A mesterségbeli beavatásokat illetően mindig is létezett egy vita a kőművesek vagy kőfaragók és az ácsok közötti elsőbbségről; és ha nem a mából nézve, hanem viszonylagos ősiségükből kiindulva gondoljuk el e két hivatás viszonyát, teljesen bizonyos, hogy az ácsok követelhetik maguknak az elsőbbséget. Valójában, ahogy más alkalommal már megjegyeztük, az épületek, mielőtt a kőépületek megjelentek, rendszerint fából épültek, és ez az, amiért különösen Indiában nem találni nyomot egy meghatározott koron túl, nyilvánvalóan mert a faépületek kevésbé tartósak, mint a kőből épültek; továbbá, a letelepedett népek körében a fahasználat egy kevésbé fixált állapotnak felel meg, mint a kőhasználat, vagy más szóval a „szolidifikáció” egy alacsonyabb foka, összhangban azzal a ténnyel, miszerint a ciklikus kibontakozás egy korábbi stádiumával áll kapcsolatban. [1]

Bármennyire is egyszerűnek tűnjön e megállapítás, fontos megérteni a tradicionális szimbolizmus bizonyos aspektusait, különösen azt a tényt, hogy India legősibb szövegeiben az építkezés szimbolikájára vonatkozó minden összevetést az áccsal, annak szerszámaival és tevékenységével hozzák összefüggésbe; magát Vishvakarmát, a „Nagy Építőmestert” pedig a Tvashtri névvel is illetik, ami szó szerint „ácsot” jelent. Magától értetődő, hogy ezáltal az építész szerepe (valójában az eredeti ácsmester Sthapati volt) sem kerül más megítélés alá, eltekintve attól a módosulástól, amit a felhasznált anyagok természetének adaptációja megkövetel. Az építész mindig ugyanabból az „archetípusból” vagy kozmikus modellből nyeri az inspirációját, legyen szó akár egy templom, egy ház, egy szekér vagy egy hajó építéséről (és ez utóbbi esetekben az ács mestersége nem veszít semmit beavatási jelentőségéből, legalábbis egészen a fémek modern használatáig, amely a „szolidifikáció” végső foka). [2]

Nyilvánvaló tehát, hogy egy épület bizonyos részei készüljenek akár fából vagy kőből, csak a külső formán változtatnak, azok szimbolikus jelentését érintetlenül hagyják; ebben a tekintetben nem sokat számít, hogy például a kupola „szeme”, azaz annak centrális nyílása, fából vagy egy bizonyos módon megmunkált kőből készült. Mindkettő, az azonosság értelmében, egyformán képezheti az épület koronáját, annak megfelelően, amit a korábbi munkánkban mondtunk; [3] ez annál inkább igaz a szerkezeti váz részeit illetően, ami még azután is megmaradt, hogy a kő elsődleges építési anyagként felváltotta a fát, miként a kupola szeméből elinduló gerendák a szoláris sugarakat reprezentálják, azok minden szimbolikus megfeleléseivel együtt. [4]

Vishvakarma

Következésképp mondhatjuk, hogy a kőművesek és az ácsok mestersége a végső megközelítés alapján ugyanabból a princípiumból vezethetőek le, ily módon két egyformán alkalmas nyelvvel szolgálnak a magasabb igazságok kifejezésére. Az egyetlen különbség a másodlagos adaptáció kérdése, ami ugyanaz, mint az egyik nyelvről a másik nyelvre való fordítás esete. Természetesen, amennyiben valaki egy külön megalapozott szimbolizmussal foglalkozik, mint amilyen például a fentebb említett indiai tradicionális szövegek esete, fontos pontosan tudnia, melyikkel áll kapcsolatban e két nyelv közül, hogy teljesen megértse annak jelentését és értékét.

Kiváltképp lényeges pont ebben az összefüggésben, hogy a görög „hyle” szó eredetileg „fát” jelentett, de egyidejűleg a szubsztanciális princípium vagy a kozmosz prima matériájának megjelölésére is szolgált, és az előbbiből levezetve, bármilyen materia secundának a jelölésére is, azaz bárminek, ami relatív értelemben hasonló szerepet tölt be, mint minden megnyilvánulás szubsztanciális princípiuma. [5] E szimbolika, mely szerint a világ szubsztanciája a fához hasonló, közös a legősibb tradíciókban, és párhuzamosan azzal, amit az imént mondtunk az építés szimbolizmusával kapcsolatban, nagyon egyszerű megérteni az okát. Valójában, mivel a kozmikus építmény elemei fából készülnek, a „Nagy Építőmestert” mindenekelőtt „ácsmesternek” kell tekinteni, bizonyos esetekben ténylegesen az, és természetes módon annak is kell lennie, amennyiben azon emberi építők, akiknek művészete tradicionális nézőpont szerint lényegében a „Nagy Építőmestert” „imitálja”, ácsok.

A keresztény tradíciót részletesebben érintve nem érdektelen megjegyezni, ahogy azt Coomaraswamy is tette, hogy ez teljesen érthetővé teszi, miért tűnik fel Krisztus „egy ács fiaként”. Gyakran mondjuk, hogy a történeti tények a végső analízisben pusztán egy másik rend valóságainak tükröződései, és ez az, ami minden értéküket adja; ez sokkal mélyebb szimbolizmus, mint általában gondolják (már ha a keresztények többsége egyáltalán képes a leghalványabb hajlandóságot mutatni arra, hogy elfogadja bármiféle szimbolizmus meglétét). Még ha pusztán egy nyilvánvaló átörökítésről is lenne szó, a szimbolizmus koherenciája így is megkövetelné, mivel itt egy olyan esetről lenne szó, amikor valami nem a principiális renddel, hanem csupán a megnyilvánulás külső rendjével áll összhangban. Pontosan így van ez a hindu tradícióban, ahol Agni számára is – amennyiben ő a par excellence avatára –, a világegyetemben való megszületésekor ott van Tvashtri, az örökbe fogadó atya; és hogyan is lehetne másként, ha a világegyetem maga szimbolikusan nem más, mint az „ácsmester” igazi munkája.

René Guénon: Masonic Orthodoxy. In uő: Studies in Freemasonry and the Compagnonnage. 2004, Hillsdale Ny, Sophia Perennis, 43–46. o.

Angolból fordította: Sıfır

Lektorálta: A Mágus

JEGYZETEK

[1] Lásd, amit a tárgyról mondtunk A mennyiség uralma és az idők jelei című munkánkban, különösen annak 21. és 22. fejezetében. A kérdéses különbség természetesen nem vonatkoztatható egyidejűleg minden népre, de az ezekkel megfeleltethető stádiumok mindig tetten érhetőek akármelyik nép sorsának alakulásában.

[2] Közismert, hogy olyan szakmák, mint a bognár vagy műbútorasztalos az ácsmesterség csupán egy részleges formájának vagy későbbi „specializációjának” tekinthetők, amely a legáltalánosabb, egyszersmind a legősibb jelentés, és ez magában foglal mindent, amihez a famunkának köze van.

[3] Lásd: A szakrális tudomány szimbólumai, 39–44. fejezet.

[4] Még akkor is, ha ezen gerendákat bizonyos esetekben „kőbordákkal” pótolták (különösen a gótikus boltívekre gondolunk), nem változott a szimbolika. Az angol nyelvben a „beam” szó egyszerre jelent „fénysugarat” és „gerendát”, és ahogy Coomaraswamy különböző helyeken megjegyezte, ez a kettős jelentés egyáltalán nem véletlen. Sajnos ez lefordíthatatlan franciára, jóllehet, itt is egyformán élnek a kerék „sugarai” vagy „küllői” kifejezéssel, mely utóbbival kapcsolatban a kerékagy ugyanazt a szerepet játssza, mint a kupola „szeme” a gerendák tekintetében.

[5] Meglehetősen érdekes, hogy a spanyol „madera” szó, amely közvetlenül a „materia”-ból ered, a fára, és még inkább a vázszerkezethez használt fára is utal.

[6] Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy a Skót Szabadkőművesség 22. fokán, ahol a hermetikus interpretáció szerint „az anyagok előkészítése szükséges a »Nagy Műhöz«”, ezen anyagokat nem kövek képezik – ahogyan normálisan a szabadkőműves beavatás fokozatainál lenni szokott –, hanem építkezéshez használatos fa. Észrevehető e fokon – bármi legyen is annak történeti eredete – az ácsok beavatásának egyfajta maradványa, annál is inkább, mivel a fejsze, amely ennek szimbóluma vagy fő attribútuma, lényegében ácsszerszám. Meg kell jegyeznünk, hogy a fejsze szimbolizmusa itt teljesen más értelemben szerepel, mint a kőműves mesterség egyik sokkal rejtélyesebb szimbolizmusa, amivel a „sarokkövet” hozzák összefüggésbe, ahogy azt a „Pólus hieroglifája” című írásunkban (1937. májusi szám) kifejtettük. Hadd emlékeztessünk a fejsze eredeti szimbolikus kapcsolatára a vadzsrával („Villámok”, 1929 májusi szám; „Szimbolikus fegyverek”, 1936 októberi szám). [E cikkek alkotják a Szakrális tudomány szimbólumai című könyv 15., 25. és 26. fejezetét.]