A Gogol egy nem régiben megjelent orosz trilógia. A film Nyikolaj Vasziljevics Gogol művének, az általam nem ismert Víj – Boszorkányság egy gyikanykai tanyán című regény figyelembevételével készült. A regénynek több filmfeldolgozása is van, amiket szintén nem ismerek, ezért kizárólag a 2017–18-ban megjelent trilógiáról fogok beszélni. Ez a következő részekből áll: Gogol: A kezdetek (2017); Gogol: Vij (2018); Gogol: A szörnyű bosszú (2018).

Kezdjük a pozitívumokkal. A film egy magával ragadó felütéssel indít. A főszereplőnk (Gogol) egy különleges képességekkel megáldott vagy éppen megátkozott író: hirtelen eseményekkor, egy ütés, egy nagyobb villanás, egy váratlan találkozás, egy ijesztő szituáció hatására, vagy kiemeltebb álmai során megszakad a kapcsolata az emberi világgal, látomások törnek rá, más létbirodalmakba utazik, melyek révén az emberi logika által feltárhatatlan, rejtett összefüggésekre lesz rálátása. Ez kapóra jön neki egy különleges nyomozás során, amibe látszólag véletlenül csöppen bele, és ami köré valójában az egész történet épül: úgy tűnik, az ő felismeréseire van szükség ahhoz, hogy az egyik elhagyatott falu titokzatos gyilkosa utáni nyomozást felgöngyölítsék. A hangulat kellően misztikus és komoly, amit a készítők megfelelő mértékű és színvonalú humorral vegyítenek. A karakterek jól megformáltak és többnyire szerethetőek (talán az egyik legmókásabb szereplő a falu jólelkű, de ateista orvosa, aki a sok, általa is megélt csodás, vagyis a modern tudomány által megmagyarázhatatlan eseményt követően kissé szomorkásan erre a konklúzióra jut: „Tudja, én az utóbbi időben végleg meggyőződtem, hogy nincs Isten.”) Mindezeken túl remek filmes eszközökkel jelenítik meg a tudatállapotok és létbirodalmak között akaratlanul vándorló Gogol állapotváltozásait.

A központban a szórakozott író karakterfejlődése áll, legalábbis egy darabig úgy tűnik. Azt gondolnánk, és a film egy jó ideig azt is sugallja, a történet fő szála, hogy miként lesz úrrá Gogol a képességein, és miként vezet ez a rejtély megoldásához. A lendületéből leheletnyit elvesztő, de a színvonalat még tartó második részben a történet továbbra is ebbe az irányba tart. A befejező epizódban azonban valami határozottan megtörik. A történet más irányt vesz. Olyan karakterek tűnnek fel, és kerülnek az események középpontjába, akiket addig nem láttunk, és akiket nem igazán tudunk bizalommal, hitelt érdemlően befogadni ebbe az elbeszélésbe. Olyan utolsó pillanatban feltűnő mesés hősök jelennek meg, akiknek nemcsak felbukkanására vagy mágikus képességeire nem kapunk magyarázatot, de akiknek játékba hozása mindezen túl teljességgel megakadályozza a főhős kibontakozását. Olyanok válnak ellenséggé és főgonosszá, akik súlytalanok az addig sugallt fenyegetéshez képest. A nagyrészt okos, egységes és következetes történetvezetés buta és erőltetett fordulatokba megy át. Mintha a történet végére maguk a készítők is elfelejtették volna, mit akartak kihozni ebből az egészből. Mintha a csavaros végkifejlet fontosabb lett volna, mint az épkézláb, tanulságos befejezés, a főhős felemelkedése vagy a túlvilági birodalmak felfedezésének küldetése.

A felütés és a történet tehát érdekes, és az okkult hangulat is borítékolt: a filmet boszorkányok, ördögűzők, pogány praktikák, szellemek, démonok, varázslatok, mágusok ékesítik. Vannak ugyan benne erőltetett filmes húzások vagy életszerűtlen jelenetek (és itt életszerűtlenség alatt nem a mágia jelenlétét értem, hanem például ezt: miképp van az, hogy Oroszország összes szép nője és varázslással foglalkozó alakja éppen ebben a félreeső kis faluban gyűlik össze?), de ezektől még éppenséggel el lehet tekinteni. A befejezés hibái felett azonban már nehezebb elsiklani, ez egyértelmű csalódás.

Ha nem is ezen egyetlen dolog miatt érte meg végignézni, ezért biztos: a filmek határozottan felkeltették az érdeklődésemet – az igazi – Gogol okkult témájú, minden bizonnyal kevesebb kifogásolható pontot tartalmazó irományiai iránt.

A Mágus