Buddha egyik többé-kevésbé ismert tanítása szerint a metafizikai felébredés nem érhető el sem az élvezetek hajszolásával, sem az önsanyargatással. Sem a hedonizmus, sem az úgynevezett aszketizmus nem vezet el a végső célhoz, csakis a középút (madhyamaka) módszerének alkalmazása. Ez azt jelenti, hogy elvetjük ama hozzáállást, amely a világban különböző formákban feltáruló ellentétes erők egyike mellett elköteleződik, és azt a végletekig fokozza, és ehelyett azt a harmonikus állapotot találjuk és valósítjuk meg, amely ezeknek a szélsőséges erőknek közös eredője. Ám e tanítás belátása és elfogadása mellett nem árt figyelembe venni, hogy a Buddha ezt a kijelentést úgy tette, hogy maga megtapasztalta a királyi pompát éppúgy, mint a minden világi élvezetről lemondó aszketizmust. Lehetne erre azt mondani, hogy az „okos ember más kárán tanul”, és emiatt nekünk már nem kell végigmennünk azokon a stációkon, amiken a történelmi Buddha ment keresztül megvilágosodása előtt. Ám a lényegi megpróbáltatásokat mellőző, kényelem-orientált modernitás korában felcseperedő ember nem engedheti meg magának, hogy ne keressen fel bizonyos tapasztalatokat, amelyek kizökkentik megszokott állapotából. Itt most nem arról akarok neked beszélni, hogy próbáld ki, milyen napokon keresztül étlen-szomjan meditálni a szabadtéren egy fa alatt – persze ha szükségét érzed, akár ezt is lehet –, hanem hogy légy nyitott azokra a behatásokra, amelyek kizökkentenek általános állapotodból. Lehetőségeidhez mérten keress fel ilyen helyzeteket, és próbáld éberen megfigyelni, mi történik veled közben, milyen gondolatok és késztetések merülnek fel benned ennek során.

Nem kell nagy ördöngösségre gondolnod, már egy egyszerű szaunázás is elérheti a kívánt hatást. A szélsőséges meleg és a szélsőséges hideg tapasztalata éppen elegendő ahhoz, hogy tanúja légy a személyfeletti hatalmak betörésének. Egy bizonyos ponton túl azt fogod majd mondani: „utálom a meleget”, és noha semminél sem vágysz jobban arra, hogy kiléphess az ajtón és az égető érzés véget érjen, a hideg medencéhez közeledve többször átfut a fejedben, hogy mégsem kellene a fagyos vízben megmártózni. És ekkor rájössz, milyen makacsul ragaszkodsz a kényelemhez, valamint ahhoz a lét- és tudatszinthez, amit más helyzetben – otthon, a szobádban, eseménytelen napjaid egyikén, mikor elég idő adódik az önmagaddal való elégedetlenkedésre – oly nagy vehemenciával bírálsz. Mikor éppenséggel ahhoz a határhelyzethez érsz, ahol betörhetnek más tudatállapotok, megtorpansz, és korábbi éned után sóvárogsz. Nehogy azt hidd, hogy ilyenkor a fizikai meleg a vagy a hideg miatt ébred fel benned a fájdalom. Azért érzed ezt, mert bepillantottál személyedet meghaladó erők valóságába, zord, az emberi igényekre tekintettel nem lévő hatalmak világába. Törékeny és kicsiny vagy a forróság és a fagy szelleméhez képest, ők kertelés nélkül a tudomásodra hozzák ezt, te pedig valójában ettől az igazságtól szenvedsz, a fájdalomban valójában ez a tény fáj neked. Megszokott formában, ahogyan általában magadra gondolsz, senki vagy. Ám amennyire fájó, épp olyan szükséges ismerned ezt az érzést a továbblépéshez.

Itt viszont – ahogyan már említettem – nem arról akarok neked beszélni, miként dolgozhatsz ki magadban minél nagyobb tűrőképességet, hogy aztán eldicsekedhess barátaidnak, hogy neked a szauna forrósága és a merülő medence hidege már meg se kottyan. Ami most érdekes számunkra, az az ellentétes erők megtapasztalásából fakadó különleges állapot mibenléte. Ugyanis a hideg és a meleg váltogatása egy olyan különleges élményhez vezethet, amely hasonlít ahhoz a békéhez, nyugodtsághoz és stabilitáshoz, amit általánosan, kiegyensúlyozottabb pillanataidban tapasztalsz, ám immár egy felfokozott, hatványozott formában. Míg a közönséges állapotod ugyan hellyel-közzel stabil, jelen van benne egy folytonos félsz mindattól, ami ebből a pozícióból kibillentheti. Nos, ez a szorongás ebben a hatványozott állapotban eltűnik, és immár minden megrázkódtatás nélkül képes vagy belépni akár a meleg, akár a hideg érzetébe. Nem azért, mert közömbössé váltál ezen erőkkel szemben, hanem inkább azért, mert sikerült bizonyos mértékben ezekké az erőkké válnod, mégpedig úgy, hogy a két szélsőség megtapasztalása révén valahogy feltárult számodra az a princípium, ami ezeknek az ellentéteknek a forrása. Nem a meleg és a hideg tűréséről van szó tehát, sokkal inkább annak az uralmi pozíciónak a megtalálásáról, amelyből azok kiáradtak, amelyben a meleg és a hideg még egy. Nemcsak egymással és egymásban egyek, hanem lényeddel is egyek.

Mi más lehetne ez a közös pont, ez az egységesítő esszencia, mint én magam? A gyakorlat végén felsejlik, hogy ezek az erők megszűntek külsőnek és másnak lenni, és hogy valójában belőlem származnak. Belőlem – nem mint individuumból, hanem – mint abszolút önmagamból.

Vajon véletlen, hogy éppen azt a Tibetet tekintik a spiritualitás egyik fellegvárának, amely szélsőséges mélységeiről és magasságairól, valamint szélsőséges hőmérsékleti ingadozásairól híres? Kétségtelen, hogy nagy segítségére volt ez az ott élő mágusoknak az emberin túli állapotok megtapasztalásában. Kellő tudatosság birtokában az ellentétes erők birodalma alkalmas közeget nyújt szupraindividuális élmények megtapasztalására. Ehhez viszont nem jutsz el, ha nem tudsz hozni némi áldozatot, amely utólag visszatekintve soha sem olyan vészes, mint amilyennek megtétele előtt tűnik.

A Mágus

Ezt az elkülönülést két címkével illethetjük: okkultista gondolkozás és tradicionális gondolkozás.

A tradicionális gondolkozás eredetét nehéz meghatározni, valószínűleg akkorra nyúlik vissza, amikor az ember kapcsolatba került az emberen túlival, vagyis az emberfelettivel. Az ősi ember mágikus erőket vél látni a természetben, olyan erőket, amelyeknek egyrészt a normáltól eltérő, más tudatállapotba emelkedve képes testet adni, s amelyekben megtalálja élete igazi értelmét. Másrészt rájön, hogy ezeket az erőket mágikus szertartás és annak elődje, a rítus útján képes irányítani. Rájön, hogy ezeket az ismereteket képes átadni, ezeket az erőket képes a közösség más tagjaiba átvinni: megjelenik a beavatás. Meggyőződik róla, hogy az emberek eltérő képességekkel és készségekkel rendelkeznek, s hogy az önmegvalósítás útja nem mindenki számára egyforma: látja, hogy van, aki parancsol, van, aki harcol, mások kétkezi munkát végeznek, megint mások imádkoznak. Megjelenik a kaszt, a hierarchia. Aki parancsol, azt nem saját ereje arányában, hanem „több mint emberi” természete szerint teszi: így tehát a hatalom nem ingyen adatik meg számára, hanem feljebbvaló emberi mivoltából adódik. Tisztelik őket, nem is annyira mint a nyers erő, hanem inkább mint a spirituális hatalom birtoklóit, amivel mások nem rendelkeznek, ám elsőbbségét elismerik. (...)

(Ezzel szemben az) okkultizmus modern kori produktum, konkrét személyekhez kötődik, akikről a maguk korában sokat beszéltek (H. P. Blavatsky); gondolkodásmódjuk a létrejövő szektákban öltött kifejezést. Az okkultista jelenség szektás jelenség, az adott történelmi kort tükrözi: nem mitológiákat tesz magáévá, hanem az irracionális racionalizálásának igényével lép fel, nem tiszta állapotban lévő rituálékkal, hanem elkorcsosult szinkretizmussal áll elő, nem iniciációról, hanem havi kvótáról, jó pénzen, fizetség ellenében történő beavatásokról beszél. Abban a történelmi pillanatban születik meg, amikor Darwin a fajok evolúcióját kifejti, amit az okkultizmus is magáévá tesz, átalakítja, és egyfajta „spirituális evolúciót” hirdet. S minthogy reményt kell táplálni, újra felfedezi az utópista szocializmus elméletét – hangsúlyozzuk, utópista szocializmusról van szó, vagyis amelyet a 18. és 19. század utópista szocialistái fogalmaztak meg –, és „másik életekről” beszél – nem másfajta tudatállapotról, mint a tradíció –, mindig felfelé ívelő reinkarnációkról, melyeknek végén az ember azonos lesz az isteni szubsztanciával; s mivel ekkortájt jelentek meg a radioaktivitásról, a hertzi hullámrezgésről, az elektromosságról stb. szóló első munkák, az isteni fogalmát tisztán és egyszerűen ehhez hasonló terminusban fogják fel.

A modern kor embere erőteljes érzelmeket igényel, szeret reményt táplálni – ez nagyon is emberi –, szeret annak tudatában élni, hogy nem ér véget minden a legközelebbi temetőben, s hogy ő maga, X.Y., nem ott végzi, hanem újjászületik, kap egy „újabb lehetőséget”. Az okkultizmus táplálja az ilyen hiedelmeket, kétes intellektuális hírnévnek örvendő egyének munkái által igyekszik rendszerbe foglalni, reményt táplálni az emberekben; magát egy növényi matériával telistele lévő erdőhöz hasonlítja – könyvek és újabb könyvek a „titkokról”, melyek azok számára hozzáférhetőek, akik jó pénzért meg tudják vásárolni őket –, melyen belül az ember nem talál mást, csak ugyanazt az erdőt. A fény képtelen áthatolni a levelek sűrűjén.

Ernesto Milá: Ezoterizmus és nácizmus. Budapest, 2000, Stella Maris.

Aki maga mögött hagyta a hétköznapiság szürke illúzióit, és megszületett a mágia csodákkal teli világába, az ennek a világnak az újszülöttje. Csodákkal teli világ – de ugyanakkor eddig ismeretlen veszélyekkel is szembesülnie kell a neofitának.

Bár ebben a világban a mágusjelölt egyedül van – és ez benne a csodálatos –, ugyanakkor még sincs egyedül – és ez benne a veszélyes. Egyedül van, mert csak önnön éberségéből eredő erejére támaszkodhat. És még sincs egyedül, mert bizonyos lények és hatalmak jelennek meg számára. Ez a magia goetike szintje. A veszélyt a kakodémonok jelentik. Ezek a saját benső tisztázatlanságaiból származó démonok, amelyek felett a mágus nem, vagy csak kevéssé bír uralommal.

Egy lehetséges védelmező eszközről szólok most. A mágia újszülöttjének nagy segítségére lehet, hisz az újszülött mindig védelemre szorul. Ennek egyik igen hathatós eszköze a mágikus napló, amelynek elsődleges szerepe a homályban megbúvó, onnan irányító démonok azonosítása a megnevezés révén.

A kakodémon ugyanis a sötétségből, a homályosságból, a nem-egyértelműségből, a tisztázatlanságból születik és táplálkozik. Meg kell fosztanod táplálékától. Ha nem teszed, élteted és hizlalod. A kakodémon ravasz, és rengeteg arcot ölthet. Ha egyik arcát le is leplezed, nem rest újabbakat találni magának. Igazából nincs arca, de magára ölthet bármilyet. Rejtély. Ezt a rejtélyt kell feloldanod.

Ez a rejtélyes erő belső(nek tűnő) sugalmazásokként, nagyon finoman elhintett, éppen ezért mélyre leszivárgó és ott gyökeret eresztő sugallatokként él. Sugallat. Ha valamilyen nem tisztázott sugallatnak engedsz, akkor egy kakodémon súg neked, s ezáltal irányítja gondolataidat, szavaidat, cselekedeteidet.

Ezeket a lényeket nem lehet karddal és katonás nekifeszüléssel legyőzni. Ha győzni akarsz, épp olyan finomságot kell tanúsítanod, amilyennel ezek leszivárogtak a tudatosság alsó határszférájáig. El kell menned eme határszféráig. Határhelyzet. Oda kell menned, ahová a közönséges emberi tudatosság nem merészkedik. De neked merned kell és merülnöd kell.

Türelmes, kitartó munkát követel mindez tőled. Naplózz és írj! Írd ki magadból ezen démoni szuggesztiókat. Így adhatsz arcot és nevet a démonnak, ami a halálát jelenti. A kigondolkozás és a kibeszélés is jó eszköz lehet, de az írás alaposabban képes utánanyúlni eme démoni befolyásoknak. Bezárja őket a betűk formáiba, nem engedi elillanni őket. Tudd, hogy a logosz, a szó a démon börtöne és vesztőhelye.

Megnevezek most neked egy manapság nagyon erős démont. Ez a „légy nyitott mindenre” szlogen alatt pusztítja a tudatosságot. Persze, hogy ezt hirdeti, hiszen a mindenre nyitott lelkekbe, a mindenféle ellenőrzést nélkülöző lelkekbe könnyedén és kényelmesen befészkelheti magát ez az utálatos démonfaj. Ne légy saját magad ellensége, gyakorold a kontrollt minden mentális rezdülésed felett!

A mágiában a megtisztulás mindig előkészítő jelleggel bír. A naplózás egy ilyen öntisztítási mód, a mentális megtisztulás egyik eszköze lehet. Nincsenek kötött szabályai, mert a mágia neofitájának rendelkeznie kell azzal az autonóm akarattal, amelynek birtokában törvényt adhat életének.

Talán egyetlen jó tanácsot érdemes megfogadnod ennek kapcsán: rajtad kívül senki más kezébe nem kerülhet naplód, senki nem olvashat bele. Ha ezt nem tudod megoldani, inkább bele se kezdj. A leghalványabb gyanú (ami szintén egy démon…), hogy esetleg valaki elolvashatja, már elég ahhoz, hogy a neofita visszavegyen őszinteségéből. Márpedig ebből nem engedhetsz. Nem finomíthatsz a leírtakon. Ne feledd, hogy démonokkal küzdesz, és a démonok sem finomkodnak veled. Itt nincs helye a szalonképességnek. Itt démonnyúzó őszinteségre van szükség. A démonoknak pusztulniuk kell, különben sosem érheted el a mágikus tökéletességet.

Neofita

„Épp ahogy a csillagok visszfénye a tiszta tavon
rezzenéstelen ragyog: ott sincs, mégis megjelenve,
a csalóka képek úgy tűnnek fel
a mozdulatlan tudattükörben,
s e múlékony képek izgatnak fel minket.”

Néhány napja kezembe került Longcsenpának (1308–1364), az egyik legismertebb dzogcsen tanítónak magyarra fordított műve, a „Májá jóga – Enyhülést lelni a bűvöletben”. Most nem ragadnék le a külalaki, illetve a fordítással kapcsolatos problémáknál, annál, hogy a megértés tekintetében mennyivel jobb lenne, ha inkább a szöveghűségre, és nem a verses forma megtartására törekednének, és ha a legfontosabb szavak mellett ott állna zárójelben vagy jegyzetként az eredeti tibeti kifejezés. Mondandóm a tartalommal kapcsolatos, amely központi jelentőségű a mágikus életvezetés szempontjából. Noha a mű angol fordítója, Keith Dowman hasznos magyarázatot fűz a szöveghez, nem árt ezt még néhány meglátással kiegészíteni.

A hajdan titkos iratként tárolt, csak beavatottaknak fenntartott szöveg nyolc plusz kettő meditációs objektummal szolgál, amelyek mind a külső, mind a benső tudati jelenségek májá-természetére világítanak rá. A keleti tanokkal foglalkozók hamar megismerkednek azzal a központi jelentőségű tanítással, miszerint a világ májá, vagyis egy álom- és varázslatszerű valóság, amely teljesen más jelleggel bír, mint ahogy azt a közönséges tapasztalat véli. A jelen szöveg ezt az igazságot igyekszik minél több oldalról megtámogatni. Hiszen nem elég elégedetten csettintve tudomásul venni, hogy létünk, beleértve saját személyünket is, mágikus illúzió, majd újabb szellemi csemegéket keresve könnyelműen továbblépni – a fő feladat e felismerés folyamatos elmélyítése és intenzívebbé tétele.

Az elénk táruló lét eredendő természete a következő hasonlatokkal ragadható meg alaposabban: a májá olyan, mint

1) az álom,
2) a mágikus mutatvány,
3) az érzékcsalódás,
4) a délibáb,
5) a Hold tükröződése a vízen,
6) a visszhang,
7) a Gandharvák (mennyei) városa,
8) a kísértet,
valamint – ezt már Dowman teszi hozzá –
9) a mozgókép és
10) a hologram.

A teendőnk, hogy a szemlélődés során, amikor világunkkal vagy önmagunkkal való viszonyunkat vizsgáljuk, felébresszük ezeket a képzeteket, hogy a megszokottól eltérő irányulást társítsunk a minket körülvevő jelenségekhez. Jóllehet hasonlatokként említik őket, itt egy „mintha-szerű” hozzáállás kevés lesz. Ténylegesen ezekként kell látnunk a valóságot. Teljes bizonyossággal úgy kell viszonyulnunk hozzá, ahogyan egy varázsló trükkjéhez, egy frissítő oázisnak tűnő délibábhoz vagy a tó felszínén csillogó, mégis megfoghatatlan holdfényhez viszonyulnánk. Kezdetben ez nem könnyű, hiszen a modern materialista tudomány szuggesztiói egy teljesen más valóságképet tártak elénk, ezért mindehhez nagyfokú hit és kitartás szükségeltetik.

Két fő célja van a gyakorlatnak. Az egyik, hogy feloldjuk azt a szemléletünket, amely a világra szilárd, merev, megváltoztathatatlan és tudattól elválasztott valóságként tekint, a másik, hogy saját szilárd és merev ragaszkodásunkat feloldjuk a felmerülő érzéseinkkel, gondolatainkkal, viszonyainkkal, vágyainkkal, tágabb értelemben az egész világgal szemben. Hogy ezáltal feltáruljon számunkra a „Tiszta Tudat” mindig is jelenlévő, makulátlan, állapotok feletti állapota. Nem annyira azon van a hangsúly, hogy szakadjunk el az eleinte realitásnak tekintett álomvilágtól, hanem inkább azon, hogy annak lássuk, ami – ez pedig végső soron a határtalan „buddha-természet” kiáradása. Ha a világ valódi természeteként tárul elénk, nincs szükség az „elhagyására”, ami egyedül elhagyásra érdemes, az az illúzióktól tarkított, téves szemlélésünk, „amely biztonságra sóvárog abban, ami csak álom”.

Noha nem ez a legfőbb célja, a gyakorlat előfeltétele bizonyos sziddhik, mágikus képességek birtokba vételének is. Azok, akik eredménytelenül próbálkoznak levitációval, teleportálással, gondolatolvasással, tárgyak tudattal való mozgatásával, láthatatlanná válással és egyebekkel, valójában azért nem járnak sikerrel, mert nem rendelkeznek ezen mágikus tettek alapfeltételeivel. Materialista és objektivista világképük olyan erővel ivódott tudatukba, hogy az nem engedi őket felülemelkedni bizonyos fizikai törvényszerűségeken. Tudatuknak világtól való elválasztottsága, és annak anyagi világtól való mérhetetlen függősége és alávetettsége megakadályozza őket abban, hogy bizonyos varázslatos tetteknek érvényt szerezzenek. Hogyan is lehetne mágikus műveleteket végrehajtani a világ káprázatszerűségének felismerése nélkül?

A tudat és önmagam végső természete: nem-kettős. Eme igazság belátásához felül kell írnom viszonyomat a léttel, melyben kettősségek, megkülönböztetések, szembenállások szüntelen áramlatában élek, ami e mű szerint a májá egy alacsonyabb szintű megélése. A májá végső értelme szerint viszont már nem illúzió, nem valami hamis jelenléte, mely becsap, átver és megvezet, hanem a tudat végtelen hatalmának kifejeződése. Ennek megértéséhez remek segítségül szolgálhat ez a kis olvasmány.

„Fő gyakorlatként így meditálj:
a külvilág hegyeit és völgyeit,
falvait, városait s lényeit,
a föld, víz, tűz, levegő és tér valahány kevercsét,
minden formát, hangot, illatot, ízt és érzetet,
az öt érzéktárgyat,
a test-tudat belső világát,
s az érzés tudatosságát,
minden élményt álomként tekints szüntelen!”

Longcsenpa/Keith Dowman: Májá jóga. Enyhülést lelni a bűvöletben. Budapest, 2013, Bódhiszattva.

A Mágus

Mivel egy kellően mély mágikus atmoszféra megteremtéséhez nem elég néhány érdekes gondolat elolvasása, a törekvőnek más területeken is érdemes lépéseket tennie a szóban forgó hangulat és létminőség megidézéséhez és fenntartásához. Ide sorolhatjuk az öltözködést, a különféle, archaicitásra emlékeztető tárgyak, helyszínek és épületek jelenlétét, a rituális életet, valamint bizonyos regények olvasását és filmek megtekintését. Utóbbiak még abban az esetben is hasznosak lehetnek, ha a történet nem hordozza azt a mélységet, amit mi magunk egy mágikus témájú műtől elvárnánk, mivel olyan képzeletvilágot tárhatnak elénk, amik lehetőséget adnak bizonyos, alvó állapotban leledző szellemi késztetések életre keltéséhez.

A film gyakorlatilag – kissé parafrazálva Simon mágus és Szent Péter eredeti történetét – arról a két, egymáshoz látszólag hasonló, ám éppenséggel egymás ellentét képező embertípusnak és azok harcának bemutatásáról szól, akikről többek közt a nagy mágus, Eliphas Lévi is ír. A valódi mágikus képességekkel bíró, szellemi utat járó ember és a közönséges varázsló, bűvész és illuzionista közti „rivalizálásról” van szó. Utóbbi szót okkal teszem idézőjelbe, mert a rivalizálás a filmben igazából csak ama szereplő részéről áll fenn, aki leginkább kifelé él, „mágiáját” pedig kizárólag az emberek lenyűgözésére és saját személyének dicsőítésére használja. Simon ezzel szemben a trükköket a kisujjából kirázza, a földi–emberi megmérettetések már nem kihívások a számára, emiatt semmilyen evilági versengés nem tudja lázba hozni. Képességeivel tisztában lévő és azokat teljes uralommal használó törekvő lévén, befelé él, nem foglalkozik a rajongókkal, sem az átlagember kicsinyes és unalmas problémáival. Idegen a hétköznapi világ számára, de azzal nem is próbál vegyülni, helyette egy olyan társat keres, akit nemcsak külsőleg nyűgöz le (mint okkult képességeivel a legtöbbeket), hanem a benső, lényegi összhangot is megtalálja.

Habár a film eme olvasata egészen mély, a magyar rendező nő nem igyekszik témáját mértéken felül komolyan venni. Az alkotásban egy visszafogott humor viszi a prímet, és még a nagy ellenpélda, Péter is, egy nemes fensőbbséggel és egy jó arányú öniróniával veszi tudomásul vesztes pozícióját, mintha csak tudná, hogy adott – Simonhoz képest meglehetősen hitvány – létbeli pozíciója csupán szükségszerűen eljátszandó szerep, amivel végső soron ő maga sem azonos. Könnyeden, már-már gyermekien meséli el a zord és szellemtelen világban felbukkanó kívülálló történetét, aki egyéni vágyaitól megszabadulva, világi érdemeit félredobva törekszik a szellemi cél felé.

Ha a végső kérdések megoldásához nem is vezet el, kiváló anyagként szolgál a mágikus atmoszféra életben tartásához.

A Mágus

Sajnos a youtube-on megtalálható verzió a francia nyelvű jeleneteknél nem tartalmaz magyar feliratot, ezért érdemes letöltött verzióban, külön feliratot hozzá rendelve megnézni

A mágikus egyedüllét tapasztalata már gyermekkorom óta magával kísér. Kilencévesen egy osztálytársamnál megszervezett születésnapi rendezvényen már az én egyedüliségének problémájával hozakodtam elő barátaimnak. Noha ők sem voltak a helyzet magaslatán és nekem sem állt rendelkezésemre egy felnőtt szókészlete, felvetésem komolyságát egy érett szellemi ember sem vitathatta volna. Az érzés, ami a „csak nekem van énem” gondolattal adható vissza, gyerekként egyszerre ébresztette fel bennem a kiválasztottság tudatot és a magánytól való rémületet. Itt vagyok én, aki tudatosan és akarata szerint rendelkezhet saját maga felett, és aki minden mozzanatáért felelősséggel tartozik, míg ott vannak ők, akik a tudatosság „terhe” nélkül, az énnel rendelkezés elhessegethetetlen tapasztalata hiányában automatikusan tesznek-vesznek a létben. Éreztem minden tagomban, hogy más kérdésekkel küszködök, mint ők, és a jövőben más feladatok várnak rám, mint rájuk. A felismerés büszkeséggel töltött el, de még nagyobb félelemmel. Kicsit irigykedtem is. Én is egy ő akartam lenni, aki mentes az énség nyomasztó súlyától. E kitüntetett szellemi felismeréssel fiatalként képtelen voltam megbirkózni, ezért inkább a hétköznapi életben való elvegyülés szenvedés teli folyamata mellett döntöttem. Ébredező szellemem hosszú évekig tartó téli álomba szenderült, titkon remélve, hogy egyszer valaki megmagyarázza ezt az egész életemen végighúzódó, központi jelentőségű élményt.

*

Húszéves voltam. Egy virágzó és fénytől ittas májusi délutánon a lakásom teraszán ültem, fülemben fülhallgató volt, a zenelejátszón pedig beindítottam egy frissen szerzett előadást, amelyen egy bizonyos László András beszélt. Nem sokkal előtte ismertem meg személyesen, és noha korábban általam soha nem hallott, ragyogó gondolatai voltak, az általa képviselt szellemiség mellett még nem tudtam teljes mértékben elköteleződni. Egészen eddig a napig, amikor a meleg és aranyló bodzaillat mindent átölelő, mámoros hangulatában szóba hozta a szolipszizmust, az én egyedüliségének gondolatát. Pontosan azt, ami miatt én húsz éven keresztül gyötrődtem. Ami miatt különcnek és átkozottnak tartottam magam. Most ő azt mondta, ez nemhogy hiba, hanem elengedhetetlen szüksége van rá annak, aki szellemi utat akar járni. Szívem megkövült rétege megrepedt, tudatomat beborító sötét fellegek eloszlottak, és boldogság töltötte el egész lényemet. Végre kimondta valaki. Végre felvállalhattam azt, amiről azután a bizonyos születésnapi zsúr után soha senkinek nem beszéltem. Egészen eddig a pillanatig egy szót se szóltam róla, csak magamban emésztettem. Hogy is mondhattam volna el, hiszen akinek nincs közvetlen énsége, aki sohasem szembesült a vagyokság elemi jelenlétével, az honnan is tudhatná, mi az?

*

Elbukott, aki úgy gondolja, hogy az én egyedüliségének intuíciója feljogosítja arra, hogy megvalósítottnak képzelje magát. A szolipszizmust a hagyományok útmutatásai szerint gyakorolni kell, megerősíteni, finomítani, elmélyíteni és univerzálissá tenni. Az én és a más közötti határt el kell törölni. Gyerekkori felismerésem még homályos volt, túlzottan individualista, megkülönböztetésekhez kötött. Megláttam az én kitüntetett helyzetét, de csak másoktól való elkülönülés fényében. Felébredt bennem a gőg, nagyra tartottam magam, amiért azon kevesek (vagy még pontosabban: azon „egyetlenek”) közé tartoztam, akik belátták a szolipszizmus érvényét, és közben megfeledkeztem róla, hogy még rengeteg tennivalóm van. Lenéztem a többieket, mert úgy tekintettem rájuk, mint akik nem rendelkeznek azzal a kinccsel, ami nekem a birtokomban van. Szántam őket, szegény, éntelen nyomorultak. Elvágtam magam tőlük, bele sem gondoltam, hogy talán felszabadíthatóak. Hogy feloldható ő-ségük vagy másságuk. Hogy valamilyen formában ők is énné lehetnek. Bizonyos idő és néhány kellemetlen tapasztalat után rájöttem, hogy az egyedüliséget és az önmagamságot ki kell terjeszteni a mindenségre. Mindenként kell önmagamnak lennem, mindenként kell egyedülinek lennem, és nem a lehatároltság és az elkülönültség formájában, személyként.

*

Életálmom létezői sokszor bírálnak azzal, hogy nem járok két lábbal a földön. Ha viszont minden tudat, márpedig minden tudat, akkor az, hogy mit teszek meg konkrétan, és mit nem, teljesen felesleges dilemma lesz. Ha valaki életbeli felelőssége és kötelezettségei elől menekül, vagy lustaságból nem cselekszik, az egy teljesen másik eset. Az tényleg megérdemli a bírálatot. De aki minden tapasztalatában varázslatot lát, aki tudja, hogy a jelenségek eredője nem a fizikai tett, és aki csontjáig hatolóan megértette, hogy elmúlás hatja át az egész létezést, az elsősorban a legfontosabb dolgokra fordítja az energiáját. Ez pedig az önismeret. Az önmegvalósítás. Amely a kivételes, de nem teljesen értett felismeréseket és a kezdeti félreértéseket követően a valódi átalakulás útját jelenti. Mágussá válást, mágikus életélményt, amely transzcendentális magányosságával járó végtelen szabadságát arra használja, hogy magát a végtelennel eggyé varázsolja. Ha nem is tud róla, ez valójában még annak is érdeke, aki a szellemi ember szokatlan életvitele ellen ágál. Egy dolgos ember talán jót tesz a családjával, de az a bizonyos egyedüli emberi léptékben nem mérhető tettekre hivatott. A kiválasztottság nem adható fel holmi emberi számítás miatt. Az egyedüliség félreérthetetlen jel sorsom kivételességét illetően.

A Mágus

G. I. Gurdjieff azon szerzők, mágusok és misztikusok sorába tartozik, akik különleges keleti tanításokba nyertek beavatást, és azokat többé-kevésbé adekvát módon fejtették ki a nyugati hallgatóság számára. Szemléletében kiemelt jelentőséget kap a tudatosság és az éberség visszaszerzésének, a tudatfunkciók feletti kontrollnak és valódi Önmagunk megtalálásának gondolata. Alább egyik követője, P. D. Ouspensky tolmácsolásában nyerhetünk betekintést szemléletébe.

Felmerül a kérdés: miért nincs az ember az öntudatosság birtokában, amikor rendelkezik az ehhez szükséges összes feltétellel és szervvel? Azért, mert alszik. Nem könnyű felébredni, mert sok oka van az alvásnak. Gyakran felteszik a kérdést: mindenki felébredhet? Nem, egyáltalán nem: nagyon kevesek képesek felismerni, hogy alszanak és megtenni a felébredéshez szükséges erőfeszítéseket. A szabaduláshoz először is felkészültség, a helyzet felismerése szükséges, másodszor pedig elegendő energia és egy eléggé erős vágy. (53. o.)

Ha komolyan szeretnénk tanulmányozni önmagunkat, először is meg kell értenünk, hogy a tudatosságnak fokozatai vannak. (…) alhatnak mélyebben, vagy éberebben, a mostani állapotukban is lehetnek közelebb az öntudatossághoz, vagy távolabb tőle. (54. o.)

Ha felismerjük, hogy alszunk, célunk a felébredés, ha megértjük, hogy gépezetek vagyunk, a cél az, hogy ne legyünk többé azok. Ha tudatosabbá akarunk válni, tanulmányoznunk kell az önemlékezés akadályait. Tehát fel kell becsülnünk a funkcióink értékét aszerint, hogy vajon segítik-e, vagy akadályozzák az önemlékezést. (55. o.)

Ha komoly erőfeszítést tesznek funkcióik megfigyelésére, fel fogják ismerni, hogy többnyire bármit tesznek, bármire gondolnak, bárhogyan éreznek, nem emlékeznek önmagukra. Nincsenek tudatában annak, hogy jelen vannak, hogy itt vannak. Ugyanakkor azt tapasztalják, hogy ha elég hosszú időn keresztül megfelelő erőfeszítéseket tesznek, akkor fejleszthetik ezt a képességet az önemlékezésre. Gyakrabban, mélyebben kezdenek emlékezni önmagukra, több ideával – a tudatosság, a munka, a központok, az öntanulmányozás ideájával – kapcsolatban.

Ám a kérdés az, hogyan emlékezzünk önmagunkra, hogyan érjük el, hogy kevésbé mélyen aludjunk? Első lépésként fel kell ismernünk, hogy nem vagyünk tudatosak. Amikor ezzel már tisztában leszünk és tettünk erről megfigyeléseket, meg kell próbálnunk rajtakapnunk magunkat olyan pillanatokban, amikor nem vagyunk tudatosak, és ez az erőfeszítés lassacskán tudatosabbá fog tenni minket. Meg fogja mutatni, milyen alacsony szinten van a tudatosságunk, mert az élet hétköznapi feltételei mellett nagyon nehéz elérni a tudatosság állapotát. Mesterséges feltételeket kell kialakítaniuk, úgy kell gondolkodniuk önmagukról, hogy „(én) ülök itt” vagy „(én) vagyok” – és gyakran még ez a módszer sem segít sokat, mert hétköznapi feltételek mellett, amikor valamiről gondolkodnak, vagy beszélgetnek vagy éppenséggel dolgoznak, minden eltéríti a figyelmüket, és ezért képtelenek emlékezni önmagukra. Az „önemlékezés” szó kiválasztása szándékosan történt, mert mindennapi beszélgetéseink alkalmával gyakran mondjuk, hogy „megfeledkezett magáról” vagy „időben emlékezett magára” (magyarul inkább úgy mondjuk, „észrevette önmagát”). Ezeket a kifejezéseket csak a negatív érzelmek szélsőséges formáival kapcsolatban használjuk, a valóságban azonban mindig megfeledkezünk magunkról, és, nagyon ritka pillanatok kivételével, sohasem emlékszünk magunkra időben. (55–56. o.)

Az önemlékezés központi szerepet játszik a kezdeti folyamatban, és folytatódnia kell, mindenbe be kell hatolnia. Elsőre ez valószínűtlennek hangzik, mert hiába próbálnak emlékezni önmagukra, azt fogják tapasztalni, hogy hosszú időszakokra megfeledkeznek róla, majd aztán ismét eszükbe jut. De az ilyen jellegű erőfeszítések sohasem vesznek kárba, valami felhalmozódik, és egy adott pillanatban, amikor szokásos állapotukban teljesen azonosultak volna, teljesen elmerültek volna a dolgokban, azt tapasztalják, hogy képesek félreállni, és irányítani magukat. Sohasem tudják, hogy ez mikor vagy hogyan fog bekövetkezni. Csak azt tegyék, amire képesek – figyeljék meg önmagukat, tanuljanak, és legfőképp próbáljanak emlékezni önmagukra, egyszer csak az eredmények is meg fognak jelenni.

P. D. Ouspensky

Az önemlékezés csupán egy kifejezés, nincs igazán kapcsolatban az emlékezettel. Azt jelenti, hogy az ember tudatában van önmagának, vagy hogy öntudatos. Az embernek tudatában kell lennie önmagának, ami azzal a mentális folyamattal kezdődik, hogy megpróbál emlékezni önmagára. Ez egy képesség, amit fejlesztenünk kell, mert az önmegfigyelés során meg kell próbálnunk egymástól elkülönítve tanulmányozni a funkcióinkat – a gondolatit külön az érzelmitől, az ösztönöst külön a mozgásitól. Ez nem könnyű, viszont rendkívül nagy fontossággal bír. (56. o.)

(A) nap adott pillanataiban próbálják megfigyelni, mire gondolnak, hogyan éreznek, mozognak és így tovább. Egyik alkalommal összpontosíthatnak a gondolati funkcióra, máskor az érzelmire, majd az ösztönösre vagy a mozgásira. Például próbálják megfigyelni, min gondolkodnak, miért és hogyan teszik. Majd pedig olyan fizikai érzetekre figyeljenek, mint a meleg, a hideg érzete, amit látnak, hallanak. Máskor pedig a mozdulataikra – megfigyelhetik, hogyan mozognak, ülnek, állnak, sétálnak és így tovább. Az ösztönös funkciókat meglehetősen nehéz elkülöníteni az érzelmiektől, mert a hagyományos pszichológia összekeveri őket, némi időbe fog telni, mire szét tudjuk őket választani. (56–57. o.)

Az öntanulmányozás legelején lehet, hogy hasznosak az ilyen gépies változtatások [például ha felhagyunk bizonyos szokásokkal], de nem vezethetnek semmilyen tartós eredményre. Előfordulhat, hogy segítségükkel felfigyelnek valamire, amit egyébként nem vettek volna észre, de önmagukban semmilyen változást nem hozhatnak létre. A változásnak belülről kell kiindulnia, attól a pillanattól, amikor megváltozik a tudatosság, amikor emlékezni kezdenek önmagukra, vagy még korábban, amikor kezdik felismerni az önemlékezés lehetőségét és tényleges jelentőségét. Csak éppen, sajnálatos módon, gyakran előfordul, hogy az emberek jól indítanak, majd elveszítik az erőfeszítések fonalát.

Különösen fontos, hogy megfigyeljük az érzelmi részeket, és hogy tanulmányozzuk azokat a dolgokat, amelyek megragadják és fenntartják a figyelmet, mert ezek hozzák létre a képzelődést. A figyelem vizsgálata nagyon fontos részét képezi az öntanulmányozásnak, és ha elkezdik megfigyelni a különböző központokat, majd az egyes központok különböző részeit, akkor lehetőségük nyílik arra, hogy eljussanak az apróbb részletekig, és tanulmányozzák a figyelmet. (62. o.)

Ha viszont megfigyelnek, vagy felidéznek olyan eseteket, amikor a leggyűlöletesebb dolgot is meg tudták tenni teljesen gépiesen – amire később nem találtak magyarázatot –, akkor megértik, mi a gépiesség. Egész életünk során olyan dolgokat teszünk gépiesen, amiket tudatosan sohasem tennénk meg. Ezt kell megértenünk. Ha végigtekintünk az életünkön, évről évre, hónapról hónapra, olyasmiket látunk, amiket tudatosan sohasem tettünk volna meg, továbbá olyasmiket nem látunk, amiket pedig megtettünk volna, ha tudatosak lennénk. Így gondolkodjanak a gépiességről. (65. o.)

P. D. Ouspensky: A negyedik út. G. Gurdieff tanításai. Fót-Budapest, 2006, Lunarimpex.

Aleister Crowley egyik legfőbb mágikus törvénye az volt, hogy „tedd azt, amit akarsz”. Ezt nem egy individualista anarchizmus jegyében képviselte, és nem is abból az okból, hogy tagadta volna az emberinél magasabb hatalmak vagy törvények létét. Esetében nem az ember humanista túlmagasztalásáról és nem a piti önös érdekek érvényre juttatásáról van szó, hanem arról, hogy ne kössük magunkat öntudatlanul olyan korlátokhoz, amelyek nélkül is simán élhetnénk. Hogy ne éljünk kevesebbként, mint akik vagyunk. Hogy ne nyomjuk el magunkban, hanem éljünk a velünk született hatalmunk jogával. Hogy szakítsuk el kötelékeinket a jellemünket megnyomorító és kibontakozásunkat gátló megszokásoktól és elvárásoktól. Hogy legyünk szabadok, hogy merjünk akarni és teret engedni a bennünk ébredő, spirituális eredetű vágyaknak és erőknek. Ennek fényében érdemes olvasni az alábbi néhány lelkesítő kulcsmondatot.

Tradicionális megközelítésből Crowley eme elve első rátekintésre nem elfogadható, hiszen Isten megtagadásának gondolatát is magában foglalja (jóllehet mindenekelőtt a heterotheoszként felfogott Istennek a megtagadását). Ám mint spirituális attitűd, annak számára is hasznos lehet, aki Isten létét elfogadja. Gondoljunk bele, hogy a „tégy amit akarsz” elve milyen felszabadítólag tud hatni egy olyan emberre, aki mindig is Isten felé akart törekedni, de a társadalom ellenérzései miatt ezen szándékát inkább elnyomta magában. (A szerk.)

Tégy, mit jónak látsz, ez az egyetlen Törvény. (I:40)

Nincs másra jogod, csak hogy akaratod szerint tégy. Cselekedj, és senki sem mond nemet. (I:43)

Nincs isten, csak ember.
Az embernek joga van, hogy saját törvénye szerint éljen –
úgy éljen, ahogy akar:
dolgozzon, ahogy akar:
játsszon, ahogy akar:
pihenjen, ahogy akar:
meghaljon akkor, és ahogy akar.
Az embernek joga van, hogy azt egyen, amit akar –
azt igyon, amit akar:
ott lakjon, ahol akar:
oda költözzön a föld színén, ahová akar.
Az embernek joga van, hogy azt gondoljon, amit akar –
azt mondjon, amit akar:
azt írjon, amit akar:
rajzoljon, fessen, faragjon, formázzon, építsen, amit akar:
úgy öltözzön, ahogy akar.
Az embernek joga van, hogy úgy szeressen, ahogy akar –
töltekezz szerelemmel, ahogy akarsz,
akkor, ahol, és akivel akarsz. (I:51)

Ha az Akarat megáll és Miértet kiált, megidézve a Mertet, akkor az Akarat megáll és nem tesz semmit. (II. 30.)

Nincs törvény a „Tégy amit Akarszon” túl. (II. 60)

Aleister Crowley: Liber Al Vel Legis – A Törvény Könyve. Budapest, 2001, Hermit.

Lama Anagarika Govinda, eredeti nevén Ernst Lothar Hoffmann, tibetológus, festőművész, buddhista szerzetes, az első tibeti eredetű európai buddhista rend megalapítója. Hosszú időt töltött el Tibetben, amelyről részletes beszámolót írt Fehér felhők útján (Budapest, 2009, Filosz) című könyvében. Élményei bővelkednek mágikus jellegű tapasztalatokban, amik mind a jelenségek szintjén, mind egy benső, beavatási vonatkozásban megmutatkoznak. Ilyesfajta tapasztalatokról egyébként rengeteg Keletre utazó beszámol. A szerző leírásaiban néhol mintha a pszichologizálás és a fejlődéselméletek elfogadásának hibájába esne, ám ezeket leszámítva figyelemreméltó meglátásai vannak. Most a mágiával kapcsolatos rövid gondolatait olvashatjuk.

A mágia a közvetlen ráhatás, befolyásolás művészete. Olyan művészet, amely a fizikai és materiális dolgokon keresztül vezető kerülőutakat, közvetítést kikapcsolja. Az ilyenfajta hatás azonban csak koncentrált erő, akkumulált energia segítségével lehetséges, amely villámhoz hasonlóan, nagy feszültségének köszönhetően átível a téren anélkül, hogy közvetítőre, vezetőre volna szüksége. A tudatnak tudatra való hatása, a telepátia jelensége, a tisztánlátás, távolbahallás, tudati erők közvetítése, a test és tudat átalakítása a jóga segítségével, magasabbrendű valóságok intuitív észlelése és fölismerése stb. – mindezek „mágikus” jelenségek, azaz közvetlen szellemi erő eredményei, olyané, amelynek nincs szüksége közvetítőre, mivel túl van időn és téren, s ezért mentes a tér-időbeli kauzalitástól és kötöttségektől. Ebben áll a „szellemi szavak”, vagyis mantrák mágiája, az ideák lenyűgöző hatalma, a képek és szimbólumok ereje. De fentieken alapszik a magas szinten fejlett embereknek a környezetükre gyakorolt hatása is. „Gondolkodni annyi, mint megtenni” – mondja Novalis. Ez minden mágia, kiváltképpen minden mantrika alapelve. Egy gondolat, idea, elképzelés vagy kép állhatatos és ritmikus ismétlése koncentrálja a hatóerőt, amely oly nagy hatást fejthet ki, mint a folyamatosan aláhulló kis vízcseppek, amelyek a sziklába is képesek lyukat vájni. A költészet és minden nagy művészet ereje mágikus hatásukban rejlik.

„Alábecsültem a gondolat mágikus erejét és mindig beleestem az emberiség örök hibájába, a cselekedetet nagyszerűnek tartottam, míg a gondolatot csak agyalmánynak, képzelgésnek. – Csak aki megtanulja a fényt mozgatni, csak az tud parancsolni az árnyéknak és vele a sorsnak.” – mondja Meyrink a Zöld arc című regényében, amelyben még ezt is olvashatjuk: „A világ, amiben élünk, az okozatok világa. – Az igazi okok birodalma el van rejtve: ha sikerül odáig hatolnunk, akkor varázsolni is fogunk tudni. – És képesnek lennünk a gondolatok uralására – azaz keletkezésük legtitkosabb gyökereinek felfedezésére – az vajon nem varázslat? Az emberiség jelenleg még gépekkel varázsol, de azt hiszem, nincs már messze az idő, mikor legalább is néhányan puszta akarattal teremteni fognak. A csodálatos gépek annyira kedvelt feltalálása semmivel sem több, mint a csúcshoz vezető út mellett termő földi szeder szedése.” A jelenkor embere elveszítette ősi mágikus képességeit. Ez pedig azért történt, mert minden figyelmét kifelé fordította, mert csak külső eszközöket keresett. Szerszámaira bízta magát és most már egészen önmaga-teremtette gépeitől függ. Így csaknem minden új technikai találmány ahelyett, hogy a szabadulását segítené elő, épp ellenkezőleg, mindinkább szolgasorba taszítja. A gyógyszer erre nem a technika vagy tudomány megtagadása, hanem azoknak az erőknek a tudatosítása, amelyek ezt a magasrendű tudományt és fejlett technikát megteremtették. A feladat az volna, hogy ezeket az erőket ne csak kifelé, de éppúgy befelé is irányítsuk, vagyis állítsuk vissza azt a lelki egyensúlyt, amely egyedül biztosíthatja, hogy uraljuk a technikai eszközeinket. Ezen az úton esetleg egy nap már szükségünk sem lesz külső eszközökre.

Megjelent a Meditációs gondolatok c. kötetben a Buddhista Misszió kiadásában 1986-ban.

A mágiát minimális és alacsony – de nem lebecsülendő – fokon az ember már akkor tapasztalja, ha gondolkozik. A gondolkozásnak ugyanis van egy mágikus természete. A gondolkozás révén megteremtett gondolatok mágikusan felfogható produktumok. Még nincs igazi uralom ezekben a folyamatokban, de valami megkezdődhet. Valamilyen analógia feltétlenül tapasztalható, és az analógiának valóságos alapja van. Az imaginációnál, a képzeletnél is lehetne ilyet tapasztalni, csak a képzeleti világ nagyrészt nem autonóm, hanem valamilyen erők által sugalmazott. Ott az autonómia sokkal kevésbé áll fenn, noha sokkal színesebb és változatosabb világ jelenik meg a képzeletben, főleg a spontán képzeletben, mint az akaratlagos képzeletben és a gondolkozásban. Ennek ellenére a gondolkozás mindenképpen autonómabb cselekvés minden más cselekvésnél. Nem ez a legerősebb tudatfunkció, de ez a legközvetlenebb, ezzel van a legbensőségesebb kapcsolatom. A képzeletet, képzeteket tőlem különböző, kvázi idegen erők bocsájtják belém. A mágiával kapcsolatos legelemibb tapasztalást a gondolkozásban lehet megtalálni. Másodlagos a gondolkozás témája, most mint folyamatot, funkciót vizsgáljuk. A gondolkozásban – mint benső akcióban – fellelhetők a mágiának bizonyos alapvonásai. Ez nem azt jelenti, hogy a gondolkozás mint olyan egy mágikus cselekmény, de van benne valami, ami ténylegesen mágikus, és ilyen értelemben a gondolkozás hátterében jelen van a mágikusság.

László András „Mágia és megvalósítás” című előadásának (Debrecen, 2008.07.16.) részlete.