Az Anton LaVey-féle sátánizmus 1966-os hivatalos fellépését, a médiában egyre nagyobb figyelmet kapó sátánista témák megjelenését és a rituális sorozatgyilkosságok gyakoribb felbukkanását követően a 80-as években és a 90-es évek elején az Egyesült Államokban valóságos rettegés lett úrrá a hétköznapi embereken. A gyermekrablásokról, kegyetlen gyilkosságokról, titokzatos szektákról, rituális feláldozásokról szóló pletykák, híresztelések, bizarr könyvbeszámolók és ördögűzős filmek következtében, a témát meglovagló számos rockbandáról nem is beszélve, az amerikai lakosság komolyan elkezdett hinni a sátánizmus immár mindennapjaikat is fenyegető jelenlétében. Ezt az időszakot és ennek általános hangulatát a „sátáni pánik” jelzővel szokás illetni, ami már önmagában is mutatja, mi a névadók állásfoglalása a jelenséggel kapcsolatban: nagyjából az, hogy ez többnyire megalapozatlan mendemondákon és a szabadjára engedett fantázián alapuló hisztéria volt, aminek sokszorosan nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

Ebben a kontextusban játszódik a 2015-ös Regression című film, Ethan Hawke főszereplésével. A film érdekesen indít, és a cselekmény során is több olyan jelenetet láthatunk, ami arra utal, mintha Alejandro Amenábar (Nyisd ki a szemed – 1997; Másvilág – 2001) alkotása az imént említett fellengzős, az okkult összefüggések iránt érzéketlen megközelítéstől eltérően, komolyabban állna hozzá a kérdéshez. A gyermekmolesztálás ügyében nyomozó Bruce egyre több sátánizmusra utaló jelet talál, végül, félálomszerű állapotaiban őt magát is groteszk szeánszokon való részvételre kényszerítik. A film végéig nagyjából mi magunk is elhisszük, hogy a szálakat olyan sötét titkos szervezetek mozgatják, akik az emberek álmaiba belépve, vagy más okkult módszeren keresztül, gonosz célok jegyében befolyásolják az ország majd teljes lakosságát. A végeredmény azonban kiábrándító, még ha a rendező korábbi misztikus filmjei okot is adnak nekünk arra, hogy azt gyanítsuk, hagyott kiskapukat a Regression-ben. A történet végén kiderül, a nyomozás felgöngyölítését megzavaró sátánista körítés vagy a labilis elmeállapotú egyének túlburjánzó képzeletének, vagy a tanúvallomások során jelenlévő pszichológusok vitatható regressziós módszerének (innen a cím) volt köszönhető. Röviden tehát arra próbál utalgatni a film, hogy az egész sátánista mizériának tulajdonképpen semmilyen tényleges alapja nem volt.

Nem kétséges, hogy ebben az időszakban számos olyan esettel találkozhattak a hatóságok, amelyek a tömegpszichózis jelenségének körébe sorolhatóak. Állítólag sok olyan ügy volt, amiben a nyomozás nem volt képes eredményt felmutatni, vélhetően azért, mert az ügyek sokkal inkább fantázián, semmint tényeken alapultak. Azonban ez egyáltalán nem ad okot arra, hogy tagadjuk ténylegesen működő sátánista körök létét, akik valóban elkövettek súlyos bűncselekményeket ezekben az években. (Azt a lehetőséget is fenn kell tartani, hogy a sátánista elkövetőket sok esetben egész egyszerűen azért nem találták meg, mert titkosak voltak, továbbá befolyásos körök védelme alatt álltak.) Ráadásul az sem zárható ki, hogy maga a tömegpszichózis, vagyis a „sátáni pánik” jelensége is eredetileg okkult rendek kifejezett szándéka szerint bukkant fel és terjedt el járványszerűen. Ez is az okkult támadás egy formája, ami akkor is veszélyeket rejt, ha az nem minden esetben kézzel fogható és kulminál tényleges gyilkosságokban, deklarált sátánizmusban vagy egyéb szörnyűségekben. Hovatovább, ekkora fejetlenségben a valós elkövetőknek lényegesen könnyebb lehetett elrejtőznie, vagyis a sátánistáknak kifejezett érdeke lehetett egy efféle káosz kialakítása.

Maga a téma a mai ember szemében a csacska gyermekmesék kategóriájába sorolható. Úgy tűnik, a film sem gondolja teljesen másképp. Habár a Hawke által játszott karakter nyomasztó álmai eléggé plasztikus képet festenek arról, mennyire sátáni tud lenni egy-egy tapasztalat, annak ellenére is, hogy „csupán” képzeletben történik meg.

A Mágus