványait, hogy teljesen varrják be a sátor nyílását, és azt napokig ne közelítse meg senki. Ezt követően bement a sátrába, tanítványainak sok szerencsét kívánt, és megáldotta őket. Leült és felvette az ötpontos meditációs pozíciót.

A következő napon a tanítványok sok-sok szivárványt láttak a sátor felett. Némelyik hatalmas volt, akadt olyan, amelyik kicsi, néhány kerek volt, néhány pedig horizontális vagy vertikális egyenes, amik rengeteg színben pompáztak. Különösen éjszaka, hosszú sálakhoz hasonlatos fehér fények tündököltek, amiket látott mindenki. A negyedik nap földrengést és hangos, furcsa zajokat tapasztaltak, az égből pedig virágeső esett. A sátor összevarrt részénél lévő résekből különféle színű fények szűrődtek ki, mintha valamiféle kigőzölgés volna – volt, amelyik ötszínű volt, de volt, amelyik egyetlen színt öltött magára.

Egyik tanítványa, Cultrim Vangcsug (tshul khrims dbang phyug) azt mondta: „Ha továbbra is így hagyjuk a testet, minden el fog tűnni, és semmi sem marad a holttestből. Néhány ereklyét meg kell őriznünk, hogy fizikai támasztéka is legyen odaadásunknak.” Ezért felnyitotta a sátrat, majd leborulásokat tett. Shardzát tetőtől-talpig fény borította, és a teste egy egyéves gyermek méretére zsugorodott. Fekvőhelye felett lebegett, valahol az ujjbegy és a könyök méretének megfelelő magasság között. Bement a sátorba, és látta, hogy a körmök leváltak az ujjáról, és szétszóródtak a fekvőhelyen – ezeket összegyűjtötte. Megérintette a testet, ami szívtájékon még mindig meleg volt, majd ruhába takarta, és negyvenkilenc napig megőrizte.

Ezt követően, ha a látogatók meglátták vagy megérintették a testet, különleges érzés támadt mindenkiben. Fényeket, szivárványokat és virágesőt tapasztaltak minden egyes nap. A környékbeliek, ha meglátogatták, erős odaadás ébredt bennük, és nagy hit Sardza személye iránt. Emlékére hatalmas, aranyozott réz sztúpát építettek, a testet pedig annak fülkéjébe helyezték. Az emberek még sokkal később is tapasztalták, hogy fények, szivárványok, fényszikrák áradnak ki belőle.

Fordította: A Mágus

Forrás: Lopön Tenzin Namdak: Biography of Shardza Tashi Gyaltsen. In Shardza Tashi Gyaltsen: Heart Drops Of Dharmakaya. Snow Lion Publications, Ithaca, New York, 2002, 26–29. o.

A Gogol egy nem régiben megjelent orosz trilógia. A film Nyikolaj Vasziljevics Gogol művének, az általam nem ismert Víj – Boszorkányság egy gyikanykai tanyán című regény figyelembevételével készült. A regénynek több filmfeldolgozása is van, amiket szintén nem ismerek, ezért kizárólag a 2017–18-ban megjelent trilógiáról fogok beszélni. Ez a következő részekből áll: Gogol: A kezdetek (2017); Gogol: Vij (2018); Gogol: A szörnyű bosszú (2018).

Kezdjük a pozitívumokkal. A film egy magával ragadó felütéssel indít. A főszereplőnk (Gogol) egy különleges képességekkel megáldott vagy éppen megátkozott író: hirtelen eseményekkor, egy ütés, egy nagyobb villanás, egy váratlan találkozás, egy ijesztő szituáció hatására, vagy kiemeltebb álmai során megszakad a kapcsolata az emberi világgal, látomások törnek rá, más létbirodalmakba utazik, melyek révén az emberi logika által feltárhatatlan, rejtett összefüggésekre lesz rálátása. Ez kapóra jön neki egy különleges nyomozás során, amibe látszólag véletlenül csöppen bele, és ami köré valójában az egész történet épül: úgy tűnik, az ő felismeréseire van szükség ahhoz, hogy az egyik elhagyatott falu titokzatos gyilkosa utáni nyomozást felgöngyölítsék. A hangulat kellően misztikus és komoly, amit a készítők megfelelő mértékű és színvonalú humorral vegyítenek. A karakterek jól megformáltak és többnyire szerethetőek (talán az egyik legmókásabb szereplő a falu jólelkű, de ateista orvosa, aki a sok, általa is megélt csodás, vagyis a modern tudomány által megmagyarázhatatlan eseményt követően kissé szomorkásan erre a konklúzióra jut: „Tudja, én az utóbbi időben végleg meggyőződtem, hogy nincs Isten.”) Mindezeken túl remek filmes eszközökkel jelenítik meg a tudatállapotok és létbirodalmak között akaratlanul vándorló Gogol állapotváltozásait.

A központban a szórakozott író karakterfejlődése áll, legalábbis egy darabig úgy tűnik. Azt gondolnánk, és a film egy jó ideig azt is sugallja, a történet fő szála, hogy miként lesz úrrá Gogol a képességein, és miként vezet ez a rejtély megoldásához. A lendületéből leheletnyit elvesztő, de a színvonalat még tartó második részben a történet továbbra is ebbe az irányba tart. A befejező epizódban azonban valami határozottan megtörik. A történet más irányt vesz. Olyan karakterek tűnnek fel, és kerülnek az események középpontjába, akiket addig nem láttunk, és akiket nem igazán tudunk bizalommal, hitelt érdemlően befogadni ebbe az elbeszélésbe. Olyan utolsó pillanatban feltűnő mesés hősök jelennek meg, akiknek nemcsak felbukkanására vagy mágikus képességeire nem kapunk magyarázatot, de akiknek játékba hozása mindezen túl teljességgel megakadályozza a főhős kibontakozását. Olyanok válnak ellenséggé és főgonosszá, akik súlytalanok az addig sugallt fenyegetéshez képest. A nagyrészt okos, egységes és következetes történetvezetés buta és erőltetett fordulatokba megy át. Mintha a történet végére maguk a készítők is elfelejtették volna, mit akartak kihozni ebből az egészből. Mintha a csavaros végkifejlet fontosabb lett volna, mint az épkézláb, tanulságos befejezés, a főhős felemelkedése vagy a túlvilági birodalmak felfedezésének küldetése.

A felütés és a történet tehát érdekes, és az okkult hangulat is borítékolt: a filmet boszorkányok, ördögűzők, pogány praktikák, szellemek, démonok, varázslatok, mágusok ékesítik. Vannak ugyan benne erőltetett filmes húzások vagy életszerűtlen jelenetek (és itt életszerűtlenség alatt nem a mágia jelenlétét értem, hanem például ezt: miképp van az, hogy Oroszország összes szép nője és varázslással foglalkozó alakja éppen ebben a félreeső kis faluban gyűlik össze?), de ezektől még éppenséggel el lehet tekinteni. A befejezés hibái felett azonban már nehezebb elsiklani, ez egyértelmű csalódás.

Ha nem is ezen egyetlen dolog miatt érte meg végignézni, ezért biztos: a filmek határozottan felkeltették az érdeklődésemet – az igazi – Gogol okkult témájú, minden bizonnyal kevesebb kifogásolható pontot tartalmazó irományiai iránt.

A Mágus

A mesterségbeli beavatásokat illetően mindig is létezett egy vita a kőművesek vagy kőfaragók és az ácsok közötti elsőbbségről; és ha nem a mából nézve, hanem viszonylagos ősiségükből kiindulva gondoljuk el e két hivatás viszonyát, teljesen bizonyos, hogy az ácsok követelhetik maguknak az elsőbbséget. Valójában, ahogy más alkalommal már megjegyeztük, az épületek, mielőtt a kőépületek megjelentek, rendszerint fából épültek, és ez az, amiért különösen Indiában nem találni nyomot egy meghatározott koron túl, nyilvánvalóan mert a faépületek kevésbé tartósak, mint a kőből épültek; továbbá, a letelepedett népek körében a fahasználat egy kevésbé fixált állapotnak felel meg, mint a kőhasználat, vagy más szóval a „szolidifikáció” egy alacsonyabb foka, összhangban azzal a ténnyel, miszerint a ciklikus kibontakozás egy korábbi stádiumával áll kapcsolatban. [1]

Bármennyire is egyszerűnek tűnjön e megállapítás, fontos megérteni a tradicionális szimbolizmus bizonyos aspektusait, különösen azt a tényt, hogy India legősibb szövegeiben az építkezés szimbolikájára vonatkozó minden összevetést az áccsal, annak szerszámaival és tevékenységével hozzák összefüggésbe; magát Vishvakarmát, a „Nagy Építőmestert” pedig a Tvashtri névvel is illetik, ami szó szerint „ácsot” jelent. Magától értetődő, hogy ezáltal az építész szerepe (valójában az eredeti ácsmester Sthapati volt) sem kerül más megítélés alá, eltekintve attól a módosulástól, amit a felhasznált anyagok természetének adaptációja megkövetel. Az építész mindig ugyanabból az „archetípusból” vagy kozmikus modellből nyeri az inspirációját, legyen szó akár egy templom, egy ház, egy szekér vagy egy hajó építéséről (és ez utóbbi esetekben az ács mestersége nem veszít semmit beavatási jelentőségéből, legalábbis egészen a fémek modern használatáig, amely a „szolidifikáció” végső foka). [2]

Nyilvánvaló tehát, hogy egy épület bizonyos részei készüljenek akár fából vagy kőből, csak a külső formán változtatnak, azok szimbolikus jelentését érintetlenül hagyják; ebben a tekintetben nem sokat számít, hogy például a kupola „szeme”, azaz annak centrális nyílása, fából vagy egy bizonyos módon megmunkált kőből készült. Mindkettő, az azonosság értelmében, egyformán képezheti az épület koronáját, annak megfelelően, amit a korábbi munkánkban mondtunk; [3] ez annál inkább igaz a szerkezeti váz részeit illetően, ami még azután is megmaradt, hogy a kő elsődleges építési anyagként felváltotta a fát, miként a kupola szeméből elinduló gerendák a szoláris sugarakat reprezentálják, azok minden szimbolikus megfeleléseivel együtt. [4]

Vishvakarma

Következésképp mondhatjuk, hogy a kőművesek és az ácsok mestersége a végső megközelítés alapján ugyanabból a princípiumból vezethetőek le, ily módon két egyformán alkalmas nyelvvel szolgálnak a magasabb igazságok kifejezésére. Az egyetlen különbség a másodlagos adaptáció kérdése, ami ugyanaz, mint az egyik nyelvről a másik nyelvre való fordítás esete. Természetesen, amennyiben valaki egy külön megalapozott szimbolizmussal foglalkozik, mint amilyen például a fentebb említett indiai tradicionális szövegek esete, fontos pontosan tudnia, melyikkel áll kapcsolatban e két nyelv közül, hogy teljesen megértse annak jelentését és értékét.

Kiváltképp lényeges pont ebben az összefüggésben, hogy a görög „hyle” szó eredetileg „fát” jelentett, de egyidejűleg a szubsztanciális princípium vagy a kozmosz prima matériájának megjelölésére is szolgált, és az előbbiből levezetve, bármilyen materia secundának a jelölésére is, azaz bárminek, ami relatív értelemben hasonló szerepet tölt be, mint minden megnyilvánulás szubsztanciális princípiuma. [5] E szimbolika, mely szerint a világ szubsztanciája a fához hasonló, közös a legősibb tradíciókban, és párhuzamosan azzal, amit az imént mondtunk az építés szimbolizmusával kapcsolatban, nagyon egyszerű megérteni az okát. Valójában, mivel a kozmikus építmény elemei fából készülnek, a „Nagy Építőmestert” mindenekelőtt „ácsmesternek” kell tekinteni, bizonyos esetekben ténylegesen az, és természetes módon annak is kell lennie, amennyiben azon emberi építők, akiknek művészete tradicionális nézőpont szerint lényegében a „Nagy Építőmestert” „imitálja”, ácsok.

A keresztény tradíciót részletesebben érintve nem érdektelen megjegyezni, ahogy azt Coomaraswamy is tette, hogy ez teljesen érthetővé teszi, miért tűnik fel Krisztus „egy ács fiaként”. Gyakran mondjuk, hogy a történeti tények a végső analízisben pusztán egy másik rend valóságainak tükröződései, és ez az, ami minden értéküket adja; ez sokkal mélyebb szimbolizmus, mint általában gondolják (már ha a keresztények többsége egyáltalán képes a leghalványabb hajlandóságot mutatni arra, hogy elfogadja bármiféle szimbolizmus meglétét). Még ha pusztán egy nyilvánvaló átörökítésről is lenne szó, a szimbolizmus koherenciája így is megkövetelné, mivel itt egy olyan esetről lenne szó, amikor valami nem a principiális renddel, hanem csupán a megnyilvánulás külső rendjével áll összhangban. Pontosan így van ez a hindu tradícióban, ahol Agni számára is – amennyiben ő a par excellence avatára –, a világegyetemben való megszületésekor ott van Tvashtri, az örökbe fogadó atya; és hogyan is lehetne másként, ha a világegyetem maga szimbolikusan nem más, mint az „ácsmester” igazi munkája.

René Guénon: Masonic Orthodoxy. In uő: Studies in Freemasonry and the Compagnonnage. 2004, Hillsdale Ny, Sophia Perennis, 43–46. o.

Angolból fordította: Sıfır

Lektorálta: A Mágus

JEGYZETEK

[1] Lásd, amit a tárgyról mondtunk A mennyiség uralma és az idők jelei című munkánkban, különösen annak 21. és 22. fejezetében. A kérdéses különbség természetesen nem vonatkoztatható egyidejűleg minden népre, de az ezekkel megfeleltethető stádiumok mindig tetten érhetőek akármelyik nép sorsának alakulásában.

[2] Közismert, hogy olyan szakmák, mint a bognár vagy műbútorasztalos az ácsmesterség csupán egy részleges formájának vagy későbbi „specializációjának” tekinthetők, amely a legáltalánosabb, egyszersmind a legősibb jelentés, és ez magában foglal mindent, amihez a famunkának köze van.

[3] Lásd: A szakrális tudomány szimbólumai, 39–44. fejezet.

[4] Még akkor is, ha ezen gerendákat bizonyos esetekben „kőbordákkal” pótolták (különösen a gótikus boltívekre gondolunk), nem változott a szimbolika. Az angol nyelvben a „beam” szó egyszerre jelent „fénysugarat” és „gerendát”, és ahogy Coomaraswamy különböző helyeken megjegyezte, ez a kettős jelentés egyáltalán nem véletlen. Sajnos ez lefordíthatatlan franciára, jóllehet, itt is egyformán élnek a kerék „sugarai” vagy „küllői” kifejezéssel, mely utóbbival kapcsolatban a kerékagy ugyanazt a szerepet játssza, mint a kupola „szeme” a gerendák tekintetében.

[5] Meglehetősen érdekes, hogy a spanyol „madera” szó, amely közvetlenül a „materia”-ból ered, a fára, és még inkább a vázszerkezethez használt fára is utal.

[6] Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy a Skót Szabadkőművesség 22. fokán, ahol a hermetikus interpretáció szerint „az anyagok előkészítése szükséges a »Nagy Műhöz«”, ezen anyagokat nem kövek képezik – ahogyan normálisan a szabadkőműves beavatás fokozatainál lenni szokott –, hanem építkezéshez használatos fa. Észrevehető e fokon – bármi legyen is annak történeti eredete – az ácsok beavatásának egyfajta maradványa, annál is inkább, mivel a fejsze, amely ennek szimbóluma vagy fő attribútuma, lényegében ácsszerszám. Meg kell jegyeznünk, hogy a fejsze szimbolizmusa itt teljesen más értelemben szerepel, mint a kőműves mesterség egyik sokkal rejtélyesebb szimbolizmusa, amivel a „sarokkövet” hozzák összefüggésbe, ahogy azt a „Pólus hieroglifája” című írásunkban (1937. májusi szám) kifejtettük. Hadd emlékeztessünk a fejsze eredeti szimbolikus kapcsolatára a vadzsrával („Villámok”, 1929 májusi szám; „Szimbolikus fegyverek”, 1936 októberi szám). [E cikkek alkotják a Szakrális tudomány szimbólumai című könyv 15., 25. és 26. fejezetét.]