A mágikus egyedüllét tapasztalata már gyermekkorom óta magával kísér. Kilencévesen egy osztálytársamnál megszervezett születésnapi rendezvényen már az én egyedüliségének problémájával hozakodtam elő barátaimnak. Noha ők sem voltak a helyzet magaslatán és nekem sem állt rendelkezésemre egy felnőtt szókészlete, felvetésem komolyságát egy érett szellemi ember sem vitathatta volna. Az érzés, ami a „csak nekem van énem” gondolattal adható vissza, gyerekként egyszerre ébresztette fel bennem a kiválasztottság tudatot és a magánytól való rémületet. Itt vagyok én, aki tudatosan és akarata szerint rendelkezhet saját maga felett, és aki minden mozzanatáért felelősséggel tartozik, míg ott vannak ők, akik a tudatosság „terhe” nélkül, az énnel rendelkezés elhessegethetetlen tapasztalata hiányában automatikusan tesznek-vesznek a létben. Éreztem minden tagomban, hogy más kérdésekkel küszködök, mint ők, és a jövőben más feladatok várnak rám, mint rájuk. A felismerés büszkeséggel töltött el, de még nagyobb félelemmel. Kicsit irigykedtem is. Én is egy ő akartam lenni, aki mentes az énség nyomasztó súlyától. E kitüntetett szellemi felismeréssel fiatalként képtelen voltam megbirkózni, ezért inkább a hétköznapi életben való elvegyülés szenvedés teli folyamata mellett döntöttem. Ébredező szellemem hosszú évekig tartó téli álomba szenderült, titkon remélve, hogy egyszer valaki megmagyarázza ezt az egész életemen végighúzódó, központi jelentőségű élményt.

*

Húszéves voltam. Egy virágzó és fénytől ittas májusi délutánon a lakásom teraszán ültem, fülemben fülhallgató volt, a zenelejátszón pedig beindítottam egy frissen szerzett előadást, amelyen egy bizonyos László András beszélt. Nem sokkal előtte ismertem meg személyesen, és noha korábban általam soha nem hallott, ragyogó gondolatai voltak, az általa képviselt szellemiség mellett még nem tudtam teljes mértékben elköteleződni. Egészen eddig a napig, amikor a meleg és aranyló bodzaillat mindent átölelő, mámoros hangulatában szóba hozta a szolipszizmust, az én egyedüliségének gondolatát. Pontosan azt, ami miatt én húsz éven keresztül gyötrődtem. Ami miatt különcnek és átkozottnak tartottam magam. Most ő azt mondta, ez nemhogy hiba, hanem elengedhetetlen szüksége van rá annak, aki szellemi utat akar járni. Szívem megkövült rétege megrepedt, tudatomat beborító sötét fellegek eloszlottak, és boldogság töltötte el egész lényemet. Végre kimondta valaki. Végre felvállalhattam azt, amiről azután a bizonyos születésnapi zsúr után soha senkinek nem beszéltem. Egészen eddig a pillanatig egy szót se szóltam róla, csak magamban emésztettem. Hogy is mondhattam volna el, hiszen akinek nincs közvetlen énsége, aki sohasem szembesült a vagyokság elemi jelenlétével, az honnan is tudhatná, mi az?

*

Elbukott, aki úgy gondolja, hogy az én egyedüliségének intuíciója feljogosítja arra, hogy megvalósítottnak képzelje magát. A szolipszizmust a hagyományok útmutatásai szerint gyakorolni kell, megerősíteni, finomítani, elmélyíteni és univerzálissá tenni. Az én és a más közötti határt el kell törölni. Gyerekkori felismerésem még homályos volt, túlzottan individualista, megkülönböztetésekhez kötött. Megláttam az én kitüntetett helyzetét, de csak másoktól való elkülönülés fényében. Felébredt bennem a gőg, nagyra tartottam magam, amiért azon kevesek (vagy még pontosabban: azon „egyetlenek”) közé tartoztam, akik belátták a szolipszizmus érvényét, és közben megfeledkeztem róla, hogy még rengeteg tennivalóm van. Lenéztem a többieket, mert úgy tekintettem rájuk, mint akik nem rendelkeznek azzal a kinccsel, ami nekem a birtokomban van. Szántam őket, szegény, éntelen nyomorultak. Elvágtam magam tőlük, bele sem gondoltam, hogy talán felszabadíthatóak. Hogy feloldható ő-ségük vagy másságuk. Hogy valamilyen formában ők is énné lehetnek. Bizonyos idő és néhány kellemetlen tapasztalat után rájöttem, hogy az egyedüliséget és az önmagamságot ki kell terjeszteni a mindenségre. Mindenként kell önmagamnak lennem, mindenként kell egyedülinek lennem, és nem a lehatároltság és az elkülönültség formájában, személyként.

*

Életálmom létezői sokszor bírálnak azzal, hogy nem járok két lábbal a földön. Ha viszont minden tudat, márpedig minden tudat, akkor az, hogy mit teszek meg konkrétan, és mit nem, teljesen felesleges dilemma lesz. Ha valaki életbeli felelőssége és kötelezettségei elől menekül, vagy lustaságból nem cselekszik, az egy teljesen másik eset. Az tényleg megérdemli a bírálatot. De aki minden tapasztalatában varázslatot lát, aki tudja, hogy a jelenségek eredője nem a fizikai tett, és aki csontjáig hatolóan megértette, hogy elmúlás hatja át az egész létezést, az elsősorban a legfontosabb dolgokra fordítja az energiáját. Ez pedig az önismeret. Az önmegvalósítás. Amely a kivételes, de nem teljesen értett felismeréseket és a kezdeti félreértéseket követően a valódi átalakulás útját jelenti. Mágussá válást, mágikus életélményt, amely transzcendentális magányosságával járó végtelen szabadságát arra használja, hogy magát a végtelennel eggyé varázsolja. Ha nem is tud róla, ez valójában még annak is érdeke, aki a szellemi ember szokatlan életvitele ellen ágál. Egy dolgos ember talán jót tesz a családjával, de az a bizonyos egyedüli emberi léptékben nem mérhető tettekre hivatott. A kiválasztottság nem adható fel holmi emberi számítás miatt. Az egyedüliség félreérthetetlen jel sorsom kivételességét illetően.

A Mágus