Bárkinek, akinek szándékában áll elgondolni az isteni természetet és annak világhoz való viszonyát, azelőtt kétfajta út merül fel: az egyik a deduktív szemlélet, a másik pedig az induktív. Aki az első utat választja – mint általában minden hívő –, el fog távolodni az istenség, mint olyan a priori elképzelésétől, habár jól idomul ez a nézet hitükhöz és ahhoz, ahogy magyarázzák a teremtett világ létrejöttét. A második út, avagy az induktív út mentén, amíg az egyén kialakít magának egy átfogó és reális világképet, rá van kényszerítve, hogy saját maga gondolja el, hogyan lehet Isten a világ alkotója vagy teremtője.

Az első úton jelentős nehézségek merülnek fel, amikor az egyén a személyes Isten gondolatát feltételezi, különösen, ha jóságos, luminózus és úgymond „morális” kategóriákkal ruházza fel. Természetesen a gonoszság megtalálható a világban és a létben; hatnak benne a pusztító folyamatok és a sötét erők, és az egyén akaratlanul is megkérdezi magától: hogy lehet ezt összehangolni Isten ideájával? Ennek az összeegyeztethetőségnek a problematikájával foglalkozik a teológia egy ága, a teodicea, azonban kijelenthetjük, hogy ezt a problémát soha sem sikerült kielégítő módon feloldani a kereszténységen belül.

Ezt a problematikát Markión [1] már a kereszténység első évszázadaiban, meglehetősen nyers módon ismertette egy dilemma formájában. Egyrészt Markión a fent említett sötét és problematikus aspektusai szerint szemléli a világot, a másik oldalon pedig egy olyan Istent képzel el, aki bölcs, jó és mindenható. Markión így gondolkodott: ha a világ olyan amilyen (és nem „minden lehetséges világ közül a legjobb”, ahogyan azt Leibniz teodiceája próbálta meg bemutatni), akkor lehet Isten jó, de nem mindenható és bölcs; vagy lehet mindenható, de nem jó és bölcs; vagy lehet bölcs, de nem mindenható és jóságos. Markión hitte, hogy megoldást talált erre a problematikára azáltal, hogy bizonyos értelemben két isteni természetet fogad el: az első a „Demiurgosz”, egy alsóbbrendű kreátor-istenség, aki a létezést adja, a teremtést, mint olyat; és van a Magasabb Isten, a transzcendens, luminózus Isten.

Markión számára az első Isten az Ószövetség istene (aki, az igazat megvallva, nem mindig mutat együttérzést), a második pedig a szeretet és a kegyelem istene, az Újszövetség által bemutatott Isten.

Annak érdekében, hogy összekapcsolja a két tézist, Markión nem vette a fáradtságot a létezés és a realitás valós aspektusainak feltárására, amelyek véleménye szerint nem tartoznak Isten legfelsőbb bölcsességéhez; azt találja mondani, hogy ha figyelembe vesszük azt a „nevetséges tornagyakorlatot”, ami a nemzéshez, teremtéshez szükséges, meggyőződhetünk, hogy a teremtés nem igazán egy bölcs Isten munkája. (Ha ismerte volna, Markión bizonyára elfogadta volna annak a híres görög szónoknak a szavait, aki megkérdezte az isteneket, konkrétan Zeuszt, hogyan lehet, hogy miután úgy döntött, a férfiaknak nemzeni szükségeltetik, semmi jobbat nem tudott erre kitalálni a nőnél.)

Azonban van még egy mód az isteni természet koncepciójának újradimenzionálására azáltal, hogy a világ realitásából indulunk ki. Egyik esszéjében, amit az Edizioni Mediterranee közölt „Mefistofele e l’androgino” címmel, a híres vallástörténész, Mircea Eliade rámutat arra, hogy különféle civilizációkban megismétlődik az, amit „kétféle isteni természet koncepciójának” nevezhetünk, ami megfelel a coincidentia oppositorum (ellentétek egybeesése – a ford.) elvének: egy olyan Istenről van szó, aki ellentéteket hordoz önmagában; aki luminózus és sötét, kreatív és destruktív, jóságos és gonosz egyszerre – és aki, ha úgy akarjuk, szigorúan hagyományos értelemben, annyira Isten, mint amennyire anti-Isten, az Ördög, Mefisztofelész, vagy, ahogy sokszor említik: a „másik fél”.

Ez a felfogás eltér az ősi dualista perzsa vallás (a mazdaizmusnak nevezett iráni vallás) nézőpontjától, amely megmaradt a két alapvető princípium (a fény Istene és a vele szembenálló Ahriman) ellentéténél, amelyeket bár koegzisztensnek kell tekintenünk, folyamatos feszültségben és küzdelemben állnak egymással. A fent említett koncepció által viszont a másik oldalon meghaladható ez a kozmikus szembenállás; elképzelhető egy egység amely magában foglalja ezt a kettősséget és meg is haladja azt. Egy ilyesféle koncepció, mely sokak számára bizonyosan nyugtalanító lehet, gyakran előfordul a misztériumok és a beavatások világában, itt azonban a végső ezoterikus misztériumként kell tételeznünk, mely nincs felfedve a profán világ előtt. Ez az egység tükröződik továbbá a misztikus angol költő, William Blake nézetrendszerében, aki a „menny és pokol házasságáról” beszélt.

Nyilvánvaló, hogy a divinitás és a Legfelső Princípium ezen elképzeléséből kiindulva a világ megmagyarázásának problémája tekintetében minden antitézis leomlik; nem is kell Markiónt alapul venni, és egy olyan alacsonyrendű istenséget, mely csak a teremtésért felelős és aki úgymond „nem különösen jó a munkájában”. Talán a legkiegyensúlyozottabb nézetet ez irányban a hinduizmus Trimurti útja jelentheti nekünk.

E jól ismert felfogás szerint a Legfelsőbb Princípiumnak három aspektusa létezik, melyet ugyanennyi istenség testesített meg: a teremtő aspektus (Brahma), a létezést és a rendet fenntartó aspektus (Visnu) és a destruktív aspektus („fekete” Siva). Ezzel a hármassággal már megkísérelhető a világegyetem és az élet átfogó értelmezése, anélkül, hogy bármi is kimaradna.

Ebben az összefüggésben talán lehetséges nyomon követni, hogy alakult ki a Sátán eszméje a kereszténység területén. A kereszténységre ugyanis jellemző volt, hogy a divinitásnak csupán a pozitív, luminózus és morális tulajdonságait látja. E sarkítás következtében mindazok, amelyek eltérő karakterrel rendelkeztek, és amelyek az istenség fent említett metafizikai és transzcendens koncepciója szerint belemerülnek egy magasabb, kifürkészhetetlen egységbe, itt egy olyan princípium vonásait hordozzák, mely önmagában kizárólagosan negatív – nem pusztán a „másik fél” lett ebből az aspektusból, hanem az Ördög maga, a Sátán, Lucifer. Ezzel visszalépünk az ősi dualista szemlélethez, csak ez esetben morális felhangokkal.

Természetesen az „ördög” fogalma többet is magában hordoz. Egyrészt az ördög a gonosz, a megkísértő. Ahhoz, hogy megkíséreljük megmagyarázni egy ilyen „lény” létezésének lehetőségét az isteni kozmoszban, néhányan arra törekedtek, hogy úgy állítsák be, mint Isten egy „eszközét”. Goethe például olyan erőről beszél, mely „örökké rosszra tör, s örökké jót művel.” Ez azonban nem zárja ki annak lehetőségét, félre téve a happy end-et, hogy a gonoszságra való hajlam a keresztény Sátánban vagy Luciferben testesüljön meg, annak „kihívó”, „ellenfél”, „lázadó” aspektusában, olyasfajta lázadóként, akinek mintegy ez a hivatása, vagy „szakmája” – valójában olyan fokig is elmenve, hogy az ember a manapság oly divatos, tomboló, szeszélyes és teljesen profán tendenciák patrónus szentjének tekintse.

Pontosan ez a szempont érvényesül Anatole France lenyűgöző regényében, a Angyalok lázadásában. Azok az angyalok, akik elsőként elbuktak és Luciferrel tartottak, a földre hullottak, ahol tovább éltek követelésükkel, mindent felhasználva, amit a tudomány és a mágia kínál. Minden olyan jól szervezett, hogy a vállalkozás sikeréhez nem is fűződik kétség. Ámbár a nagy nap előestéjén Lucifer álmot lát: azt álmodja, hogy győzedelmeskedik, az öreg Isten letaszíttatik trónusáról, és elfoglalja a megüresedett helyet. Azonban álmában, amikor úgy érezte, hogy ő vált a mindenható Fény Istenévé riválisok nélkül, Lucifert unalom szállta meg, és amikor felébredt azonnal visszavonta parancsait. Inkább az örök lázadást választotta.

Az írás eredetileg a Roma folyóirat 1971. november 27-i számában jelent meg. A fordítás John Bruce Leonard: The two conceptions of divinity című angol fordítása alapján készült.

Fordította: Endrődi Tamás

Lektorálta: A Mágus

JEGYZETEK

[1] Markión vagy Markion (görögül Μαρκίων Σινώπης, régiesen Marcion; 85–160) kis-ázsiai gazdag kereskedőből lett, a történelmi egyházak által eretneknek nevezett hitszónok, aki gnosztikus, platonista eredetű, a későbbi manicheusok tanaihoz hasonló tanításaival egy több évszázadig élő egyházat alapított meg, számos hívővel az egész akkori Római Birodalom területén. Követői voltak a markioniták. – A ford.