Az isteni mágia útja

2021. október 27. 16:09 - TheMagician

A theurgia kifejezés eredete

theurgia.jpg

A ’teurgia’ (theurgia, theo-ergia) kifejezésre – amely etimológiai fordításban ’isteni cselekedet’-et jelent, és talán a fiatalabbik Julianosztól származik (egy Marcus Aurelius uralkodása [161–180] alatt élt platonista filozófusról van szó, nem a 4. századi császárról) – valószínűleg azért volt szükség, hogy a ’teológia’ (theologia) ellenpárja legyen, hiszen az utóbbi csupán ’beszéd az istenekről’; de az újplatonisták szembeállították a theóriával, a Plótinosz által támogatott filozófiai kontemplációval is, amelynek hiányosságait a teurgisták hasonlóképp hangsúlyozták.

A teurgia módszerei alapvetően ugyanazok, mint a rituális mágiáéi, célja, hogy egy isteni erő testet öltsön egy tárgyban (pl. szoborban) vagy akár egy emberben, aminek egyfajta prófétai önkívület az eredménye. A teurgia elvi igazolását – amelyet legvilágosabban Proklosz fejt ki A hieratikus művészetről (De sacrificio et magia) című rövid esszéjében – a mágikus „korrespondencia elve” jelenti, amely szerint a világegyetem minden egyes része tükrözi az összes többi részt, továbbá – és ez még fontosabb – az egész anyagi világ láthatatlan isteni erők tükörképe, ennélfogva a képmást az ősképpel összekötő erők hálózatának köszönhetően a megfelelő tárgyak manipulálásával a teurgista kapcsolatba léphet az általuk képviselt istenségekkel. Ez az elv tulajdonképpen arra az újplatonista tanra épül, amelyet (…) Iamblikhosz rendszerezett, és amely így szól: 'minden benne van mindenben, de mindegyikben a saját természetének megfelelően’.

R. T. Wallis: Az újplatonizmus. Budapest, 2002, Osiris Kiadó, 149. o.

komment
2021. augusztus 27. 11:29 - TheMagician

Csukott szemmel látni – Egy egyszerű kísérlet

eyes-covered.png

Holnap reggelre egy nagyon rövid és egyszerű, mégis sokatmondó gyakorlatot, vagy ha úgy tetszik, kísérletet javaslok neked. Amikor felkelsz, mielőtt a reggeli rutint elkezdenéd, nézz ki az ablakon pár másodperc erejére. Utána csukd be a szemeidet, és takard el őket a tenyereddel, oly módon, hogy ne szűrődjön be semmilyen külső fény. Mint ahogy azt már eddigi élményeidnek köszönhetően megszokhattad, ilyenkor, amikor szemeidet túl erős vagy hirtelen fény éri, és utána becsukod őket, továbbra is látod a fényforrást, illetve azon tárgyak körvonalait, amelyekről visszaverődött ez a fény. Nos, e gyakorlat révén, ha adsz egy kis időt, nagyjából 10–15 másodpercet e tapasztalat kibontakozásának – csukott és eltakart szemekkel –, annak leszel tanúja, hogy nemcsak a tárgyak körvonalainak foszlányszerű bevillanásait észleled, hanem

egyre inkább kezd kirajzolódni az a táj is, amit az ablakon kinézve láttál.

Olyannyira élesen jelenik meg ez a kép, mintha az eredetit látnád, csak most csukott szemmel, mint ahogy az álmokat is látod (azért reggel javasolt a szóban forgó kísérlet, mert a szemeid a külső ingerekre ilyenkor a legérzékenyebbek, és így lehet legjobban elérni a kívánt hatást). Az egyetlen különbség, hogy a színek fakóbbak. De egyébként minden teljesen úgy látható e benső képen, ahogy azt külsőleg is láttad pár pillanattal korábban.

A jelenség ahhoz hasonlatos, ahogyan egy fénykép készül.

Ha a klasszikus fénykép létrejöttét nézzük, akkor az úgy megy végbe, hogy egy sötét doboz apró lyukán beszűrődik a fény, amely rárajzolja az érzékeny papírra a gép elé táruló látványt. A kép előhívásához idő kell és sötét, ahogy ennél az egyszerű gyakorlatnál is. A fénykép, amit a szemed létrehoz, azonban magától jön létre, mindenféle külső eszköz segítsége nélkül. Hamar el is illan, de bőven van időd részleteiben megvizsgálni.

De mégis mi a haszna mindennek?

Rávilágíthat számodra a valóság tudati természetére.

A gyakorlat révén 5–10 másodperc erejére meg fog mutatkozni egy kép, de ezt a képet mégsem a szemeiddel, hanem, mondjuk úgy, a tudatoddal fogod látni. A kép minden részletében reálisnak mutatkozik, de mégis tudod, hogy az nem a szó szerint vett külvilág, hiszen a szemeid csukva vannak. Egy álomképet látsz az ébrenlétben. Csukott szemmel látsz. Egy illuzóriusan valós vagy valóságosan illuzórius képet.

A gyakorlat lényege, hogy hozzásegítsen a következő felismeréshez:

az úgynevezett külvilág is pontosan egy olyasfajta jelenség, amit itt tapasztalsz.

Tudati jelenség, káprázat, illúzió, fénykép. Van, létezik, valósággal bír, de nem társul hozzá az a merevség és tömörség, amit közönségesen és öntudatlanul hozzákötsz. E gyakorlat segíthet abban, hogy megértsd az élet, a világ tudattermészetét, és megtanulj eloldódni a hozzá való ragaszkodástól.

A Mágus

komment
2021. augusztus 02. 17:34 - TheMagician

Tartsd kordában alsóbb énedet!

alsobb-en.jpg

Ó, ti, akik képtelenek vagytok a fejlődésre! Ürítsétek ki a teremtményeket a szívetekből! Csak az van kedvetekre, hogy hiúságban tobzódjatok. Holnap, a Feltámadás Napján a Kert népének azt mondják majd: Lépjetek a Kertekbe! De ma is, ha az Igazság Mindenható és Dicsőséges Ura megvizsgálja a kiválasztott kevesek szívét az Ő szolgái közül, látja, hogy kiürítették belőle az evilágot, a Paradicsom kertjeit, és minden mást, kivéve Urukat. Azt mondja majd nekik: „Be kell lépnetek a Kertbe, vagyis az Én Közelségem Kertjébe, most és majd később is”.

Jaj neked! Nem szabad alsóbb éned pártját fognod,

ha vitába keveredik Mindenható és Dicsőséges Uraddal. Ahogy Urad is egyértelműen megmondta, az alsóbb éned az ellenséged. Ha kielégíted az étvágyát, táplálod, és hagyod, hogy megerősödjék, akkor végül téged fog felfalni. Ragadozó vadállattá változik. Nem szabad hagynod, hogy örömeit és vágyait beteljesítse. Ne adj neki többet, mint ami jogosan jár neki, vagyis a minimumot, ami nélkül nem létezhet, mint egy szelet kenyér, amivel az éhét elverheti, vagy egy egyszerű ruhadarab, amivel a szemérmét elfedheti. És még ezért is követeld meg az Allahnak való engedelmességet. Mondd azt alsóbb énednek: „Nem adom meg, ami neked jár, amíg nem engedelmeskedsz Allahnak azzal, hogy megtartod a böjtöt, az imákat, és végrehajtod a kötelességtudó imádat összes többi elemét, amit Allah előírt”.

Éberen kell figyelned alsóbb énedet.

Aztán, ha állandóan így viselkedsz vele, a gonosz része meghal és csak a jó része marad életben. Tápláld törvényes élelemmel, mert akkor a gonosz része éhezik. De soha ne gondold, hogy megbízhatsz benne, mert a képmutatás a természete és szokásos viselkedése. Elvégzi az imákat, megtartja a böjtöt, elviseli a nehézségeket, hogy hallhassa a dicséreteket teremtmény társaitól, és róla beszéljenek mindenhol, ahol az emberek összegyűlnek.

A mondás szerint: aki nem látott még sikeres embert, maga sem lehet sikeres. Amikor a hívő szolga szíve megtisztul a fennhéjázás és képmutatás szennyétől, akkor két raka ima tőle értékesebb lesz, mint ezer raka azoktól, akiknek szíve még nem tisztult meg ettől a két gonoszságtól. Ó, te képmutató,

minden képmutatásod alsóbb énedben gyökerezik.

El kell vágnod alsóbb énedet jelenlegi támaszaitól, és Teremtője felé kell fordítanod, mert akkor gonoszsága véget ér. Az alsóbb énnek tanításra és szakértő nevelésre van szüksége, hogy megtanulja a poggyászodat hordozni és alkalmas legyen a hasznos munkára. Abban az állapotban, amiben most van, nem bír el túl nagy terhet. Addig kell nevelned és képezned, amíg még kicsi, mert még nem képes arra, hogy cipeljen téged vagy a holmidat. Most még semmi mást nem kezdhetsz vele: nevelned kell, fokonként fejleszteni, a fejlődés egyik szintjéről a másikra vinni, amíg teljesen megszelídül, és képes előrehaladni, téged és a holmidat cipelve puszta sivatagokon keresztül.

Sejkh Abdul Kadir Geilani: Válogatott előadások II. 108–109. o.

Sıfır ajánlásával

komment
2020. február 28. 12:23 - TheMagician

Tudomány és mágia

l5numshgijw.jpg

Létezik egy közbeszédben vírusként terjedő frappánsnak tűnő, de alaposabban megvizsgálva rettentően silány gondolat, amit időről időre visszahallok: „csodának azt nevezzük, amire a tudomány még nem talált magyarázatot”. Ez a hitetlenek szavajárása, azoké, akik túl gyávák hinni olyan dolgokban, amik meghaladják közönséges hétköznapi tapasztalataik valóságát. A hitványak okoskodása, akik ekképp nyugtatják magukat olyan jelenségeket illetően, amit nem értenek. A transzhumanista utópia túlbuzgó hívei ezt némiképp derűlátóbban fogalmazzák meg. Szerintük arról van szó, hogy a modern tudomány exponenciális fejlődésével egyre vékonyabb határvonal húzódik az úgynevezett mágia birodalma és a modern tudomány világa között. Vagyis mindaz, amit mágiának gondolunk, amit mindeddig hiú reményként magunk előtt görgettünk, mindaz, ami eddig nem volt más, mint a buta ősember és a sötét középkor lakóinak gyermeteg próbálkozása a fizika törvényeinek legyőzésére, most éppen a tudomány révén, mindenekelőtt a technikai fejlődés révén lesz elérhető. 

Nem lehet elégszer elismételni, hogy a modern tudomány és a theurgikus mágia közt ég és föld a különbség. De még a modern tudomány és a démonomágia sem ugyanaz (a démonomágia esetén az elsőleges cél már nem a metafizikai állapotok megvalósítása, hanem a természeti erők, elemek, entitások uralása). A „tudomány” kifejezéshez szükséges hozzátennünk a „modern” jelzőt, mert maga a mágia is, legyen szó annak akár magasabb, akár alacsonyabb értelemben vett formájáról, bizonyos szempontból tudománynak tekinthető, hiszen megvannak a maga jól bevált eszközei és módszerei. A modern tudománynak és a modern technikai eszközöknek ennek ellenére valóban sokkal több köze van a mágiához, a varázsláshoz, mint azt általánosan vélik. Ám itt vagy tudatlanságból vagy szándékos félrevezetésből két hibát szoktak elkövetni.

Az egyik hiba az az állítás, hogy a modern tudomány által az ember valódi képességekre tesz szert. Pedig ez a fajta „mágia” csupán külsőleges hatalmat ad. Az embernek a modern technikai eszközökön keresztül tényleges mágikus hatalma nem lesz. Az ember eszközöket kap, de ennek semmi köze ahhoz a valódi, önerőből megvalósított hatalomhoz, amit a nagy mágusok vagy akár az egyszerűbb varázslók is birtokoltak a természet erői felett, pláne nincs köze a metafizikai értelemben vett felszabaduláshoz, ami a mágia legmagasabb fokát jelenti. Épp ellenkezőleg. A legtöbb technikai produktum valójában elszakít bennünket mind a természettől (urbanizáció, okos városok), mind saját magunktól (okostelefon, virtuális valóság, agyi implantátumok). Az ember a techinkai eszközök révén megspórolja magának a mágikus képességek megszerzéséhez szükséges erőfeszítést, mi több, szép fokozatosan átengedi az uralmat saját teste, végül pedig elméje felett is. Az éleslátók számára nem titok például, hogy az úgynevezett mesterséges intelligenciát éppen azért hozták létre, hogy helyettünk döntsön, érezzen, gondolkozzon. A modern technikai eszközök jelenléte és az emberrel való egyre szorosabb összekapcsolódása éppen a soha nem látott méreteket öltő mágikus hatalomvesztés jele. Nem emelkedésről van tehát szó, nem felszabadulásról vagy kiteljesedésről, hanem a mágikus uralmától teljesen megfosztott egyén szánalmas pótlékáról.

A másik hiba, amit elkövetnek, hogy a modern technikai eszközöket tekintik a mágikus kibontakozás egyedüli lehetőségének. A halhatatlanságot (a tudat robottestbe átültetése), a mindenütt jelenlevőséget (virtuális találkozások), a mindentudást (internet, Google), a körülöttünk lévő valóság manipulálását (kiterjesztett valóság) csakis technikai úton tudják elképzelni. Mintha nem is létezne semmilyen mágia a „tudomány mágiáján” kívül. Már önmagában ez a hozzáállás is árulkodó a tekintetben, hogy itt teljesen más célokról van szó, mint az eredeti, hagyományos mágia esetében – hiszen ez a hozzáállás tagadja a hagyományos mágia érvényét, vagy pontosabban szólva, egyedül a modern tudomány leple alatti megjelenést tekinti érvényesnek. Ugyanis ha a modern tudomány célja összeegyeztethető lenne a hagyományos mágiáéval, nem kellene elhallgatnia annak létét, vagy azt, hogy az önállóan, a modern tudománytól függetlenül is működőképes.

Valóban mágikus jelenségnek hat a telefon, az internet, a kamera, a tévé, a virtuális valóság. Az embernek az az érzése, hogy minden tudományos magyarázaton túl kell lennie a háttérben valami varázslatnak, amitől működik az egész. Nem tévednek azok, akik mágiát fedeznek fel e jelenségekben. (Tudomásom szerint Tesla rengeteg találmánya és számítása szoros összefüggésben áll azzal a ténnyel, hogy hindu spirituális tanítókkal állt kapcsolatban.) Amit elfelejtenek, hogy mindez a legsötétebb fekete mágia, ami elgondolható. Éspedig a fent említett okokból, vagyis egyfelől külsőlegessége, emberre rátelepedő, rajta hatalmat gyakorló, az ember még meglévő képességeit is elsorvasztó jellege, másfelől kizárólagossága, a hagyományos utakat tagadó vagy azokat félremagyarázó volta miatt.

A mágia egyik kulcsszava a szabadság. De vajon miféle mágia az, ahol ez a tényező az, ami leginkább hiányzik?

A Mágus

komment
2020. január 21. 20:23 - TheMagician

Jézus feltámadása és a szivárványtest

feltamadas.jpg

Az alábbi rövid beszámoló jó példáját mutatja annak, miképp lehetséges egy vallási jelenséget más tradíciók megismerésén keresztül tanulmányozni, anélkül, hogy ez az ember saját hagyománya iránt tanúsított hűségén csorbát ejtene. David Steindl-Rast, majd az őt követő tanítványa, aki könyvet is írt a témában (Francis V. Tiso: Rainbow Body and Resurrection. 2016), a jelek szerint felismerte, hogy a kereszténység „feltámadás” fogalmát, jelenségét (a hozzá kapcsolódó gyakorlatokról nem is szólva) sokkal átfogóbban megismerheti, megértheti, a maga számára közvetlenebbé teheti a tibeti hagyományok megismerésén keresztül. Ez egy ritka hozzáállás, ami a más tradíciókkal szembeni ellenségességet vagy lenéző magatartást egy olyan őszinte érdeklődésre cseréli, amely a saját hitben való még mélyebb megerősödést teszi lehetővé.

Szivárványtestnek hívjuk azt a jelenséget, amely bizonyos, magas megvalósulási szintet elért, megvilágosult gyakorlók halálakor lép fel. E gyakorlók, amikor meghalnak, húsvér testüket ragyogó fénnyé hagyják feloldódni, amely a szivárvány színeiben tündököl. Testükből bizonyos esetekben csak a körmük és a hajuk, más esetekben pedig semmi sem marad hátra, de ide tartoznak azok a példák is, amikor a test ugyan nem tűnik el, de jelentős mértékben összezsugorodott. Bár a szivárványtestet csak rendkívüli szellemi fejlettséget elért emberek képesek megvalósítani, a tibeti buddhizmus gyakorlói közül az évszázadok folyamán nagyon sokan távoztak el e világból ezen a különleges módon. A tibeti buddhizmus élő hagyománya a szivárványtest jelenség igen nagy számú esetének hiteles leírását őrizte meg.

davidsteindlrast.jpg

David Steindl-Rast

David Steindl-Rast bencés szerzetes érdeklődése a szivárványtest iránt akkor kezdődött, amikor különböző történeteket hallott tibeti mesterekről, akik gyakorlásuk révén a bölcsesség és az együttérzés magas szintjét érték el. Az elbeszélések szerint, mikor ezek a mesterek meghaltak, szivárványok jelentek meg az égen.

„Azt mondták nekem, hogy néhány nap múlva a testük eltűnt. Bizonyos esetekben a haj és a körmök megmaradtak, más esetekben semmi sem maradt.” – meséli a bencés atya. E történetek hallatán egyből Jézus Krisztus feltámadására asszociált, ami hitének központi tárgya. „Tudjuk, hogy Jézus egy mélyen együttérző, önzetlen személy volt. Amikor meghalt, az evangéliumok szerint a teste eltűnt.”

„Napjainkban – mutat rá Steindl-Rast – Jézus Krisztus feltámadását többféle módon magyarázzák. A fundamentalisták szerint a halál állapotából való feltámadás egyedül Jézussal történt meg, más emberrel nem eshet meg. A minimalisták, másfelől – mondja Steindl-Rast – Jézus szellemének továbbélésére összpontosítanak, és azt tartják, hogy Jézus feltámadása nem vonatkozik a testére.”

khenpo_acho.jpg

Khenpo Acsö

Azonban sok olyan ember van (beleértve őt magát is), akik nyitottak aziránt, hogy a test is fontos szerepet játszik a szellem birodalmában, és bizonyos szellemi tapasztalatok egyetemesek.

Steindl-Rast atya mondja: „Ha antropológiai tényként leszögezhetjük, hogy amit Jézus feltámadásáról leírtak, nemcsak, hogy másokkal is megtörtént, hanem napjainkban is végbemegy, az ember képességeiről alkotott nézeteink teljesen más fénybe kerülnek.”

Tiso atya, Steindl-Rast munkatársa, tudomást szerzett egy tibeti szerzetesről, akinek a teste halálakor eltűnt: Khenpo Acsö 1998-ban halt meg. Tiso atya elutazott Tibetbe, és egy nehezen megközelíthető területen megtalálta a falut, ahol Khenpo Acsö remetelakja állt. Elment a faluba, és halálának szemtanúival beszélgetéseket folytatott, melyeket hangszalagra rögzített. Sok olyan emberrel is beszélt, aki ismerte őt.

tiso_francis_2.jpg

A dalai láma és Francis V. Tiso

„Nagyon érdekes ember volt, függetlenül halála körülményeitől is – jegyzi meg Tiso atya  – mindenki azt emlegette, milyen hű volt fogadalmaihoz, milyen tisztán élt, és hogy gyakran beszélt az együttérzés kiművelésének fontosságáról. Képes volt tanítani még a legdurvább jelleműeket is arra, hogyan lehetnek egy kicsit gyengédebbek, egy kicsit figyelmesebbek. A puszta jelenléte megváltoztatta az embereket.”

A szerzetes hozzátartozói a következőt mesélték el: Khenpo Acsö halála előtt néhány nappal szivárvány jelent meg közvetlenül a kunyhója felett. Miután meghalt, szivárványok tucatjai voltak az égen. Khenpo Acsö a jobboldalán fekve távozott el. Nem volt beteg, úgy tűnt, semmi baja sincs, és az om mani padme hum mantrát ismételgette. A szemtanúk szerint, miután lélegzete megállt, testszíne rózsásra változott. Egyvalaki azt mondta, tündöklő fehér lett. Mindenki azt mesélte, ragyogni kezdett. Testét a sárga szerzetesi köntösébe burkolták, és a napok múlásával látták, hogy a test csontjai a köntös alatt lassan zsugorodtak. Gyönyörű, titokzatos zenét is hallottak, amely az égből szólt, és illatszerek illatát érezték. Hét nap múlva eltávolították a sárga köntöst, és nem volt test alatta. Láma Norta és még néhányan elmondták azt is, hogy halála után Khenpo Acsö megjelent nekik látomásokban és álmokban.

tashi_lamo_rainbow_body_1100x750-634x432.jpg

Tashi Lamo, egy másik tibeti szerzetes összezsugorodott teste halála után

Steindl-Rast atya szerint „új fényben kell megvizsgálnunk ezeket az intézményeket és gyakorlatokat, hogy az emberiség számára mélységes igazságokat tudjunk újra felfedezni az emberi tudat kiterjedéséről, és az emberek képességeiről.” Majd folytatja: „szeretnénk elérni, hogy egy tiszteletteljes módon befoglalhassuk e gyakorlatok egy részét a mi saját nyugati bölcseleti és vallási hagyományunkba.”

A kutatócsoport azt tervezi, hogy a kutatás területét kiterjeszti a tibeti kultúra határain túlra, hogy összehasonlíthassák a szivárványtest jelenségét Jézus Krisztus feltámadásával. „Tudomásunk szerint – mondja Tiso atya – a legtöbb keresztény szent teste nem tűnt el, és nem zsugorodott haláluk után. A katolikus és ortodox kereszténység magas megvalósulást elért szentjei az inkorrupció irányába látszanak hajlani, vagyis a testük nem indul bomlásnak a haláluk után.”

padrepio-1024x683.jpg

Pio atya romlatlan teste

Azonban, teszi hozzá, testbeni fölemelkedést említenek a bibliában és más hagyományos szövegekben Énokkal, Máriával, Illéssel és feltehetően Mózessel kapcsolatban.

Ez a kutatás a halál utáni élet, a halhatatlan lélek és az újjászületés ősrégi kérdéseivel foglalkozik. Továbbá azt mutatja meg, hogy Jézus Krisztus feltámadása nem volt egy elszigetelt eset, hanem minden ember számára elérhető példaként ragyog.

Mind Tiso atya, mind Steindl-Rast kihangsúlyozza, hogy ezek a tapasztalatok csak magasan fejlett egyénekre érvényesek, akik az együttérzés és szeretet megtestesülései. Azt a következtetést vonják le, hogy ezek a kvalitások – lelkiismeret és tudatosság – a fejlődés mozgatóerői. „Remélem, hogy a szivárványtest kutatása jobban ráébreszt bennünket e lehetőségre” – mondja Steindl-Rast.

giat-minh-bang-chung.jpg

Lama Acsuk. 2011-ben távozott el. Teste 180 cm-ről egy ujjnyi méretűre zsugorodott. Ezt az egyszerű fotót egy tanítványa készítette a mesteréről. A kép készítése közben élőben ezek a jelenségek nem látszódtak.

Shamar Rinpocse hamvasztási ceremóniája, 2:44-től feltűnnek az égen a szivárványok

A szivárványtesttel kapcsolatban Tiso atya és csapata reméli, hogy tanúja lehet az egész jelenségnek, és tudományosan dokumentálhatja is azt, miközben lejátszódik.

„Az a fontos, hogy tágítsuk a szemléletünket arról, hogy mit hiszünk lehetségesnek. Fel akarjuk fedezni, vannak-e módok a szellemi gyakorlataink kifejlesztésére, amelyek még ha nem is vezetnek el bennünket a szivárványtest személyes átéléséhez, elvezethetnek a legmagasabb képességeink valamely más megnyilvánulásához.”

A szöveg forrása

komment
2020. január 02. 14:29 - TheMagician

Titokzatos yogi maradványaira leltek a Himalája egyik eldugott barlangjában

fc6-01.jpg

Ezt a meditációs pózban ülő csontvázat 2013-ban találták egy kelet-tibeti barlangban. Noha a yogi nem érte el a spirituális realizáció legmagasabb szintjét jelző, úgynevezett szivárványtestet (azaz a teste nem zsugorodott össze vagy tűnt el), az egyenes testtartást és a meditációs kéztartást a halál pillanatában is képes volt megőrizni, ami magas szintű megvalósítási fokra utal.

Ez az egyfelől hátborzongató, másfelől a szellemi megvalósításhoz hitet adó kép adjon erőt kedves követőinknek az elkövetkező évben!

A Mágus

komment
2019. december 04. 17:06 - TheMagician

Yoga és a démonok, avagy egy közfelháborodás margójára

sorcerer.jpg

Az elmúlt napokban bizonyos mértékben magam is tanújává váltam annak a szinte elképesztő méreteket öltő közfelháborodásnak, amelyet egy hazánkban jelentős számú hívet számláló, teológiai megközelítését és gondolkodásmódját tekintve leginkább a neoprotestantizmus és a karizmatikus mozgalom köreibe sorolható, önmagát keresztény princípiumokon állónak valló vallási szervezet vezető lelkésze indított útjára azáltal, hogy napjaink egyik legdivatosabb mozgásformáját, a köztudottan keleti történeti és filozófiai gyökerekkel rendelkező jógát helyezte a karizmatikus keresztények körében oly gyakori kirekesztő és ítélkező tendenciák kereszttüzébe. A kérdéses személy állítása szerint a jóga nem más, mint egy természetfeletti szellemi tartalommal rendelkező tevékenység, amely a mozgás által démonokat idéz meg, illetőleg a jógát gyakorló személy egy eleve démonok tiszteletére rendelt rituális cselekményt végez. A különféle fórumokon böngészvén érvek és ellenérvek meglehetősen széles és változatos köreit nyílott alkalmam figyelembe venni, és többek között ezen tapasztalataim késztettek arra, hogy a témakörben magam is megnyilatkozzam, felvillantván azt a fajta álláspontot, amelyet az általam képviselt tradíció és hagyományvonal fogalmaz meg a kérdés kapcsán.

Önmagamat tradicionális ihletettségű gondolkozónak vallom, és mint ilyen, egyfajta gnosztikus irányultságú szellemi és metafizikai utat követek, amely bár esetemben elsődlegesen a gnosztikus kabbalah talaján áll, ám mindezen túlmenően mégis olyan forrásokhoz kötődik, mint a hindu, buddhista, bön és taoista hagyományvonalak. Ilyetén minőségemben úgy gondolom, szavam talán megfontolásra méltó szempontokat nyilváníthat meg, amelyek valamelyest tisztábban engednek majd látni a kérdés tekintetében.

Írásomat a kérdéses pásztor vallási, világnézeti és amennyiben lehetséges így fogalmaznom, akkor szellemi hovatartozásának feltárásával szeretném kezdeni. Ezen a ponton fontos megjegyeznünk, hogy tradicionális értelemben sem a neoprotestantizmus, sem pedig a különféle újkori keresztény-karizmatikus vonalak nem tekinthetőek a kereszténység hiteles, tradicionális értelemben is elfogadható ágazatainak. A hagyományos és történetileg hiteles, tehát az osztatlan Egyház első hét egyetemes zsinatának tanítását követő kereszténység (bár ennek a feltételnek alapvetően nem felel meg, ám mégis a kereszténység tradicionális ágazataihoz sorolható a római katholicizmus is) hitelveit és teológiai alapjait eredeti értelmükből erőteljesen kiforgatva, eltorzítva, és a hangsúlyokat jelentős mértékben átrendezve képezik le híveik számára, a keresztény Gnózis hagyományai által képviselt szellemiséget pedig legalább annyira démoninak tekintik, mint a fentebb említett jógát. Ezekre a közösségekre és felekezetekre jellemző, hogy a Bibliát egyfelől bizonyos kérdések kapcsán gyakorlatilag szó szerint értelmezik, míg más, ugyancsak fontosnak és lényegesnek nevezhető aspektusok tekintetében kényük és kedvük szerint átfogalmazzák és megforgatják. Ezen tendenciák lehetővé teszik számukra azt, hogy a tőlük idegen jelenségeket és megnyilvánulásokat démoni jelleggel ruházzák fel, míg a számukra kedves, ám valójában a keresztény tradíció szellemiségével homlokegyenest szembemenő tényezőket üdvösnek és üdvözölendőnek nevezzék ki. Ilyetén módon például az anyagiakban történő gyarapodást és a pénzbeli vagyon megszerzését úgy tekintik, mint Istennek kedves cselekedetet, hitük szerint ugyanis az Isten bőségesen, anyagi értelemben is megjutalmazza az Őt tisztelőket. E szerint a nézőpont szerint nem kevesen közülük úgy tartják, hogy míg az anyagi vagyon gyarapodása annak a jele, hogy az Isten előtt kedves az illető személye, addig a szegénységet, szerencsétlenséget és betegséget alapvetően büntetésnek tekintik, amellyel az Isten az előtte érdemteleneket sújtja. Mindez azonban a keresztény tanoknak borzalmas mértékű, a nem-értést teljes valójában megnyilvánító kiforgatása, amely ráadásul teljes mértékben szembe megy mindazzal, amelyet a keresztény hagyomány mindig is vallott.

További tisztázásra ad alkalmat annak kijelentése, hogy bár a kérdéses személy önmagát pásztornak, sőt mi több az általa képviselt szervezet vezető lelkészének tekinti, sem tradicionális értelemben, sem pedig a létrendben betöltött állapotának vonatkozásában nem tekinthető papnak, azaz nem képes szakerdotális és pontifikális erőket megnyilvánítani. Mindennek a tiszta kijelentése azért elsődlegesen fontos számunkra, mert az illető szavai ilyetén módon nem tekinthetőek metafizikai és spirituális értelemben megbízható és hitelt érdemlő megnyilvánulásoknak. Vallásos érzületű megnyilvánulásainak keretein belül rendre összekever és helytelenül, pontatlanul használ olyan fogalmakat, amelyeknek eredeti jelentésével és jelentőségével alapvetően nincsen tisztában, illetőleg mivel létrendi értelemben minden kétséget kizáróan nem áll a papi létállapot fokozatán, így spirituális és metafizikai kérdésekben megnyilvánított gondolatainak nem lehetséges hitelt tulajdonítanunk. Kétségtelenül nem érti, mert nem is értheti azt, amelyről a jóga kérdését illetően beszélni szándékozott.

Lényeges pont továbbá, hogy a kérdéses személy nevével fémjelzett szervezet eseményein jellemző módon olyan tevékenységeket végeznek, amelyet bár ők maguk a Szent Lélek által történő csodálatos megérintettségnek, eltöltöttségnek és gyógyulásnak neveznek, ám valójában démonológiai szempontból jelentős aggodalomra adnak okot. Amennyiben a Szent Írásokat vesszük alapul, néminemű kutakodást követően nyilvánvalóvá válhat számunkra, hogy a Szent Lélekkel való találkozás sohasem jár idegrángásokkal, vonaglással, illetőleg hisztériás állapotban történő rohangálással, hanem mindig egyfajta transzcendens és letisztult, emelkedett tudatállapotot eredményez. Azok a fajta történések, amelyek a kérdéses szervezet háza táján a Szent Lélek megnyilvánulásával kerülnek összemosásra, minden egyes valódi és autentikus keresztény egyház szemében démoni befolyásoltságként kerülnek elkönyvelésre. Hilarion Alfeyev orosz orthodox metropolita zseniális munkájában (A Hit Titka) komoly teológiai megalapozását adja annak, hogy miért is nem tekinthetőek ezek az alkalmak a Szent Lélek látogatásainak, és miért is esnek a démoni megszállottság kategóriájába. (Tegyük hozzá a teljesség kedvéért: a spirituális megtapasztalásoknak különféle külső jelei lehetségesek, amiket első ránézésre, illetve az avatatlanok számára nem mindig egyszerű megkülönböztetni a démoni megszállottság vagy a pszeudorealizáció jeleitől.)

Beszéljünk a továbbiakban arról, méghozzá meglehetősen provokatív jelleggel, hogy vajon található-e valamilyen igazság a kérdéses személy szavai mögött, azaz hogy tekinthető-e a jóga bármilyen mértékben démonidézésnek, ugyanis a válasz azért nem annyira egyszerű, mint ahogyan a legtöbb vélemény állítja. Ebben a tekintetben mindenképpen különbséget kell ugyanis tennünk a jóga, mint az egyik legnépszerűbb nyugati mozgásforma, valamint a yoga, azaz a szellemi megvalósítás útja között. Egy egyszerű, ámde mégis szemléletes példát találván azt mondhatom, hogy a jóga, mint mozgásforma, és a yoga, mint szellemi út úgy aránylanak egymáshoz, mint a vasárnapi kereszténység és az ünnepnapi templomba járás a keresztény aszkézishez és misztikához. Míg előbbi egyfajta felületes váz, külsőség, amely a jobb közérzet elérése érdekében gyakorolható, és amely voltaképpen bármennyire gyakorolt és hangoztatott is, még nem tett senkit sem szellemi értelemben megvalósítottá, addig utóbbi egy hiteles és tradicionális megvalósítási út, amelynek keretein belül az önfeladás és az Istenséggel való találkozás élménye válik realizálhatóvá. Egyszerűbben fogalmazván tehát azt lehet mondani,  hogy a jóga, mint hétköznapi mozgásforma  nem több, és nem is kevesebb, mint a jó közérzet és egészség érdekében végzett, egyszerű tornagyakorlat csakúgy, mint a vasárnapi templomlátogatás. Ezzel szemben azonban a yoga mint tradicionális megvalósítási út voltaképpen minden más, csak nem a hétköznapi értelemben vett egészség és jó közérzet elérése céljából történő fáradozás. Tényként könyvelhető el, hogy a kérdéses személy ennek a fontos különbségtételnek egyáltalán nincsen tudatában, ugyanis ellenkező esetben bizonyára nem gyanúsítana démoni jelleggel egy alapvetően ártatlan gimnasztikus mozgásformát, ám a valósághoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy ezzel a fent említett különbséggel még a jógát rendszeresen gyakorló személyek túlnyomó többsége sincsen tisztában, legalábbis a megnyilvánulások jelentős részéből ez tűnik ki számomra.

A jóga és a yoga között ugyanis alapvető különbség húzódik meg, és

a legtöbb, önmagát jóginak és jógininak valló személy voltaképpen egyáltalán nem yogi és nem yogini.

A yoga transzcendens vonatkozásában ugyanis valóban démonidézés folyik, amelytől a kérdéses pásztor valóban jobban teszi, amennyiben óva inti híveit, ugyanis az eseményeit látogató személyek zöme valóban alkalmatlan lenne egy tradicionális értelemben vett yoga-ösvény bejárására. A yoga, mint metafizikai megvalósítási út ugyanis valóban azt a lényegiséget hordozza magában, hogy a folyamat alatt az aspiráns egyre és egyre, újabb és erősebb „démonokat” idéz meg, amelyekkel szemben egyfelől a saját autonómiáját igyekszik megőrizni, másfelől pedig felettük hatalmat kíván szerezni. A démon ugyanis természetéből fakadóan kétféle lehet, így beszélhetünk a pusztító, ártó szándékkal bíró kakodaimon, valamint a segítő, pozitív szándékkal rendelkező agathodaimon kategóriájáról. A hozzájuk kapcsolódó goethia, azaz démonomágia lényege éppen abban áll, hogy a mágus olyan erőket idéz meg, amelyeket még nem birtokol a saját erőiként, ezért azok külső lények (heteron erők), azaz különféle démonok formájában jelennek meg. A mágikus operáció célja, hogy ezek felett a lények felett hatalmat szerezzen az aspiráns, azaz képessé váljon az ő saját erőiként (auton erők) mozgatni őket. Praktikus módon mindez úgy fest, hogy a szellemi út során egyre és egyre hatalmasabb belső erőket idézünk meg. Például olyan szellemi feladatokat adunk magunknak, amelyeknek a megoldása által különféle jártasságokat és képességeket szerzünk meg, azaz egyre és egyre nagyobb démoni (heteron) erőket invokálunk, amelyek felett uralmat szerzünk, tehát saját erőinkké (auton) tesszük őket. Ennek a folyamatnak az alacsonyabb fokozatain például kísérletet teszünk a gondolkozásunk uralására, egyre bonyolultabb gondolati struktúrák megteremtésére, fenntartására és végül elengedésére, avagy az érzelmekkel és érzésekkel végzett gyakorlatok során megkíséreljük elérni, hogy azt érezzük, amit akarunk és ne érezzük azt, amit nem akarunk. Mindezek csupán egyszerű és felületes példák, azonban meglátásom szerint jól rámutatnak annak lényegére, hogy miként is értelmezik a yoga útját azok, akik igazi yogi és yogini mivoltukban ezt az utat járják. (Természetesen az eléggé sokféle irányzatot, szemléletet és módszert felvonultató yoga ezen meghatározása csak nagy általánosságban írja le az ilyesfajta megvalósítási utak lényegi természetét.)

Az erők megidézése során szükséges tekintetbe venni, hogy nem szabad egyszerre túlságosan nagy erőkhöz nyúlnunk, hanem mindenkor a fokozatosság elve számít irányadónak. Ellenkező esetben könnyen előállhat azon probléma, hogy az újonnan megidézett erők a mágus ellen fordulnak, esetleg szét is tépik őt. A spirituális utazás ugyanis veszedelmes vállalkozás, amelyen a gyakorlatlanok könnyedén elveszhetnek, így valamilyen szempontból még akár megokoltnak is tekinthető a kérdéses pásztor azon törekvése, hogy híveit ezektől az utaktól távol tartsa. A különféle karizmatikus és neoprotestáns felekezetek ugyanis bővelkednek olyan személyekben, akiket egy metafizikai értelemben helyesen elgondolt szellemi út során megélt élmények valóban súlyosan megbetegíthetnek, esetleg akár valóban démoni megszállottságba taszíthatnak, így a keresztény pásztor bizonyos szempontból nagyon is jól teszi, amennyiben hívei közül senkinek sem javasol yoga-ösvényeket. Nyilvánvaló természetesen, hogy a lelkész lényegében semmit sem tud ezekről a fajta kérdésekről, és nemtudásának köszönhetően beszél a mozgásformáról akkor, amikor a yogát, mint spirituális utat próbálja megragadni. Bizonyos szempontból nézve nem mond ostobaságot, ám nemtudása mégis nevetségessé teszi őt akkor, amikor egy gyakorlatilag ártalmatlan mozgásformát próbál összemosni a valódi megvalósítás útjaival. (Tegyük hozzá: az ilyen, látszólag mozgásközpontú jógaórákon nagyon gyakran előfordul, hogy magukat mestereknek gondoló egyének félig, vagy még annál is kevésbé megértett tanmorzsákkal okítják, még potosabban, hülyítik hallgatóikat, és ennyiben ezek a fajta tornaórák is hordoznak némi veszélyt magukban, elsősorban létszemléleti értelemben, hiszen egy zavaros, nem megfelelően artikulált, New Age-szerű álvallás terjedésében működnek közre.)

Vizsgáljunk meg még egy rendkívül érdekes kérdést, ez pedig az úgynevezett démonűzések problematikája. Ilyen szertartásokat tudomásom szerint az ominózus szervezet is végez, megítélésük szerint kiemelkedő sikerességgel. Még azoknak számára is, akik a szolipszizmus filozófiai alapvetéseit nem ismerik, avagy ismerik, de nem fogadják el érvényes valóság gyanánt, alapvetően feltűnhet azon jellegzetesség, hogy a démonűzés folyamata során elsődlegesen a kakodaimon és a démonűző viaskodik, a megszállott személy pedig voltaképpen igencsak csekély jelentőséggel bír a folyamat során. Tudvalevő továbbá azon jellegzetesség, hogy a megszállotton keresztül megszólaló démon azzal próbálja meg mintegy elijeszteni a démonűzést végző személyt, hogy őt a saját bűneivel, gyarlóságaival és mulasztásaival vádolja meg, azaz a démon így mutat rá a démonűző hibáira és gyengeségeire. Valójában tehát arról van szó, hogy a megszállott személyen keresztül a démonűzést végző voltaképpen a saját démonaival küzd meg, tehát azokat invokálja, szembesíti és győzi le, méghozzá meglehetősen fáradságos úton és módokon. Mindebből annyi lehet nyilvánvaló számunkra, hogy a kérdéses szervezet által végzett úgymond démonűzések lehetnek ugyan hatásosak, azonban a metafizikai és spirituális tudás hiányában tevékenykedő (és ebben a keresztény ágazatban csakis és kizárólag ilyenekről lehet szó) ördögűzők munkálkodása hosszú távon borzalmasan szörnyű és visszafordíthatatlan károkat okoz mindegyik résztvevő számára. Nem véletlen, hogy a keleti orthodoxiában démonokat legtöbbször a sztarec, azaz a szent ember űzhet ki, a római katholicizmusban pedig erre kiemelkedő tudással rendelkező papokat rendelnek. A démonokkal való bármiféle operáció ugyanis olyan mágikus és theurgikus művelet, amelyet csakis és kizárólag komoly szellemi potenciálok birtokában lehet és szabad csak végezni.

Sajnálatos módon a New Age ebben valóban vétkes, és legalább olyan mértékben, mint a tanulmányomban felemlegetett keresztény-karizmatikus és neoprotestáns közösségek. Számos New Age irányzat, kurzus és módszer foglalkozik különféle angyalinak nevezett entitások bevonzásával, megidézésével és megszólításával, ezt a fajta tudást pedig különféle hétvégi tanfolyamok keretein belül kínálják az arra felkészületlen és alkalmatlan jelöltek számára. Sajnos nem egyszer nyílott alkalmam figyelemmel kísérni, hogy miként váltak viszonylag jó szándékkal rendelkező személyek azoknak az erőknek az áldozatává, amelyeket rosszul, felkészületlenül és alkalmatlanul hívtak be az életükbe. Ilyen módon tehát a különféle yoga-ösvények valóban veszélyesek lehetnek, ám a rajtuk valóban következetes módon haladó kevesek általában ennek igenis tudatában vannak, és ebben a tudatban szentelik rájuk az életüket. A New Age mozgalmainak köszönhetően sajnos valóban nem kizárt, hogy veszedelmes módszerek és utak kerülnek olyan személyek látóterébe, akik egyáltalán nincsenek felkészülve rájuk, így a figyelmeztetés ténylegesen megalapozott lehet bizonyos mértékben, azonban a kérdéses megnyilatkozás esetében nagyon csekély az esélye annak, hogy a pásztor ezekre az ágazatokra gondolt. Mindezzel azt kívánom mondani, hogy bizonyos szempontból korántsem meglepő és oktalan az említett lelkészhez hasonló személyek aggodalma, azonban a fogalmak meg nem értése miatt ugyanakkor mégis olyan tevékenységeket bírál, amelyek köszönőviszonyban sincsenek sem okkult praktikákkal, sem pedig a démonidézéssel.

Napjainkban ugyanis a jóga, mint mozgásforma gyakorlatilag semmiféle kapcsolatban sincsen azzal a fajta tradicionális megvalósítási úttal, ahogyan mondjuk India egyes részein, avagy Tibetben gyakorolják. Újabb példát előrántván azt mondhatnám, hogy hasonlóképpen nincsen közük egymáshoz, mint ahogyan a potrohos luxusvadászokat a kényelmes lőállásból a sokszor külön az ő számukra „odarendelt” vadra rálövető vadászatnak sincsen köze ahhoz az ősi és emberhez méltó formához, amikor a vadász még késsel, lándzsával és esetleg íjjal állt ki, szemtől szembe a vad ellen. Ugyanígy egy divatos jógastúdióban, avagy az otthon kényelmében elvégzett, alapvetően inkább tornának számító jógagyakorlatnak sem lehet semmiféle kapcsolata a metafizikai megvalósítással, ilyetén módon pedig démonokat sem képes mozgósítani. Hasonlatos mindez ahhoz, amikor például valaki úgy próbál szakramentális liturgiákat végezni, hogy nem érhetőek tetten esetében a szükséges papi potenciálok. Hiába végzi el szinte színpadias tökéletességgel ugyanazokat a mozdulatokat, és hiába ejti ki a megfelelő szavakat, szakrális és theurgikus értelemben nem fog történni semmi sem. Előző példánk vadászát persze ettől függetlenül még érhetik kellemetlenségek, példának okáért meghúzhatja a lábát, miközben felmászik a magaslesre, agyon is csipkedhetik a szúnyogok, azonban minden valószínűség szerint nem fogja vaddisznó, farkas, avagy medve széttépni. Ilyetén módon egy békésen jógázó személynek sincs mitől tartania, hiszen ő maga inkább jógagyakorlat-szerű mozgásformát végez, illetőleg olyan tornagyakorlatokat folytat, amelyek tartalmaznak ugyan jóga-szerű elemeket, azonban a valódi yoga praxisától igazán távol állnak. (Létszemléleti értelemben azonban továbbra is támadásoknak lehet kitéve – jóllehet, ez a modern világ szinte minden más területén is így van.)

Összefoglalván a fentebb kifejtetteket azt mondhatom, hogy bár a pásztor részéről minden valószínűség szerint a fogalmak markáns összemosása és a nemtudás megnyilvánulása érhető tetten a jógáról való megnyilatkozásban, azonban szavait bizonyos szempontból érdemes végiggondolnunk, főként abban az esetben, amennyiben mi magunk a metafizikai megvalósítás autentikus útjain járunk, avagy ilyen utak bejárására készülünk, itt ugyanis valódi démonokat idézünk meg, és valódi küzdelem történik, amely által hatalmat igyekszünk nyerni ezek felett a lények felett. A pásztor bizony jól tette, amennyiben felkészületlen és tudatlan követőit óva intette ezektől a szellemi utaktól, ugyanis ezek valóban nem nekik valóak, azonban a tudatlanság és a fogalmak összemosása által mégis nevetséges helyzetbe hozta önmagát és egész közösségét azáltal, hogy egy olyan mozgásformával kapcsolatban tett értelmetlen kijelentéseket, amely napjainkban már egyáltalán nem áll kapcsolatban azzal az úttal és módszerrel, amelyről a nevét kapja. Jógázni rengetegen jógáznak, azonban a yoga útját csupán olyan kevesek követik, akik valóban erre az útra tették fel egész életüket, és ennek okán tudomásuk van a rajta leselkedő veszélyekről is, ezeket pedig teljes tudatossággal vállalják, sőt mi több, egyenesen keresik is.

Németh Dániel
(író, vallásfilozófus)

Felhasznált forrásanyag:

Dr. László András: Mágia és megvalósítás, előadás, 1995.
Dr. László András: Tradicionalitás és létszemlélet, 1995.
Tau Malachi: Kabbalah Útmutató (ford.: Németh Dániel), 2019.
Yliaster Daleth: Élő mágia, 2001.

komment
2019. november 20. 15:11 - TheMagician

Áldott vagy, aki a (saját) mélységeidbe tekintesz…

duomo-baptistry-ceiling-jesus.jpg

Újabban meglehetősen nehezen veszem rá magamat bárminemű írásmű formába öntésére, amely jelenségnek kézzel fogható, jobban mondva néven nevezhető okait is meg tudnám nevezni. Minderre azonban jelenlegi „elmélődésem” során nem kívánok kitérni, elvégre, mint ahogyan a jól ismert passzus is oly találóan meginvitálja: „Ideje van…”, méghozzá mindennek a maga jól meghatározható és tetten érhető ideje. Mostanság inkább a csendes magamba mélyedéssel telnek napjaim… Önmagamba, mint ahogyan azt a magam egyszerű módján képes lehetek meghatározni. A Belső Titkok Világa, amelybe életem során oly sokszor volt már alkalmam betekinteni, mostanság oly ambivalens módon viseltetik irányomba: hol elfogadó, hol az elutasítást a borzalmakig fokozván mutatkozik elképesztő mértékben kirekesztőnek. Ennek is oka van – a Gnózis Útján járók bizonyára pontosan ismerik mindazt, amiről szólni szeretnék.

„Áldott vagy, Aki a mélységekbe tekintesz, és a kerubok felett trónolsz” – így tartja a zsoltár, mi pedig hogyan lehetnénk képesek vitába szállni e kijelentés legmélyebb misztikájával? Mindenek Oka és Célja, Kezdete és Vége, Forrása és Torkolata… Üresség és Mélység… túl van a „valamiségen”, s azt mégis teljes valójában átitatja és áthatja. A vallások megfelelő kifejezés híján Istennek, Atyának, avagy Mindenhatónak nevezik. Esetleg az Allah, Brahman, avagy a Yahweh néven emlékeznek meg Róla. A maguk módján valamennyien kétségtelenül méltóak a Végső Valóság megszólítására, ám mégis mindannyian oly kevésnek és jelentéktelennek bizonyulnak, amennyiben e Valóságon Túlonnan Létező megérintésére tennénk kísérletet általuk. Ezen a ponton ugyanis megáll a teológia, megtorpan a filozófia, az emberek alkotta dogmák pedig nevetségessé teszik önmagukat, amennyiben e Fátyolon belülre akarnának kerülni. Az Üresség Szívébe lépve, ahol a szó megszűnik, az értelem önnön vereségét belátván, legyőzötten fejet hajt, az okoskodás pedig elenyészik, már csupán a Gnózisra hagyatkozhatunk, mint egyedüli iránymutató fényforrásra. Arra a direkt, személyes és misztikus, tapasztaláson alapuló Tudásra, amelynek a hit csupán előszobája, és amely nem szerezhető meg anyagi ellenszolgáltatás fejében, hatalmi érdekek nyomán pedig nem ejthető fogságba. A Lélek Tudása ez… azé a Léleké, amely egy ponton megpillantja saját Forrását. Ebben a Pillantásban nem létezhet soha többé semmifajta kétely, kétség, avagy kétségbeesés, e Találkozás során a Pillanatban feloldódik tér, idő és végzet. A Lélek azzá válik, Ami. Nem valamivé, és nem is semmivé, elvégre, akárcsak a Végső Valóság, a maga teljes valójában Ő maga is túl van mindennemű meghatározottságon. A megkötözöttségeken, téves azonosulásokon, tévedéseken, érdekeken és értékeken túl létezik a Fény, amely természetéből fakadóan tartalmazza az egészet. Azonban nem az egyes alkotórészeknek összességeként, hanem az ezeket misztikus módon önmagában feloldó valóságként határozható meg. Jobban mondva, még így sem határozható meg, elvégre amennyiben bármiféle módon meghatározható lenne, abban a pillanatban rögvest meg is szűnne Végső Valóságnak lenni.

A materiális ember „hiszem, ha látom” attitűdjét a magam világában így fordítanám meg: „ha látom, nem hiszem”. Az emberek folyamatosan istenképeket jelenítenek meg önmaguk belső világában, hogy a Végső Valóság számukra megragadhatóvá váljék, és ezzel lényegében nincsen semmiféle baj. A probléma azon a ponton veszi kezdetét, amikor az ember tudatosan vagy tudattalanul egyenlőségjelet tesz a Valóságos Isten és a saját istenképe közé, amely legyen bár a lehető legtökéletesebben kidolgozott, és egy adott vallás valamennyi dogmájának megfelelő, végső soron mégiscsak istenkép marad. Fülöp Evangéliuma a következő módon ragadja meg a kérdést: „Az emberek isteneket teremtenek, majd imádni kezdik a teremtményeiket. Mennyivel inkább helyénvaló lenne ezeknek az isteneknek imádniuk az embereket, mint tulajdon teremtőiket.” (Szabad fordítás tőlem.) Amikor ugyanis önmagunk számára leképezünk egy istenképet, akkor voltaképpen nem teszünk mást, mint megteremtjük azt a saját, belső Univerzumunk számára. Sokan minderre azt nyilatkoznák válasz gyanánt, hogy az ő Istenük nem saját maguk által teremtett tényező, hanem ugyanaz a valóság, amelyben egy-egy vallás keretein belül emberek milliárdjai hisznek és hittek hosszú évezredek során át. Mindebben a maguk szempontjából persze igazuk is van, azonban ebben az esetben felvetődhet az a probléma, hogy bár az adott istenkép valóban ősi, és valóban sokak által megvallott és követett valóság, ám mindez sok esetben valójában nem jelent mást, mint hogy az adott istenképet már régen kidolgozták, és aztán viszonylag sokan át is vették, mint imádatukra méltó jelenséget. Ettől függetlenül azonban ugyanúgy ember által kreált gondolati tartalom marad, függetlenül attól, hogy sokan és régóta osztoznak benne. Amennyiben az istenkapcsolat nem élő tapasztaláson alapul, voltaképpen üres váz, pusztán teológiai, esetleg, a fejlettebb esetek tekintetében különféle dogmatikai tévutakba belevesző teozófiai fejtegetés marad. Hiába teszünk kísérletet valamilyen módon az Istenség elképzelésére, megragadására és leképezésére, és hiába vesszük át valamelyik már meglévő rendszer istenképét, mindettől függetlenül az adott istenképet végső soron csupán mi magunk imagináljuk, a magunk erősen korlátozott és korlátolt módján.

Mindezen fentebb megfogalmazott gondolatmenet talán túlságosan is erőltetettnek és degradálónak tetszhet, ezért menthetetlenül rászorul némi pontosításra és további kifejtésre részemről. A kabbalisták és egyéb gnosztikus bölcsek tanítása szerint az istenkép valójában a Végső Valóság azon kegyén alapul, hogy hajlandónak mutatkozik kilépni a maga megragadhatatlanságából, mindezt pedig azon okból teszi, hogy a korlátolt emberi tudat számára megragadhatóvá váljon. Az ember ugyanis alapvetően rászorul arra, hogy képes legyen valamilyen módon a saját tudata által megragadni, és önmagán belülre vonni az Istenség reprezentációját. Mindaz, ami leképeződik a tudatban, a magunk számára létezővé válik, ami pedig képtelennek mutatkozik a leképeződésre, az azon a ponton a mi számunkra valójában nem is létezik. Sokak számára az Istenség sem kivétel ezen folyamat alól, így tehát a Végső Valóság csupán akkor válik számunkra létezővé, amennyiben azt képesek vagyunk önnön tudatunkon belülre emelni, és valamiféle reprezentációt alkotni róla. Ez persze jelenlegi állapotunkban lényegét tekintve kikerülhetetlen folyamat, azonban ennek ellenére sem szabadna megfeledkeznünk arról, hogy mindez csupán egyszerű teremtés. A saját tudatunkat használva teremtjük meg az Istenség mentális leképeződését a tudatunkban, ez azonban nem válik ettől még valóságos Istenné, már pusztán azon okból kifolyólag sem, hogy amit megteremtünk, az nem lehet maga a Teremtő, Ő ugyanis a maga teljes valójában nem más, mint Teremtetlen Fény.

Sokunk, illetőleg talán a legtöbben ott tévesztjük el a célt, hogy a magunk saját tudatában leképezett istenképet egy az egyben azonosítjuk magával az Istennel, amely azonosításunkat aztán a magunk korlátolt módján különféle bölcseleti, illetőleg rosszabb esetben dogmatikai fejtegetésekkel igyekszünk alaposan körülbástyázni. Innen pedig már mindösszesen egyetlen lépést jelent, hogy hajlamossá váljunk a magunk imigyen kreált istenképét másokra ráerőltetni, már csupán azon téves vélekedésből fakadóan, hogy amiben sokan hisznek, az bizonyára nem lehet valótlan. A tévedés továbbá amiatt is válhat egészen tragikussá, hogy mindeközben megfeledkezhetünk arról az alapvető igazságról, hogy ami az ember számára megragadható és behatárolható, az nem lehet egyúttal megragadhatatlan és határtalan. Azok, akik teljes mértékben bizonyosak abban, hogy ismerik a saját istenüket, valójában csupán annyit mondhatnak el magukról, hogy viszonylag részletes és jól körülhatárolt istenképet festettek a tudatukban önmaguk számára (avagy átvettek egyet valamelyik vallásból), azonban ettől függetlenül még nem válnak képessé az Igaz Ismeret befogadására. Bármennyire is tökéletes másolat ugyanis egy arckép, vagy portré, a képen ábrázolt valaki sohasem válik egy az egyben az ábrázolás tárgyává. Ezt mindenképpen szükségesnek mutatkozik megértenünk, amennyiben a Gnózis Útján kívánunk járni. Emberként szükségünk van az Istenség mentális reprezentációjára ahhoz, hogy Hozzá közeledni tudjunk, azonban sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez a képmás csupán részleges és erősen korlátozott mértékben képes csupán lefesteni a Végső Valóságot.

A Kabbalah tanítása nagyon találóan mutat rá erre a fajta különbségtételre akkor, amikor Ain, Ain Soph és Ain Soph Aur viszonyáról beszél, amelyet a partzufim (személyek) irányában nyilvánít meg. Eszerint az Istenség legvégső megnyilvánulása Ain, azaz Üresség. Nem valami és nem is semmi, elvégre túl van mindennemű megragadhatóságon és megfogalmazhatóságon. Ain Soph már valamelyest egzaktabb, leképezhetőbb természetességgel bír, azaz a Határtalanság és Végtelenség kifejezésekkel írható le. Ain Soph Aur, a Végtelen Fényesség az Istenség első olyan megnyilatkozási formája, amely már általunk, emberek által is tetten érhető, ez azonban a maga természetéből fakadóan személytelen. Az Isteni Személyiségek (partzufim) jelentik azokat a megszemélyesített tartalmakat, amelyek által az Istenség megmutatkozik az emberek tudata számára. Ilyen módon válik az Isten egyszeriben Atyává, Anyává, Fiúvá, Leánnyá, Vőlegénnyé, Menyasszonnyá és Szent Szellemmé, és ilyetén módon ragadható meg és képezhető le általunk. Ezeket a Személyiségeket az Isteni Kegyesség szüli, amely által a Mindenség úgymond lekorlátozza Önmagát, hogy megismerhetővé váljon számunkra. Így hatol be a tudatunkba, és így válik megnyilvánulóvá számunkra. Ezek azonban csupán képmásai, aspektusai maradnak a Végső Valóságnak, nem pedig a Végső Valóság maga. Alapvetően hibát követnénk el akkor, ha megtennénk az egy az egyben való megfeleltetést az Istenség Valódi Természete és a különféle Személyiségek között.

A Gnosztikus Út azonban a Mélységbe vezet, a Végső Valóság ugyanis csupán ezekben a Mélységekben tapasztalható meg. Hol is rejlenek valójában ezek a Mélységek? Az emberek gyakorta elkövetik azt a hibát, hogy a Mélység meghatározásában megmaradnak a különféle felületes megfeleltetéseknél, és arra a döntésre jutnak, hogy a Mélységekbe lépni egyet jelent azzal, hogy csöndesebbé, összeszedettebbé, erkölcsösebbé és szerényebbé válunk, esetleg mélyebben imádkozunk, avagy elmélyítjük liturgikus és rituális életünket. Mindez persze fontos és kihagyhatatlan lépés, azonban gnosztikus szempontból még nem állhatunk meg ezen a ponton. Ebből a szempontból ugyanis a Mélységbe lépni nem jelent mást, mint hogy valóban és teljesen önmagunk legmélyebb belsejébe szállunk, ahol is valójában Önmagunkat találjuk. Itt, és csakis itt érhetjük tetten Azt, Ami felette áll mindennemű emberi okoskodásnak és vizsgálódásnak, ugyanis ebben a Legmélységesebb Mélységben lelhető fel az a pont, ahol az én és az Ő között… jobban mondván az Én és az Ő között mindennemű megkülönböztetettség, különbözőség és különbségtétel megszűnik. Ez maga a Krisztusi állapot, Messiási Létezésmód, amelynek megélése által válik kimondhatóvá az Örök Misztérium: „Én és az Atya Egyek vagyunk.”

Erre a pontra eljutni… a vallások szerint merőben istenkáromló és eretnek gondolat, a gnóziskeresők számára azonban Út és Cél önmaguk teljes valójában egyben. Ez az a pont, ahol már nem imaginálom az Istenséget a különféle Személyiségek és Istennevek által, hanem együtt lélegzek, létezek és mozdulok Vele. Olyan különleges állapot ez, ahol már nincsen szükség arra, hogy bármilyen módon megnevezzük, vagy meghatározzuk Őt, hanem csupán csendesen tapasztaljuk ennek a Végső Valóságnak a közvetlen Jelenlétét. Erről nyilatkozott Shams Tabriz nyomdokain a Nagy Rúmi, amikor így beszélt: „Kerestem az Istent a templomban. Kerestem Őt a zsinagógában, és kerestem a mecsetben is, míg végül nyomára leltem a saját szívem rejtekén.” (Szabad fordítás tőlem.) Bár tudjuk jól, hogy ez a Jelenlét is végső soron csupán beinvitált és invokált jelenség, mégis számunkra a lehető legnemesebb leképeződése annak a Tiszta Fénynek, amelynek megtalálására és megtapasztalására egész gnosztikus utunkat odaszántuk. Amikor oly gyakran az a vád ér bennünket, hogy nem vagyunk képesek és hajlandóak egyik vallás keretein belül lehorgonyozni sem, és megnyilatkozásainkban különféle eretnek színezetű dolgokat állítunk, válasz gyanánt nem tartunk igényt többre, mint hogy a saját belső világunkkal való kapcsolatot megerősítvén félrevonulunk a további vitatkozásoktól, hogy Azt keressük, Ami számunkra mindezen felszínes és felszíni okfejtések és okoskodások felett áll.

Gnosztikus szempontból az Istenséggel való kapcsolat elmélyítésének egyetlen és mindenek feletti módszere, mint ahogyan erről már korábban is szót ejtettem, voltaképpen nem más, mint az önmagunk legmélyebb mélységeibe való alászállás, és az Isteni Titkok önmagunkban való fellelésének akarása. Sajnálatos módon a modern pszichológia ezt a fajta belső utazást becstelenítette meg azáltal, hogy a különféle fórumokon „önismeret” címszó alatt az erre vonatkozó hamis ígéretekkel kecsegteti a gyanútlan és tudatlan keresőt. Olyan tudást ígér, amelyet önmagunk belső megtapasztalásának és megismerésének útjaként kísérel meg busás összegekért áruba bocsátani, azonban a valóság az, hogy misztikus és metafizikai szempontból erre a fajta ajánlattételre semmiféle jogalappal nem rendelkezik. Az ugyanis, amelyet a pszichológia „önismeret” alatt ajánlani tud, voltaképpen csupán tünékeny árnyéka annak, amit a gnosztikus bölcsesség alapvetően a szó valós lényegén ért. A pszichológia rendszerint borzalmasan és önhitten büszke a saját eredményeire, azonban az általa személyiségnek és – horribile dictu – léleknek nevezett konstruktum voltaképpen nem több, mint amit a Kabbalah tudománya a nefesh behamit (földi lélek) szó alatt ért, és amelynek szintjét nem megismerni, hanem sokkalta inkább meghaladni szükséges. Amíg a pszichológia megelégszik azzal, hogy az emberek úgymond jobban érezzék magukat a bőrükben, eredményesebben tagozódjanak be a társadalomba és alkalmasabb módon képviseljék a saját érdekeiket embertársaikkal szemben, addig a misztikus hagyomány ennek a nefesh behamit lélekrésznek a teljes átnemesítésén fáradozik, és amely hagyománynak egyáltalán nem célja és része ez a fentebb felsorolt törekvésrendszer. Még borzalmasabb tévutat jelképez az az úgynevezett spirituális pszichológia, amely oly módon törekszik még szélesebb köröknek számára eladni önmagát, hogy spirituális tanok szilánkjait rejti el önmaga korrupt és torz rendszerén belül. Ez azonban nem több – és nem is lehet több – mint egyszerű ékeskedés, mégpedig idegen tollakkal. Még azt sem mondhatnánk, hogy ennek a területnek képviselői valamilyen módon felhígítják a misztikus tanításokat a pszichológiával való ötvözés által, ugyanis ezeknek a személyeknek a többsége még annyira sem ismeri azokat, hogy egyáltalán valamiféle felhígításukra vállalkozhatna. Felhígítani és közönségessé tenni csupán azt lehet, amellyel magunk már eredetileg rendelkezünk, mint ahogyan felvizezett bort sem lehet előállítani az eredeti, tiszta bor nélkül. A kérdéses személyek „tudománya” nagy vonalakban abban áll, hogy a spiritualitás és misztikus létélmény egyes fogalmait a saját szempontjaik szerint a nagy egészből kiemelvén és modernizálva megforgatván igyekeznek azokat alárendelni a saját nyerészkedésüknek. Mindezen törekvések persze olyan utakat jelentenek, amelyektől céltudatos gnóziskeresőként feltétlenül szükségesnek mutatkozik aktívan elhatárolódnunk. A Gnózis Útja ugyanis nem arra szolgál, hogy attól akár csak egy szemernyit is „jobban legyünk”, avagy eredményesebben állhassunk helyt a társadalomban, és ráadásul semmi esetre sem használható olyasfajta törekvéseink beteljesítésére, amelyek természetükből fakadóan a materialitáshoz tartoznak.

Amikor önmagunk mélyére szállunk, voltaképpen a megkülönböztetés és azonosulás útját járjuk, jelesül annak az útját, hogy fokról fokra megtanulunk különbséget tenni Én és nem-én, azaz Isten és nem-isten között. Egyre inkább felfedezzük önmagunkban azokat a vonásokat és jelenségeket, amelyek alapvetően nem az örökkévalósághoz tartoznak, és ezeknek megszüntetése által haladunk tovább utunkon, méghozzá azoknak az értékeknek irányában, amelyek az Isteni Minőségeket képviselik. A Gnózis Útja nem szalon-lelkiség, és nem is karosszék-spiritualitás, és természetéből fakadóan hiányzik belőle a különféle álspirituális és pszeudo-okkult csoportosulások arrogáns és önhitt okoskodása és agresszívan ostoba hőzöngése. A Gnózis Útja az az út, amelyet Louis-Claude de Saint-Martin a „Szív Útjának” nevez, azaz az Istenség és az Isteniség önmagunkban való meglelése és megélése, azaz az Istenséggel fokról fokra történő azonosulás. Ebben jelenik meg mindazoknak a törekvése, akik nem félnek a saját mélységeikbe tekinteni, mert gnosztikus szempontból egyedül ők nevezhetőek áldottnak. Paplovagi út ez, a szó legnemesebb értelmében véve, ugyanis nemcsak szent, de harcos ösvény is egyben, amely csupán pásztorbottal bajosan bejárható, amennyiben nem függ ott az oldalunkon a kard. Önmagunk legbelső mélységeiben ugyanis nem rózsaszín báránykák és kedves kis tündérkék lakoznak, hanem rendszerint igazi démonok és többfejű sárkányok, amelyekkel szemben igazán kevésre mehetünk a mainapság dívó álspirituális és divat-ezoterikus irányzatok iszonytató és émelyítő hurráoptimizmusával. Igazi és autentikus harcot vív a gnóziskereső, amelynek során sajnálatos módon nemhogy mesterrel, de még csupán egy valamire való adeptussal sem sűrűn fog találkozni, aki küldetésében segítené és elakadásaiban támogatná.

Napjaink gnosztikus világában ugyanis a legborzalmasabb éppen az a tény, hogy abban a tudatban szükséges odaszánnunk egész életünket a különféle mesteri potenciálok megnyilvánítására, hogy voltaképpen biztosak lehetünk abban, hogy sohasem fogjuk tudni elérni ezeknek a potenciáloknak az aktualizációját. Még egzaktabb módon megfogalmazván azt mondhatjuk, hogy olyan feladatra szenteljük oda létünket, amely gyakorlatilag megoldhatatlan… még pontosabban: olyan célért küzdünk, amely voltaképpen elérhetetlen. Mi azonban mégis kitartunk vállalásunkban, és nem kíséreljük meg beérni azzal, hogy a kívülről jövő megváltásban megnyugodván menthetetlenül visszazuhanunk és belesüppedünk a mindennapok langyosan szagló posványába. A ma gnóziskeresője a holnap szentje, légyen bár ez a szentség borzalmasan távol tőlünk. Áldottak ugyanis mindazok, akik nem félnek a saját mélységeikbe tekinteni, amely tekintetben aztán valódi kincsek tárulnak fel és kerülnek felszínre. A Gnózis Útja minden, csak nem kényelmes mezei piknik, és nem is kedélyesen végigtáncolt kirándulás, hanem a lehető legmagasabb csúcsok meghódítására induló expedíció… méghozzá hótalp és oxigénmaszk nélkül. Áldott vagy, aki a mélységeidbe tekintesz.

Németh Dániel

komment
2019. november 18. 21:57 - TheMagician

Yuval Noah Harari: Homo Deus – Kritika

harari-01.jpg

Yuval Noah Harari, korunk egyik legfontosabb gondolkozójaként aposztrofált, szinte vallásos áhítattal körülvett „sztárfilozófusa”, „sztártudósa” jelentős véleményformáló erővel bír az ember világban betöltött szerepét és az emberiség jövőjét érintő közfelfogásra. Érdemes lehet megvizsgálni, hogy az általa hirdetett – több világhírű könyv, számos publikáció és előadás fűződik a nevéhez –, a modern mentalitás által vonzónak érzett eszmék vajon milyen perspektívákat nyújtanak az azokban hívők számára.

Homo Deus című könyvében látszólag arra vállalkozik, hogy mintegy „objektíve” bemutassa a technoevolúció valószínűsíthető kifutási lehetőségeit az emberre és világunkra nézve. Az íráson a – történelmi kozmizmuson alapuló – (poszt-)transzhumanizmus eszmeisége ismerhető fel, mely szerint az ember önmagában előbb-utóbb törvényszerűen alul kell, hogy maradjon a technológiai fejlődés kitermelte új létformákkal szemben, a túlélés érdekében pedig egyetlen lehetősége, hogy ebbe az áramlatba beállva, a technológia produkálta új eljárásokkal (pl. genetikai tervezés), illetve eszközökkel (pl. bionikus testrészek, nanorobotok) terjessze ki képességeinek hatókörét – ami a legmerészebb dataista víziók szerint talán már így is kevésnek bizonyulhat a Homo sapiens megmentéséhez a mesterséges intelligenciák térnyerése folytán.

Ez a modell pusztán passzív elszenvedővé alacsonyítja a magasrendűnek vízionált új jövőt megteremtő tudományos folyamatokban részt venni képtelen és így az emberiség szinte teljes hányadát kitevő egyéneket: ha szerencséjük van, még életükben létrejönnek azok a feltételek, amelyek „örök” (meghosszabbított) életet biztosítanak számukra, ha nem, akkor így jártak – kivéve kezükből minden irányítást jövőbeli lehetőségeiket illetően. Az ezen elméleteket elfogadók pedig már maguk igénylik az újabbnál-újabb technikai vívmányokat mint a halál elfeledni próbált nyomasztó valóságának egyedüli – és tőlük független – megoldási kísérleteit, még nagyobb lendületet adva a világ egyre zaklatottabbá tételének, a „progresszió” fenntartásának. Adjuk ki kezünkből a kontrollt, de ha nem tesszük, előbb-utóbb úgyis bekövetkezik – sugallja a könyv úton-útfélen.

A mű kiindulópontja szerint az éhínség, járványok és háborúk nagyjábóli legyőzése után az emberiség előtt álló három új logikus cél a halhatatlanság, a boldogság és a megistenülés. E három fogalmat igen sajátságos módon értelmezi a szerző.

ynh.jpg

A halhatatlanság (1) számára az emberi élet időben való tetszőleges meghosszabbítását jelenti. „Egész pontosan nem halhatatlanok lesznek, inkább »nem halandók«. Istentől eltérően háborúban vagy balesetben ezek a szuperemberek is meghalhatnak, és semmi sem hozhatja vissza őket a túlvilágról. Tőlünk, halandóktól eltérően azonban az ő életüknek nem jár majd le a szavatossága. Ha nem tépi őket cafatokra egy bomba, vagy nem hajt keresztül rajtuk egy teherautó, a végtelenségig is elélhetnek. Aminek következtében valószínűleg ők lesznek minden idők legfélősebb emberei.” (24. oldal)

Márpedig, ami véget érhet, az valóban nem halhatatlan. Azzal, hogy – egy pillanatra eljátszva a koncepcióval – a biológiai testhez kötöttség korlátja a jövőben feloldódna és a könyvben vázolt egyik lehetséges jövőképként az „ember” szervetlen formában találná magát a Marson, az egyik függés alól csak egy másik alá kerülne. A halhatatlanság originális eszméje viszont ezzel éppen ellentétes, a körülményektől való teljes függetlenséget implikálja. A saját halál intenzív felismerése semmissé tesz minden olyan vigasztalást („kenyőcsöt”), ami 70 helyett 70 millió évet ígérve a problémát csak elodázná, de nem oldaná meg.

Az állandó földi boldogság (2) elérhetősége abból a feltevésből indul ki, miszerint a boldogság–boldogtalanság dualizmusának egyik tagja abból kiszakítható, önmagában megáll. Mintha beszélhetnénk feketéről a fehér hiányában. A szerző által idézett buddhizmus szerint a boldogság a szenvedés ellentétpárjaként úgyszintén nem rendelkezik önmagában vett pozitív érvénnyel, éppen ellenkezőleg, a felszámolandó „kifordultság” velejárója. Hiába állapítja meg helyesen, hogy az nem az objektív körülmények függvénye, a probléma gyökeréig való hatolás helyett végül is az „ember biokémiájának áttervezésében” véli felfedezni a permanens boldogság megvalósulását, hiszen az evolúció létrehozta ember (a mű szerint állat) állítólagos múltbéli fajfenntartó létküzdelmei folytán jelenlegi formájában alkalmatlanná vált e nem múlandó elégedettségre.

Megistenülésen (3) megközelítőleg egy olyan szuperember megalkotását érti, akinek mai szemmel nézve nagy hatalma van az anyagvilág, ezen belül önnön fizikalitása felett. Mivel ez egy vallási, metafizikai fogalom, ezért ottani jelentése után kutatva valami teljesen máshoz jutunk: soha és sehol nem az ember volt a megistenülés alanya, ennek apoteózisa egy bálvány istenítése. Kiragadva a kereszténység példáját, Krisztus egyenesen (helyesen értelmezendő) önmagunk, önmagam meggyűlölésére (Lk 14,26) szólít fel. Az az individuum ugyanis, akivel a lefokozott hétköznapi tudatosság önmagát azonosítja, nem más, mint korlát, aminek a teljes feloldása, meghaladása vezethet el a szóban forgó fogalomhoz a tradicionális doktrínák szerint, nem pedig speciális, „isteni” képességekkel való felruházása.

A könyv szemléletét az absztrakció szóval lehetne leginkább jellemezni. Az a rátekintés, ahol kívülről befelé pillantva önmagamat pusztán E/3 személyként, csak mint objektumot („organizmust”, „algoritmust”) ismerem fel, eljelentékteleníti azt a benső, szubjektív tapasztalást, aminek elengedhetetlenségére a vallások hátterében álló metafizikai szemléletek alapozódnak. Ahogy az író maga is taglalja, nagyon homályosak a tudattal kapcsolatos ismereteink, vajmi keveset tudunk a Kamakura-kori szamurájok, sámánok, szerzetesek és aszkéták által elért tudatállapotokról, akik „ismeretlen, emberfeletti nyugalomról és érzékeik rendkívüli kiélesedéséről számoltak be. Azt mondták, hogy a tudatuk a végtelenbe tágult, vagy éppen beleolvadt az ürességbe.” (302. oldal) Feltehető, hogy pontosan az ehhez hasonló nem hétköznapi tudatállapotok elérése által haladták meg a külvilág (és önnön testi valóságuk) mikroszkóppal való tanulmányozásának mániáját és az abban való lázas tevékenykedést, arra irányítván tanítványaik figyelmét, hogy önnön lényegi mivoltukról valós ismeretekhez csak szubjektív tapasztalataiknak méltó súlyt adva juthatnak, nem pedig a már unalomig ismételt nézd csak, te is csak egy porszem vagy absztrakción alapuló frázisából kiindulva. Számos szent szöveg hívja fel az ember figyelmét az érzékek általános kifelé fordultságának megfordítására mint az egyetlen módot a zaklatott állapot, a vágyak általi folyamatos hányt-vetettség felszámolására. Nem a világ minél részletesebb tanulmányozására (bár ez sem feltétlenül elvetendő), sokkal inkább annak valódi mibenlétének, a szubjektum és az objektum, az én és a világ lényegi viszonyának felismerésére sarkallnak. Márpedig abból a nézőpontból, ahol én vagyok, senki más nem láthat engem, tudati világom középpontjában állva ezt a „befelé” fordulást csakis én tudom megtenni – egy lépést téve abba az irányba, hogy újra visszanyerjem életem fölötti hatalmam. („Egy ötéves el sem tudja képzelni, hogy valami fontos dolog tőle független okokból történik.” [145. oldal.])

1_ujwhbcjifhdgj0ovsmau_a.jpeg

Yuval Noah Harari

A műben a fölényesen kezelt és betű szerint értelmezett vallások érvénye megkérdőjeleződik, pusztán legfelszínesebb morális tartományuknak „enged” fontosságot. A világ szentkönyvei mára lényegileg elavulttá váltnak vannak kikiáltva, a bennük megfogalmazott igazságok hatályon kívül helyeződtek a számítástechnikai, nanotechnológiai, genetikai, és egyéb területeken történt tudományos robbanás következtében. A modern nézetek kritikusait is egy vélt magaslatról szemléli, hiszen aki ezeket elutasítja, az ezt szükségszerűen nemértésből teheti csak, masszív emóciókkal felruházva őket („megrémül”, „féktelen gyűlölet” ébred benne, stb.). A könyv mindenesetre tökéletes táptalajt nyújt ahhoz, hogy a vallások ellen gyűlöletet szítson az azokat a szerzőhöz hasonlóan nem ismerők között. Ahogy bizonyos körökben mondani szokták: aki fölényben érzi magát ezekkel szemben, próbálkozzon meg mindössze egyetlen erény maradéktalan megvalósításával ellenőrzésképpen.

G. I. Gurdijeff, egy a múlt században élt kaukázusi misztikus az emberek többségét már életükben „élőhalottakként”, „automatákként” írta le. Krisztus egyik ritkán idézett logionja is párhuzamba állítható ezzel a felfogással: „Hagyd a halottakra, hogy eltemessék a halottaikat.” (Mt 8,22). Annak az embernek az élete, aki nem tesz kitartó erőfeszítéseket azért, hogy nyomonkövethetetlen gondolati kavargásai ne váljanak egyeduralkodóvá tudati terében, és ne hatalmasodjanak el rajta semmiből felbukkanó, hívatlan emóciói (legyenek azok akár gondok vagy örömök), valóban közelíthet ahhoz, hogy külsőleg leírhatóvá váljon. Amint saját nézőpontom fontosságáról megfeledkezem, már csak látszólag irányítom az életem, sokkal inkább külvilági ingerek és tudatom homályos mélységeinek foszlányai határozzák meg önátélésem, jövő-menő késztetések játékszerévé, tulajdonképpen valóban algoritmussá válok.

Inverz tanulságként szolgálhat ez az írás arra, hogy hogyan nem szabad szemlélnem a világot és önmagamat, ha a könyv fenti három célkitűzését azok eredeti értelmében szeretném megvalósítani.

Szimurg

Függelékként álljon itt néhány további, szellemi szempontból roppant hajmeresztő idézet a műből:

Ahogy az értelem és hatalom forrása áttevődött az egekből az emberi érzésekbe, az egész kozmosz természete megváltozott. A külső univerzum – amely idáig csak úgy nyüzsgött az istenektől, múzsáktól, tündérektől és kísértetektől – üressé vált. A világ viszont – amely eddig nyers szenvedélyek jelentéktelen zárványa volt – mérhetetlenül mély és gazdag lett.

A próféták és filozófusok a történelem során végig azt bizonygatták, hogy ha az emberek nem hisznek többé a nagy kozmikus tervben, akkor mindenfajta törvény és rend megszűnik. Ma azonban éppen az olyan emberek jelentik a legnagyobb veszélyt a globális törvényre és rendre, akik hisznek istenben és az ő mindenre kiterjedő tervében. Az istenfélő Szíria sokkal erőszakosabb hely, mint a világi Hollandia.

Ma a vallásos hinduk, igazhitű muszlimok, japán nacionalisták és kínai kommunisták ugyan különböző célokhoz és értékekhez hűségesek, de azt valamennyien vallják, hogy céljaik megvalósításának kulcsa a gazdasági növekedés.

Ha az olyan országok, mint Pakisztán vagy Egyiptom, stabil növekedési rátát tudnának fenntartani, polgáraik élvezhetnék a saját autó és a teli hűtőszekrény adta örömöket, a földi jólét útját választanák, és nem hagynák, hogy magukkal csalja őket a fundamentalista patkányfogó.

A világ sok országában, többek között az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában a bírósági tárgyalásokon a tanúk is kezüket a Bibliára téve esküsznek, hogy az igazat, a teljes igazat és csakis az igazat fogják mondani. Kicsit ironikus, hogy egy olyan könyvre esküdve fogadnak igazmondást, amely ennyire hemzseg a fikcióktól, mítoszoktól és tévedésektől.

komment
2019. november 10. 15:51 - TheMagician

Hagazussa: boszorkányok földjén

Filmismertető (horror, 2017, 102 perc)

hagazussa02.jpg

Mostanában a boszorkányság igen népszerű a filmek körében, jóllehet, meglátásom szerint soha nem is ment ki igazán a divatból. Ami talán újdonság, az inkább az utóbbi években megjelenő filmek minősége, melyek nemcsak a formai kivitelezésre, hanem a boszorkányság témájának intelligens, mély feldolgozására is nagy gondot fordítanak. A The VVitchről (2015) és a Hereditaryről (2018) korábban már megosztottam néhány gondolatot, ahogy az előbbeikhez képest egy fokkal kevésbé hatásos, de ettől függetlenül nem érdektelen Midsommarról (2019) is szóltam pár szót. De ott az eredeti Suspiriát feldolgozó (pontosabban azt javarészt átköltő) új Suspiria (2018) is, ami dacára a rendező eredetieskedő és túlontúl művészieskedő húzásainak, valamint annak a ténynek, hogy Dario Argento 1977-es művére csak távolról emlékeztet, a boszorkányság jelenségét szintén figyelemre érdemes módon tárgyalja. Megemlítendő még a November (2017) című, egészen különleges észt film, amely a pogányság és a kereszténység sajátos feszültségéből kiindulóan érinti a témát. Ellenbeavatási vonatkozásban a The Ritual (2017) is megér egy megtekintést.

hagazussa-snake.png

Ezen lista sorát bővíti a Lukas Feigelfeld által rendezett Hagazussa (2017) című német-osztrák film is, amely lassú történetvezetésével, az okkult befolyás vontatott, de biztos áramlását ügyesen megidéző, mély, kitartott hangokat megszólaltató nagybőgőjátékával, és a festői alpesi táj hátterében meghúzódó sötétség, romlás, rothadás szimbólumaival egy teljesen a gonosz hatása alatt álló – némileg az Antikrisztus (2009) atmoszférájára emlékeztető – világot tár elénk. A felületes szemlélő persze mindebből semmit sem észlel, ahogy maga a főszereplő Albrun sem, aki a cselekmény során szinte öntudatlanul, az ártás és a titkos boszorkányközösséghez való csatlakozás kifejezett szándéka nélkül adja át magát szép fokozatosan a hely sötét szellemének, ahogy az korábban a nagy hírű falubéli boszorkánnyal, az alkotás elején keserves halálhörgések közepette elhalálozó anyjával is történhetett. Nem lehet túl sok mindent elmesélni a filmről, meg kell nézni, és át kell élni az általa közvetített hangulatot. Ilyen az, amikor egy közösségből kitaszított és a tradíció pozitív hatásaitól elszigetelt, az élet okkult erői iránt érzékeny személyt szinte észrevétlenül, a manipuláció konkrét jeleit alig kitapinthatóan kerítik hatalmukba a szellemellenes körök, hogy ezt követően felhasználhassák istentelen terveikhez.

A boszorkány mint archetípus ma is testet ölt világunkban. A fenti filmek remek lehetőséget nyújtanak e minőségekben való megfelelő elmélyedéshez, és a boszorkány archetípusának mindennapi életben való felismeréséhez.

A Mágus

komment
Az isteni mágia útja
süti beállítások módosítása