Hogyan kerültek hozzám az iratok, melyekből egy összefüggő történetet szerkesztettem – erre a kérdésre csak a történet végén kap választ az olvasó. De talán nem árt néhány szót szólnom az írások eredeti formájáról.

Nos, részben egy készülő útikönyvhöz gyűjtött anyagot tartalmaznak; ilyesfajta kötetek gyakorta jelentek meg az 1840-es, 50-es években. Horace Marry a Jütlandi és dán szigeteken való tartózkodásom naplója című munkája jó példája annak, amiről beszélek. Ε könyvek általában a kontinens valamelyik ismeretlen területével foglalkoztak. Fa- vagy acélmetszetek díszítették őket. A szállodai elhelyezésről és utazási, közlekedési lehetőségekről adtak részletes felvilágosítást, ahogy az el is várható egy jól megszerkesztett útikönyvtől, valamint hosszú, közvetett párbeszédeket közöltek értelmes külföldiekkel, eleven kocsmárosokkal és bőbeszédű parasztokkal. Egyszóval fecsegő művek voltak.

A birtokomba került iratok közül az elsők egy ilyen könyvhöz készült jegyzetek voltak, idővel azonban egyre inkább egyetlen személy élménybeszámolójává lettek, amely a végkifejlet felé tartott, és nem sokkal azelőtt szakadt félbe. Írója egy bizonyos Mr. Wraxall. Róla való ismereteimben teljesen az írásai nyújtotta tanúságtételre kell hagyatkoznom, ezekből pedig arra következtetek, hogy javakorabeli, némi magánvagyonnal rendelkező ember volt, aki nagyon egyedül érezte magát a világban. Úgy tűnik, Angliában nem volt állandó otthona, hanem hotelekben és panziókban lakott. Valószínűleg foglalkoztatta a gondolat, hogy majd valamikor a jövőben letelepszik egy helyen, de az az idő sose jött el. És azt hiszem, az is valószínű, hogy a hetvenes évek elején, a bútorraktár leégése alkalmával, sok minden elpusztult, ami fényt vethetett volna a múltjára, ugyanis egyszer vagy kétszer utal vagyontárgyaira, melyeket ebben az intézményben tárolt. Az is nyilvánvaló egyébként, hogy Mr. Wraxall kiadott egy könyvet, és hogy e könyv egy vakációról szól, melyet egyszer Bretagne-ban töltött. Ennél többet nem tudok mondani munkájáról, mert az életrajzával kapcsolatos szorgos kutatásaim meggyőztek róla, hogy a mű vagy névtelenül vagy álnév alatt látott napvilágot.

Ami a jellemét illeti, nem nehéz róla hevenyészett véleményt mondani. Valószínűleg intelligens és művelt ember volt. Az egyetemi évkönyv alapján arra következtetek, hogy kis híján az oxfordi Brasenose College tudományos ösztöndíjasa lett. Visszatérő hibája – ez is teljesen világos – a túlzott kíváncsiság volt, mely valószínűleg előnyt jelent egy utazó esetében, de a mi utazónk drágán fizetett meg érte a végén.

Utolsó expedíciójának bizonyult vállalkozásáról újabb könyvet tervezett kiadni. Skandináviát, ezt az angol körökben negyven esztendővel ezelőtt nem túl ismert területet érdekesnek találta. Bizonyára rábukkant néhány régi svéd történelmi könyvre vagy emlékiratra, és az az ötlete támadt, hogy talán keletje volna egy svédországi útleírásnak, melyet néhány nagy svéd család történetéből vett epizódok egészítenének ki. Ezért ajánlóleveleket szerzett néhány kiváló svéd személyiséghez, és 1863 kora nyarán útnak is indult.

Északon tett utazásairól nem szükséges beszélni, sem arról a néhány hétről, melyet Stockholmban töltött. Csak azt kell megemlítenem, hogy néhány ottani tudós segítségével egy vestergothlandi öreg majorság tulajdonosaira vonatkozó fontos családi irattár nyomára bukkant, és az engedélyt is megszerezték a számára, hogy megvizsgálhassa e papírokat. A szóban forgó kastélyt vagy herrgard-ot nevezzük Rabacknek (angolul nagyjából úgy ejtenénk, ahogy a Roebeck szót), bár nem ez volt a neve. Ez a maga nemében az egyik legszebb épület a vidéken, és már a Dahlenberg Suecia antiqua et moderna, című munkájában szereplő, 1694-ből származó metszet is olyannak ábrázolja, amilyennek a mai turista is láthatja. Nem sokkal 1600 után épült, és általánosságban azt mondhatnánk róla, hogy anyagában – vöröstégla- és kőburkolat – és stílusában nagyon hasonlít a korszak angol házaira. A férfi, aki építtette, a nagy De la Gardie család sarja volt, és máig az ő leszármazottai birtokolják az épületet. De la Gardie-nak fogom őket nevezni, amikor a nevük szóba kerül.

Nagyon kedvesen és udvariasan fogadták Mr. Wraxallt, és biztatták, maradjon a házban, ameddig kutatásai tartanak. De miután ő jobban szerette a függetlenséget, és nem bízott eléggé svéd nyelvtudásában, a falusi fogadóban vett ki szállást, ahol elég kellemesnek bizonyultak a körülmények, legalábbis a nyári hónapokban mindenképpen. A berendezkedésnek ez a módja rövid, alig egymérföldes napi sétával járt a kastélyig és vissza. Maga a ház egy parkban búj t meg és nagy fák védelmezték, vagy – így kellene mondanunk – nőtték körbe. Közelében állt a fallal körülvett kert, majd a környéken itt is, ott is felbukkanó kis tavak egyike következett, fákkal koszorúzva. Még csak ezután jött az uradalom határát jelző kőfal, aztán egy meredek dombot kellett megmászni – egy vékony földréteggel borított sziklameredélyt –, s ennek tetején állt a templom, nagy sötét fákkal szegélyezve. Az angol szem számára furcsa épület volt. A főhajó és a mellékhajók alacsonyak voltak, tele padsorokkal és karzatokkal. A nyugati oldalra épített karzaton állt a szép régi orgona, tarkára festve, ezüst sípokkal. A mennyezet lapos volt, és egy tizenhetedik századi művész furcsa és ijesztő „Utolsó ítélet”-e díszítette, rajta vöröslő lángok, romba dőlő városok, égő hajók, síró lelkek, valamint barna, mosolygó démonok. Pompás réz körcsillárok lógtak le a mennyezetről; a szószék egy babaházhoz hasonlított, kis festett fakerubok és szentek ábrázolásai díszítették, és az olvasóállványhoz külön polc illeszkedett, rajta három homokóra. Manapság sok svéd templomban tárul elénk efféle látvány, de ami ezt a templomot megkülönböztette a többitől, az az eredeti épülethez való hozzátoldás volt. Az északi oldalhajó keleti végében a kastély építője mauzóleumot emeltetett a maga és családja számára. Nagyobbacska, nyolcoldalú építmény volt, melyet ovális ablakok sora világított meg; kupolás teteje volt, csúcsán valamilyen tök alakú, hegyes toronyban végződő tárggyal – ezt a formát nagyon kedvelik a svéd építészek. A tetejét vörösréz borította és feketére volt festve, míg a falai, egyetemben a templom falaival, ragyogó fehér színűek voltak. Ε mauzóleumba a templomból nem lehetett bejutni. Saját díszes kapuval és lépcsőkkel rendelkezett az északi oldalon.

A templomkert mellett húzódott a falu felé vezető út, amin háromnégy perc alatt a fogadó bejáratához lehetett érni.

Rabacki tartózkodásának első napján Mr. Wraxall nyitva találta a templomkaput, és ekkor készítette el azokat a jegyzeteit a templombelsőről, melyeket az imént röviden összefoglaltam. De a mauzóleumba nem tudott bejutni. Csak a kulcslyukon keresztül állapíthatta meg, hogy szép, márványba vésett képmások és vörösréz szarkofágok vannak benne, valamint gazdag címerdíszítések – megvizsgálásukra szívesen szentelt volna némi időt. Az iratokból, amelyeknek áttanulmányozásáért a kastélyba érkezett, kiderült, hogy épp olyanok, mint amilyenekre könyvéhez szüksége volt. Voltak köztük családi levelezések, naplók és számlakönyvek az uradalom legkorábbi gazdáitól, gondosan vezetve, tiszta betűkkel, tele szórakoztató és színes részletekkel. Az derült ki belőlük, hogy az első De la Gardie erős és tehetséges ember volt. Nem sokkal a kastély felépítése után ínséges idők jártak a vidéken, a parasztok fellázadtak, megtámadtak néhány kastélyt, és megrongálták őket. Ráback gazdája vezető szerepet játszott a lázadás elfojtásában, és utalások történtek a főkolomposok kivégzésére, valamint arra, hogy a súlyos büntetések kiszabásánál se tanúsítottak kíméletet.

A Magnus de la Gardie-ről készült portré az egyik legjobb volt a házban található képek közül, és Mr. Wraxall nagy érdeklődéssel vizsgálgatta napi munkája végeztével. Nem ad ugyan róla részletes leírást, de úgy gondolom, az arc inkább erejével, mintsem szépségével és jóságával hatott rá; valójában azt írja, hogy Magnus gróf majdhogynem csodálatos módon csúnya ember volt.

Ezen a napon Mr. Wraxall a család körében fogyasztotta el vacsoráját, és egy késői, de még mindig világos esti órán tért haza.

– Nem szabad elfelejtkeznem róla – írja –, hogy megkérdezzem a sekrestyést, beengedne-e a mauzóleumba. Ő maga bizonyára be tud jutni, mert ma este láttam, hogy ott áll a lépcsőfokon, és nyilván épp arra készült, hogy bezárja vagy kinyissa a kaput. Másnap kora reggel Mr. Wraxall megbeszélést folytatott a fogadóssal. Először meglepett, hogy mindezt milyen hosszan írja le; de aztán hamarosan rájöttem, hogy az általam olvasott írások, legalábbis kezdetben, egy tervezett könyv alapanyagául szolgáltak, és hogy e beszélgetés egyike volt azoknak a látszólag újságírói fogásoknak, melyek lehetővé tették volna, hogy a bevezetés párbeszédekből álljon össze.

Szándéka az volt, mondja, hogy tisztázza, vajon fennmaradt-e Magnus De la Gardie gróf emléke tevékenységének színhelyén, s hogy a nép kedvező véleménnyel van-e róla vagy sem. Azt a benyomást szerezte, hogy a gróf közutálatnak örvend. Ha béresei későn kezdték meg a robotot azokon a napokon, melyeken neki mint a birtok urának munkával tartoztak, deresre húzták, megkorbácsolták vagy tüzes vassal égették meg őket a kastély udvarán. Arra is volt egy-két példa, hogy ha valaki netán birtokának területén merészelt építkezni, háza, miközben az egész család bent tartózkodott, egy téli éjszakán rejtélyes körülmények között leégett. De ami a fogadós fantáziáját legjobban megragadta – ugyanis többször vissza-visszatért rá – , az az volt, hogy a gróf részt vett a Fekete Zarándoklaton, ahonnan valakit vagy valamit magával hozott.

Önök bizonyára éppúgy kíváncsiak, mint Mr. Wraxall volt, mi is lehetett az a Fekete Zarándoklat. Ε pontot illetően azonban kíváncsiságuk Mr. Wraxalléhez hasonlóan egyelőre kielégítetlen kell hogy maradjon. A fogadós feltehetően nem volt hajlandó teljes választ adni, vagy egyáltalán válaszolni e kérdésre, és miután egy percre kihívták, s nyilvánvaló megkönnyebbüléssel sietett el, csak a fejét dugta be az ajtón néhány perccel később, hogy megmondja, Skarába kell mennie, és estig nem tér vissza.

Így hát Mr. Wraxall dolgavégezetlenül indult a kastélyba, napi munkáját végezni. Az iratok, amelyekkel az idő tájt foglalkozott, hamarosan más irányba terelték gondolatait, ugyanis éppen egy levelezést olvasott, a stockholmi Sophia Albertina 1705 és 1710 közötti levelezését rábacki férjezett unokahúgával, Ulrica Leonórával. A levelek igen érdekes adatokat tartalmaztak az akkori svédországi kultúráról, amit bárki ellenőrizhet, aki elolvassa a teljes kiadást a Svéd Történelmi Kéziratok Bizottságának gondozásában. Délutánra végzett velük, és miután visszatért a polcokon lévő dobozokhoz, melyekben a kéziratokat tárolták, munkáját magától értetődően úgy folytatta, hogy levett néhányat a közvetlenül mellettük fekvő kötetek közül, mert el akarta dönteni, elsősorban melyikre lenne szüksége másnapi kutatásaihoz. A polcot, melyre ráakadt, többnyire az első Magnus gróf kézírásával ellátott számlakönyvek töltötték meg. De a könyvek egyike nem számlákat tartalmazott, hanem alkímiai és egyéb tizenhetedik századi ügyletekkel foglalkozó kötet volt. Miután Mr. Wraxall nem volt különösebben járatos az alkímiai irodalomban, nagy helyet szentel, melyet megspórolhatott volna, a különböző tanulmányok címeinek és első sorainak: A Phoenix könyve, A Harminc Világok könyve, A Varangy könyve, Miriam könyve, Túrba philosophorum és így tovább; aztán aprólékos részletességgel számol be öröméről, hogy egy papírlapot talált, mely a könyv közepe táján az oldalak közé volt csúsztatva, rajta Magnus gróf írása ezzel a címmel: „Liber nigrae peregrinationis”. Az igaz ugyan, hogy csupán néhány írott sorról volt szó, de ahhoz elég, hogy bizonyítsa, a fogadós aznap reggel egy Magnus gróffal legalábbis egyidős, és minden bizonnyal általa is vallott hiedelemre utalt. Lefordítva így hangzott az írás:

„Ha valaki hosszú életre vágyik, ha meg szeretne nyerni magának egy hű hírvivőt, és ellenségének vérére szomjazik, először is menjen be Korazin városába, és üdvözölje a … hercegét.” Itt egy szót kikapartak, de nem eléggé, úgyhogy Mr. Wraxall egészen bizonyos volt afelől, hogy a helyes olvasat aeris („levegő”). Többet nem másoltak le a szövegből, csak még egy sort fűztek hozzá latinul: „Quaere reliqua hujus materiéi inter secretiora”. (A többit lásd a bizalmasabb iratok között.)

Tagadhatatlan, hogy mindez elég sokat elárult a gróf hajlamairól és hitéről; de Mr. Wraxall számára, akit közel három évszázad választott el tőle, a gondolat, hogy a gróf alkímiával fokozhatta amúgy is meglévő erejét, és valami varázsláshoz hasonlatos eljárással az alkímiáját, csak még színesebb figurává tette őt. Miután meglehetősen hosszasan elmélkedett az előcsarnokban függő képen, Mr. Wraxall elindult hazafelé, s mindegyre Magnus gróf járt az eszében. Nem tudott a környezetére figyelni, nem érzékelte az erdők illatát és az alkonyi fényben fürdő tavat; amikor hirtelen megtorpant, meglepődve vette észre, hogy már a templomkert kapujánál jár, néhány percnyire a vacsorájától. Szemét a mauzóleumra függesztette.

– Szóval – mondta – ott vagy, Magnus gróf. Nagyon szeretnélek látni.

– Mint sok más magányos embernek – írja –, nekem is szokásom, hogy hangosan társalgók önmagammal, de nem vagyok görög vagy latin partikula, tehát választ se kívánok. Ezúttal természetesen, és talán szerencsére is, nem jött hang, se másfajta válasz: csak annyi történt, hogy az asszony, aki, gondolom, a templomot takarította, valami fémtárgyat a padlóra ejtett, és a csörrenés felriasztott. Magnus gróf, úgy tűnik, elég mélyen alszik. Aznap este a fogadós, aki értesült róla, hogy Mr. Wraxall találkozni szeretne a parókia lelkészével vagy presbiterével (ahogy Svédországban nevezik), bemutatta őket egymásnak az ivóban. Hamarosan megállapodtak, hogy másnap felkeresik a De la Gardie sírboltot, majd hétköznapi témákról kezdtek beszélgetni.

Mr. Wraxallnek eszébe jutott, hogy a skandináv presbiterek feladatai közé tartozik az is, hogy felkészítsék a jelölteket a konfirmációra, és úgy gondolta, a pap segítségére lehet, hogy felfrissítse emlékeit egy bibliai passzust illetően.

– Tudna mondani nekem valamit – kérdezte – Korazinról?

A presbiter láthatóan meglepődött, de készségesen felvilágosította róla, hogyan jósoltak a településnek szörnyű véget.

– Ma már bizonyára csupa rom – vélekedett Mr. Wraxall. – Én legalábbis úgy képzelem.

– Én is azt hiszem – felelte a presbiter. – Hallottam néhány öreg papunktól, hogy az Antikrisztus ott született, és vannak olyan történetek is…

– Ó! Milyen történetek? – szólt közbe Mr. Wraxall.

– Azt akartam mondani, olyan történetek, amelyeket már elfelejtettem – felelte a presbiter, és hamarosan el is köszönt.

A fogadós egyedül maradt, és ez kapóra jött Mr. Wraxallnek, aki nyomozásai során szerette kíméletlenül kifaggatni beszélgetőpartnereit.

– Herr Nielson – mondta –, találtam valamit a Fekete Zarándoklatról. Maga is elmondhatná, mit tud róla. Mit hozott vissza magával a gróf?

A svédek talán hajlamosak a lassúságra, amikor válaszolniuk kell; vagy a fogadós kivételt képezett. Nem tudhatom bizonyosan, de Mr. Wraxall megjegyzi, hogy a fogadós egy álló percig csak merőn nézett rá, és egy szót sem szólt. Aztán egészen közel lépett vendégéhez, és erélyes hangon a következőket mondta:

– Mr. Wraxall, ezt az egyetlen kis történetet elmondhatom magának, de többet nem. Ha befejeztem, semmit se kérdezhet. A nagyapám idejében, vagyis kilencvenkét évvel ezelőtt volt két ember, aki azt gondolta: „A gróf halott; nem törődünk vele. Ma éjszaka kimegyünk az erdejébe, és rendezünk egy szabad vadászatot.” Abban a hosszan elnyúló erdőben, a domboldalon, Rabacken túl, amit maga is látott. Nos, akik tudták, mire készülnek, azt mondták nekik: „Nem, ne menjetek; biztosak vagyunk benne, hogy olyan lények keresztezik az utatokat, akiknek nem volna szabad járkálniuk. Pihenniük kellene, nem járkálniuk.” A mi embereink meg csak nevettek. Erdőkerülők pedig, hogy óvják a rengeteget, nem voltak, mivel senkinek sem akaródzott ott vadászni. A De la Gardie család se tartózkodott otthon. Úgyhogy ez a két ember azt tehetett, amit akart.

– Így is lett, kimentek éjjel az erdőbe. Nagyapám itt ült ebben a szobában. Nyár volt, holdfényes éjszaka. Az ablak nyitva volt, nagyapám kilátott az erdőig, és jól hallott mindent. Szóval itt ült, két vagy három falubélivel, és füleltek. Egy ideig semmi. Aztán valami furcsa zajt hallanak – maga tudja, milyen messze van az erdő –, mintha az erdőben sikoltozott volna valaki, de úgy, mintha nyúznák. Nagyapámék ösztönösen közelebb bújtak egymáshoz, és így ültek, jó háromnegyed órán keresztül. Aztán, mindössze úgy háromszáz rőfnyi távolságból, egy másik hangot hallottak. Valaki hangosan felkacagott; az biztos, hogy nem a két ember egyike volt; valójában úgy tűnt nekik, hogy nem is emberi az a kacagás. Végül pedig mintha egy hatalmas ajtó csapódott volna be.

Virradatkor nagyapámék elmentek a paphoz. Azt mondták neki:

– Atyánk, vegye fel a palástját, a nyakfodrát, s jöjjön velünk eltemetni Anders Bjornsent és Hans Thorbjornt.

– Érti, ugye, biztosak voltak benne, hogy az a két ember már halott. Úgyhogy kimentek az erdőbe – nagyapám ezt sose felejtette el. Se elevenek, se holtak nem voltak a rémülettől. A pap is egészen sápadt volt. Így szólt, amikor hozzá fordultak:

– Én is hallottam valami kiáltozást az éjszaka, később meg mintha felnevetett volna valaki. Félek, ha nem tudom elfelejteni azokat a hangokat, többé nem alhatok nyugodtan.

– Szóval kimentek az erdőbe, és az erdő szélén megtalálták az embereket. Hans Thorbjorn ott állt, hátát egy fának vetette, és a kezével úgy hadonászott, mintha el akart volna lökni magától valamit. Anders Bjornsen is ott volt; de ő már nem élt. Elárulhatom magának, hogy Anders Bjornsen valaha gyönyörű ember volt, de most hiányzott az arca, mert a húst lerágták a csontjairól. Érti? Nagyapám ezt sose felejtette el. Ráfektették a taligára, amit magukkal vittek, egy ruhát terítettek a fejére, s a pap vezetésével elindultak; és rázendítettek a halottakért szóló zsoltárra. Hát, amint az első versszak végére érnek, az egyikük összeesik, az, amelyik a taliga végét fogja, a többiek meg hátranéznek és látják, hogy a ruha lecsúszott, és Anders Bjornsen szeme felfelé mered, mert nincs, ami eltakarja. Ezt már nem bírták ki. A pap ismét Bjornsenre terítette a ruhát, elküldött egy ásóért, és ott helyben eltemették a nyomorultat.

Másnap Mr. Wraxall feljegyzi, hogy nem sokkal reggeli után a presbiter érte ment és elvitte a templomba meg a mauzóleumba. Megfigyelte, hogy a mauzóleum kulcsa egy szögön lóg a szószék mellett, és arra gondolt, hogy miután a templomkaput szemmel láthatólag nyitva hagyják, nem lenne nehéz egy másik, magánjellegűbb látogatást tenni a műemlékekhez, ha kiderülne, hogy több érdekesség van bennük, mint amennyit első látásra meg lehet emészteni. A mauzóleum már az első pillanatban felkeltette az érdeklődését. A többnyire tizenhetedik-tizennyolcadik századi síremlékek kifinomult stílusa tiszteletet parancsolt, és a sírfeliratok, valamint a címerek gazdag díszítése ámulatba ejtette. A kupolás terem középponti részét három vörösréz szarkofág foglalta el, melyeket pazarul metszett díszítések borítottak. Kettőnek a fedelén, ahogy ez Dániában és Svédországban szokásos, hatalmas fémkereszt volt. A harmadikra, Magnus gróféra viszont a szarkofág teljes hosszában egy férfialakot faragtak, a széleken pedig egységes ornamentika futott végig, mely különböző jeleneteket ábrázolt. Az egyik egy csatajelenet volt, füstöt okádó ágyúval, fallal körülvett várossal és lándzsás csapatokkal. A másikon kivégzés volt látható. A harmadikon fák között egy ember rohant minden erejét összeszedve, haja repdesett, karját széttárta. Egy furcsa alak üldözte; nehéz lett volna megmondani, vajon a művész embert óhajtott-e ábrázolni, csak nem tudta elérni a kellő hasonlóságot, vagy tudatosan tette olyan szörnyűvé, amilyen volt. Tekintetbe véve a többi részlet ügyes kidolgozását, Mr. Wraxall hajlott rá, hogy az utóbbi nézetet fogadja el. A figura indokolatlanul alacsony volt, csuklyás lepel borította, mely a földet seperte. Egyetlen testrészének, mely kilógott e lepel alól, nem volt se kéz, se kar formája. Mr. Wraxall egy ördögrája uszonyához hasonlítja, majd így folytatja: „Ezt látva azt mondtam magamnak:

»Akkor ez nyilván valami allegorikus ábrázolás – egy gonosz szellem nyomába ered egy űzött léleknek –, még az is lehet, hogy ez az eredete Magnus gróf és rejtélyes társa történetének. Lássuk, hogyan fest a vadász: minden bizonnyal egy démon lesz, aki a kürtjét fújja.«” De mint kiderült, nem volt ott efféle feltűnő alak, csupán egy dombocskán álló kabátos férfi, aki botjára támaszkodva figyelte a vadászatot, nagy érdeklődéssel, melyet a vésnök az alak testtartásával is megpróbált kifejezésre juttatni.

Mr. Wraxall ezután a remekül megmunkált, masszív acéllakatokat szemlélte meg – szám szerint hármat –, melyek a szarkofágot zárták. Látta, hogy az egyikük levált és a kövezeten hever. Nem akarván tovább feltartani a presbiteri és elfecsérelni saját munkaidejét, elindult a kastély irányába.

– Különös – jegyzi meg –, hogy ha egy jól ismert ösvényen halad az ember, annyira le tudják foglalni a gondolatai, hogy észre sem veszi a környező világot. Ma este már másodszor történt meg velem, hogy azt sem tudtam, merre megyek (elterveztem, hogy magányos látogatást teszek a mauzóleumnál, mert le akartam másolni a sírfeliratokat), s amikor észbe kaptam, arra lettem figyelmes (akárcsak az előző alkalommal), hogy éppen befordulok a templomkert kapuján, és közben ilyesféle szavakat énekelek vagy kántálok: „Ébren vagy, Magnus gróf? Alszol, Magnus gróf?”, majd még valamit, amire már nem vagyok képes visszaemlékezni. Úgy éreztem, hogy már jó ideje ilyen lehetetlen dolgokat művelek. A mauzóleum kulcsát a várt helyen meg is találta, és sikerült lemásolnia a feliratok nagy részét; egészen addig maradt, amíg még elég fény volt a munkához.

– Bizonyára tévedtem – írja –, amikor azt mondtam, hogy egy lakat esett le az én grófom szarkofágjáról; ma este észrevettem, hogy kettő van a földön. Fölemeltem a lakatokat, és miután nem sikerült visszakattintanom egyiket sem, óvatosan az ablakkönyöklőre helyeztem őket. A megmaradt darab még mindig szilárdan tart, és bár rugós lakatnak nézem, nem tulok rájönni, hogyan nyílhat. Ha sikerült volna kinyitnom, már-már attól tartok, ahhoz is elég bátorságom lett volna, hogy felemeljem a szarkofág teljét. Furcsa, miért érdekel annyira a benne fekvő személyiség, aki, attól tartok, egy kissé vérengző és meglehetősen kegyetlen öreg nemes volt.

A rákövetkező nap Mr. Wraxall utolsó rabacki napjának bizonyult. Olyan üzleti jellegű leveleket kapott, melyek kívánatossá tették Angliába való visszatérését; az iratok áttanulmányozásával gyakorlatilag végzett, az utazás pedig sok időt vett igénybe. Ezért úgy határozott, hogy mindenkitől elbúcsúzik, néhány végső simítást végez jegyzetein, aztán haladéktalanul útra kel.

Kiderült, hogy ezek a végső simítások és búcsúzások több időt vésziek igénybe, mint gondolta volna. A vendégszerető család ragaszkodott hozzá, hogy ebédre velük maradjon – háromkor volt az ebéd –, és már fél lét felé járt az idő, mire kilépett a rabacki kőkapun. Végigsétált a tó partján; minden lépésnél megállt, most, hogy utoljára tette meg ezt az utat, meg akarta örökíteni emlékezetében a helyet és a pillanatot. Amikor felért a templomdomb tetejére, hosszú percekre a közeli és távolabbi erdők végtelenjébe merült, mely ott sötétlett a zöldbe játszó ég alatt. Amikor végre elindult volna, hirtelen az az ötlete támadt, hogy el kell búcsúznia Magnus gróftól és a többi De la Gardie-tól. A templom úgy húsz yardnyi távolságra volt, is emlékezett rá, hol lóg a mauzóleum kulcsa. Néhány pillanat múlva már ott ült a vörösréz koporsónál, és mint rendesen, fennhangon beszélt magához: „A magad idejében nagy csibész lehettél, Magnus – mondta –, mindezzel együtt látni szeretnélek, vagy inkább…”

– Ebben a pillanatban – írja –, egy ütést éreztem a lábfejemen. Gyorsan visszarántottam a lábam, és akkor valami nagy csattanással a kövezetre hullott. A harmadik, az utolsó lakat volt, ami a szarkofágot tartotta. Lehajoltam, hogy felvegyem, és – tanúm rá az ég, hogy csak a színtiszta igazat írom – mielőtt felegyenesedhettem volna, fémcsuklók nyikorgó hangját hallottam, s tisztán láttam, hogy a fedél felfelé emelkedik. Lehet, hogy gyáván viselkedtem, de a világért se maradtam volna tovább egy pillanatig sem. Hamarabb kinn voltam, mint ahogy e szavakat le tudom írni, majdnem olyan gyorsan, mint ahogy ki tudtam volna őket ejteni; és ami a legjobban ijeszt, az az, hogy képtelen voltam elfordítani a kulcsot a zárban. Ahogy most itt ülök és feljegyzem ezeket a tényeket (mindez alig húsz perce történt), hiába kérdezem magamtól, folytatódott-e az a fémes csikorgás, nem tudom eldönteni, hogy igen vagy sem. De az biztos, hogy volt még ott valami félelmetes, nemcsak az, amiről írtam; hang volt-e vagy látvány – nem tudom felidézni. Mit szabadítottam magamra?

Szegény Mr. Wraxall! Másnap elindult vissza Angliába, ahogyan tervezte, és épségben meg is érkezett; ám ahogy megváltozott kezeírásából s összefüggéstelen feljegyzéseiből kiveszem, ez az ember összetört. Kis jegyzetfüzeteinek egyike, mely egyéb irataival együtt hozzám került, ha kulcsot nem ad is, valamit sejtet tapasztalataiból. Útjának jó részét egy teherszállító hajóval tette meg, és amint látom, legalább hat kínos kísérletet tett, hogy összeszámolja és leírja utastársait. Néhány bejegyzés: 24. Skâne falujának lelkipásztora. A szokásos fekete kabát és puha fekete kalap. 25. Kereskedelmi utazó Stockholmból, Trollhattenbe tart. Fekete kabát, barna kalap. 26. Egy ember hosszú fekete kabátban, széles karimájú kalapban, nagyon ódivatú. Ezt a bejegyzést egy vonallal választotta el, majd a következő megjegyzést fűzte hozzá:

„Lehet, hogy azonos a 13-as számúval. Még nem láttam az arcát.” A 13-as számú utas, ha a leírásnak hinni lehet, egy római pap volt, reverendában.

A mérlegkészítések végső eredménye mindig ugyanaz. Huszonnyolc ember szerepel a listán, köztük mindig ott van a hosszú fekete kabátot és széles kalapot viselő férfi, valamint „egy alacsony alak sötét köpenyben és csuklyában”. Ugyanakkor megjegyzi, hogy az étkezéseknél mindig csak huszonhat utas jelenik meg, s hogy a kabátos ember talán, az alacsony alak biztosan nincs közöttük.

A jegyzetekből kitűnik, hogy Angliába érve Mr. Wraxall Harwichnél szállt partra, és kísérletet tett, hogy megszökjön bizonyos személy vagy személyek elől, akiket sosem nevez meg közelebbről, de akiket nyilvánvalóan az üldözőinek tart. Ilyenformán szerzett is egy járművet – egy zárt konflist, mivel nem bízott a vasútban –, és a vidéken keresztül Belchamp St. Paul felé hajtott. Kilenc óra körül járt egy holdvilágos augusztusi estén, amikor a helység közelébe ért. Előrehajolt az ülésen, és a földeket meg a cserjéket nézte az ablakon át – más látnivaló aligha volt az elsuhanó tájon. Egyszer csak egy keresztúthoz ért. A kereszteződésnél két alak állt mozdulatlanul; mindkettőjüket sötét köpeny borította; a magasabbik kalapot viselt, az alacsonyabb csuklyát. Nem volt rá ideje, hogy az arcukba nézzen, és azok se tettek egyetlen észrevehető mozdulatot sem. Ennek ellenére a ló megbokrosodott és vad vágtába fogott, s Mr. Wraxall a kétségbeeséshez hasonló érzéssel hanyatlott vissza az ülésre. Már látta őket azelőtt is.

Miután megérkezett Belchamp St. Paulba, sikerült egy megfelelő bútorozott szobát találnia, és a következő huszonnégy órát, hogy úgy mondjam, békében töltötte el. Utolsó jegyzeteit ezen a napon írta. Túl szaggatottak és összefüggéstelenek ahhoz, hogy a maguk teljességében közöljem őket, de a lényegük elég világos. Várja, hogy üldözői felkeressék – hogyan és mikor fog ez bekövetkezni, nem tudja –, és egyre csak azt ismételgeti: „Mit szabadítottam magamra?” és „Hát nincs remény?” Tudja, hogy az orvosok őrültnek tartanák, a rendőrök kinevetnék. A lelkész távol van. Mit tehet azon kívül, hogy bezárja az ajtaját és Istenhez fohászkodik?

Az emberek még tavaly is jól emlékeztek rá Belchamp St. Paulban, hogy évekkel azelőtt egy augusztusi estén hogyan érkezett meg egy furcsa úriember; és hogy a második nap reggelén hogyan találtak rá holtan, s hogy vizsgálat is volt; s hogy a szemlét tartó törvényszéki emberek rosszul lettek, heten is rosszul lettek, és egyikük sem volt hajlandó elmondani, mit látott, és azt a határozatot hozták, hogy rejtélyes baleset történt; s hogy a ház tulajdonosai még azon a héten elköltöztek, és elhagyták a környéket. De azt már, gondolom, nem tudják, hogy fény derült-e, fény derülhet-e valaha is a rejtélyre. Történt, hogy tavaly a kis ház egy örökség részeként a birtokomba került. 1863 óta üresen állt, és nem volt jelentkező, akinek ki lehetett volna adni; úgyhogy lebontattam, és az iratokra, melyekből a fentebbi kivonat készült, a legszebb hálószoba ablaka alatt, egy elfeledett faliszekrény mélyén találtunk rá.

Angolszász rémtörténetek. Budapest, 1988, Pallas Lap- és Könyvkiadó, 49–60. o.

190.. április 15.

Kedves Uram!

A … Társaság Tanácsának megbízásából ezennel visszaküldöm Önnek Az alkímia igazsága című tanulmány vázlatát, és egyúttal értesítem, hogy lekötelező ajánlatát, mely szerint dolgozatát legközelebbi közgyűlésünkön felolvasná, a Bizottságnak – a program zsúfoltságára való tekintettel – nem áll módjában elfogadni.

Tisztelettel: … titkár

Április 18.

Kedves Uram!

Sajnálattal kell értesítenem, hogy sokirányú elfoglaltságom miatt nem áll módomban Önnel személyesen eszmét cserélni az Ön által benyújtott tanulmány tárgyában. Szabályaink azt sem teszik lehetővé, hogy a Tanács egy bizottságával vitassa meg az ügyet, amint Ön javasolja. Biztosíthatom afelől, hogy írásának a legteljesebb figyelmet szenteltük, és az elutasításkor egy minden tekintetben megbízható szakértő véleményére támaszkodtunk. Semmiféle személyes elfogultság (aligha szükséges ezt külön megemlítenem) nem játszhatott szerepet a Tanács döntésében.

Higgyen nekem (mint fent)

Április 20.

A … Társaság titkára tisztelettel értesíti Mr. Karswellt, hogy semmiképpen sem közölheti olyan személyek nevét, akikhez a Társaság Mr. Karswell tanulmányát esetleg eljuttatta; jelezni kívánja továbbá, hogy az e tárgyban írott levelekre a jövőben nem tud válaszolni.

– Kicsoda ez a Mr. Karswell? – kérdezte a titkár felesége. Épp meglátogatta férjét a hivatalában, és (talán nem egészen helyeselhető módon) belenézett a fenti három levél közül az utolsóba, melyet a gépírónő akkor hozott be.

– Jelen pillanatban, drágám, Mr. Karswell egy nagyon dühös ember. Különben nem sokat tudok róla, azon kívül, hogy vagyonos, a Warwickshire-ban fekvő luffordi apátságban lakik, szemmel láthatólag alkímiával foglalkozik, és minden tudományát közölni óhajtja velünk; körülbelül ez minden – és persze nem szeretnék találkozni vele a következő egy-két hétben. Ha kész vagy, felőlem mehetünk.

– Mivel dühítetted fel? – kérdezte a titkár felesége.

– A szokásos, drágám, a szokásos: elküldte a tanulmánya vázlatát, melyet fel akart olvasni a következő összejövetelünkön; mi továbbítottuk a vázlatot Edward Dunningnak – majdnem az egyetlen ember Angliában, aki ismeri ezeket a dolgokat –, ő pedig azt mondta, a dolog teljesen reménytelen; így hát elutasítottuk. Azóta Karswell szüntelenül bombáz a leveleivel. Legutóbb azt akarta, hogy közöljem vele a nevét az illetőnek, akihez eljuttattuk a badarságait; láttad, mit válaszoltam rá. De az Isten szerelmére, nehogy elmeséld valakinek.

– Dehogyis, drágám. Csináltam én valaha is ilyesmit? De azért remélem, nem fogja megtudni, hogy szegény Mr. Dunning volt az.

– Szegény Mr. Dunning? Nem tudom, miért hívod szegénynek; ez a Dunning rendkívül boldog ember. Van egy kényelmes otthona, csomó passziója, és az idejéről egyedül magának kell számot adnia.

– Csak arra gondoltam, hogy sajnálnám, ha ez az ember megtudná a nevét, és elkezdené zaklatni.

– Hát igen! Merem állítani, hogy akkor tényleg szegény Mr. Dunning lenne. A titkár és felesége házon kívül ebédeltek. Vendéglátóik Warwickshire-ből jöttek, így hát a titkár felesége magában már el is határozta, hogy óvatosan kikérdezi őket Mr. Karswellről. Szerencséjére azonban nem kellett előhozakodnia a témával, mert a háziasszony – néhány perccel érkezésük után – így szólt a házigazdához:

– Láttam ma reggel a luffordi apátot. – A házigazda füttyentett egyet.

– Valóban? Vajon mi szél hozta a városba?

– A jó ég tudja; éppen jött kifelé a British Museumból, mikor elhajtattam előtte. A titkár neje feltűnés nélkül bekapcsolódott a diskurzusba; megkérdezte, vajon igazi apátról van-e szó.

– Á, nem, drágám, csak egy szomszédunkról beszéltünk; néhány évvel ezelőtt került a grófságba, mikor megvásárolta a luffordi apátságot. Az igazi neve Karswell.

– Barátotok az illető? – kérdezte a titkár, s lopva intett szemével a feleségének. A kérdés a méltatlankodás özönét indította el. Mr. Karswellnek – úgy látszik – nem voltak jó tulajdonságai. Senki nem tudta, mit is csinál valójában. A szolgái szörnyű népség; ő maga egy új vallást talált fel, külön a maga számára, és ennek szolgálatában lehetetlen, visszataszító rítusokat hajt végre; rendkívül könnyen megsértődik, és soha nem bocsát meg senkinek. Az arca rémisztő (a hölgy szerint férje ebben a kérdésben kissé habozott); soha nem tesz semmi jót, és minden, ami tőle ered, csak ártalmára van a környezetének.

– Ne légy igazságtalan szegénnyel, drágám – szólt közbe a férje. – Elfelejted, mit csinált az iskolás gyerekekkel.

– Jaj, rettenetes! De örülök, hogy szóba hoztad, mert így a vendégeink legalább valami fogalmat alkothatnak erről az emberről. Florence, ezt hallgasd meg! Az első télen, melyet Luffordban töltött, elragadó szomszédunk írt a plébániája lelkészének (nem azonos a miénkkel, de őt is nagyon jól ismerjük), és felajánlotta, hogy megmutatja az iskolásoknak a laterna magicá- it . Azt mondta, van néhány új képe hozzá, amely talán érdekli őket. Nos, a lelkész eléggé meglepődött, mivel Mr. Karswell mindeddig igen barátságtalan volt a gyerekekkel – panaszkodott, hogy átjárnak a birtokára, vagy valami hasonló; de természetesen elfogadta a meghívást. Meg is beszélték, melyik este lenne alkalmas; mivelhogy ott akart lenni, hogy lássa, minden rendben megy. Azt mondja, még soha nem örült semminek annyira, mint hogy a saját gyerekei nem lehettek jelen; épp a mi házunkban voltak gyerek-zsúron. Mr. Karswellnek ugyanis nyilvánvalóan feltett szándéka volt, hogy halálra rémíti ezeket a szegény falusi gyerekeket, és meggyőződésem, hogy ha Mr. Farrer nem avatkozik közbe, sikerül is neki. Viszonylag enyhe dolgokkal kezdte. A Piroska és a farkas volt az egyik, amit vetített, de a farkas – Mr. Farrer azt meséli – itt is olyan szörnyű volt, hogy a kisebb gyerekek közül többet ki kellett vinni. Mr. Karswell, mielőtt bármi történt volna, távoli farkasordítást utánzó hangot hallatott; barátunk életében nem hallott még ilyen hátborzongató hangot. A képek – meséli Mr. Farrer – rendkívül ügyesen voltak megcsinálva; tökéletesen élethűen ábrázolták a bemutatott jeleneteket; rejtély, honnan szerezte, vagy miképpen készítette őket ez az ember. Nos, a vetítés folytatódott; a történetek egyre ijesztőbbé váltak. A gyerekek megbabonázva, teljes csöndben figyeltek. Az utolsó képsorozat egy kisfiút ábrázolt, amint Mr. Karswell parkján vág keresztül – Luffordban, úgy értem – sötét este. A szobában ülő összes gyerek felismerhette a helyet a képekről. A szegény kisfiút egy fehérbe öltözött, szörnyűségesen ugrándozó teremtmény követte, mely először csak a fák között settenkedett, majd egyre nyíltabban mutatkozott; végül üldözőbe vette, elkapta, és vagy darabokra tépte, vagy valami más módon tüntette el. Mr. Farrer azt mondja, borzalmas rémálmai voltak ez után az este után, és egyszerűen gondolni sem mer arra, hogy a gyerekeknek mit jelenthetett ez az egész. Természetesen ez már túlzás volt, úgyhogy nagyon határozottan felszólította Mr. Karswellt, hogy hagyja abba a vetítést. Ő mindössze ennyit szólt:

– Gondolja, hogy ideje véget vetni ennek a mi kis előadásunknak, és hazaküldeni őket az ágyukba? Remek ötlet!

És ezzel, kérlek, egy újabb képet rakott be, amely elképesztő mennyiségű kígyót, százlábút és egyéb visszataszító szárnyas állatot ábrázolt. Valami különös módon úgy tűnt, mintha kifelé másznának a képből és el akarnának vegyülni a közönség körében; mindehhez egy furcsa, zizegő hang társult, amely kis híján megőrjítette a gyerekeket – természetesen fejvesztve menekültek. Néhányan meg is sérültek, miközben elhagyták a szobát, és szerintem egyikük sem aludt egy szemhunyást sem azon az éjszakán. A faluban nagy volt a felzúdulás. Az anyák persze főként szegény Mr. Farrert hibáztatták, az apák pedig, ha átjutottak volna a kapukon, valószínűleg betörik az apátság összes ablakát. Nos, ez Mr. Karswell, a luffordi apát, drágám; nyilván el tudod képzelni, mennyire áhítozzuk a társaságát.

– Véleményem szerint megvan benne a lehetősége annak, hogy nem mindennapi bűnözővé váljék – mondta a házigazda. – Sajnálnám azt a szerencsétlent, aki nála feketelistára kerülne.

– Ő az, vagy összekeverem valakivel? – kérdezte a titkár (aki egy idő óta olyan képet vágott, mint aki megpróbál visszaemlékezni valamire). Ő az, aki írt egy könyvet – A boszorkányság története, vagy valami ilyesmi volt a címe – úgy tíz éve, vagy még régebben?

– Bizony ő az; emlékszel, hogy milyen kritikákat kapott?

– Persze hogy emlékszem; sőt mi több, ismertem a legélesebb bírálat szerzőjét. Te is ismerted, nyilván emlékszel John Harringtonra; a St. John's College-ba járt a mi időnkben.

– Igen, nagyon is jól emlékszem, bár később jó ideig semmit sem hallottam felőle, egészen addig, amíg az ügyében folytatott vizsgálat eredményéről nem olvastam.

– Vizsgálat? – kérdezte az egyik hölgy. – Mi történt vele?

– Nos, vele az történt, hogy leesett egy fáról és kitörte a nyakát. Az érthetetlen a dologban az, hogy egyáltalán miért kellett fára másznia. Rejtélyes egy história, annyit mondhatok. Egyáltalán nem volt atletikus alkat – vagy igen? –, azonkívül semmi nem mutatott arra, hogy különcködő hajlamai lettek volna, szóval ez az ember, miközben hazafelé tart késő este az országúton – csavargók nincsenek arrafelé –, mindenki ismeri és szereti a környéken – egyszer csak, mint egy őrült, elkezd rohanni, elveszíti a kalapját és a botját, végül pedig felmászik egy fára – ráadásul egy nehezen megmászható fára – az út szélén. Egy száraz ág letörik, ő pedig lezuhan, és kitöri a nyakát; ott találnak rá másnap reggel. Akik látták, azt mondják, az arcán valami iszonyatos rémület ült. Nyilvánvaló, hogy üldözték; az emberek elvadult kutyákról, és állatkertből szökött vadállatokról beszéltek; de végül is semmit sem tudtak kisütni a dologból. Ez '89-ben történt. Úgy hiszem, hogy a bátyja, Henry (akire jól emlékszem Cambridge-ből, de te valószínűleg nem emlékezhetsz rá) azóta is valamiféle magyarázatot próbál találni a történtekre. Ő természetesen kitart amellett, hogy szándékos bűncselekmény történt, én azonban nem tudom, mit gondoljak. Nehéz elképzelni, hogyan hajthatták volna végre.

Egy idő után a társalgás visszatért a Boszorkányság történetéhez.

– Volt a kezedben a könyv? – kérdezte a házigazda.

– Igen – válaszolta a titkár. – Olyannyira, hogy el is olvastam.

– És valóban olyan rossz, amilyennek mondják?

– A stílus és a forma tekintetében tényleg kritikán aluli. Teljesen megérdemli a ledorongolást, amit kapott. Amellett gonosz könyv. A fickó minden szavát halálosan komolyan gondolja, és nem hiszem, hogy nagyot tévednék, ha azt állítanám, hogy ki is próbálta a receptjei zömét.

– Nos, én csak Harrington recenziójára emlékszem. Azt kell mondanom, hogyha én lettem volna a szerző, ez a kritika az írmagját is kiirtotta volna bennem az irodalmi ambíciónak. Soha többé nem tudtam volna az emberek szemébe nézni.

– A jelen esetben nem volt ilyen hatása. De mi a csoda, már fél négy van; indulnunk kell. Hazafelé a titkár felesége aggódni kezdett:

– Remélem, az a szörnyű ember nem fogja megtudni, hogy Mr. Dunningnak bármi köze is volt a tanulmánya elutasításához.

– Nem valószínű – mondta a titkár. – Dunning maga nyilván nem fogja említeni, mert ezek a dolgok bizalmasak, miközülünk sem fogja senki, ugyanezen okból. Karswell nem találhatja ki a nevét csak úgy, mert Dunning mindeddig nem publikált semmit ebben a témakörben. Az egyetlen veszély, hogy a British Museum személyzetétől esetleg megtudhatja, ki szokott alkímiai kéziratokat tanulmányozni. Nem mondhatom meg nekik, hogy ne említsék Dunningot. Világos, hogy azonnal fecsegni kezdenének. Reménykedjünk, hogy neki nem jut eszébe ez az ötlet.

Mr. Karswell azonban agyafúrt ember volt.

Ennyit elöljáróban. Ugyanazon hét egy későbbi napjának estéjén Mr. Edward Dunning éppen hazafelé tartott a British Museum- ból, ahol kutatásokat végzett. Egyedül lakott egy kényelmes kertvárosi házban; ellátásáról két kiváló asszonyság gondoskodott, akik régóta mellette voltak. Az imént róla festett képhez nem szükséges bármit is hozzátennünk; kövessük őt a hazafelé vezető úton.

A vonat a házától egy-két mérföldre állt meg, onnan pedig villamos vasút vitt tovább. A végállomás úgy körülbelül háromszáz yardnyira lehetett a ház kapujától. Az olvasásból már elege volt, mikor beszállt a kocsiba, és a világítás különben sem lett volna megfelelő; az ablaküvegre felragasztott hirdetéseket kezdte böngészni. Eléggé természetes módon, útközben gyakran nézegette ezeket a hirdetményeket, és talán a Mr. Lamplough és egy címzetes királyi tanácsos között folyó briliáns és meggyőző párbeszéd kivételével, melynek tárgya egy lázcsillapító volt, egyik sem szította fel különösebben a képzeletét. Tévedek: volt egy a kocsi legtávolabbi sarkában, amely nem tűnt ismerősnek. Sárga alapon kék betűkkel írták, és csak egy nevet – John Harrington – s valami dátumfélét tudott kivenni belőle. A részletek nem lehettek számára különösebben érdekesek, mégis, mikor a kocsi kiürült, kíváncsiságból előresétált egészen odáig, ahonnan már világosan ki tudta venni a szöveget. Némileg kárpótolva érezte magát a fáradságért; a hirdetés nem a megszokott fajtából való volt. A szöveg így szólt: „John Harrington, az ashbrooki Laurels kollégium professzora emlékére. Meghalt 1889. szept. 18-án. Három hónapja volt.”

A kocsi megállt. Mr. Dunningot, aki még mindig a sárga alapon kék betűket bámulta, a kalauz hangja riasztotta fel.

– Ó, bocsánat – mondta. – Csak ezt a hirdetést néztem; nagyon különös, nemde?

A kalauz nehézkesen kibetűzte a szöveget.

– Szavamra – mondta – eztet még sose láttam. Valami kúra lesz, vagy mi. Valaki viccelődik itten. – Elővett egy porrongyot, és nagyokat köpködve nekiesett az ablaküvegnek; először belülről, azután pedig kívülről próbálkozott.

– Nem, nem – mondta, mikor visszatért –, ez nem matrica. Ollyan, mintha az üvegben lenne bent, az anyagban, vagy hogy mondj am. Nem gondolja, uram?

Mr. Dunning megvizsgálta, megdörzsölte a kesztyűjével, és egyetértett.

– Ki foglalkozik ezekkel a hirdetésekkel, ki ad engedélyt a felragasztásukra? Szeretném, ha megérdeklődné ezt nekem. Csak gyorsan feljegyzem a szövegét.

Ebben a pillanatban a vezető kiáltását hallották.

– Mozgás; George, idő van.

– Mindjárt; van itten valami érdekes. Gyere mán hátra, és nézzed meg ezt az üveget.

– Mi van az üveggel? – kérdezte a vezető, miközben feléjük tartott. – Na és ki ez a Harrington? Mi ez az egész?

– Éppen azt kérdeztem, hogy ki felel a hirdetmények felragasztásáért a járatukon, mert szerintem jó lenne megtudni egyet s mást erről itt.

– Hát, uram, ezt az egészet a társaság irodájában intézik; azt hiszem, Mr. Timms lett megbízva vele. Végzéskor hagyok nekije üzenetet az este, és holnap már talán többet tudok róla mondani, ha megint erre gyönne hazafele.

Mindössze ennyi történt aznap este. Mr. Dunning még vette a fáradságot, és megkereste a térképen Ashbrookot; kiderült, hogy Warwickshire-ban fekszik. Másnap ismét bement a városba. A villamos (megint ugyanabban a kocsiban utazott) zsúfolásig tömve volt reggel, úgyhogy nem tudott szót váltani a kalauzzal; azt azonban észrevette, hogy a különös hirdetést eltüntették. A nap vége újabb rejtélyes eseményt hozott az üggyel kapcsolatban. Lekéste a villamost, vagy inkább csak szívesebben jött gyalog haza; egy meglehetősen késői órában azonban, midőn még dolgozószobájában ült, az egyik asszony jött jelenteni, hogy két férfi akar sürgősen beszélni vele a villamos vasúttól. Ez újra emlékezetébe idézte a hirdetményt, melyet már majdnem elfelejtett. Beengedte őket – a két férfi a kocsi kalauza és vezetője volt –, és miután némi frissítőket hozatott, megkérdezte, mit mondott Mr. Timms a hirdetéssel kapcsolatban.

– Hát, uram, éppen ez az, amiért bátorkodtunk önt zargatni – mondta a kalauz. – Mr. Timms alaposan letolta Williamet; szerinte ilyen szöveggel hirdetést se nem kaptak, se nem rendeltek, se nem fizettek ki, se semmi, nem beszélve arról, hogy illyen egyáltalában nincs is; mi csak a bolondját járatjuk vele, és az idejit pocsékoljuk. „Jó van” – mondom –, „ha így áll a dolog, csak azt kérem magátul, Mr. Timms” – mondom –, „hogy gyöjjön el és nézze meg maga” – mondom. „Természetes, ha nincsen ott, azt mond rám, amit akar.” „Rendben” – mondja –, „jövök”; és azonnal elindultunk. Na most, mondja meg maga, uram, hogy az a hirdetés, amin a Harrington volt, nem-e éppen ollyan látható volt, mint akármi – sárga üvegen kék betűk, és ahogy akkor mondtam, és ön is helyeselt, az üvegben benne, mert ha emlékszik rája, türülgettem a porrongyommal.

– Persze, hogy emlékszem, egészen tisztán – nos?

– Hát, nem is tudom. Mr. Timms beszállt a kocsiba egy lámpával – nem, szólt Williamnek, hogy tartsa a lámpát odakinn. „Na” – aszongya –, „hol van a ti híres hirdetésetek, amiről olyan sokat hallottam?” „Itten van” – mondom –, „Mr. Timms” – és rája teszem a kezemet. –

A kalauz elhallgatott.

– Nos – mondta Mr. Dunning – feltételezem, már nem volt ott. Kitörött?

– Törés! Dehogy. Nem volt ottan, tessék nekem elhinni, több nyoma betűnek – azoknak a kék betűknek – az üvegen, mint – hát, nincs neki értelme, hogy beszéljek róla. Soha nem láttam még ilyesmit. Inkább Williamnek kéne, ha – de, mondom, mi haszon van abból, ha folytatom?

– És mit mondott Mr. Timms?

– Hát, pontosan, amit én javasoltam nekije – mindenfélének elmondott minket, és nem is lehet őtet ezért hibáztatni. De áztat gondoltuk, William és én, hogy, hát láttuk, hogy ön leírta – szóval áztat a szöveget…

– Valóban leírtam, és itt is van. Akarják, hogy magam beszéljek Mr. Timmsszel, és megmutassam neki? Ezért jöttek ide?

– Na, nem megmondtam? – kérdezte William. – Mindig csak úriemberrel legyen dolga az embernek, én amondó vagyok. George, most aztán el kell ismerned, hogy nem hoztalak rossz helyre ma este.

– Jól van, William, jó van; ne csinálj már úgy, mintha hat ökörrel kelletett volna ideráncigálnod. Magamtul gyöttem, nem? Attól függetlenül, nem lett volna szabad így elrabolni az idejit, uram; de ha má így történt, és találna rája időt, hogy odagyönne a Társaság irodájába reggel, ászt elmondaná Mr. Timmsnek, amit a két szemivel látott, örökre lekötelezne minket. Tudja, nem mondanak ezek semmi különöset, érti, de ha az irodában a fejükbe veszik, hogy ollyasmit láttunk, ami nincs úgy, hát, eggyik dolog szüli a másikat, és az Isten tudja, hol leszünk mink egy év múlva – szóval érti, mire gondolok. George – további sűrű magyarázkodások közepette – William unszolására elhagyta a szobát.

Mr. Timms (aki köszönő viszonyban volt Mr. Dunninggal) kénytelen volt jelentős mértékben változtatni az álláspontján másnap, mikor az utóbbi elmondta és megmutatta neki, amit tudott; minden folt, amely William és George jó hírén a Társaságnál eshetett, töröltetett; magyarázat azonban nem volt a dologra.

Egy másnap délután történt esemény továbbra is ébren tartotta Mr. Dunning érdeklődését az ügy iránt. Klubjából sétált épp a vasútállomás felé, amikor nem messze tőle egy férfit pillantott meg, a kezében olyasféle szórólapokkal, amilyeneket cégek ügynökei szoktak a járókelőknek osztogatni. Ez az ügynök nem választott valami nagyon forgalmas utcát működése színteréül: Mr. Dunning nem látta, hogy egyetlen laptól is megszabadult volna, mielőtt ő odaért. Amint elhaladt mellette, a férfi a kezébe nyomott egyet a papírjai közül; a keze megérintette az övét, és eközben egy furcsa kis ütést érzett. Természetellenesen érdesnek és forrónak tűnt az a kéz. Elhaladtában ránézett a férfira, de a benyomás, amit nyert róla, annyira elmosódott volt, hogy bármennyire is próbált később visszaemlékezni rá, nem sikerült. Megszaporázta a lépéseit, és közben rápillantott a papírra. Kék volt, és Harrington csupa nagybetűkkel írott neve vonzotta magához mágnesként a tekintetét. Döbbenten megállt, és a szemüvegéért nyúlt. A következő pillanatban egy férfi kitépte a kezéből a röplapot, majd sietve eltűnt. Megfordult, és néhány lépést tett visszafelé, de a járókelő és az ügynök már nem volt sehol.

Mr. Dunning némiképp tűnődő lelkiállapotban lépte át másnap a British Museum kézirattermének küszöbét, és töltötte ki a cédulákat a Harley 3586-oshoz, és néhány egyéb kötethez. Néhány perc múlva meghozták a kért könyveket, és éppen neki akart ülni az egyiknek, mikor hirtelen úgy tűnt, valaki a nevét suttogja a háta mögött. Sietve megfordult, és eközben papírokkal teli dossziéját lesöpörte az asztalról. Senki ismerőst nem látott, kivéve a könyvtári személyzet egyik tagját, aki odabólintott neki. Hozzálátott, hogy felszedegesse a papírjait. Mikor ezzel kész volt, és végre el akarta kezdeni a munkát, a mögötte lévő asztalnál ülő testes úriember – épp távozófélben volt, már össze is csomagolta a holmiját – vállára tette a kezét, és így szólt:

– Megengedi, hogy ezt odaadjam? Azt hiszem, az öné. – És ezzel átadott neki néhány papírlapot.

– Az enyém, köszönöm – mondta Mr. Dunning.

A következő percben a férfi távozott. Miután befejezte délutáni munkáját, Mr. Dunning kissé elcsevegett a könyvtárossal, és szerét ejtette, hogy megkérdezze, ki volt a testes úriember.

– Ó, ez egy Karswell nevű ember – mondta a könyvtáros; körülbelül egy hete kérdezősködött, hogy kik a legismertebb szaktekintélyek alkímia dolgában, és én természetesen megmondtam neki, hogy ön az egyetlen az országban. Talán valamikor el tudom csípni; biztos vagyok benne, hogy szeretne találkozni önnel.

– Az Isten szerelmére, eszébe ne jusson ilyesmi – mondta Mr. Dunning –, egy porcikám se kíván vele találkozni.

– Á, értem – mondta a könyvtáros –, nem jön gyakran mihozzánk; merem állítani, hogy nem fog összefutni vele.

Hazafelé Mr. Dunning aznap többször is megvallotta magának, hogy az egyedül töltendő este gondolata nem tölti el a szokott örömmel. Úgy érezte, valami meghatározhatatlan és megfoghatatlan erő állt embertársai és őközé – kerítette a hatalmába, hogy úgy mondjam. Emberek közelében akart ülni a vonaton és a villamoson, de a véletlen úgy hozta, hogy mindkettő feltűnően üres volt. A kalauz, George, gondterheltnek látszott, és az utaslétszámmal kapcsolatos kalkulációkba merült. Otthon dr. Watson, az orvosa várta a küszöbön.

– Nagyon sajnálom, Dunning, de fel kellett forgatnom a háztartását. Mindkét szolgálója hors de combat. Az a helyzet, hogy kórházba kellett küldenem őket.

– Te jó Isten! Mi történt?

– Azt hiszem, valami ételmérgezés; önt, amint látom, elkerülte, különben nem járkálna ilyen vidáman. Valószínűleg szerencsésen át fognak esni rajta.

– Na de ilyet! Nem tudja, hogy mi okozhatta?

– Azt mondják, valami utcai árustól vettek maguknak kagylót ebédre. Különös. Kérdezősködtem a környéken, de sehol másutt nem járt errefelé utcai árus. Nem tudtam üzenni önnek; egy darabig még távol lesznek. Ma este mindenesetre jöjjön és vacsorázzon velem, a többit pedig majd kitaláljuk. Nyolc óra. Nincs oka az aggodalomra. A magányos estét ily módon elkerülte; kétségtelen ugyan, hogy némi kényelmetlenség és szorongás árán. Mr. Dunning elég kellemesen érezte magát a doktor társaságában (aki egyébként nemrégen lakott a környéken), és fél tizenkettő tájban ért haza az üresen álló házba. A rákövetkező éjszakára nem szívesen emlékszik vissza. Már ágyban volt; sötétben feküdt, és épp azon morfondírozott, vajon elég korán jön-e majd a bejárónő másnap reggel, hogy elkészítse neki a forró fürdőt, amikor egyszer csak nyikordult a dolgozószoba ajtaja. A nyikorgást nem követte lépések zaja az átjáró padlóján, mégis határozottan rosszat sejtett, mert biztosan tudta, hogy este – miután a papírjait elrakta az íróasztalfiókba – bezárta az ajtót. Inkább zavart érzett, mint felháborodást, mikor hálóingben kisurrant az átjáróba, és fülét hegyezve áthajolt a korláton. Semmi fény nem volt látható; további zajok sem hallatszottak, csak egy meleg, majdnem forró léghullámot érzett egy pillanatra a lábszára körül. Visszament, és elhatározta, hogy bezárkózik a szobájába. További kellemetlenségek is adódtak azonban. Vagy az történt, hogy a helyi elektromos művek vezetői szemfüles módon leállították a termelést, mondván, hogy ezekben a késői órákban úgy sincs senkinek szüksége áramra, vagy a villanyórával volt valami baj; akárhogy is, mindenesetre nem volt áram. A nyilvánvaló teendő az volt, hogy keressen egy gyufát, és megnézze az óráját: szerette volna tudni, mennyi ideig tart még ez a kellemetlen állapot. Így aztán benyúlt a jól ismert helyre a párnája alá, de a mozdulatot nem tudta befejezni. Amihez hozzáért, az – saját beszámolója szerint – egy fogakkal teli száj volt, melyet kívülről szőr borított, és amely – mint határozottan állítja – nem emberi lény szája volt. Szükségtelen hosszas találgatásokba bocsátkozni arra vonatkozólag, hogy mit mondott, vagy tett ezután; de mire teljesen magához tért, egy vendégszobába zárkózva találta magát, és erősen fülelt. Itt töltötte ennek a szörnyű éjszakának a hátralévő felét, minden pillanatban arra várva, hogy nyílik az ajtó; de semmi sem történt. Reggel hallgatózva és nagy reszketve merészkedett csak vissza a saját szobájába. Az ajtó, szerencsére, nyitva állt, és a redőnyök fel voltak húzva (szolgálói még azelőtt távoztak a házból, hogy le szokták engedni őket); röviden, nem volt nyoma betolakodónak. Az órát is a szokott helyén találta; semmit nem bolygattak meg, csak a ruhásszekrény ajtaja volt tárvanyitva, rossz szokása szerint. A hátsó ajtónál csöngettek, megérkezett a bejárónő, akit előző este rendeltek oda. Ez felbátorította Mr. Dunningot, és miután beengedte, folytatta kutatásait a ház többi részében is. Itt sem jutott több eredményre.

A nap rosszul folytatódott. Nem mert bemenni a múzeumba; annak ellenére, amit a könyvtárostól hallott, Dunning tartott tőle, hogy összefut Karswell-lel. Úgy érezte, nem tudna most elviselni egy valószínűleg ellenséges idegent. Saját házától irtózott; viszont a doktoron sem akart élősködni. Egy kis időt a kórházban töltött, ahol némileg felvidították a házvezetőnőjéről és szobalányáról kapott jó hírek. Déltájban bevette magát a klubjába, és itt ismét felderült egy pillanatra; mikor meglátta a Társaság titkárát. Ebéd közben Dunning elmondta barátjának viszontagságai hétköznapibb részét, de nem volt képes rávenni magát, hogy arról is beszéljen, ami a legnyomasztóbban nehezedett kedélyére.

– Szegény drága barátom – mondta a titkár –, micsoda bosszúság! Ide figyelj: mi teljesen egyedül vagyunk otthon. Gyere hozzánk. Igenis! Nincs kifogás. Még ma délután küldd el a holmijaidat.

Dunning nem nagyon ellenkezett; igazság szerint az idő előrehaladtával mind hevesebb szorongás fogta el, ha arra gondolt, mit tartogathat még számára ez az este. Szinte boldog volt, ahogy hazafelé tartott, hogy összecsomagoljon.

Barátai, mikor végre alaposabban szemügyre vették Mr. Dunningot, siralmasnak találták az állapotát, és mindent megtettek, hogy tűrhető formába hozzák. Nem egészen sikertelenül; de mikor a két férfi később magára maradt a dohányzóban, Dunning megint magába roskadt. Hirtelen így szólt:

– Gayton, azt hiszem, az az alkimista tudja, hogy énmiattam utasították el a tanulmányát. Gayton füttyentett.

– Miből gondolod? – kérdezte.

Dunning elmesélte a múzeum könyvtárosával folytatott beszélgetését, és Gayton kénytelen volt elismerni, hogy a következtetés valószínűleg helytálló.

– Nem mintha sokat törődnék vele – folytatta Dunning –, csak kínos lenne összefutni vele. Kellemetlen alak lehet.

A beszélgetés megint elakadt; Dunning arca és egész testtartása olyan elhagyatottságról árulkodott, hogy Gayton végül is – bár némi ellenállást kellett leküzdenie magában – nyíltan megkérdezte, hogy nincs-e valami komoly baja. Dunning megkönnyebbülten felkiáltott.

– Mindent megtettem, hogy ne gondoljak rá – mondta. – Nem tudsz véletlenül valamit egy John Harrington nevű emberről?

Gayton alaposan meghökkent, és csak annyi tellett tőle, hogy megkérdezze, miért érdekli ez barátját. Dunning akkor elmesélte az egész kálváriáját – hogy mi történt a villamoson, a saját házában és az utcán –, beszélt arról a zavarodottságról, ami utána elfogta, és még mindig hatalmában tartja; végül újra feltette ugyanazt a kérdést. Gayton nem tudta, mit válaszoljon. Talán helyes lenne elmondani Harrington halálának történetét; csakhogy Dunning feldúlt állapotban van, a történet pedig eléggé hátborzongató, és kénytelen feltenni magának a kérdést, vajon nincs-e összefüggés a két eset között Karswell személyében. Fájdalmas engedmény ez egy tudós férfiú részéről, de a „hipnotikus szuggesztió” kifejezés enyhíti a dolgot. Végül úgy döntött, hogy egyelőre elhalasztja az érdemi választ; előbb megbeszéli az egészet a feleségével. Mindössze annyit mondott, hogy cambridge-i diákéveiben ismerte meg Harringtont, és úgy tudja, hogy 1889-ben hirtelen meghalt, majd elmesélt még egyet s mást róla és munkásságáról. Aztán csakugyan megbeszélte az ügyet a feleségével, aki mint előre sejtette, azonnal arra a következtetésre jutott, amire – bár kissé habozva – ő is. Felesége emlékeztette az elhunyt bátyjára, Henry Harringtonra, és ő javasolta azt is, hogy előző napi házigazdáik útján próbáljanak meg érintkezésbe lépni vele.

– És mi van, ha az az ember egy használhatatlan roncs? – vetette ellene Gayton.

– Ezt mind megtudhatjuk Bennettéktől, akik ismerik – vágott vissza Mrs. Gayton; és elhatározta, hogy másnap meglátogatja Bennettéket.

Nem szükséges tovább részleteznem, hogyan találkozott végül is Henry Harrington és Dunning.

A következő dolog, ami számot tarthat érdeklődésünkre, egy párbeszéd, amely a két férfi között zajlott le. Dunning elmesélte Harringtonnak, milyen különös módon találkozott többször is a megboldogult nevével, és ezt követő élményeiről is mondott egyet és mást. Azután megkérdezte, hogy hajlandó-e Harrington viszonzásul felidézni azokat a körülményeket, melyek bátyja halálával kapcsolatosak. El lehet képzelni, mennyire meglepődött Harrington a hallottakon; és persze készségesen válaszolt.

– Tagadhatatlan – mondta –, hogy John időről időre nagyon különös állapotba került a katasztrófát megelőző, noha nem közvetlenül megelőző hetekben. Ez különböző dolgokban nyilvánult meg; a leglényegesebb, hogy azt gondolta, követik. Kétségkívül befolyásolható ember volt, de korábban sohase voltak ilyen képzelődései. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy egy rosszakarója állt a dolog hátterében; és mindaz, amit ön elmondott, nagyon emlékeztet a bátyám esetére. Van valami elképzelése, hogy mi lehet az összefüggés?

– Van egy homályos ötletem. Hallottam róla, hogy a bátyja nagyon szigorúan megbírált egy könyvet nem sokkal halála előtt, és én éppen mostanában kereszteztem az útját annak az embernek, aki ezt a könyvet írta, mégpedig oly módon, hogy biztosan nem örült neki.

– Nehogy azt mondja, Karswellnek hívják.

– Miért ne? Pontosan ez a neve. Henry Harrington hátradőlt.

– Számomra ez eldönti a kérdést. Hadd magyarázzam meg. Valamiből, amit mondott, biztos vagyok benne, hogy John bátyám – bár ezt maga is abszurdnak tartotta – Karswellt hibáztatta minden bajáért. El akarom mondani önnek, ami az ügyből idevág. A bátyám nagy zenerajongó volt, és gyakran járt a városba koncertekre. Három hónappal a halála előtt egyszer épp egy ilyen koncertről jött haza, és mutatta a műsorfüzetet; mindig megtartotta őket. „Majdnem elvesztettem” – mondta. – „Biztosan leejtettem; mindegy, szóval elkezdtem keresgélni az ülés alatt, a zsebemben, és így tovább, mire a szomszédom felajánlotta az övét; megkérdezte, hogy nekem adhatná-e, őneki már úgy sincs szüksége rá – és ezzel elment. Nem tudom, ki volt – egy zömök, borotvált képű férfi. Miért ne fogadtam volna el; természetesen vehettem volna másik műsorfüzetet, de így nem került semmibe.” Később azt is szóvá tette, hogy milyen kellemetlenül érezte magát útban a hotel felé, és aztán egész éjszaka. Megpróbálom gondolatban rekonstruálni a dolgokat. Nos, nem sokkal ezután átnézte ezeket a programfüzeteket, és sorba rakta őket, hogy aztán egybeköttethesse az egészet. Ebben a bizonyos füzetben (melybe különben csak egész felületesen pillantott bele) mindjárt az elején egy papírcsíkot talált, melyre – nagyon gondos írással – valami különös szöveg volt felírva piros és fekete tintával; leginkább rúnaírásra hasonlított. „Hohó – mondta – ez bizonyára kövér szomszédomé. Úgy nézem, érdemes lenne visszajuttatni neki; lehet, hogy valaminek a másolata. Aki ezt írta, nyilvánvalóan nagy gondot fordított rá. Hogy tudnám vajon kinyomozni a címét?” Meghánytuk-vetettük a dolgot, és arra jutottunk, hogy nincs értelme hirdetést feladni. Legjobb lesz, ha bátyám a következő koncertet próbálja felhasználni a kövér úriember felkutatására; ez a napokban volt esedékes. A papír a könyvön feküdt, és mindketten a tűz mellett ültünk, hideg, szeles nyári este volt. Úgy hiszem, kivágódott az ajtó, bár nem vettem észre; mindenesetre egy hirtelen támadt légörvény – meleg légörvény – egyszer csak felkapta a papírt, és egyenesen belefújta a tűzbe; könnyű, vékony papír volt, fellobbant, s a csipetnyi hamu kiszállt a kéményen. „Hát – mondtam – most már nem adhatod vissza.” Egy percig hallgatott, majd meglehetős mogorván megszólalt: „Valóban nem; de nem értem, miért kell ezt annyiszor elmondani.” Megjegyeztem, hogy csak egyszer mondtam. „Úgy érted, csak négyszer” – ennyit szólt mindössze. Nagyon pontosan emlékszem minderre, anélkül, hogy erre különösebb okom lenne; de most érkeztem el a lényeghez. Nem tudom, látta-e Karswellnek azt a könyvét, amelyről szerencsétlen bátyám azt a bírálatot írta. Nem valószínű; nekem azonban volt a kezemben, mind a halála előtt, mind pedig utána. Az első alkalommal csupán élcelődtünk rajta. A stílusa teljesen csapnivaló – helytelen igeidők, csupa olyasmi, amitől egy oxfordi gyomor felfordul. Azonkívül a fickó túl sokat akar markolni: a klasszikus mítoszokat és az Arany legenda történeteit válogatás nélkül vegyíti mai bennszülöttek szokásainak leírásával – mindez nagyon is helyénvaló lenne, ha tudná, hogyan kezelje az anyagát, erről azonban szó sincs; úgy tűnt, az Arany legendát egy szintre helyezi az Aranyággal, és mindkettőt készpénznek veszi. Egyszóval szánalmas zagyvalék! Nos, a szerencsétlenség után újra átböngésztem a könyvet. Semmivel sem találtam jobbnak, de ez alkalommal egészen más benyomást tett rám. Gyanítottam – mint már említettem is –, hogy Karswell ellensége volt a bátyámnak, sőt, az volt a véleményem, hogy valami módon felelős a történtekért; a könyv igazolni látszott balsejtelmemet. Az egyik fejezet különösen megütött, az, amelyikben arról van szó, hogyan lehet „rúnát vetni” az emberekre; akár azért, hogy magunk felé fordítsuk az érzelmeiket, akár, hogy eltegyük őket láb alól – talán inkább az utóbbi célból. A hangnem azt sejtette, hogy gyakorlati tapasztalatai vannak a dologról. Hosszú lenne a részletekbe bocsátkozni, a lényeg, hogy információim alapján meglehetősen biztos vagyok benne, hogy az udvarias férfi a koncerten Karswell volt; azt gyanítom – több mint gyanítom –, hogy a papírnak fontos szerepe volt; és azt hiszem, hogy ha a bátyám vissza tudta volna adni neki a papírt, még ma is élne. Most tehát megkérdezem, van-e valami hozzátenni valója mindahhoz, amit elmondtam.

Válaszképpen Dunning beszámolt a British Museum kézirattermében lezajlott epizódról.

– Voltaképpen akkor ön is kapott papírokat tőle; átvizsgálta őket? Nem? Ha megengedi, azonnal meg kell néznünk ezeket a papírokat, méghozzá nagyon alaposan. Ezzel Dunning üresen álló házába siettek – a két szolgáló még mindig a kórházban volt. Dunning irattartó mappája ott porosodott az íróasztalon. Azok a kisméretű írólap-tömbök voltak benne, amelyeket a másoláshoz használt; az egyikből, ahogy felemelte, egy vékony és könnyű papírcsík hullott ki érthetetlen gyorsasággal. Az ablak nyitva volt, de Harrington gyorsan bevágta, épp időben, hogy még el tudja csípni a cédulát.

– Gondoltam – mondta –; lehet, hogy pontosan ugyanezt kapta a bátyám is. Legyen óvatos, Dunning; ez valószínűleg rosszat jelent a maga számára.

Hosszas megbeszélés kezdődött. A papírt jó alaposan megvizsgálták. Ahogy Harrington mondta, a betűk leginkább rúnákhoz hasonlítottak, de egyikük sem tudta megfejteni az írást, és haboztak, hogy lemásolják-e, mert mint megvallottak, féltek, hogy átviszik a másolatra is a jelek rontó hatalmát. Titok maradt tehát (ha előreugorhatom egy kicsit az időben), mit tartalmazott ez a különös üzenet, vagy utasítás; azonban mind Dunning, mind Harrington szilárdan meg voltak győződve róla, hogy címzettje nagyon nagy bajba kerül. Teljesen egyetértettek abban, hogy vissza kell juttatni oda, ahonnan származik, továbbá, hogy ennek egyetlen biztonságos és hathatós módja valami apró szolgálat vagy figyelmesség; ehhez azonban némi fortélyra van szükség, mivel Karswell látásból már ismeri Dunningot. Ezért, először is, le kell vágnia a szakállát, hogy megváltozzon a külseje. De nem fognak-e elkésni?

Harrington úgy vélte, ki tudják számítani az időt. Emlékezett a koncert dátumára, mikor a „baljós árnyék” bátyjára vetült: június 18. A halál szeptember 18-án következett be. Dunning emlékeztette, hogy a kocsi ablakán lévő felirat is három hónapot említett.

– Talán – tette hozzá örömtelen nevetéssel – az én váltóm is három hónapra szól. Azt hiszem, a naplóm alapján pontosan meg tudom mondani az időpontot. Igen, április 23-án voltam a múzeumban; akkor július 23-a lesz az a nap. Tudja, most minden apró részlet fontos lehet, ami a fivére esetére vonatkozik; mondjon el mindent, ha egyáltalán képes erről beszélni.

– Természetesen. A legaggasztóbb számára az volt, hogy valahányszor egyedül maradt, úgy érezte, figyelik. Egy idő után beköltöztem a szobájába, és ez javított is valamit a helyzeten; ennek ellenére sokat beszélt álmában. Hogy miről? Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne erről beszélni, legalábbis, amíg a dolgok rendbe nem jönnek. Annyit azért elárulhatok, hogy azokban a hetekben kétszer jött postája, mindkét alkalommal londoni postabélyegzővel, a címzés pedig gyakorlott kézre vallott. Az egyikben Bewick valamelyik fametszete volt, durván kiszakítva az eredeti lapból; holdsütötte utat ábrázolt, és egy férfit, aki az úton sétál, miközben szörnyű démoni alak követi. Alája pedig odamásolták a Vén tengerész néhány sorát (úgy hiszem, a metszet ennek illusztrációja volt) valakiről, aki „magányos uton halad – a szíve fél, remeg – s ha hátratekint, szaladni kezd s többé nem állana meg, mert tudja: mögötte iszonyatos ördög fut és liheg.”

A másik dolog egy naptár volt, olyan, amilyet kereskedők szoktak küldeni. A bátyám a legcsekélyebb figyelmet sem szentelte neki, én azonban megnéztem a halála után, és azt találtam, hogy szeptember 18-a után az összes lap ki volt tépve. Talán meglepőnek találja, hogy a halála estéjén egyedül ment el hazulról, de a helyzet az, hogy az utolsó tíz napban teljesen elmúlt az az érzése, hogy figyelik.

A megbeszélés eredménye a következő volt. Harrington, aki ismerte Karswell egyik szomszédját, vállalta, hogy figyelteti emberük minden lépését; Dunningnak pedig bármely pillanatban kész kell lennie, hogy keresztezze Karswell útját. Megállapodtak, hogy a papírt biztonságos és könnyen elérhető helyen fogja tartani.

Ezzel a két férfi elvált. A következő hetek kétségkívül komoly lelki megpróbáltatást jelentettek Dunning számára. A láthatatlan fal, amely aznap emelkedett köré, mikor megkapta a papírt, fokozatosan mindent beborító feketeséggé változott, amely elvágta a menekülés minden eszközétől. Senki nem volt körülötte, aki ötleteket adhatott volna, belőle pedig teljesen kiveszett a kezdeményezőkészség. Elrepült a május, a június, már július elején jártak, és ő elmondhatatlan aggodalmak közepette várta, hogy valami hírt kapjon Harringtontól. Ezen idő alatt azonban Karswell ki sem mozdult Luffordból.

Végül, nem egészen egy héttel az ominózus dátum előtt, melyen – egyre inkább úgy vélte – földi pályafutásának véget kell érnie, táviratot kapott: „Csütörtök éjjel indul a Victoriáról a kompvonattal. El ne szalassza. Ma éjjel érkezem. Harrington.”

Harrington a mondóit időben valóban meg is érkezett, és nekiláttak a haditerv kidolgozásának. A vonat kilenckor indul a Victoriáról, és Dover előtt utoljára Croydon Westen áll meg. Harrington beül Karswell mellé a Victoriánál, Croydonban pedig lesi Dunnmgot, és ha szükség van rá, kiált neki; erre a célra külön megállapodtak egy álnévben. Dunningnak, amennyire csak lehet, álcáznia kell magát, kézipoggyászán pedig nem lehet monogram vagy más jel, amely személyazonosságára utal. Ezenkívül mindenáron magánál kell tartania a cédulát.

Nem szükséges ecsetelnem, milyen izgatott volt Dunning, mialatt a croydoni pályaudvaron a vonatra várakozott. Veszélyérzete csak növekedett azáltal, hogy az utolsó napokban a ködfátyol érezhetően oszladozott körülötte; a megkönnyebbülés, mint tudta, baljós tünet, és ha Karswell most megszökik előle, nincs többé remény; erre pedig számtalan lehetőség volt. Talán az utazásról szóló híresztelés is kelepce. Pokoli kínokat élt át az alatt a húsz perc alatt; a peronon járkált fel és alá, és az összes hordárt halálra üldözte a kompvonatra vonatkozó kérdéseivel. Végre megérkezett a vonat, és Harrington ott állt az ablakban. Természetesen nem volt szabad kiderülnie, hogy ismerik egymást: Dunning tehát a kocsi távolabbi végén szállt fel, és csak óvatosan közeledett ahhoz a fülkéhez, ahol Harrington és Karswell ült. Megelégedéssel nyugtázta, hogy a vonatban aránylag sok a szabad hely. Karswell éberen figyelt, de nem adta jelét, hogy felismerte volna. Dunning az egyik túloldali ülést választotta, átellenben vele, és megpróbálta – eleinte kevés sikerrel, majd ahogy lassacskán visszanyerte az önuralmát, egyre jobban ment a dolog – számba venni a kívánt akció végrehajtásának lehetőségeit. Karswell-lel szemben, a Dunning melletti ülésen Karswell kabátjai hevertek egy kupacban. Nem lenne azonban értelme belecsúsztatni a cédulát valamelyiknek a zsebébe – nem lenne biztonságban, vagy nem érezné magát biztonságban, ha a papirost valami módon nem ajánlhatja fel a másiknak, és az nem fogadná el tőle. Volt a fülkében egy nyitott kézitáska, benne papírokkal. Esetleg elrejthetné (hogy Karswell enélkül hagyja el a fülkét), aztán pedig megtalálhatná, és odaadhatná neki. Ez volt a legkézenfekvőbb. Bárcsak tanácskozhatott volna Harringtonnal! De erre nem volt mód. Teltek a percek. Karswell többször is felállt és kiment a folyosóra. Másodszorra Dunning már éppen megpróbálta volna lelökni a táskát az ülésről, de elkapta Harrington pillantását, és figyelmeztetést olvasott ki belőle. Karswell a folyosón állva figyelt: valószínűleg azt akarta megállapítani, hogy a két férfi ismeri-e egymást. Visszatért, de láthatóan nyugtalan volt; és mikor harmadszor is felállt, megcsillant egy reménysugár, mert valami lecsúszott az üléséről, és szinte teljesen nesztelenül a padlóra esett. Karswell ismét kiment, és látótávolon kívül került. Dunning felvette a leesett holmit, és látta, hogy kezében van a megoldás kulcsa a Cook utazási iroda tasakja alakjában, melyben a menetjegyeket adják át üzletfeleiknek. Az ilyen tasakokon kívül is van egy zseb; néhány másodperc múlva a szóban forgó cédula már benne is volt ebben a zsebben. Közben Harrington a biztonság kedvéért odaállt a fülke ajtajába, és a függönnyel játszadozott. A dolog sikerült, és éppen jókor, mert a vonat már Doverhez közeledett.

A következő percben Karswell visszatért a fülkébe. Ekkor Dunning, akinek – maga sem tudta, hogyan – sikerült elfojtania hangjában a remegést, átadta neki a paksamétát.

– Megengedi, hogy ezt odaadjam, uram? Azt hiszem, az öné. Karswell gyors pillantást vetett a jegyekre, és kimondta a várva várt választ:

– Igen, valóban, nagyon lekötelez, uram – és ezzel mellényzsebébe tette. A fennmaradó néhány percben – melyek feszült várakozásban teltek, hiszen nem tudták, hogy a cédula idő előtti felfedezése milyen következményekkel járhat – a két férfi azt vette észre, hogy a fülke kissé elsötétül körülöttük, és melegedni kezd; Karswell határozottan idegesnek és nyomottnak látszott. Először közelebb húzta magához a kabáthalmot, majd ismét hátrább lökte, mintha valami taszítaná benne; majd pedig kihúzott derékkal ült a helyén, és szorongva pillantgatott mindkettőjükre. Ok, halálos rettegéssel a szívükben, buzgón pakolták a holmijukat. Mindketten úgy látták, hogy Karswell kis híján megszólította őket, mikor a vonat megállt Dover központjában; természetesnek tűnhetett, hogy a város és a kikötő közötti rövid távolságot mindketten a peronon teszik meg.

A kikötőnél kiszálltak, de a vonat olyan üres volt, hogy kénytelenek voltak még egy darabig a peronon ácsorogni; néhány pillanat múlva egy hordár kíséretében elment mellettük Karswell a hajó felé vezető úton. Csak ezután merték megszorítani egymás kezét, és lelkes gratulációkat váltani. Dunning majdnem elájult az események hatására. Harrington odatámogatta egy falhoz, ő maga pedig előrement néhány yardnyira, míg meg nem pillantotta a hajóhíd feljáratát, melyhez Karswell éppen megérkezett. Miután egy tisztviselő megvizsgálná a jegyét, kabátjaival megrakva beszállt a hajóba. A jegykezelő hirtelen utánakiáltott:

– Bocsánat, uram, a másik úr is megmutatta a jegyét?

– Ki az ördögről beszél? – hallatszott Karswell mérges kiabálása a fedélzetről. A férfi áthajolt a korláton és ránézett. Harrington tisztán hallott mindent.

– Az ördögbe… Hát nem tom, biztos – mondta magának, majd hangosan: – tévedés történt, uram; biztosan azt a sok kabátot néztem el. Bocsánat, uram. Majd egy közelben ácsorgó beosztottjához fordult:

– Kutya vót vele, vagy micsoda? Vicces: megesküdnék rája, hogy nem vót egyedül. Hát akárhogy is, ez mán az ő gondjuk odafönn a hajón. Mán elindultak. Még egy hét, és gyönnek a nyaralók.

Nem telt bele öt perc, és már csak a hajó távolodó fényei látszottak; nem volt más, csak a lámpák hosszú sora a doveri tengerparton, a hűvös esti szellő és a hold. A két férfi pedig ott ült a Lord Warden szálló egyik szobájában, és várt. Bár legkínzóbb félelmük megszűnt, tovább gyötörte őket a kétség. Folyton azon tépelődtek, hogy volt-e joguk a halálba küldeni egy embert, mert hitük szerint ezt tették. Nem kellett volna legalább figyelmeztetniük?

– Nem – mondta Harrington –; ha gyilkos, ahogy mi gondoljuk, csak azt tettük vele, amit megérdemel. Azonban, ha ön jónak látja…, de hol és hogyan tudná figyelmeztetni?

– Csak Abbeville-ig szólt a jegye – mondta Dunning. – Láttam. Ha sürgönyöznék az ottani fogadókba: „Nézze meg a tárcáját, Dunning” – jobban érezném magam. Huszonegyedike van: lenne még egy napja. Csak félek, hogy már nem tudjuk elérni. Így hát feladtak néhány sürgönyt az abbeville-i szállodákba.

Nem tudni, megérkeztek-e ezek rendeltetési helyükre, illetve ha igen, volt-e valami hatásuk. Mindössze annyi ismeretes, hogy huszonharmadikán délután egy angol utazót, aki az éppen tatarozás alatt álló abbeville-i St. Wulfram templom homlokzatánál nézelődött, fejen talált és azonnal megölt egy lezuhanó kő, amely az északnyugati torony köré emelt állványzatról esett le. Mint a vizsgálat során kiderült, az állványokon éppen senki sem tartózkodott; az utazót – a nála talált papírok szerint – Mr. Karswellnek hívták. Csak egy dolgot szeretnék még hozzáfűzni. Karswell holmijai között – nem sokkal ezután mindenét elárverezték – volt egy sorozat Bewick, amely Harrington tulajdonába került. A lapok között hibásak is voltak; az utast és a démont ábrázoló metszet – mint számított rá – ki volt tépve az albumból. Még valami. Egy idő múlva Harrington úgy látta, már nyugodtan mesélhet Dunningnak arról, miket beszélt álmában a bátyja; Dunning azonban rögtön elhallgattatta.

Angolszász rémtörténetek. Budapest, 1988, Pallas Lap- és Könyvkiadó, 17–36. o.

– Hatvan perc múlva éjfél – mondta Ariosto és kivette a vékony hollandi agyagpipát a szájából.

– Az ott – és rámutatott a füstös falon lógó, alig felismerhető portréra –, az ott, egy óra híján éppen száz esztendővel ezelőtt lett nagymesterré.

– És miért bomlott meg a rendünk? Úgy értem, miért züllöttünk ilyen lumpokká, mint amilyenek most vagyunk, Ariosto? – kérdezte egy hang, a sűrű füstfelhőből, amely egészen belepte a kicsi, ódon termet.

Ariosto összefonta hosszú, galambősz szakállán az ujjait, tétovázva végigsimította bársony talárjának csipkehajtókáját és így szólt:

– Az utolsó évtizedekben történhetett… lehet, hogy még előbb, lassan, lassan.

– Fájó sebet érintettél, Fortunatus – súgta Baal Sem, a rend Főcenzora, középkori rabbi-ornátusban és az ablakmélyedés homályából a kérdezőhöz lépett.

– Beszélj valami másról! Majd hangosan folytatta:

– Mi volt a neve ennek a nagymesternek a profán életben?

– Ferdinand Paradies gróf – felelt hirtelen valaki Ariosto mellől, megértően felkapva a szót.

– Bizony, illusztris emberek voltak azok akkor valamennyien, azelőtt még inkább. A Spork grófok, azután Norbert Wrbna, Wenzel Kaiserstein, Ferdinand van der Roxas, a költő! Ezek mind celebrálták a „Ghonslá”-t, „az ázsiai testvérek” páholyrítusát, a régi Angelus-kertben, ott, ahol most a főposta van, Petrarca és Cola Rienzos „rendtestvéreink” szelleme lengte körül az áhítatosságot.

– Úgy van. Az Angelus-kertben, melyet Angelus de Florentiáról, IV. Károly császár udvari orvosáról neveztek el. A Rienzo-menedék mellett voltak az összejövetelek, míg csak ki nem szolgáltatták a pápának – magyarázta buzgón Ismael Gneiting, a tollnok.

– Tudjátok, hogy a „Sat-Bhais”, a régi ázsiai testvérek rendje alapította Prágát is és – és Alláhábádot is, szóval minden várost, melynek a neve azt jelenti, hogy „küszöb”? Boldog Isten, mennyi nagy tett, mennyi nagy tett! És minden, minden füstbe ment, semmivé lett.

– Mit is mond Buddha: „A levegőben semminek sem marad nyoma.” Ezek voltak a mi elődeink! Mi pedig korhelyek vagyunk! Korhelyek! Ejhaj, igyunk – bolond az élet.

– Baal Sem jelekkel intett, hogy hallgasson. Ismael Gneiting azonban nem értette és tovább beszélt, végül Ariosto hevesen hátralökte borospoharát és kiment a teremből.

– Megbántottad – mondta szigorúan Baal Sem –, kímélned kellett volna agg korát.

– Ugyan, ugyan – mentegetőzött a másik –, nem akarattal történt! De ha úgy is lett volna. Különben is vissza fog jönni. Egy óra múlva megkezdődik a százéves évforduló ünnepe, azon okvetlenül jelen kell lennie.

– Mindig van valami zavar, micsoda bosszantó dolog – mondta egyik a fiatalabbak közül –, olyan remekül mulattunk…

Kedvetlenség szállta meg mindannyijukat.

Némán ültek valamennyien a félkör alakú asztalnál és fehér hollandi pipáikat szopogatták.

Kísértetiesnek és valószerűtlennek látszottak, kabbalisztikus jelekkel ékített, középkori kaftánjukban az olajlámpa gyér fényénél, mely alig-alig terjedt a csupasz, gótikus ablakmélyedésig.

– Megyek és megbékítem az öreget – mondta végül „Corvinus”, a fiatal zenész és kiment.

Fortunatus a Főcenzorhoz hajolt:

– Corvinus tud rá hatni? Corvinus?

Baal Sem mormogott valamit a szakállába; Corvinus jegyese Ariosto unokahúgának, Beatrixnak.

Ismael Gneiting újra beszélni kezdett és szólott a rend rég elfelejtett hittételeiről, a rendről, amely a szürke történelem előtt való időkben is élt, mikor még a sphärák démonjai tanították az emberek őseit.

A sötét és súlyos jóslatokról beszélt, melyek mind, mind beteljesedtek, szóról-szóra, betűről-betűre, annyira, hogy szinte megingatták az emberi szabad akaratban való hitét; azután „A prágai lepecsételt levélről”, az utolsó valódi ereklyéről, amely még mindig birtokában van…

– Furcsa! Ha akadna olyan, aki kíváncsiságból fel akarná nyitni ezt a „Sealed letter from Prague”-t, mielőtt az idő betelt volna…, hogy is szól az eredeti szöveg, Lord Kelwyn? – fordult Ismael Gneiting kérdő tekintettel az egyik agg testvérhez, aki görnyedten és mozdulatlanul ült vele szemben faragott és aranyozott karosszékében. – „Az elpusztul időnek előtte! Arcát elnyeli a sötétség és sohase szakad le róla…?”

– „A sors keze elrejti arcának vonásait egész a végítélet napjáig” – egészítette ki lassú beszéddel az aggastyán, és minden egyes szónál tar fejével bólogatott, mintha különös nyomatékot akarna adni a szótagoknak.

– És az arca kivész e világból. Láthatatlanná válik: láthatatlanná válik örök időkre! Be lesz zárva miként diónak a bele… miként diónak a bele.

– Miként diónak a bele! – A testvérek ámulva néztek egymásra.

Miként diónak a bele! Különös, érthetetlen hasonlat!

*

Ekkor felnyílt az ajtó és belépett Ariosto.

Mögötte jött a fiatal Corvinus.

Corvinus vidáman hunyorgott barátai felé, mintha jelezni akarná, hogy mindent elintézett az öreggel.

– Friss levegőt! Friss levegőt! – mondta valaki, az ablakokhoz ment és felnyitott egyet.

Többen felálltak és hátratolták a széküket, hogy kinézzenek a holdas éjszakába. A holdsugarak opálos-zölden ragyogták be az Altstätter-Ring göröngyös kövezetét.

Fortunatus rámutatott a kékes-fekete árnyékra, amely a templomtól lefelé, a házon keresztül az ódon és néptelen térre vetődött s két részre szelte.

– Az előrenyúló óriási árnyékököl odalenn, amint mutató– és hüvelykujjával nyugatnak mutat, egészen olyan, mint a rossz tekintet ellen való régi kabbalisztikus ábra.

A szolga bejött a terembe és kicserélte a hosszúnyakú chiantis üvegeket, melyek olyanok voltak, mini vörös flamingók…

Az egyik sarokban Corvinust körülvették fiatal barátai és kacagva, félhangon mondták el neki a „Lepecsételt prágai levél” történetét és az ahhoz fűződő őrült jóslatot.

Corvinus figyelmesen hallgatta az elbeszélést, az­után féktelen tűz villant meg a szemében, mint akinek hirtelen valami ötlete támad.

És sebesen, sugdolózva közölte barátaival a tervet, melyet valamennyien szilaj örömmel fogadtak.

Annyira túlcsordult a jókedv, hogy egyik-másik féllábon táncolt, majd kibújt a bőréből.

Az öregek magukra maradtak.

Corvinus engedelmet kért, hogy kompániájával együtt eltávozhasson. Azt mondta, hogy gipszbe kell öntetnie valami szobrásszal az arcát, hogy egy mókáját még éjfél előtt, mielőtt a nagy ünnepség megkezdődnék, simán keresztülvihesse.

– Fiatalság bolondság – mormogta Lord Kelwyn…

– Különös szobrász lehet, aki ilyen későn is szobrot készít – mondta valaki halkan.

Bal Sem a pecsétgyűrűjével játszott.

– Valami idegen az, Iranak-Essak a neve, az előbb beszéltek róla. Azt mondják, hogy csak éjjel dolgozik, nappal pedig alszik; albínó és nem bírja a világosságot.

– Csak éjjel dolgozik? – ismételte Ariosto szórakozottan, azt a szót, hogy „albínó”, nem is hallotta.

Azután sokáig némán üldögéltek.

– Örülök, hogy elmentek a fiatalok – törte meg Ariosto a csendet.

– Mi öregek, tizenketten, mintha a régi idők romjai lennénk; nekünk össze kellene tartanunk… Talán akkor még egyszer fel lehetne virágoztatni a Rendet…

– Bizony, bizony. Én vagyok leginkább bűnös abban, hogy szétzüllöttünk.

Tartózkodva folytatta:

– Szeretnék elmondani nektek egy hosszú történetet; szeretném kiönteni előttetek a szívemet, mielőtt azok – a többiek – visszajönnének, és mielőtt az új század beköszöntene.

Lord Kelwyn feltekintett trónszékéből és kezével intett, a többiek egyetértően bólogattak.

Ariosto folytatta:

– Rövidre kell fognom, hogy elég erőm maradjon végigmondani. Hallgassátok!

– Tehát ezelőtt harminc esztendővel – mint tudjátok – doktor Kassekanari volt a nagymester és a fő Főcenzora.

– A Rendet ketten kormányoztuk. Doktor Kassekanari roppant nagy tudású fiziológus volt. Elődjei Trinidadból származtak, és azt hiszem, négerek voltak. Ez lehetett az oka rémítő és exotikus rútságának! De ezt még tudjátok mindnyájan.

– Mi ketten barátok voltunk; de a vad vér nem ismer gátat. Egy szó, mint száz, én megcsaltam őt a feleségével, Beatrix-szal, aki szép volt, mint a nap, és akit mind a ketten az őrületig imádtunk…

– A rendtestvérek között ez égbekiáltó bűn!

– Két fia volt Beatrixnak, és egyik közülük – Pasqual – az én gyermekem. Kassekanari rájött a felesége hűtlenségére, sietve elintézte otthoni ügyeit és elhagyta Prágát. Magával vitte a két kis gyermeket és ebben nem bírtam megakadályozni. Hozzám egyetlen szót sem szólt, rám sem nézett többé. De rettenetes bosszút állt. Még ma sem értem, hogy tudtam túlélni.

Egy pillanatra elhallgatott Ariosto és félig ájultan meredt a szemközti falra. Azután folytatta:

– Csak egy ilyen ember főzhette ki magában a bosszút, akiben a vadember sötét fantáziája a tudós és a lelkünket ismerő mély gondolkozású búvár­ átható intelligenciájával egyesült, csak ő vihette véghez a tervet, amely Beatrix szívét már a testében elüszkösítette, nekem pedig ravaszul elrabolta a szabad akaratomat és rákényszerített arra, hogy bűntársa legyek egy olyan bűnben, amelynél borzalmasabbat el se lehet képzelni.

– Boldogtalan Beatrixemet szenvedésétől hamar megváltotta a téboly, és én áldom az órát, mikor megszabadult tőle…

Ariosto lázasan hadonászott kezével, feldöntötte a borospoharat, amelyből inni akart, hogy erőt merítsen.

– Folytatom! Nem sokáig volt Kassekanari távol, mikor levelet kaptam tőle. A levélben egy címet írt, ahonnan – hogy az ő szavaival éljek – „minden fontos híradást” – bárhol is legyen – elküldenek szá­mára.

– És rögtön utána azt írta, hosszas tépelődés után arra a meggyőződésre jutott, hogy a kis Manuel az én gyermekem, a fiatalabb Pasqual ellenben minden kétséget kizárólag az övé.

– Tényleg azonban épp az ellenkezője volt igaz. Kassekanari szavaiból sötét bosszúvágy kondult ki és akaratom ellenére valami önző megnyugvás érzése öntött el, hogy kis fiacskám, Pasqual, akit ellenkező esetben meg sem védhettem volna, most Kassekanari tévedése folytán védve van a gyűlölettől és az üldö­zéstől.

Tehát hallgattam és ezzel magam tettem meg az első lépést a borzadályos örvény felé, ahonnan nem volt többé menekülés.

Csak sokkal, sokkal később támadt az a gyanúm: Kassekanari csupán azért tartja bennem a gyer­mekek összecserélésében való hitet, hogy annál jobban marcangolhassa lelkemet kényére-kedvére.

Lassan csavarta a körém szoruló satut.

Rendes időközökben – az óramű pontosságával – küldte leveleit. Ezekben a levelekben, mindig bizo­nyos fiziológiai és viviszekciós kísérletekről számolt be, melyeket – „Mások bűnéért és a tudomány javáért” – a kis Manuelen végzett, aki hite szerint – és ezt a hitét hallgatagon én is megerősítettem – nem az ő gyermeke. „Kísérleti nyulak iránt is több könyörületet érzek – írta – mint ez idegen teremtéssel szemben.”

És a levelekhez csatolt fényképek megerősítették szavainak iszonyú igazságát. Amikor megkaptam egy-egy ilyen levelet és ott hevert előttem kibontatlanul, úgy éreztem, hogy sistergő lángokba kell dugnom a kezeimet, lángokkal kell elzsongítanom a rémületet, amely arra a gondolatra fogott el, hogy ismét új, még nagyobb borzalmakról olvasok.

Csupán a remény tartott vissza az öngyilkos­ságtól, hogy végre, végre mégis csak fellelhetem Kas­sekanari igazi rejtekhelyét és megszabadíthatom a szerencsétlen áldozatot.

Órákig térdepeltem Istenhez könyörögve, hogy adjon elég erőt a leveleket olvasatlanul elégetni.

De Isten sohasem adott elég erőt.

Mindig ismét felbontottam a levelet és mindig újra ájultan roskadtam össze. Ha felfedem előtte tévedését, mondtam magamban, akkor az én fiamra zúdítja gyűlöletét, de a másik – az ártatlan – megmenekül!

És tollat ragadtam, hogy mindent megírjak, min­dent bebizonyítsak.

A bátorságom azonban mindig cserben hagyott – nem tudtam akarni és nem akartam tudni, így az én bűnöm miatt szenvedett szegény kis Manuel – aki pedig szintén Beatrix gyermeke volt – a hallgatásom miatt.

Minden szenvedésem közül a legirtózatosabb azonban az volt, hogy egy sötét, idegen befolyás jutott uralomra bennem, amelyet nem voltam képes legyőzni, amely – halkan és ellenállhatatlanul – a szívembe lopakodott, gyűlölettől tajtékzó megelégedés, hogy a szörny – a saját húsát és a vérét marcangolja.

A páholytestvérek felugráltak és rémülten meredtek Ariostóra, aki alig bírt egyenesen ülni a székén és a mondatokat inkább susogta, mint mondta.

– Évekig kínozta Manuelt – olyan kínzásokkal, amelyeknek az elmondása is megőrjítene –, kínozta, kínozta, míg csak a halál ki nem tépte kezéből a viviszekciós kést. Napfénytől irtózó, fehér, csenevész állatok vérét átömlesztette a saját fia ereibe – kiirtotta azokat az agysejtjeit, amelyek elmélete szerint a jó és nyájas ösztönök hordozói az emberben, és ezáltal, ahogy ő mondta „lelki halottá” tette őt. Miután pedig meg­ölte a szíve minden indulatát, a részvét, a szeretet, a könyörület minden csíráját, a szegény áldozat, mint Kassekanari egy levelében előre megjósolta, teljesen elsatnyult, csenevész és degenerált lett, olyan zörgő csontú váz, amelyet az afrikai népek „fehér négernek” neveznek…

Sok-sok esztendőnyi kétségbeesett keresés, kutatás után – közben a rend és a magam dolgait egészen elhanyagoltam – végre sikerült a fiamat (Manuelnek tökéletesen nyoma veszett) – felnőttként viszontlátni.

De ekkor újabb rettenetes csapás ért: a fiam azt mondta, Kassekanari Emanuelnek hívják…

Rendtestvérünk, „Corvinus” ő, akit mindnyájan ismertek.

Emanuel Kassekanari.

És állhatatosán megmarad amellett, hogy soha­sem hívták Pasqualnak.

Azóta nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy becsapott az öreg és talán Pasqualt tette nyomorékká, nem Manuelt, szóval, hogy az én gyermekem volt az áldozat. A fényképek akkoriban oly ködösen mutatták az arcvonásokat és a két gyermek a megtévesztésig hasonlított egymáshoz az életben.

*

De nem, ez nem lehet, ez lehetetlen, a bűnöm és az örökös lelkifurdalás hiábavaló lett volna!

Ugye?! – sikoltott fel Ariosto hirtelenül, mint az őrült. – Ugye, mondjátok testvéreim, mondjátok, ugye Corvinus az én fiam, ugye megszólalásig hasonlít rám!

A testvérek félénken nézték a padlót, és szóval nem tudtak hazudni. Csak némán bólogattak.

Ariosto halkan fejezte be a beszédét:

– És némelykor rémült álmaimban úgy érzem, gyermekemet üldözi egy undok, fehérhajú, vörösszemű nyomorék – aki iszonyodva a fénytől –, a félhomályban dühösen les rá: – Manuel, az eltűnt Manuel… az iszonyú… az iszonyú „fehér néger”.

A testvérek közül egyik sem tudott szólni.

Halotti csend.

Ekkor – mintha Ariosto megérezte volna a néma kérdést – félhangon és mintha saját magának akarná megmagyarázni, így szólt:

– Lelki halott! Fehér néger… igazi albino.

– Albino! – Baal Sem a falhoz támolygott. – Szentséges Isten, a szobrász! Iranak-Essak. Az albínó!

2.

– „Rivall a harci riadó a hajnalpíron át” – énekelte Corvinus, az „Ördög Róbert”-ből Beatrixnek, menyasszonyának az ablaka alatt – aki Ariosto arany­szőke húga –, és barátai együtt fütyülték vele a melódiát.

Rögtön utána felpattantak az ablaktáblák és egy fehér báliruhás fiatal leány kukkantott le az ódon, hold­fényben csillámló udvarra, majd nevetve kérdezte, talán a házat akarják-e megostromolni az urak.

– Ah, te bálokba jársz, Trixie, még hozzá nélkülem? – kiáltott fel Corvinus. – Mi pedig azt hittük, már régen alszol!

– Láthatod, hogy mennyire unatkozom nélküled: már éjfél előtt itthon vagyok! De mit nyaggatod azt a riadót, csak nincs valami baj? – kérdezte Beatrix.

– Baj? Az nincs, de van valami nagyon na-a-gy kérésünk hozzád. Nem tudod, hol tartja papa a le­pecsételt prágai levelet?

Beatrix mindkét kezét a füléhez tartotta:

– A lepecsételt micsodát?

– A lepecsételt prágai levelet, az ereklyét – kiabálták mindnyájan össze-vissza.

– Egy árva kukkot sem értek, ha úgy ordítanak, drága uraim – és Trixie behúzta az ablaktáblákat –, de várjanak, tüstént lent leszek, csak megkeresem a kapukulcsot és elszököm az öreg guvernant mellől.

És néhány perez múlva lent volt az udvaron.

– Elragadó, bűbájos Így, fehér báli ruhában a zöld holdfényben.

A fiatalemberek tolongtak, hogy megcsókolhassák a kezét.

– Zöld báli ruhában, a fehér holdfényben – szólt Beatrix kacéran illegve, és hogy elhárítsa a kézcsóko­kat, parányi kezét elbujtatta hatalmas karmantyújába.

– Itt csupa fekete ördög között! Nahát, micsoda hóbortos figurák maguk, tiszteletreméltó rendjükkel egyetemben!

És kíváncsian vizsgálgatta az urak földig érő katufrékját, az ijesztő csuklyát és az aranyhímzésű kabbalisztikus jeleket.

– Csak úgy sebtiben loholtunk ide, Trixiem, még át se öltözhettünk – mentegetődzött Corvinus és gyengéden megigazgatta menyasszonya selyem csipke­kendőjét.

Azután néhány szóval, sietve elmondta neki a „lepecsételt prágai levél” históriáját, az őrült jóslatot, és hogy pompás éjféli tréfát eszeltek ki ezzel kapcsolatban.

El akarnak ugyanis szaladni Iranak-Essakhoz, a szobrászhoz, aki roppant furcsa ember és éjjel dol­gozik, mert albínó, mindamellett nagy művész és van valami pompás találmánya: valami gipszkészítmény, ami a levegőn azonnal megszilárdul, és széttörhetetlenné válik, mint a gránit. És hogy ezzel az albínóval arcmásolatot akar készíttetni még éj fér előtt…

– Ezt a másolatot magunkkal visszük, kedves kisasszony – szólt közbe Fortunatus –, azután ma­gunkkal visszük a „titokzatos levelet”, amelyet ön majd lesz szíves az archívumban felkutatni és ledobni. Természetesen azonnal felnyitjuk és elolvassuk, miféle hülyeség van beleírva, és utána „feldúlt arccal” el­megyünk a páholyba.

Bizonyára rögtön megkérdezik majd, hol van Corvinus, és hol hagytuk.

Akkor aztán hangosan zokogva megmutatjuk majd a meggyalázott ereklyét és elmondjuk, hogy Corvinus felnyitotta, és abban a pillanatban kénkőbűzben meg­jelent az ördög, megragadta a gallérjánál fogva és elrepült vele a levegőn keresztül; ám Corvinus, aki előre látta, hogy mi történik, előbb Iranak-Essakhoz sietett és gipszmásolatot csináltatott az arcáról, hogy meghiúsítsa a borzongatóan szép jóslat beteljesültét, amely úgy szól: »A végzet keze eltakarja arcának vonásait egészen a végítélet napjáig.” Elmondjuk aztán, hogy kezünkben van a gipszlárva, és aki erőt érez magában – valaki az öreg urak közül, vagy akár valamennyi, vagy a rend alapítói, vagy talán maga a jó Isten –, lépjen elő és törje össze a kőarcot, ha tudja. Egyébként Corvinus testvér mindnyájukat szívesen üdvözli és legkésőbb tíz perc múlva visszajön a Hadesből, hogy tiszteletét tegye.

– Azután édesem, legalább az a haszna lesz a dolog­nak – szakította félbe Corvinus a menyasszonyát –, hogy ezzel tökéletesen kiirtjuk a rend legutolsó babonáját, megrövidítjük a századforduló buta ünnepélyét, és mindjárt víg lakomához ülhetünk.

– De most Isten veled és jó éjszakát: most egy-kettő előre, száll az idő…

– Mi pedig vágtatunk vele – egészítette ki Beatrix ujjongva és vőlegénye karjába csimpaszkodott.

– Messze lakik ide Iranak-Essak…? Vagy hogy is hívják? És nem fogja megütni a guta, ha ilyen toalett­ben rontunk be hozzá?

– Igazi művészt sohasem üt meg a guta – erősködött Saturnilus, egyik az urak közül. – Testvérek! Kiáltsuk: Éljen, éljen a bátor kisasszony!

És nekivágtak az útnak.

Az udvaron keresztül középkori kapuíveken és görbe utcákon át, elkanyarodó sarkok és porladó barokk paloták mentén.

Azután megálltak.

– Itt lakik a 33-dik szám alatt – mondta Saturni­lus lihegve. – Ez a 33-dik szám, úgy-e Kadosh lovag? Nézz fel te, neked jobb a szemed.

És már csöngetni is akart, amikor hirtelenül felnyílt a kapu belülről és rögtön utána hallani lehetett amint valaki erős hangon nigger-angol szavakat rikácsol fölfelé a lépcsőkön. Corvinus csodálkozva rázta a fejét:

– The gentlemen already here? – Az urak máris itt vannak… Furcsa, mintha vártak volna ránk!!

– Tehát avanti, de vigyázzatok, itt vaksötét van A jelmezeinkből hiányzik a zseb és ezzel együtt az annyira kedvelt kénes gyufa is.

Lépésről-lépésre botorkált előre a kis társaság – Saturnilus elől, mögötte Beatrix, azután Corvinus és többi fiatalember: Kadosh lovag, Hieronymus, Fortunatus, Pherekydes, Kama és Hilarión Termaximus.

Szűk és tekervényes lépcsőkön mászkáltak, jobbra is, balra is, keresztül-kasul.

Nyitott lakásajtókon és üres, ablaknélküli szoba falán tapogatóztak, mindig a hang után mentek, mentek láthatatlanul, s – úgy tetszett – meglehetős messzeségből hangzott előttük és az irányt jelezte.

Végre megérkeztek egy terembe, ahol úgy látszik várniuk kellett, mert a hang elnémult és senki sem fele többé kérdéseikre.

Semmi, semmi sem mozdult.

*

– Úgy látszik, valami ódon épület ez – szólalt meg végül Fortunatus –, sok-sok kijárata van, akárcsak valami rókalyuknak. Egyike azoknak a különböző útvesztőknek, melyek még a XVII. századból maradtak ebben a városrészben, az ablak pedig biztosan valamilyen sötét udvarra nyílik, mert egy szikra világosság sem szűrődik be. Csak éppen az ablak keresztfája sötétebb kissé…

– Azt hiszem, van ott egy magas fal, közvetlenül az ablak előtt, az fogja el a világosságot – felelt Saturnilus. – Micsoda sötétség, még a saját kezét sem látja az ember.

– Csak a padló világosabb valamivel. Nem?

Beatrix vőlegénye karjába kapaszkodott: – Kimondhatatlanul félek itt, ebben a borzalmas sötétben. – Miért nem hoznak valami világosságot…

– Csitt, csitt, csend legyen – suttogta Corvinus –, csitt! Hát nem halljátok…!? Valami lassan közeledik. Vagy talán már a szobában van?

– Ott! Ott, valaki van – rémült fel hirtelen Pherekydes –, ott, alig tízlépésnyire tőlem… még egészen tisztán látom.

– Hé, ki maga! – kiáltotta Corvinus fennhangon, és hallani lehetett, hogy a hangja remeg a visszafojtott félelemtől és izgalomtól.

– Pasqual Iranak-Essak vagyok, a szobrász – mondta valaki olyan hangon, melyet nem lehet rekedtnek mondani, de mégis furcsán egyhangúnak tetszett. – Ön szeretné gipszbe öntetni az arcát…! Ugyebár?

– Nem én, hanem ő itt, a barátunk, Kassekanari, zenész és komponista – ezzel próbálta Pherekydes bemutatni Corvinust a sötétségben.

Néhány pillanatnyi csend.

– Nem látom önt, Iranak-Essak úr, hol áll? – kérdezte Corvinus.

– Ha nem elég önnek ennyi világosság – mondta gúnyosan az albínó –, akkor szíveskedjék néhány lépést balra tenni, van itt egy nyitott kárpitajtó, azon keresz­tül kell jönnie, látja, már megyek is ön felé.

Úgy tetszett, mintha az utolsó szavaknál a tompa csengésű hang kissé közelebb jönne, s egyszerre mindannyian valami fehéres szürke, elmosódó, derengő párát láttak felködleni a falon, egy emberi test határozatlan körvonalait.

– Ne menj, ne menj, Krisztus szerelmére, ha szeretsz, nem mész – suttogta Beatrix és vissza akarta tartani Corvinust.

De ő halkan kibontakozott és szólt:

– Ugyan Trixie, csak nem kompromittálhatom magamat ennyire. Ez a szobrász máris azt hiszi, mindannyian félünk tőle.

S határozottan ment a fehérlő tömeg felé, majd a következő pillanatban eltűnt vele a kárpitajtó mögött – a sötétben.

Beatrix rettegő félelemmel jajgatott és a fiatalembe­rek mindent megpróbáltak, hogy bátorítsák.

– Legyen egészen nyugodt, kedves kisasszony – vigasztalta Saturnilus –, semmi baja sem lesz. Ha lát­hatná a gipszbeöntést, roppant érdekelné és mulattatná. Hát először is zsíros selyempapírral borítják a hajat, szemöldököt és a szempillákat, az arcot bekenik olajjal, hogy semmi se tapadjon rá, azután a hátára fektetik a modellt, s a fej hátulsó részét egész a füle karimájáig belemártják egy tele tál nedves gipszbe. Miután a massza megkeményedett, a még szabadon lévő arcra is körülbelül ökölnyi nedves gipszet öntenek, úgy, hogy az egész fej olyan lesz, mint valami nagy gombóc. Ott, ahol a két rész összeér, fel kell metszeni, és akkor megkapja az ember az üres fejformát, amelynek segítsé­gével a legpompásabb öntvényeket és lárvákat lehet készíteni.

– De hiszen így okvetlenül megfullad – szólt a fiatal lány.

Saturnilus nevetett:

– Természetesen, ha nem dugnának szalmaszálakat az orrlyukaiba és a szájába, melyeken keresztül lélegzetet vehet, akkor természetesen megfulladna.

És hogy Beatrixet megnyugtassa, hangosan szólt be a mellékszobába:

– Iranak-Essak mester, sokáig tart és fájni fog?

Egy pillanatig mélységes csend uralkodott, azután hallani lehetett a tompa, messziről jövő választ, mintha a harmadik, negyedik szobából nagy vastag kendőkön keresztül hangzana:

– Nekem nem fáj! És Corvinus úr sem igen pa­naszkodik majd… hahaha. És hogy sokáig tart-e? Néha két-három percig is eltart.

Valami megmagyarázhatatlanul izgató, leírhatatlanul kaján káröröm csengett ezekből a szavakból és a hangsúlyból, ahogy az albínó a szavakat kimondta. Szinte dermesztő rémület szállta meg a hallgatókat.

Pherekydes görcsösen ragadta meg szomszédja karját.

– Hallottad? Milyen különösen beszél ez az ember…! Megtébolyulok a félelemtől, ha még soká tart.

– Honnan tudta meg hamarjában, hogy Kassekanarit „Corvinusnak” hívják a páholyban? És azt is rögtön tudta, miért jöttünk!? Nem, nem, be kell mennem. Tudnom kell, mi történik odabenn.

Ebben a pillanatban Beatrix felsikoltott.

– Ott fenn, ott fenn, mik azok a fehér, korongalakú foltok ott a falon!?

– Gipszrozetták, fehér gipszrozetták, semmi egye­bek – csillapítgatta Saturnilus –, már én is észrevettem. Most kicsit világosabb van már és a szemünk is jobban megszokta a sötétséget.

Ebben a pillanatban heves rázkódás szakította félbe szavait, mintha valami nehéz súly vágódott volna végig a házon.

A falak reszkettek, és a fehér korongok csengő cseréphanggal potyogtak le, néhány lépésnyit gurultak, azután csendesen hevertek a földön.

Gipszöntvények, torz emberi arcok és halotti lárvák.

Csendesen feküdtek és üreges fehér szemükkel vigyorogtak a tetőre.

A műteremből vad lárma hallatszott át, dörömbölés, asztalok, székek puffanása.

Dübörgés…

Azután reccsenés, mintha ajtókat hasítanának szi­lánkokká, mintha valamely őrjöngő utolsó haláltusájában fékeveszetten csapdosna maga körül, hogy kétségbe­esésében utat törjön magának a szabadba.

Dobogó rohanás, azután zökkenő iram… és a következő pillanatban valami világos, formátlan kőtömeg vágódott keresztül a vékony kárpitfalon – Corvinus gipszbe formált feje! –, és kínosan, alig mozogva, fehéren és kísértetiesen világított ki a ho­mályból. Teste és válla fennakadt a keresztléceken és gerendákon.

Fortunatus, Saturnilus, Pherekydes, egyetlen nyo­mással betolta a kárpitatjót, hogy Corvinus mellett teremjen: de üldözőnek már hűlt nyoma volt.

Corvinus melléig a falba ékelve fetrengett.

Görcsös halálfélelemmel vájta körmeit barátai kezébe, akik a rémülettől félőrülten próbáltak rajta segíteni.

– Vésőt! Kalapácsot! – ordította Fortunatus. – Hozzatok vasrudakat, törjétek ketté a gipszet, hiszen megfullad! A bitang kihúzta orrából a szalmaszálakat… a száját pedig betömte gipsszel!

Néhányan, mint az őrültek, úgy rohantak segítség­ért. Széklábakat, léceket, mindent, amit csak a vaksötétben kézhez kaphattak, darabokra törtek a kőtömegen.

Minden hasztalan.

Hamarább szét lehetne zúzni a gránittömböket.

Mások a sötét szobákban ténferegtek és kiabáltak, s keresték az albínót, de nem találták sehol, szét­törtek mindent, ami csak az útjukba akadt; átkozódtak, földhöz vágódtak a sötétségben és véresre sebezve verték magukat.

*

Corvinus teste nem mozdult többé.

Szótlanul és kétségbeesve állták körül a „testvérek”.

Beatrix szívtépő sikoltása végigzúgott a házon és borzalmas ekhót keltett. Az ujjait véresre rongyolta azon a kövön, amely szerelmese fejét körülfogta.

*

Régen, régen elmúlt éjfél, amikor kitaláltak a sötét, félelmetes útvesztőből és némán, megtörve vitték az éj­szakai utcán a hullát, akinek kővé vált a feje.

Se acél, se véső nem bírta kettérepeszteni az iszonyú burkot, és úgy temették el Corvinust a rend ornátusában: „az arca láthatatlanná vált, örök időkre bezárult, miként diónak a bele.”

Ismeretlen fordító munkájának korszerűsített változata (A hét, 1913. aug. 31. és szept. 7.)

Hálás köszönet H.R.-nek és M.A.-nak, akik rendelkezésünkre bocsátották a szöveget.

Az előző fejezetben már említettem a pszichikus jelenségekhez sorolható eseteket. Hasznos ezt a témát újra felvetni, hiszen Tibet éppen annak a hiedelemnek köszönheti hírét külföldön, hogy itt olyan bőségesen terem a csoda, mint mezőkön a vadvirág.

Bármit gondoljanak is erről egyesek, Tibetben egyáltalán nem megszokottak a különös események, nem szabad elfelejteni, hogy azok a megfigyelések, amelyeket itt néhány lapra összesűrítettem, több mint tízévi kutatásom eredménye.

Tibetnek – mint a bölcsek és misztikusok lakóhelyének – az igézete hosszú időre nyúlik vissza. Az indiaiak már a buddha előtt is rettegő imádattal fordultak a Himalája felé, és a hatalmas csúcsok alatt elterülő, felhők árnyékolta titokzatos országról legendatörténet született.

Láthatólag a kínaiakra is mélyen hatott a tibeti pusztaságok különös hangulata. Többek közt Lao Cének, a nagy misztikus filozófusnak legendája mondja el, hogy hosszú élete végén a mester egy ökör hátán elindult a titokzatos ország felé, belépett határán, és soha nem tért vissza. Ugyanezt mondják Boddhidharmáról és néhány kínai tanítványáról, akik a meditációs buddhista szekta (a csan) követői voltak.

Még manapság is gyakran találkozhatunk indiai zarándokokkal, akik a tibeti határ valamelyik hágója felé vezető ösvényen kapaszkodnak fel, és mintegy álomban vonszolják magukat előre. Ha utazásuk célja felől érdeklődnek, többnyire csak annyit mondanak, hogy tibeti földön akarnak meghalni. És a hideg éghajlat, a nagy magasság, a fáradtság és éhezés következtében gyakran teljesül is kívánságuk.

Mivel magyarázzák Tibet vonzerejét?

A többségre gyakorolt hatás oka kétségtelenül hírneve, amely szerint a Hó Országa a varázslók és mágusok földje, s ott naponta csodák történnek. De akkor megkérdezhetjük, miért hiszik azt, hogy Tibet az okkult tudományok és a titokzatos jelenségek választott földje?

A legkézenfekvőbb ok talán az ország rendkívüli, hatalmas hegyláncok és óriási hósivatagok közé zárt magányossága.

Azok, akik prózai körülmények között kénytelenek voltak lemondani környezetükkel összeegyeztethetetlen, kedves eszméikről, mohón plántálják át őket egy alkalmasabb tündérországba. Álomképeikben mennyei kerteket és földöntúli paradicsomot építettek fel végső menedékül, de boldogan ragadják meg a lehetőséget, hogy álmaikat egy földi országba telepítsék. Ezt a lehetőséget nyújtja Tibet; egy igazi csodaország minden vonása megvan benne. Nem hiszem, hogy túlzás, ha azt mondom, tájai minden vonatkozásban túltesznek azokon, amelyeket az istenek és démonok világának építészei tervezhettek volna.

Még megközelítő képet sem adhat semmilyen leírás a nagyszerű tibeti tájak ünnepélyes fenségéről, derűs szépségéről, félelmetes varázsáról.

Az ember a magányos csúcsok között vándorolva szinte betörőnek érzi magát. Önkéntelenül meglassítja lépteit, hangját lehalkítja, ha megpillantja a föld törvényes gazdáját, akinek országába behatolt.

A tibeti falusi embert és a pásztorokat is – bár itt születtek – erősen befolyásolja ez a környezet. Ezek a benyomások primitív elméjük tolmácsolásában fantasztikus félistenek és százféle szellem alakját öltik. Velük népesítik be Tibet elhagyatott helyeit, szeszélyes viselkedésük a gazdag folklór kimeríthetetlen témája.

Másrészt viszont a tibeti remeték és vándorló sámánok hosszasan elmélkedtek varázslatos országuk misztériumain, és feljegyezték a jelenségeket. Kontemplációjuk különös tudomány forrása lett; és Indiában már több száz évvel ezelőtt ismerték és nagy tiszteletben tartották az északi Transzhimalájából érkezett mágusokat.

Tibet, elzártsága ellenére, egyáltalán nem megközelíthetetlen. Ezt igazán tanúsíthatom. Többször is eljutottam déli fennsíkjaira, évekig utaztam keleti tartományaiban és az északi Csang-Thangban. (Csang = észak, thang = ösvény. A Csang-Thang Tibet és a kínai Turkesztán között elterülő óriási, füves pusztaság.) Legutóbbi utazásom során pedig az egész országot átszeltem a délkeleti határtól Lhászáig. Ezt megtehetné bármelyik erős fizikumú férfi vagy nő, aki nem ijed meg a nehézségektől, ha a politika nem zárná el Tibetet.

Bizonyos, hogy főleg a buddhizmus elterjedése óta számos utazó – indiai, nepáli, kínai és más – felkereste már, látta félelmetes tájait, és hallott a dubtobok emberfölötti hatalmáról. Néhányan közülük bizonyára eljutottak a lámákhoz vagy a bönpo varázslókhoz is, és hallgatták a remeték misztikus tanítását. Az utazók meséi szájról szájra terjedve egyre bővültek és csodálatosabbak lettek. így alakult ki Tibetnek ez a varázslatos atmoszférája, amely máig is körüllengi.

Ebből arra következtethetnénk, hogy Tibetnek, a csodák földjének ez a híre tévhiten alapszik? Ez éppoly súlyos hiba lenne, mintha kritikátlanul elfogadnánk a bennszülöttek meséit vagy azokat a történeteket, amelyek mostanság tréfás kedvű nyugatiak termékeny agyában születnek.

Legjobb, ha a csodás eseményekről a tibetiek értelmezését fogadjuk el. Tibetben senki sem tagadja e jelenséget, de nem tekintik őket – mint a nyugati ember – csodának, tehát természetfölötti eseménynek. Való igaz, a tibetiek nem ismernek természetfölötti történéseket. Az úgynevezett csodákat teljesen természetes, mindennapi eseményeknek tartják, amelyek kevésbé ismert törvények és erők megfelelő működéséből születnek.

Amit más országokban csodának tartanak, vagy másvilági lények beavatkozásának tulajdonítanak, azt a tibeti titkos tudomány beavatottja egyszerűen pszichikus jelenségnek látja.

A tibetiek a pszichikus jelenségeknek általában két csoportját különböztetik meg.

1. Egy vagy két személy által öntudatlanul létrehozott jelenség.

2. A jelenséget tudatosan, meghatározott céllal hozzák létre. Ez általában, de nem mindig, egyetlen lény műve.

Ez a lény lehet ember, de lehet a lámaista tudomány szerint a világban létező hatféle élőlény bármelyike. De akárki legyen is a létrehozó, a jelenséget ugyanaz a folyamat hozza létre, összhangban a természeti törvényekkel: csoda – nem létezik.

Talán érdekes itt megjegyezni, hogy a tibeti ember rendíthetetlen determinista. Hite szerint minden tudatos cselekedetnek számtalan oka van. Ez okok közül legjobban az követhető, amely a cselekvést végző elméjében jött létre: a tudatos akarat. A tibetiek ideszámítják azokat az okokat is, amelyek akár a cselekvő tudtán kívül is cselekvésre ösztönöztek. Mindkét fajtáját GYU-nak (közvetlen, elvi oknak) nevezik. Aztán következnek azok az okok, amelyek nem a cselekvőben eredtek, de segíthetik a cselekvés véghezvitelét. Ezek a KIÉN-ek. (Pl. a növény gyúja a mag. A talaj, a benne levő különböző szubsztanciák, a víz, levegő, nap, a kertész, aki elvetette a magot stb., ezek a kiének.)

A távolabbi okokat gyakran a belőlük származók képviselik. (A neve RIGSZ. Pl. a tej jelen van a sajtban, a mag jelen van a belőle sarjadt fában.)

Amikor tehát a gondolatok koncentrációjáról, mint egy jelenség közvetlen okáról beszélünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy a tibeti misztikusok szerint ez a koncentráció nem spontán, hanem determinált; másodsorban, hogy a közvetlenül látható ok mellett a háttérben sok másodlagos ok is létezik, ezek ugyanúgy szükségesek a jelenség létrehozásához. A pszichikus tréning titka – a tibeti felfogás szerint – olyan koncentrációs erő kifejlesztése, amely messze meghaladja a legtehetségesebb ember képességét. A misztikus mesterek állítják, hogy az elme ilyen koncentrációjának révén energiahullámok jönnek létre, amelyeket többféle módon lehet felhasználni. A „hullám” kifejezés az enyém. Az érthetőség miatt használom, de mint az olvasó látni fogja, a tibeti misztikusok valójában hullámot, „áramlatot” vagy „erőt” értenek alatta. Az általában használt súgsz vagy csal azonban pusztán energiát jelent. Hitük szerint ez az energia létrejön minden fizikai vagy szellemi cselekvésnél; a buddhista meghatározás szerint az elme, a beszéd és a test akciója. A pszichikus jelenségek létrejötte ennek az energiának az erejétől és irányától függ.

Ezekkel a hullámokkal meg lehet tölteni egy tárgyat. Így létrejön valami – hasonlóan a mi akkumulátorunkhoz –, ami így vagy úgy visszaadhatja a benne elraktározott energiát. Pl. annak, aki megérinti, fokozza vitalitását, bátorsággal tölti el stb.

Tibetben általánosak az ezen alapuló jótékony szándékú gyakorlatok. Sok láma készít pirulákat, szentelt vizet, csomózott szalagot, papírra vagy szövetre nyomtatott varázslást, amely a feltételezés szerint erőt és egészséget ad, vagy távol tartja a baleseteket, a rossz szellemet, rablókat stb.

A láma először különleges diétával megtisztítja magát, aztán gondolatait a tárgyra koncentrálja, amelyet meg akar tölteni erővel, hogy egészséges befolyásra alkalmas legyen. Ez az előkészület néha hetekig, sőt hónapokig is eltarthat. Ha csak varázsszalagokról van szó, megkötésük és megszentelésük csak néhány percig tart.

A tárgyban továbbított energia a tárgyba bizonyos életet önt. Az élettelen tárgy megmozdul, és készítője parancsára feladatot hajt végre.

Azt mondják, a ngag-szpák ezekkel a praktikákkal ártani vagy ölni tudnak anélkül, hogy bárkinek a gyanúját is felkeltenék.

Íme a varázsló módszerének egy példája:

A ngag-szpa az animálandó tárgyat – mondjuk kést, amelynek meg kell ölnie valakit – magával viszi az elzárkózásba; hosszú időre zárkózik be, akár több hónapra is. Leül, gondolatait a maga elé tett késre koncentrálja, és igyekszik akaratát a késbe továbbítani: meg kell ölni a kijelölt személyt.

A ngag-szpa néha az elme koncentrációjával együtt különböző rítusokat is végez. Ezek célja, hogy megnövelje az energiát, amelyet aztán a késbe továbbít. Még hatásosabb, ha a varázsló könyörgéssel vagy kényszerítéssel rávesz bizonyos lényeket, hogy segítsenek neki, működjenek együtt vele, és energiájukat ömlesszék a fegyverbe.

Ezek a „lények” gyakran démonszerűek, de ha a gyilkosság igazságos cselekedetnek látszik, mely sok embernek használ (mint pl. Ling Geszer király ártalmas lényeinek elpusztítása vagy Langdarma király megölése, aki vissza akarta állítani Tibetben a buddhizmust megelőző sámánizmust. A lámaizmus ezen a ponton különbözik az ortodox buddhizmustól, amely kifejezetten megtiltja a gyilkosságot), akkor kérheti jóindulatú, magasrendű lények segítségét is.

A fekete tudomány más adeptusai kinevetik az ilyen gyermekes praktikákat, kijelentik, hogy ezek használatával csak leleplezik teljes tudatlanságukat azokról, amelyekkel elő lehet idézni a véletlennek tűnő sérüléseket vagy gyilkosságokat.

Mikor a varázsló úgy ítéli, hogy a kés készen áll feladata végrehajtására, igyekszik az áldozat keze ügyébe helyezni úgy, hogy lehetőleg használja. Akkor aztán, amint megfogja, a kés megmozdul, hirtelen lökést ad a kéznek, és az illető megszúrja magát.

Azt mondják, az így életre keltett fegyver veszélyessé válik a ngag-szpára is, ha nincs hozzá kellő tudása és ügyessége, hogy megvédje magát, ő is áldozatul eshet.

Az elzárkózás alatti hosszas meditációk és bonyolult rítusok valószínűleg eredményezhetnek önszuggesztiót, és egyáltalán nem meglepő, ha a ngagszpát baleset éri. Eltekintve azonban a démonok és szellemek történeteitől, a jelenség alighanem hasonló ahhoz, amikor a varázsló által alkotott fantom kiszabadul készítője uralma alól.

Egyes lámák és néhány bönpo szerint tévedés azt feltételezni, hogy a kés megelevenedik és megöl valakit; az ember az, aki a varázsló gondolatkoncentrációjának eredményeképpen önszuggesztióban cselekszik.

Bár a ngag-szpa csak a kés megelevenítésére gondol, elméjében a fegyver gondolatához szorosan kapcsolódik az ember is, aki ellen a rítust végzi. Ha az ember megfelelő „befogadója” a varázsló által küldött okkult hullámoknak (míg a kés nem az), öntudatlanul hatásuk alá kerül. A kés érintése elméjében mozgásba hozza a tudatán kívül keletkezett szuggesztiót, és megszúrja magát.

Erősen hiszik, hogy a titkos tudomány beavatott szakértője minden materiális segédeszköz nélkül is szuggerálni tudja embernek vagy más lénynek, hogy valamilyen módon legyen öngyilkos.

Abban viszont mindenki egyetért, hogy a módszer nem lehet eredményes a pszichikus tréning beavatottjával szemben, mert ő azonnal észreveszi a felé irányuló erőhullámokat, és ha ártalmasnak ítéli őket, vissza tudja utasítani őket.

3. A gondolat koncentrációjával gerjesztett energia bármilyen materiális tárgy igénybevétele nélkül továbbítható kisebb-nagyobb távolságra. Az energia ott különbözőképpen nyilvánulhat meg.

Például: pszichikus jelenséget hoz létre.

Behatol a kijelölt tárgyba, és a máshol gerjesztett erőt beletölti. Azt mondják, a misztikus mesterek ezt használják az angkur rítusnál.

Ezekről a szertartásokról és az őket átható szellemről sokat lehetne beszélni. Példaként csak néhányat említek.

A lámaista angkur szó szerint „erővel töltést” jelent, ez nem „beavatás”, bár megfelelőbb szó híján ezt a kifejezést használtam könyvemben. A különböző angkurok nem fedeznek fel ezoterikus tanokat, mint a régi görögök és más népek beavatottjai. Az angkurok kifejezetten pszichikus vonatkozásúak. Elméletük szerint az „energia” átvihető a mestertől vagy valamilyen okkult erőforrásból a tanítványhoz, aki a pszichikus hullámokat felfogja.

A lámaista misztikusok azt tartják, hogy az angkur szertartás bemutatásakor erőt helyeznek a tanítvány elérhető közelségébe. Az erő megragadása és asszimilálása a tanítvány képességeitől függ.

Misztikus beavatottak az e tárgyról folytatott beszélgetéseim alkalmával az angkurt úgy definiálják, mint „a tanítvány különleges lehetőségét arra, hogy önmagát erővel megtöltse”.

A misztikus mesterek – mint mondják – tudnak olyan energiahullámokat küldeni, amelyek távoli tanítványaikat szükség esetén felvidítják, frissítik, élénkítik fizikailag és mentálisan is.

Ezt a processzust nem mindig jó értelemben irányítják a kitűzött célba. Néha éppen ellenkezőleg, mikor a hullámok eljutnak a célba, magukba szívják energiája egy részét. Aztán visszatérnek a ravaszul ellopott energiával kiindulópontjukhoz, s az erőt beletöltik oda, ahonnan elküldték őket, s ahol most felszívódnak. Vannak varázslók, akik mint mondják, ilyen lopott energia hasznosításával jutottak nagy erőhöz, vagy hosszabbították meg életüket.

4. A tibeti misztikusok azt is állítják, hogy a koncentrációban gyakorlott adeptusok az általuk elképzelt formákat vizualizálják, és így mindenféle fantomalakot alkothatnak, embereket, istenségeket, állatokat, élettelen tárgyakat, tájakat és így tovább.

Hadd idézzem az olvasó emlékezetébe, amit a tulkukra vonatkozólag mondottam (III. fejezet). A dalai láma szerint egy csangcsub szemszpa (a szanszkritban bodhiszattva: szellemileg magasan fejlett lény, közel a buddha tökéletességéhez) számtalan fantomot tud létrehozni.

Ezek a fantomok nem mindig érinthetetlen káprázatok, néha nagyon is érinthetők, és rendelkeznek azoknak a lényeknek és tárgyaknak a képességével és tulajdonságaival is, amelyeknek képét viselik.

Pl. a fantomló nyerít és vágtat. A fantomlovas, aki rajta lovagol, leszáll az állatról, beszélget az úton egy járókelővel, és egészen úgy viselkedik, mint egy valóságos személy. Egy fantomház védelmet nyújthat valóságos embereknek stb.

A tibetiek számos ilyen jelenségről tudnak. Ilyen Ling Geszer király eposza. A hős itt megsokszorozza önmagát. Fantomkaravánt hoz létre sátrakkal, lovak, lámák, kereskedők, szolgák százaival, s mindegyikük megfelelő szerepet játszik. Csatában fantomhadsereget alkot, amely ugyanúgy megöli az ellenséget, mintha igazi harcosokból állna.

Mindez látszólag a tündérmesék birodalmába tartozik, s az ember bölcsen kijelenti, hogy a történetek kilencvenkilenc százaléka merő mítosz.

És mégis, meglepő véletlenek adódnak, s az ember tanúja lesz olyan jelenségeknek, amelyeket lehetetlen tagadni. Ha a megfigyelő nem akarja elfogadni a tibetiek magyarázatát, kénytelen saját maga találni egyet. Csakhogy ezek a bizonytalanul tudományos magyarázatok gyakran túl egyszerűek.

Nyugati utazók, akik megközelítették Tibet határát, és felületes véleményt alkothattak a köznép babonáiról, nagyon meglepődnének, ha meghallanák ezeknek a látszólag hiszékeny, együgyű embereknek a csodákról alkotott racionális és szkeptikus véleményét.

Ezt két, Tibetben nagyon ismert és híres történet érzékeltetheti. Hogy a szóban forgó tények valódiak-e vagy sem, nekünk ez nem fontos. Ami bennünket érdekel, az a csodák magyarázata és az egész történetet átható szellem.

Egyszer, egy viharos napon egy kereskedő utazott karavánjával, kalapját elvitte a szél.

A tibetiek szerint az ilyen, útközben leesett kalapot felvenni bajt hoz. A kereskedő, beletörődve a babonába, otthagyta a kalapot.

Puha filckalap volt, prémfülekkel, amelyeket fel lehetett hajtani vagy lehúzni a fülre, ahogy az ide megkívánta. A kalap a tüskés bokrok között, ahova a viharos szél fújta, alig volt felismerhető.

Néhány hét múlva alkonyaikor egy ember haladt arra, s egy kivehetetlen alakra lett figyelmes, amely úgy látszott, a sűrűségben kuporog. Az ember nem volt valami bátor, sietve továbbhaladt. Másnap elmondta a falusiaknak, hogy „valami furcsát” látott az ösvény közelében. Ezt a különös tárgyat más utazók is észrevették, de mibenlétét nem tudták megállapítani, ők is beszéltek róla a falusiaknak. Aztán ismét mások pillantották meg az ártatlan kalapot, s felhívták rá a figyelmet.

Közben a nap, eső és por a titokzatos tárgyat még felismerhetetlenebbé tette. A filc piszkos sárgásbarna árnyalatot öltött, s a prém állati fülre hasonlított.

A faluban megpihenő kereskedőket és zarándokokat figyelmeztették, hogy az erdő szélén elrejtőzve van „valami”, ami nem ember, nem is állat, de jó lesz vigyázni. Valaki úgy vélte, ez a valami bizonyára egy démon, így aztán a tárgy nemsokára, még mindig felismerhetetlenül az ördög rangjára emelkedett.

Ahogy múltak a hónapok, mind többen pillantottak félve az ócska kalapra, mind többen beszéltek róla, míg végül az egész vidéken elterjedt az erdőszélen elrejtőzött „démon” híre.

Egyszer aztán néhány ember látta, hogy a tárgy megmozdul. Más alkalommal megpróbálta kiszabadítani magát a tüskék közül, s végül követni kezdett egy arra járó csoportot, amely menekült előle.

A kalapra koncentrált számtalan gondolattól a kalap megelevenedett.

Ez a történet, amelyet a tibetiek hitelesnek tartanak, példája az elmekoncentráció erejének, amely még akkor is hatásos, amikor öntudatlanul működik, és nem kijelölt cél érdekében.

A második történet olyan, mintha gonosz tréfacsináló műve lenne, holott nem erről van szó. A történetet senki sem találja nevetségesnek vagy tiszteletlennek Tibetben. Olyan ténynek tartják, amely minden kultuszról fellebbenti a szigorú igazságot.

A tiszteletben tartott tárgy – bármi legyen is – erővel van töltve, s ezt az erőt a gondolatok koncentrációja és a hívők hite adja.

Egy kereskedő minden évben Indiába utazott; idős anyja arra kérte, hozzon neki a Szent Földről egy ereklyét. (India, a buddhizmus bölcsője, a tibetieknek Szent Föld.) A kereskedő meg is ígérte, de aztán, minthogy elméje tele volt üzleti gondjaival, megfeledkezett róla.

Az idős asszony elszomorodott, s a következő évben, amikor fia karavánja útnak indult, ismét kérte az ereklyét.

A kereskedő újra megígérte, hogy hoz, de megint elfelejtette. Ugyanez megtörtént harmadszor is. Most azonban a kereskedőnek eszébe jutott a dolog, még mielőtt hazaért, és nagyon bosszantotta, hogy idős édesanyja várakozásának most sem tett eleget.

Amint ezen tűnődött és megpróbált megoldást találni, megpillantotta az út mellett egy kutya állkapcsát.

Hirtelen ötlete támadt. Kitört egy fogat az öreg állkapocsból, letörölte róla a port és földet, és betakarta egy darab selyembe. Aztán, mikor hazaért, átadta édesanyjának a fogat azzal, hogy ez nagyon értékes ereklye; a nagy Szariputra (nevezetes személy, buddha tanítványa) egyik foga.

A jó asszony boldog volt, szíve tele hódolattal, a fogat egy dobozban a családi szentély oltárára helyezte. Mindennap előtte imádkozott, lámpást gyújtott, tömjént égetett. Imáihoz más hívők is csatlakoztak; s egy idő múlva a kutyafogból fénysugarak törtek elő. Szent ereklye lett.

Ebből a történetből született a tibeti mondás:

Ahol elég hódolat van, még a kutya foga is ragyog.

Ismét láthatjuk, hogy a tibeti elméletek magja minden jelenség megítélésénél azonos. Mind az elme erején alapul, és ez egészen logikus olyan népnél, amely a világot csak szubjektív víziónak tekinti.

A tibeti legendák anyagi eszközökről beszélnek, mint a láthatatlanság előidézőjéről. Sok történetben tűnik fel a DIP SING. Ez a mesebeli fadarab, amit egy furcsa holló rejt el fészkében. Ennek a legkisebb részecskéje is tökéletes láthatatlanságot biztosít embernek, állatnak, tárgynak, ha megfogja, illetve ha a közelébe helyezik. Nagy naldzsorpáknak és gomcseneknek azonban nincs szükségük semmiféle varázseszközre ahhoz, hogy láthatatlanná váljanak.

Úgy vélem, a pszichikus tréning adeptusai egészen másképp látják ezt a csodát, mint a köznapi ember. Szerintük nem arról van szó, hogy valaki eltünteti magát, hanem óvakodik attól, hogy a környezetében levő élőlényekben bármilyen benyomást is keltsen. Ezen azt értik, hogy ne legyen valakinek a jelenléte felfedezhető, illetve csak alig észrevehető legyen azok számára, akiknek szeme előtt van; elméjükben ne keltsen semmilyen benyomást, emlékezetükben ne hagyjon semmi emléket.

Nekem adott magyarázataik a következőkben összegezhetők:

Mikor valaki zajjal és gesztusokkal jár, összeütközik emberekkel és tárgyakkal. Sok emberben kelt érzeteket. Az emberek figyelmét felkelti, és a figyelem afelé irányul, aki felkeltette. Ha viszont valaki zajtalanul oson anélkül, hogy bármihez is hozzáérne, kevés érzetet kelt, és ezek az érzetek sem elevenek, csak elenyészően csekély figyelmet keltenek, következésképpen csak kevéssé veszik őket észre.

Bármilyen mozdulatlan és csendes azonban valaki, elméje energiát kelt, amely elterjed körülötte, és ezt érzékelik azok, akikkel érintkezésbe kerül. Amikor azonban valakinek sikerül elméje minden működését megállítania, nem kelt másokban semmiféle érzetet, és nem is látható.

Minthogy ezt az elméletet túl fantasztikusnak találtam, azzal érveltem, hogy a materiális test mindenképpen látható marad. A felelet a következő volt. Látóterünkben minden pillanatban nagyon sok tárgy van, közülük mégis csak néhányat veszünk észre. A többi semmi benyomást nem tesz ránk. A vizuális kapcsolatot nem követi az „ismerettudat”, nem emlékszünk arra, hogy a vizuális kapcsolat létrejött. Ezek a tárgyak gyakorlatilag láthatatlanok számunkra.

Alexandra David-Neel: Mágusok között Tibetben. Budapest, 2004, Geopen.

Eleinte az ember, amikor új valóságokat tapasztal meg, például rájön arra, hogy a materializmus merő hazugság, a térítői buzgalom iskolás hibájába esik. Mindenkivel el akarja fogadtatni ezt a nézetet, és őszintén nem érti, amikor valaki nemet mond erre a csodás felismerésre. Ez az értetlenkedés valahol jogos. Ugyanakkor ez a viselkedés általában abból következik, hogy az illető maga sem elég bizonyos abban, amit képviselni próbál. Racionálisan ugyan magáévá tette az eszmét, emocionálisan ugyan kötődik hozzá, de ő maga még nem eszerint él, ő maga még nagyon is olyan, mint azok, akikre közönséges létezőkként tekint, és akiknek el akarja vinni a megváltást ígérő eszmét. Éppen ezért van szüksége térítésre. Saját hiányosságait azzal kompenzálja, hogy másokat győzköd, azt pedig, hogy jó úton jár, a köré gyűlő emberekkel igazolja. Ez egy nagyrészt öntudatlan önbecsapási művelet, egy sajátos nyugtatószer, amely elhiteti az illetővel, hogy ővele majdhogynem minden rendben, és utolsó lépésként már csak az a feladata maradt, hogy azt a nagyszerű tudáshalmazt, amire szert tett, átadja a nem-tudásban szenvedő külvilágnak.

Ez a veszély nemcsak bizonyos vallások vagy szekták képviselőire leselkedik, hanem olyanokra is, akik elviekben a formalitások meghaladására törekednek, azaz ténykedésük látszólag kifejezetten a végső célra irányul, továbbá nemcsak az éretlen újoncokat fenyegeti, hanem azokat a tapasztalt embereket is, akik szellemi útjuk egy pontján megrekedtek. Utóbbiak már csak korukból adódóan sem szánják rá magukat annak beismerésére, hogy nem igazán tartanak még ott, ahová képzelik magukat, amivel tovább tetézik a félreértéseket. Ilyen eset például, amikor az állítólagos mester a maga köré gyűjtött embereket elkezdi – eszmeként tálalt – személyes céljaira felhasználni, vagy amikor egy illetőt nem szellemi színvonala szerint ítél meg, hanem a hozzá fűződő személyes viszonya, felé mutatott gesztusai vagy az eszme bizonyos formai elemei iránti „hűsége” alapján. (Gondoljunk az úgynevezett párthűségre vagy a felekezet iránti hűségre. Ezek, főleg manapság, általában nem értésen, hanem valamilyen – például magánytól vagy a vezetőség haragjától való – félelmen, szánalmon, tudatlanságon vagy egyéni nyerészkedésen alapulnak.)

Eme elég gyakori jelenség azt jelzi számunkra, hogy a külvilágra, az emberekre, az emberiségre való hatásgyakorlás szándéka, ha ilyen felmerül bennünk, nyomatékos felülvizsgálatra szorul, mert nagyon könnyen előfordulhat, hogy egy benső megrekedtség következménye. Ekkor nagy valószínűséggel arról van szó, hogy a neofita a szellemi továbblépés akadályozottságára a megoldást nem belül, hanem kívül akarja megtalálni. Nem magán akar dolgozni, hanem elvárja, hogy mások dolgozzanak magukon. Hibát és hiányt lát, de nem veszi észre, hogy ezt azért látja, mert elsősorban ő maga szenved hibáktól és hiánytól.

Ebből szokott következni a féktelen vádaskodás. Az illető gyűlölni kezdi majdhogynem az egész világot, amely összeesküdött ellene, amely korrupt és gonosz, és amelyet olyan mértékben ellepett már a sötétség, hogy semmilyen igazi tanítást nem képes megérteni és befogadni. Vagyis minden érvet bevet, csakhogy ne kelljen szembesülnie a fent említett helyzettel. Sokszor előfordul, hogy saját táborával is polemizálni kezd, kiterjesztve ezzel az önreflexió nélküli vádaskodást azokra is, akikkel nagyrészt egyetért. Elkezdi „jobban tudni” a dolgokat. Ám ez – ha jogos, ha nem – szintén csak egy meglátás marad, egy vélemény, ami továbbra is valódi meg- és átélést követel. Akadnak olyanok is, akik az fenti elvvel tökéletesen tisztában vannak, el is fogadják, ám valamilyen furmányos módon mégsem vonatkoztatják saját magukra, annál inkább másokra. Nem mulatságos a panaszok e végeláthatatlan áradatát hallani olyanoktól, akik másfelől a világ mágikus uralását igenlik, és a tudat mindent magában foglaló egyedüliségét képviselik?

Nincs arról szó, hogy a világ ne szorulna kritikára, segítségre, tanításra vagy transzformációra. De vajon érvénye van egy ilyen szándéknak akkor is, amikor saját előrehaladásunkról és benső korlátaink áttörésének lehetőségéről tereli el a figyelmünket?

A Mágus

Talán ismered az úgynevezett éber álom nem túl gyakori, de nem is elérhetetlen, olykor magától feltáruló állapotát, amelynek lényege, hogy az álmodó felismeri, hogy álmodik, és kihasználván a tudatállapot adta lehetőségeket, olyan dolgok megvalósítására törekszik, amire az ébrenlét esetében nem lenne lehetősége. Kiindulópontunk ez az állapot, de ahelyett, hogy a képzeletvilág felfokozott erejű megnyilvánításának adnánk teret (ahogyan általában az éber álmodóknál szokás), a redukció műveletét hajtjuk végre.

Megvilágítom néhány példával, hogy mit értek ez alatt. Előfordul, hogy egy teendőd elvégzése közben ébredsz tudatára, hogy álmodsz, például meg kell látogatnod egy ismerősödet egy másik városban. Elgondolod, hogy meg kellene venned a jegyet, várakoznod kellene az állomáson, hosszú órákat kellene a vonaton töltened, hogy elérd a célodat. De az éberség lehetővé teszi, hogy azon nyomban azt a helyet teremtsd magad köré, ahová igyekeznél, hovatovább azt is álmodhatod, hogy az ügy eleve elintézett, ily módon nem kell semmilyen energiát fordítanod rá. Aztán ott van például az összetört pohár képe. Alap helyzetben elő kellene szedned a seprűt, a felmosót, és nekilátnod takarítani. Az éber álom viszont megengedi, hogy egyből azt gondold, hogy a szilánkok már el is tűntek, vagy hogy a pohár újra ép. Ugyanígy, ahhoz, hogy ehess, el kell menned vásárolni, hogy megszerezd az ételhez az alapanyagokat, várnod kell, míg elkészül, és csak aztán állhatsz neki. Azonban álmodhatod azt is, hogy eléd kerül egyből az étel, sőt, azt is, hogy már eleve jóllakott vagy, és az íz- és illatélményekkel már eleve telítődtél, vagy akár azt is, hogy egyáltalán nincs szükséged ételre.

Ezen a ponton többféle lehetőség áll előtted. Az egyik, hogy felébredsz, és teljes egészében kilépsz az álom tudatállapotából. A másik, hogy a cselekedetek világában maradsz, ám immár a hasznosság elvét elvetve, a tevékenységet saját magáért, mintegy rituálisan fogod elvégezni. Azért veszel jegyet a vonatútra, mert számodra végső önmagadhoz való szent zarándoklatot szimbolizálja. Azért hagyod a poharat összetörni, mert individuális léted esendő és törékeny voltára emlékeztet. Azért eszel, mert ez számodra a kettősség, a tudattól független objektív realitás, a lények tőled való függetlenségének felszámolását jelenti szimbolikusan. És persze – az előzőtől nem teljesen függetlenül – maradhatsz az álomvilágban a játék kedvéért is. Repülhetsz, átmehetsz a falakon, csodás lényekkel és birodalmakkal találkozhatsz. Átélhetsz egy viszonylagos szabadságot. Ám főleg utóbbinak nem kimondottan van metafizikai érvénye – már amennyiben azt vesszük alapul, hogy manapság hogyan értelmezik a játékot: az élet bizonyos területeibe való nagymértékben öntudatlan beleveszésként.

Elvileg van még egy lehetőség, ami ha nem is választható el élesen az előzőektől, megvan a maga sajátossága. Az előző példák vonalán haladva feltárul az álmodó előtt minden emberi tett értelmetlensége és céltalansága, hiszen ha ilyen könnyen illuzóriusnak lehet tekinteni egy bizonyos tevékenységet és annak fázisait, az csak azért lehet, mert nem bírnak igazi jelentőséggel, nem bírnak olyan hangsúllyal, mint amit általában tulajdonítunk nekik. Voltaképpen ezen cselekedetek figyelemelterelések a valódi lényegről, ami a fentiekkel ellentétben tényleges állandósággal rendelkezik, és ami miatt érdeklődésünk középpontját kellene képeznie. Hogy pontosan mi ez, azt eleinte nem fogod tudni, legfeljebb sejteni – olyasvalamiről van szó, ami eredeti önmagad tiszta és támasztékoktól mentes megtapasztalásával-megvalósításával áll összefüggésben. Ám ha elég ideig képes vagy magadban fenntartani a tudatát a fentebb vázolt redukció élményének, és képes vagy arra, hogy ne merülj el képzeletvilágod különböző áramlataiban, elviekben feltárulhat számodra ez a lényegiség.

Ami a dolog külön érdekessége, hogy mindez az ébrenléti állapotra is alkalmazható, még ha itt nincsenek is olyan lehetőségek, mint az álomban. Az álombéli tapasztalat jelen esetben csak egy megerősítésként szolgálhat a tekintetben, hogy a minket körülvevő valóság egyfajta látszatvilág, és az érdemi dolgok valójában – még ha eleinte nehéz is ráhangolódni – ezen túl vannak.

A Mágus

Az alábbi szöveg magyar fordításával kapcsolatban többek részéről kifogások merültek fel, ám ez meglátásunk szerint nem lehetetleníti el a megértését, és inkább a gördülékeny olvashatóságot nehezíti meg. A könnyebb értelmezhetőség kedvéért a statikus „gondolat” kifejezés mellé a dinamikus „gondolkozás” kifejezést is beszúrtuk, érzékeltetve ezzel, hogy nem pusztán egy produktumra (gondolat), hanem magára az aktusra (gondolkozás) is érvényesek a megállapítások. Scaligero „éteri” alatt egyfajta individualitás feletti állapotot ért, amely elszakadt a testiségbe zuhant, érzékszervekhez és ösztönökhöz ragadt közönséges önátéléstől, a kaotikus erők általi mozgatottságtól („asztrális” sík), és egy tiszta, salaktól mentes, éber állapotot valósít meg.

A szabadság, amire az ember aspirál és a maga fejlődési foka szerint különböző értelmet ad neki, valójában csak a gondolat (gondolkozás) eseménye. Aki mások szabadságát veszi el, lényegileg azzal a hatóerővel rendelkezik, hogy a maga nem szabad gondolatának (gondolkozásának) ad testet: ezzel a gondolattal (gondolkozással) úgy tesz, mintha szabad lenne – ideológiailag és etikailag meggyőződve e jogáról.

A szabadság az a gondolat (gondolkozás), amely – közönségesen a dialektikus folyamatban megmásuló – igazi természetét valósítja meg. A dialektikus gondolat (gondolkozás) csak a dialektikus síkon lehet szabad, de ilyen szabadság: szellemileg semmi. A gondolat (gondolkozás) akkor szabad, amikor újratalálja az Én-nel való kapcsolatát. Ez a kapcsolat sosem adódik reálisan, mert a dialektikus gondolat (gondolkozás) tükrözött és tükrözött voltában nincs összekapcsolódása az Én-nel, csak pszichikai vetületével, a racionális – érzeti Én-nel, az egó-val, az Én tükrözöttjével.

Azért, hogy a maga igazi természetét valósítsa meg, a gondolatnak (gondolkozásnak) saját szabad létét kell tapasztalnia: a lélek legmagasabb tapasztalata. A gondolat (gondolkozás) ugyanis közönségesen minden érzéki vagy érzéken túli megismerés közvetítőjeként adja magát, sohasem önmagáénak. Csak akkor képes észlelni magát, ha a koncentráció segítségével, akárcsak rövid időre, a pszichétől, az ösztönöktől, az érzésektől, az érzéki tartalmaktól, saját intellektuális kifejezésétől és minden olyan tartalomtól izolálja magát, ami nem saját tiszta léte. Ebben a tiszta létben valósítja meg a maga valódi természetét: élővé válik, a maga esszenciális erejét fejezi ki tartalomként: a dialektikus intelligencia mechanikusságától függetlenül. Ilyen tartalommal képes reálisan találkozni az érzéki világgal, odanyújtva neki a benső létet, ami annak megjelenésében hiányzik: ugyanakkor, az esszencia hordozójaként a lélekbe képes hatolni.

Akarat és szabadság az iskolázásban lépést tartva haladnak előre. Az érzés magassá válása és kreatív intenzitása a gondolatnak (gondolkozásnak) az akarattal való összhangjából ered. Az akarat nevelése a gondolat (gondolkozás) megszabadításának megfelelője. A három erő konszonanciája a lélek Élet-Fénye reintegrációjának útja, mely a fizikai testiség alakítására képes: az ember földi tapasztalatának végső értelme.

A szabadság problémája csak a gondolatot (gondolkozást) illeti, amennyiben ez saját valódi természetét elveszíti az érzetek és a psziché szférájától való függésében, az agyi szervtől való függéssel, aminek révén válik mindazonáltal tudatossá az érzéki szinten. Ez a függés a gondolat (gondolkozás) egy elidegenedési állapota: ebből születik a dialektika, a világ logikus-kvantitatív interpretációja és az ideológiák sora, amik a realitást tükrözötten, a fundamentumon kívülinek fogják fel.

A gondolatnak (gondolkozásnak) az agyi szervtől való függése kontingens és provizórikus, s csak arra szolgál, hogy az „emberi fejlődés” egy meghatározott fázisában a gondolatot (gondolkozást) az antik szellemi autoritástól tegye függetlenné, hogy az, a maga autonóm mozgásának intimitásában valósítson meg fokozatosan ilyen autoritást. Ez az az eszközi függés, mely helyt adott a realitás quantitatív megismerésének, túl a qualitatívon – mely az éteri, asztrális és szellemi szférának felel meg –, hogy így az érzéki-quantitatív világot a maga metafizikai fundanemtumától elszigetelje. A modern ember tévedése, hogy normálisnak fogadja el a gondolat (gondolkozás) elidegenedését és reálisnak tekinti a belőle származó quantitatív látásmódot, pedig a „quantitás” kizárólagos tapasztalatának korszaka kimerült: ugyanis megadta a gondolatnak (gondolkozásnak) azt, amit az elvárt tőle, a szabadság logikai lehetőségét. Korunk gondolatának (gondolkozásának) baja, hogy hiányzik az arról való tudata, amit a tudomány és a technika tapasztalatai révén valójában akart.

A gondolat (gondolkozás) az agyi szervtől, s ezért az érzéki szférától való függésében az érzéseket, az akarati impulzusokat és a lélek aspirációit a maga elidegenedése szerinti rezonálásra kötelezi. A kodifikált vágy, az állatiság kultusza, a Szellem tagadása, a kapcsolatos ösztönök és szenvedélyek a gondolati funkció megromlási állapotának abszolúttá tételéből születnek: az ember valódi elidegenedése.

A szabadság tárgyköre épp a belső elemre vonatkozik, mellyel a lélek az agyi szervhez kötődik, hogy az érzéki világ logikus megismerésére jusson. A bilincs az érzéki dimenzió irreverzibilitásában áll: illegitim irreverzibilitás, mert a gondolatnak (gondolkozásnak) a saját mozgása újraátfutására való képtelenségéből következik, pedig valódi feladata éppen annak újraátfutása lenne. A szabadság témája éppen ezért kizárólag a gondolkozást illető: nem az érzést, nem az akarást. A gondolat (gondolkozás) nem-szabad voltának függvénye az érzés és akarás elváltozott funkciója, s ezért a pszichikai élet ellentmondásainak sora.

A gondolat (gondolkozás) felszabadításától függ az ember felszabadulása: nem létezik más felszabadulás. A koncentráció diszciplínájával az érzéki elemtől szabadul meg a gondolat (gondolkozás), lelki rezonálásától és éteri rezonálásától: megszabadul a logikai struktúrák mechanizmusától, amennyiben a maga tiszta logikája szerint mozog: az emberiben az Én eszköze lesz. Az ember feltámad elidegenedéséből. A szabad gondolat (gondolkozás) akciója felszabadítóvá lesz, amidőn az emberit fenntartó kozmikus Hatalmakkal való konszonancia révén egész az étertestig jut el tevékenységével.

Az étertesten az akarat útján tevékenykedik a tanítvány, azaz a felszabadított gondolat (gondolkozás) által munkálkodik rajta. A felszabadított gondolat (gondolkozás) étertesten való közvetlen akciója csak ösztönző jellegű: az átalakító akciót azonban csak a felszabadított gondolat (gondolkozás) rítusa által előhívott kozmikus-transzcendens Hatalmak képesek végrehajtani: a koncentráció gondolata, a meditálás, a tiszta idea, valójában az Én aktusa: aki ezekre a Hatalmakra apellál, még ha létüket nem is feltételezi.

Eljutni oda, hogy rituálisan dolgozzunk az étertesten, azt jelenti, hogy a felszabadulás végső értelme, a Beavatás felé haladunk: legyőzni a természetet, a faj kötelékeit, a családét, a kollektív állati entitásét: belső realitás szerint kezdjük szőni a valódi relációt a lényekkel: az effektív testvériséget. S ez nem lehet a pszichofiziológiai szükségesség alapján meghatározott viszony: a reális testvériség önmagában elégséges hozzá, hogy az ilyen szükségességgel járó problémákat is megoldja.

Az alsóbb természet az étertest állati és ösztöni memóriáján keresztül – mely, mint az állatnál, asszociációs – tartja kézben az embert: az asszociáció kivonja magát az Én fénye alól, automatizmusként működik, közönségesen elnyerve az Én tehetetlen hozzájárulását. Az Én elől elvont éteri asszociáció alapja a psziché betegségeinek: ezt a jelenséget kultiválják ma a psziché analitikus tudományai, valamint a Spiritizmus és a világban elterjesztett könnyű jóga rendszerek médiánikus jellegű koncentrációs technikái.

A szabadság, mint a gondolat (gondolkozás) eredeti természetének helyreállítása, a magasabb vagy szellemi memória megszabadítása az alsóbb vagy állati memóriától, a fajta, a család, a vér stb. impulzusainak maradékától. Közönségesen az alsóbb memória uralja az embert, kisajátítván a gondolatot (gondolkozást) és asszociatív kapacitását. A valódi memória viszont történetének egészen a megelőző inkarnációkig menő – emlékét foglalja magába: ilyen memória az elidegenedett embernél alvó állapotban van: ösztöni memóriaként bukkan fel depotenciáltan a pszichében, mely az agyi szerv segítségével fejeződik ki: ennek a szintjén a racionális tudás rendszerének megfelelően alakul.

Az ember állati memóriája a szellemi memória erőit használja a gondolatnak (gondolkozásnak) az agyiságtól való járulékos függőségén keresztül. A Szellemtudomány mutatja meg, hogy az ember agya az a szerv, amit távoli időkben a Szellem formált, hogy általa, mint Én tudjon hatást kifejteni a fizikai természetre. A gondolat (gondolkozás) először az antik metafizikai természettől függetlenedik, fokozatosan, az agyi szervhez kötődése révén: abból a szükségből, hogy ennek a segítségével kell meghatározódni – meríti szabadságigényét.

Az, ami állati az emberben, az agyiságon át érvényesül: annak a szervnek a révén, amellyel gondolkozik. A szoláris aszkézis ezt a folyamatot fordítja meg: a gondolatnak (gondolkozásnak) az agyiságtól függetlenné tételét valósítja meg és az ösztöni elemmel kapcsolatbani rektifikáló viszonyt hoz létre: reintegráló, olykor drámaian ellenzett művelet, mellyel az Én a maga fizikaisághoz kötött eredeti erőit szerzi vissza. Ez a küzdelem a tudatban fokozatosan felszabadított gondolat- és ezért memóriaerőknek köszönhetően egy olyan zónában zajlik, ahol az alsóbb természet a magasabb természettel találkozik. A memória nincs az agyisághoz kötve: lényegileg érzékfeletti erőit mindazonáltal a mentálisba felemelkedő ösztöni áramlat veszi közönségesen igénybe az elidegenedett, azaz az agyiságtól kondicionált gondolat (gondolkozás) révén: így a memória reális funkciójának inverziója jön létre, mely alkativá válása felé halad.

Hogy az újabb kísérletek eredményeként a memória serkentése érhető el az agyba vezetett tű segítségével, nem jelenti, hogy az agy tartalmazza a memóriát, hanem, hogy az agy étertestét mechanikusan ingerelték úgy, amint az érzékszervek útján történő észlelés ingerli. A tű révén az éteri észlelete direkt, de az Én-en kívül álló, mivel az érzékszervek közvetítése nélkül előhívott: tartalma rendszerint, amikor az Én nincs jelen, az agyi pályákon keresztül az érzeti memóriához kapcsolódik, asszociációt keltve, ami az ösztönös válasznak ad helyt (egész a „feltételes reflexek” ismert jelenségköréig), amiben az Én jóváhagyása passzív: az Én nem az észlelet konkrét tartalmát, hanem azt ragadja meg, amit az asszociatív memória sugall: ez az emlékek asszociációja az asztrális-éteri síkon, egy, az állati természetre jellemző mechanikusság szerint. Ilyen esetben az étertest összekötő jellege – bár érzékeken túli folyamat – kivonja magát az Én alól, automatizmusként fungál.

Ezen a módon zavarják még rendesen az emlékek a gondolat terén gyenge embert, vagy a megszállottságig rátörnek: az érzőtest kivonja magát az Én alól, mindazonáltal annak erejét – mely a tudatban rendesen centripetális hatóerőként dolgozik – használja. Ez a centripetális hatóerő lényegét érintő megfordulást szenved, ezért saját princípiumával szemben tevékenykedik. Minden drog, minden hallucináció, minden alkoholos részegség, az összes médiánikus elengedés, minden könnyű jóga emfatikus mantram alkalmazásával az Én-nel ellenséges automatikus koncentráció hatóerejének kedvez, s a lélek és a test károsodását készíti elő. Ebben a helyzetben a gyógymód mindenekelőtt akarati-fizikai gyógymód: az okok eltávolítása és a detoxikáló kúrára állítás. A radikális gyógymód azonban az Én-nek az a képessége, hogy a helyes koncentráció segítségével, azaz a centripetális erő legitim használatával állítsa helyre az erő áramlását. Ennek végső értelme a gondolat (gondolkozás) felszabadítása, aminek révén képes csak dolgozni az Én a pszichoszomatikus állatiságon, megtalálva a mélységben a Hatalmakat, amiknek az degradálódása.

A diszciplínák végső értelme a szabadság. A valódi felszabadulás nem a magunk elszabadulása, ami mindig a fizikai természet explóziója – ideológiai kodifikációival –, hanem önmagunk megkötése. Szigorú program szerinti kényszerítése magunknak, amikor ez a szabad gondolat (gondolkozás), azaz az emberi céloktól, s ezért vágyaktól szabad aktusa – ez állítja csak vissza az étertest eredeti fényét.

A gondolat (gondolkozás) önmagában szabad, de az állati természethez kötött étertest nem engedelmeskedik neki: ezért a gondolat (gondolkozás) közönségesen élettelen. Mennél inkább kényszeríti szigorú diszciplína az étertestet, hogy a maga természeti funkciókkal együttjáró vággyal való összhangja alól kivonja magát, annál inkább válik a Szellem végtagjává, a felszabadulás eszközévé. Kényszeríteni, parancsolni magának, a nehezebb utat követni, pozitívan vállalva el mindannak elviselését, ami nehéz és kondicionáló – ez a szabadulás útja: mennél inkább kényszerül engedelmeskedni az állati természet és megfelelni egy azt domináló ritmusnak, annál inkább tér vissza az Én magasabb Princípiumának hatóképességévé, s ezért az ember reintegrálásának közreműködőjévé.

Ha helyesen értelmezzük azt, amit itt kényszerítésnek hívunk, mint az étertest aszkézisét, nem lesz nehéz megérteni, hogy ilyen kényszerítés nem erőltetés vagy erőszakolás, hanem abszolút szabad belső közvetítés, vagyis tudatos képzetek útján hatni az akarat áramára, olyan feladatokat adván neki, amiket az étertest az állati természettel való konszonanciája miatt kerülni igyekszik.

Nincsen teremtés vagy emberi felemelkedés, mely ne követelné a pszichofiziológiai természet inerciájából való felszabadulás hosszú, áldozatos erőfeszítését. Ebben az irányban felismerhető a gondolat (gondolkozás) missziója. Valójában a tudatos ember az étertest legnemesebb erőitől ragadja el a fogalom alakító erényét, amidőn a fizikai szférában kelti visszhangját – a megismerés struktúrájaként – metafizikai szintézisbeli hatóerejüknek.

*

Csak a Szellem, mivel a lélektől különböző princípium, képes az emberben szabadságként kifejeződni anélkül, hogy az Univerzum törvényeinek ellentmondana. Arra az ellenvetésre, mely némely – a Beavatottnak az Univerzum törvényei feletti magasabbrendűségét valló – ezoterikus rendszertől jöhet, az a válasz, hogy az ember túlhaladhatja a törvényeket, de nem úgy, hogy áthágja őket, mert képtelen velük konformmá lenni, de amennyiben – mindenekelőtt – ismeri őket: csak ismerve őket, képes saját magában megvalósítani Princípiumukat, saját belső struktúrájának tudatából emelkedvén fel hozzájuk. Az áthágás mindig a szabadság hisztérikus bizonyítása, aminek korrekciójáról, ha a tudat adekvát diszciplínája közbe nem lép, vasszigorával a karma gondoskodik.

Amikor a Szellemet az asztráltest impulzusai uralják és ezért az Én az ego-formát szenvedi el, a szabadság bárminő kifejeződése a nem-ismerés, mely uralja az embert és rajta keresztül találja meg a saját kifejeződéséhez szükséges ideológiai és jogszerű alibiket: ezért az egyik hamis egyéni szabadsága nem tud nem ütközni a másik ember hamis szabadságával. A mai ember normál szituációja, aki lehetővé teszi a szellemileg fejletlenebb hatóerő számára az annak előre elkészített joghelyzete alapján történő visszaélést.

Csak amikor a szabadság az asztrális szférát uraló Szellem kifejezője, s ezért nincs szüksége rá, hogy annak törvényeit áthágja, mivel az esszenciából, azaz a saját törvényéből mozgatván birtokolja azokat, a szabad cselekedet a morális cselekedettel esik egybe: azonban nem amennyiben a Szellem a moralitáshoz konformálódik, mivel az éppen szabadságának és nem szabályok terméke. A szabályok ott kellenek, ahol a Szellem direkt akciója nem lehetséges még.

Massimo Scaligero: A meditáció gyakorlati kézikönyve. 5. kiad. H. n. 1996, Biczó Giovanni, 8–12. és 71–72. o.

Az alább közölt szöveg a mágikus megvalósítás kezdeti szakaszának néhány fázisát, a későbbi, magasabbrendű gyakorlatok elengedhetetlen alapfeltételeit ismerteti. E nagy tudatossággal lejegyzett irat megjelentetését feltétlenül szükségesnek érezzük annak érdekében, hogy az olvasó tiszta képet kapjon mágikus laboratóriumunk szellemi irányáról, és hogy meggyőződjön a spirituális megvalósítást megelőző korrekcióknak és a téves benső irányulások kiküszöbölésének szükségességéről.

Közismert, hogy a yama – mint ’megállítás’, ’megfékezés’, ’megszüntetés’, ’megszüntető rektifikáció’ vagy ’korrekció’ – a jóga-aszketikus operációinak az első csoportját jelenti. Összefügg azonban a metafizikai realizáció aszkézisén (vagyis a yoga-n) kívül és azt megelőzően a beavatással, a prayoga-val (az ’elő-jógával’), a prodiniciációval (’előbeavatással’), a preparációval (’előkészüléssel’, ’előkészítéssel’) és a pro-preparációval, (az ’előkészítés előkészítésével’) is, mint az elemi autokontroll, auto-korrekció és auto-rektifikáció (’ön-ellenőrzés’ / ’ön-helyesbítés’ / ’ön-helyreigazítás’) fokozatával.

Helyes, ha a közvetlen célokat illetően nem beszélünk metafizikai realizációról, jógáról, beavatásról, hanem egészen egyszerűen az ön-kontroll, az ön-tanulmányozás és ön-megfigyelés, az ön-korrekció aránylag közeli lehetőségéről és mibenlétéről beszélünk.

Tudjuk, hogy a legelső feladatcsoport bizonyos kérdésekben való – ön-megfigyelésen alapuló – döntéseket jelent:

I. 1. Kiinduló ön-tanulmányozás a modernitással való benső, szellemi-lelki relációt illetően. – Döntés. Megfelelő esetben továbblépés.

I. 2. Kiinduló ön-tanulmányozás a szellemi–lelki–testi pozíciót illetően, és az alaptulajdonságokat illetően. – Döntés. Megfelelő esetben továbblépés.

I. 3. Kiinduló ön-tanulmányozás az affinitások, a vonzódások, a taszítások, a relációk, a spontán törekvések minőségét és erejét illetően. – Döntés. Megfelelő esetben továbblépés.

I. 4. Kiinduló ön-tanulmányozás a tudatos–akaratlagos törekvések és célok mibenlétét, minőségét, ténylegességét illetően. – Döntés. Megfelelő esetben továbblépés.

Ennek során – ha valóban éberen, intenzíven és elfogulatlanul, az önmegtévesztést kirekesztve végeztük el ezeket a műveleteket – el lehet dönteni, hogy a Mehr-Leben (’többet élni’, ’inkább élni’) elve áll erősebb alapokon bennünk, vagy a Mehr als Leben (’többet mint élni’, a ’több mint élet’) elve. Helyesebb, ha valaki a negatívumot választja mind önmaga előtt, mind mások előtt, mintha önmagát és másokat megtévesztve a magasabb pozitívumot választja, de nem a valóságnak megfelelően, nem ténylegesen. Ugyanis az igazi döntés és választás még a negatívum esetében sem zárja el a későbbi lehetőségeket, és addig a felismerés valóságosságának erejéből fakadóan, legalább lehet egyet s mást tenni.

Amennyiben ténylegesen pozitív eredményekhez jutunk, a következő feladatok lépnek előtérbe:

II. 1. Stúdiumok. Elmélyedés a már eddig sem ismeretlen doktrinális és interpretatív, valamint a kiegészítő irodalom tanulmányozásában. Egyéb (például tradicionális-nyelvi) stúdiumok. Írás.

II. 2. Az előbbiben való bizonyos előrehaladás után az ön-tanulmányozás intenzivifikációja és extenzivifikációja különös tekintettel a kötöttségekre és a tudatos–akaratlagos törekvésekre.

II. 3. A pozitív-aszcenzionális törekvések egyértelműsítése. (Maga a törekvésvizsgálat már bizonyos egyértelműsítést jelent, itt ennek továbbépítéséről van szó.)

II. 4. A pozitív-aszcenzionális törekvések integrációja a célnak megfelelően.

Az utolsó kettő, de főként az utolsó (II. 4.) feladat pusztán önmagában már nem folytatható, ehhez bizonyos actitudo-kat, vagyis a szubjektumnak bizonyos ’akció-formák’ irányába való beállítódásait kell kialakítani.

III. 1. A különböző aktitúdók (realifikatív, arisztokratikus, scientikus, artisztikus, filozófikus, praktikus, heroikus, mágikus) kialakításának először a szubjektum magas fokú intuíciójának formájában kell – megfelelő előzetes orientációk után – megkezdődniük.

III. 2. Az aktitúdók akcionális kibontakoztatása. (Az aktitúdó megfelelő akciók nélkül elenyészik.)

III. 3. Az ön-tanulmányozás permanens – ön-kontroll-szerű – fenntartása.

III. 4. A magas szintű tematikus gondolkozás elmélyítése és kiterjesztése.

Itt kell belépniük a szorosan vett legelemibb gyakorlatoknak, a korrektív–propreparatív szinten folytatott yama-operációknak – noha az előbbi csoport III. 3.-fokozatában a yama eleme már felfedezhető, miután a (szinte) permanens önkontrollnak nem csupán konstatáló, hanem rektifikáló jelentősége is van. A következőkben ez építendő tovább.

IV. 1. Minden előbbi művelet fenntartása és fokozása mellett, az ön-kontrollon belül külön figyelem fordítandó a tudattartalmak, illetve a gondolkozás mindenkori színvonalára.

IV. 2. Minden automatikus–spontán asszociáció, sőt később minden szigorúan véve atematikus–hypotematikus gondolkozás megállítandó tudatosan és akaratlagosan, és felváltandó egy határozott, magas színvonalú tematikus gondolkozással. Itt természetesen fokozatok lehetségesek. (Például fokozatosan emelhető először a téma színvonala: egy atematikus gondolkozást először felválthat egy történelmi témájú gondolkozás, később egy filozófikus gondolkozás.) Noha itt mindig belép egy pozitív elem, a művelet lényegében „negatív”, vagyis megállító, megszüntető jellegű. Az atematikus gondolkozást felváltó tematikus gondolkozásban egyenlőre nincs semmi rendkívüli, semmi olyan, ami önmagában operációnak minősülne.

IV. 3. Ugyanennek egy kiegészítése és továbbépítése az, ami hasonlatos a Scaligero-féle úgynevezett distractio-hoz (’megtöréshez’). Nem csupán azok a területek, gondolkozási folyamatok állítandók meg hirtelen, és váltandók fel, amelyek nemigen minősülnek szorosan vett gondolkozásnak, hanem a nap bizonyos óráiban, bizonyos időközönként a szigorúan tematikus gondolkodás is. Hirtelen meg kell szakítani a tematikus gondolkozási folyamatot, és fel kell váltani egy másik téma gondolásával. Ezt többször meg lehet, sőt meg kell ismételni.

IV. 4. Az általános ön-kontroll-hoz hozzátartoznak az emóciók kontrolljai is. Itt egy fokozásra van szükség – méghozzá arra, hogy a negatív emóciók ne, vagy csak igen kevéssé nyilatkozzanak meg a viselkedésben, az arcvonásokon, még akkor is, ha teljesen egyedül vagyunk.

Ez, amiről eddig szó volt, propreparatív yama-gyakorlatoknak a legeslegelemibb előműveleteit jelentik. Tudnunk kell, hogy ezek nem jó hatásfokú gyakorlatok, sok év gyakorlása szükséges ahhoz, hogy e téren bizonyos kevés, de már tényleges eredmény mutatkozzék.

Természetesen már az eddigiekben is, de a későbbiekben még inkább szükségessé válik, hogy az ön-vizsgálat során feltáruló (az emelkedés szempontjából vett) hibák átvilágítottá váljanak és felszámoltassanak. A felszámolásnak mindig radikálisnak kell lennie, de sohasem durvának, hanem árnyaltnak, az okok, a háttér és a vonatkozások ismeretéből fakadónak, és ha kell – nagyon is fokozatosnak.

A mások véleményét mindig figyelembe kell venni, de nem szükségképpen meghatározó értelemben. Ha valaki egy hibánkat felfedezi, ezt figyelembe kell venni, és a felfedezett hiba – bizonyos tekintetben – tényleg hiba, de súlyát, jelentőségét, összefüggéseit, okát mi ismerjük meg igazán, vagy legalábbis nekünk magunknak kell megismernünk. Kivétel, ha szellemi útmutatónk hívja fel figyelmünket egy hibánkra, aki eleve magasabb fokon áll nálunk, és aki iránt maximális bizalommal vagyunk: az ilyen hibák feltárására és megszüntetésére a legnagyobb gond fordítandó.

A yama-gyakorlatok implicite mindig tartalmaznak valamit már eleve a niyama-gyakorlatokból, de – mint jeleztük – a súlypont még a megszüntetésen van, még a korrekciónak a kiküszöbölő oldalán, és ennek sokáig így kell lennie.

A legnagyobb veszélyt – ami ellen az elemi yama-operációkat be kell vetni – a lelki–szellemi inercialitás (’tehetetlenség’). Az az ál-gondolkozás, amelynek témája amorf, szinte meghatározhatatlan: a gondolkozásnak, az értelemnek olyan állapotából származik, amely enged a testiség vonzásának, és tehetetlenül belemerül a cerebralitásba (’agyiságba’). Aki ezen a téren nem korrigálja önmagát, az érvényesen más területeken sem lesz képes önkorrekcióra. Aki itt nem tartja szükségesnek az ön-korrekciót, az komolyan másutt sem tekintheti fontosnak.

Meg kell jegyeznünk, hogy a propreparatív–korrektív yama előmőveleteit is (részben) meg kell előznie a globális és koherens létszemlélet kialakításának. Tapasztalni lehet, hogy igen sok embernek teljesen elmosódó, partikuláris, benső ellentmondásokkal terhes a még modern értelemben vett „világnézetnek” is alig minősíthető úgynevezett „létszemlélete”, még olyanok körében is, akik birtokolják az ehhez szükséges intellektuális erőket, és szellemi célokat jelölnek meg önmaguk számára.

A létszemlélet nem lehet bemerevített álláspont-szisztéma, közönséges, bármikor elővehető és nominálisan–verbálisan alkalmazható világnézet; amelynek alapján mindenkor tudni lehet, hogy milyen esetben mit kell mondani, anélkül, hogy a szemlélés voltaképpen élne, de nem lehet olyan folyton alakuló „nézelődés” sem, amelynek nincs semmiféle kristallizációs pontja, nincs integratív magja, nincs konvergenciális célja, tehát sem nem globális, sem nem határozott, sem nem koherens. Súlyos, e téren felmerülő hiba a létszemléleti epigonizmus, amely csak mást, tekintélyeket követ, nincs önálló nézete, sőt ha lenne, azt is „kontrollálná” a tekintély által, ahhoz mérné, adott esetben elfojtaná. Nem kisebb hiba a mindenáron való önállóskodás, ami nem több Minderwertigkeitsgefühl-ből (’silányság-érzetből’, ’alávetettségi érzetből’) származó túlkompenzálásnál és önkénynél. Ugyanilyen hiba a tekintélyek figyelmen kívül hagyása. Lehetnek és vannak tekintélyek, szükség van tényleges tekintélyekre, azonban az igazukat a kijelentésük igaz-volta igazolja, nem pusztán tekintély voltuk, és ezt csak önállóan lehet megállapítani, esetleg segítséggel, de végül is önállóan.

László András: Néhány vázlatos megjegyzés a yoga-nak főként a yama, másodsorban a niyama fokozatával kapcsolatban. In Horváth Róbert, Murányi Tibor (szerk.): Láthatatlan rezgéseim tánca minden. Budapest, 2012, Aktémosyné, 35–38. o.

Amíg külső vagy belső természetű akadályok állnak fenn, az iniciatikus megvalósításban működésbe lépő erők nem képesek aktiválódni.

Jelen írásban csak a külsőleges karakterű akadályokat vizsgáljuk, és olyan életvezetési gyakorlatokat fogunk bemutatni, amelyek révén ezek eltávolítását elő lehet mozdítani.

*

Az első feltétel a teljesen világos gondolkozás megvalósításában áll. Ennek eredményeként, mégha csak nagyon rövid időre is   akár csak pár percre (aztán később lehetőség szerint egyre hosszabb időre)   a gondolkozást meg kell szabadítani  csapongásától.

A saját gondolatvilágunk felett át kell venni az uralmat. Nem vagyunk urai ennek, ha a szokások, a munka, a külső, társadalmi körülmények, a napszak, az éppen adott elfoglaltság stb. gondolatainkat és ezek kibomlását meghatározzák. Ebben az időszakban tehát a tudatot saját szabad akaratból meg kell tisztítani a gondolatok szokásos hétköznapi áramlásától, mégpedig oly módon, hogy egy adott gondolatot kiválasztva, saját elhatározásból azt elménk központjába állítjuk. Egyáltalán nem szükséges, hogy e gondolat emelkedett vagy érdekes legyen. Sőt a cél elérése végett kezdetben helyesebb kiválasztani egy lehetőség szerint érdektelen, csekély jelentőségű gondolatot. Ebben az esetben a gondolkozás önálló aktivitása méginkább ösztökélve van, s ez az, ami fontos; egy érdekes gondolattal foglalkozva viszont, ez az elménket passzívan magával ragadhatná. A gondolkozás ellenőrzésének e gyakorlatát jobb egy gombostűre, mintsem Napóleonra gondolva teljesíteni. Önmagunknak azt kell mondani, hogy: „most ebből a gondolatból indulok ki és saját elhatározásból összekötöm ezzel mindazt, ami objektíve ehhez kapcsolódhat”. A kiválasztott gondolatnak éppolyan egyértelműséggel és élénkséggel kell az elme középpontjában állni a gyakorlat végén, mint kezdetben. E gyakorlat naponta végzendő, legalább egy hónapig. Minden nap egy új gondolatot lehet venni, de lehet néhány napon keresztül ugyanannál a gondolatnál is maradni. Miközben e gyakorlatot folytatjuk, egyre inkább törekedni kell, hogy a szilárdság és a magabiztosság benső érzését teljesen tudatossá tegyük, ami figyelmesen szemlélve lelkünket, egy idő után megjelenik. E második fokozat után a feladat azzal végződik a harmadik részében, hogy tudatunkat az orr-gyökér feletti, szemek között elhelyezkedő pontra koncentráljuk, ahonnét mindkét oldalra horizontálisan, a homloktól egészen a fej hátulsó részéig, az élő vizualizáció segítségével egy érzést teszünk folyékonnyá, hogy aztán az innen a hátgerinc mentén, a hát közepén alászálljon, amivel a meghódított érzést átvisszük a test ezen részeibe s összekötjük a következő két szóval: SZILÁRDSÁG, MAGABIZTOSSÁG.

*

Azt követően, hogy az említett gyakorlatokat körülbelül egy hónapig végezzük, eljutunk a második gyakorlatsorhoz.

Ebben egy olyan cselekedetet kell kiválasztani, amit az ember megszokott életvitelében egyébként biztosan nem tenne. Mindennap ugyanezt a cselekedetet, önmagunktól, mint egyfajta kötelességet hajtjuk végre. Olyan cselekedetet érdemes választani, amelyet egy kellően hosszú időszakon keresztül mindennap meg lehet ismételni. Itt szintén helyes jelentéktelen ténykedéssel kezdeni, amit tehát különben nem tennénk és amit most mégis megteszünk. Például valaki elhatározhatja, hogy a nap egy adott időpontjában megöntöz egy növényt.

Bizonyos idő elteltével elkezdhetjük a második hasonló jellegű cselekedetet, aztán a harmadikat, és így tovább: végül minél több végrehajtandó belőlük, anélkül hogy a szokásos teendők elhanyagolódnának.

Ez a gyakorlat is körülbelül egy hónapig végzendő. Amennyire lehetséges, az első gyakorlat folytatódjon egyúttal a második hónap alatt is   bár nem szükséges az első időszakot jellemző feltétlen rendszeresség, másképpen észlelni fogjuk, hogy az első hónap gyümölcsei milyen gyorsan elenyésznek és visszaesünk az ellenőrizetlen gondolatok nemtörődöm közönyösségébe. Fokozottan ügyelni kell arra, hogy az egyszer már megszerzett eredmények ne vesszenek el.

Miután e második gyakorlatsorral ilyen, saját elhatározásból véghezvitt cselekedetet hajtottunk végre, lelkünk szubtilis megfigyelésén keresztül a tevékenységünkben jelenlévő benső ösztönzés meghódított érzése tudatosul, majd pedig ez az érzés, a fejből a szív felé áradva, szétterjed a testben.

*

A harmadik hónapban életünk középpontjába egy új gyakorlatot kell helyezni, amely a léleknek az öröm és szomorúság, élvezet és fájdalom ingadozásaival szembeni egyensúlyát célozza elérni. Tudatosan kell kiépíteni egy olyan lelki állapotot, ami a lelkesedés és a csüggedés alkalomszerű váltakozásával szemben kiegyensúlyozott. Olyan felügyeletről van szó, ami képes megakadályozni, hogy az örömök túlságosan magukkal ragadjanak, a fájdalom leverjen minket, egyes élmények túlzott haragra gerjesszenek, az eljövendő események különös reménnyel vagy félelemmel töltsenek el bennünket, valamely szituáció zavarba hozzon és a lélekjelenlétünk ezáltal elvesszen, stb. Nem szabad félni attól, hogy egy ilyen gyakorlat közönyhöz vezet; sőt, hamarosan megfigyelhetjük, hogy mindannak a helyén, ami e gyakorlat következtében elvész, a lélekben megtisztított képességek fognak kiemelkedni. Bizonyos idő elteltével a test legmélyén különösképpen szubtilis figyelemmel szemlélve egy benső nyugalmat vehetünk észre (második időszak). A nyugalom eme érzését a már leírt két esethez hasonlóan kell szétárasztani testünkben, kisugároztatva a szívből a kezekhez, majd a láb mentén, végül a fej felé (harmadik időszak). Mindig újból vissza kell vezetni az érzést a szívbe és e centrumból kell ismét kisugároztatni. Természetszerűleg ezt nem lehet megtenni minden egyes gyakorlat után, mivel itt valójában nincs szó különálló gyakorlatokról, hanem a saját benső élet felé fordult folyamatos figyelemről. Azonban legalább egyszer egy nap e benső nyugalomnak jelenvalóvá kell válnia a lélekben és azután végre kell hajtani e nyugalom szívből történő kisugároztatásának gyakorlatát. Miként az alábbi ábráról kiderül, a sugárzás egy pentagramma vonalát követi.

*

A negyedik hónapban új gyakorlatsorként az úgynevezett pozitívumgyakorlatot kell művelni. Ez abban áll, hogy minden élmény, létező és dolog kapcsán a bennük lévő pozitívumot kell szemlélni. A lélek e képességét egy Krisztusról szóló perzsa legenda által lehet a legjobban leírni. Miközben Krisztus egy nap az úton tanítványaival sétált, egy rothadó, döglött kutyát láttak meg az út szélén. Minden tanítvány elfordította a fejét, hogy elkerülje az undorító látványt. Egyedül Krisztus állt meg és elmélyülten figyelve az állatot, így szólott: „Milyen gyönyörű fogsora volt ennek a kutyának!”. Ott, ahol mások egyedül a csúnya és visszataszító oldalt vették észre, Krisztus meg tudta látni azt, ami mindennek ellenére szép volt. Hasonló módon kell arra törekedni, hogy minden megnyilvánulásban és minden létezőben felderítsük a pozitív oldalt.

Ez a gyakorlat összefüggésben áll azzal, amit a kritika felfüggesztésének lehetne nevezni. Nem szabad azonban azt hinni, hogy emiatt a feketét fehérnek kell nevezni. Egy jelentős eltérés van ugyanis a kizárólag saját, lefokozott individualitásból kiinduló, a pozitívat és negatívat, a szépet és csúnyát csak ezen individualitás szempontjából megítélő vélemény, illetve annak magatartása között, aki a jelenségek és a külsőleges létezők kapcsán képes személytelenül felvenni a szabad lélek pozícióját, minden esetben feltéve a kérdést: „Miből ered, hogy ez a dolog, ez a létező ilyen és ilyen?”.

Aki bizonyos ideig – mondjuk egy hónapig – gyakorlatként törekszik arra, hogy minden élményben tudatosan feltárja a pozitív oldalt, egy sajátos érzésre lehet figyelmes: mintha a bőre minden oldalról áthatolható lenne, mintha mindenféle titkok és a környezet olyan szubtilis folyamatai előtt nyílna meg a lelke, amelyek eredetileg teljesen elkerülték a figyelmét. Pontosan erről van szó: le kell győzni a közönyt és az ilyen szubtilis jelenségekkel szembeni általános figyelmetlenséget. Miután valaki elérte, hogy képes figyelemmel kísérni az említett érzésnek a lélekben örömkénti megnyilatkozását, meg kell próbálnia a gondolkozás révén ezt az érzést a szív felé irányítani, majd onnét a szemek irányába, végül a szemeken kívülre, a szemek előtti és az ezeket körülvevő térbe. Rögtön észlelhető lesz, hogy ily módon a térrel egy bensőséges kapcsolat fog megszilárdulni: az ember mintegy önmagát terjeszti ki a térbe: eléri, hogy a környező világ egy részét saját magához tartozóként fogja tapasztalni. Sokat kell összpontosítani e gyakorlatra; főként fel kell tudni ismerni, hogy minden szenvedély, minden indulatos és heves megnyilatkozás e műveletre rombolóan hat. Ami az első hónapok gyakorlatainak ismétlését illeti, a fentebb már megadott szabály itt is érvényes.

Az ötödik hónapban arra kell törekedni, hogy az ember önmagában egy olyan hozzáállást alakítson ki, amely képes bármilyen új élményre teljesen nyitottan és szabadon tekinteni. Maradéktalanul meg kell szabadulni attól a mentalitástól, ami egy új dologgal szemben ezt mondatja velünk: „Sohasem láttam, sohasem hallottam ehhez hasonlót, tehát nem hiszek benne, ez illúzió!”. Egyfajta gyakorlatként késznek kell lenni arra, hogy minden pillanattól valami merőben újat várjunk. Mindaz, amit eddig megszokottnak ismertünk, mindaz, ami eddig lehetségesnek látszott, nem szabad, hogy megkössön, meggátolva ezzel egy új igazság elfogadását. Ha valaki ezt mondja nekünk: „Figyeld meg, a templom harangtornya ma éjjel oldalra fog hajolni”, képesnek kell lennünk arra gondolni, hogy egy látszólag felfoghatatlan tény következtében a mostanáig fennálló természeti törvények elvben módosulhatnak vagy kiegészülhetnek. Aki az ötödik hónapban egy hasonló gyakorlatnak szenteli magát, észre fogja venni, hogy tudatában egy érzés jelenik meg: mintha a negyedik gyakorlat kapcsán bemutatott térben valami megmozdulna, mintha valami élővé válna. Ez az érzés rendkívül szubtilis. Arra kell törekedni, hogy (e gyakorlat második szakaszában) a környező világ eme szubtilis vibrációit figyelmesen megragadjuk, majd ezeket az öt érzékszervben áramoltassuk egy sajátos módon; különösen a szemen, a fülön és a bőrön keresztül, amennyiben ez utóbbi tartalmazza a hőérzékelést is (a gyakorlat harmadik szakasza).

Az ezoterikus műveletek e szakaszában kisebb figyelem fordítandó az alsóbb rendű érzékszervek reakcióihoz kötött benyomásokra, vagyis az ízlelésre, szaglásra és tapintásra. Ekkor még nem lehet jól megkülönböztetni mindazt a sok negatív befolyást, amelyek az e területen működő, pozitív befolyásokkal keverednek. A gyakorlatsor alsóbbrendű érzékszervekre történő minden kiterjesztése ezért mindaddig mellőzendő, amíg valaki egy magasabb fokozatot el nem ér.

A hatodik hónapban újból meg kell kísérelni szisztematikusan és ciklikusan mind az öt gyakorlatot megismételni. Az eredmény a lélek különleges nyugalma lesz. Az ember főképp azt figyelheti meg, hogy a világ jelenségeivel és lényeivel szemben adott esetben fellépő csalódottsága tökéletesen eltűnik. A lélek előtt eddig teljesen rejtve maradt dolgokat lehet ekkor megérteni. E gyakorlatok hatására az embernek még a mozgása és taglejtése is átalakul, egy nap pedig kiderül, maga a kézírás is változáson ment keresztül; az ember alkalmassá vált, hogy a szellemi előrehaladás felsőbb szakaszába lépjen.

A kezdeti gyakorlatsorozatok együttese három részt foglal magában. Az első: a szemlélődés megvalósítása. A második: folyamatos figyelése mindannak, ami bennünk történik, amit átélünk. A harmadik pedig a meghatározott állapotokat felölelő testiség szubtilis, rejtett részébe való behatolás: e szakaszra vonatkoznak az itt leírt gyakorlatok. Ezek különböző zónákba lépnek be:

I. fej és a gerincoszlop zónájába;
II. a fejtől a szíven keresztül a testbe;
III. a szívből az egész egyénbe;
IV. a szívből a szemen keresztül a környezetbe.
Ami az ötödik gyakorlatot illeti, ez a megelevenedett környezetből felénk visszatérő mozgást segíti elő.

Még két fontos dologról. Először is, e hat gyakorlat megbénítja azt az ártalmas befolyást, amely más ezoterikus gyakorlatokból érkezhet, miközben ezekből csak a kedvező oldalt őrzi meg. Másodszor, e gyakorlatok rendíthetetlen alapot képeznek a koncentráció, a meditáció és a kontempláció műveleteiben.

KOMMENTÁR

Ahhoz, hogy megértsük az itt említett gyakorlatok fontosságát és valódi jelentőségét, nem szabad figyelmen kívül hagyni az emberben jelenlévő, a modern pszichológia által is megsejtett, úgynevezett „komplexumokat”, az önálló élettel bíró pszichikus energiák csomópontjait, amelyek az ébrenléti én ellenőrzése alól nagymértékben kivonják magukat. Ezidáig főként olyan „komplexumokra” irányult a figyelem, amelyek egyfajta patologikus jelleggel rendelkeznek. Ugyanakkor az ilyen „komplexumok”, mély és tartós alakzatok a legnormálisabb emberben is léteznek. Ezek hatására semmilyen benyomás vagy tapasztalat tisztán nem érheti el az ént, hanem a korábbi benyomásoknak és élményeknek megfelelően minden egy változáson megy keresztül, és bennünk a múltban már kijelölt pályákat követve ösztönösen és automatikusan hat vissza, még akkor is, amikor a tudatosság zónájában elvben a korábbi benyomások reakcióinak legyőzése már végbement. Létezik tehát az emberi lélekben valami, ami minden új kibontakozást megsemmisíteni törekszik és amelyen keresztül homályos erők bénító és eltérítő hatást gyakorolnak, olyan erők, amelyeket „ellen-iniciatikusaknak” lehet nevezni.

Mindez a különféle pszichikus területeken, így a gondolkozás, továbbá az akarat, az érzés, a képzetalkotás és a memória területén figyelhető meg. Az itt említett négy gyakorlatsor arra irányul, hogy e területek mindegyikén az autonóm aktivitás princípiuma szilárduljon meg. A két első gyakorlatnál e törekvés nyilvánvaló: egy olyan témához kapcsolódó gondolkozás folyamatát kell kibontakoztatni, amely téma különösebben nem érdekekel bennünket, miközben erre mégis tudatos módon aktívan koncentrálunk, valamint ehhez hasonlóan, egy adott időpontban olyan cselekvést hajtunk végre szabályosan, amelyhez semmiféle különösebb érdekünk nem fűződik, és nincs semmiféle jelentősége; mindezzel az automatizmusok és a rendezetlen, pillanatnyi befolyások erejét korlátozva, a gondolkozás és az érzés helyes állapotát mozdítjuk elő. Ezzel kapcsolatban felidézhetjük, hogy Lojolai Szent Ignác „Spirituális gyakorlatok” című művében az aktív aszkézis előzetes alapfeladatait szintén az általa inordinatae affectionesnek hívottak legyőzése alakotja.

A harmadik gyakorlat a kiegyensúlyozottság elérését célozza, vagyis az élvezettel és általában véve az érzelmi reakciókkal, a fájdalommal szembeni egyensúly megvalósítását, elérve ily módon, hogy e reakciók ne jelenjenek meg automatikusan bennünk. A reakciókat közvetlenül megfékezni képes hatalom megszerzéséig kell eljutni, nehogy egyes élmények vagy érzetek a lélekben túlsúlyra jussanak; majd később a lélek teljes egyensúlyában minden befolyást azok elfogadása és visszautasítása végett újból meg lehet vizsgálni. Amikor egy adott észlelés vagy tapasztalat jelenik meg bennünk és az ilyen jellegű élményhez a múltban öröm és fájdalom is társult – amelynek emlékezete fennmaradt –, akkor az emlék egyúttal automatikusan visszavisz a mindezeket tároló befolyáskomplexumhoz, ami által reakciónk a világ felé közvetlenül befolyás alá kerül. A harmadik gyakorlatsor révén viszont eljutunk oda, hogy az érzések területén nem történik többé automatikus visszahatás, hanem minden esetben az adott élmény kapcsán az érzésvilágban egy szabad hozzáállás őrződik meg, és az események a teljesen tudatos állapotunk fényében kerülnek mérlegelésre. A harmadik szabadság, az érzés szabadsága így valósulhat meg.

Ami a negyedik gyakorlatsort illeti amikor is a dolgokban és a létezőkben csak a jó és pozitív oldalra összpontosítunk, nem vizsgálva ezek negatív vonatkozásait, nem szabad, hogy félreértéseket szüljön: nincs szó arról, hogy a világot naiv idealistaként járja valaki, s a valóságról torz képet kialakítva, mindent szépnek látva az élet összes csapdájába beleesik. Hanem ez azt jelenti, hogy az ember egy idő múlva megszerzi azt a képességet, hogy a dolgokat pozitívan lássa, mert a tényleges individuumfeletti énnel a dolgok pozitív és kreatív oldala áll kapcsolatban, miközben a negatív oldal az esetleges egyéni korlátozottságokra vonatkozik. Egy ilyen úton lehet előrehaladni valójában a negyedik felszabadítás, az ítélőerő megtisztítása felé; az ítélőerő megszabadításában el lehet jutni addig, hogy a létezők egy individuumfeletti, felsőbb, egyedül valóságos rendhez kapcsolódjanak. Ily módon még annak a megsejtése is kialakulhat, ami az egyéni életben magát ezt az életet múlja felül és ami magát a földi és emberi születést előzi meg.

Noha az utolsó gyakorlat kapcsolódik a korábbihoz, attól mégis különbözik: ekkor semmit sem szabad elfogadni mint már határozottan megítéltet és mindent a saját tudatunk teljes fényébe kell helyezni, majdhogynem úgy, mintha a tények és a benyomások a tudatnak először jelennének meg. Ez az emlékezet felszabadításához vezet. Ha valamely ténnyel szemben rögtön ítéletet alkotok, akkor automatikusan, tényleges összevetés nélkül egy, az emlékezetben már meglévő  tényt hozok működésbe. Ha viszont ezt mondom magamnak: „e dolgot mint merőben újat akarom vizsgálni”, s az észrevétellel egy objektív módon helyezem szembe az én aktuális ítéletemet, lassanként megfigyelhetem, hogy az adott emlékezet tartalma honnan származik, bejárhatom az emlékezet útját, egészen addig a pontig, amely nem üresség, hanem egy objektív terület, amit szabadon felkutathatok és ami előttem világosan kibomlik.

Az itt említett gyakorlatokat ilyen értelemben lehet úgy tekinteni, mint a képességek felszabadítására irányuló beavatási művelet előzetes eszközeit.

Julius Evola: A képességek felszabadítása. In Tradíció. Debrecen, 1998, Kvintesszencia, 131–138. o. Illetve in UR-csoport: Bevezetés a mágiába. Budapest, 2007, Persica, 3. köt. 221–229. o.

Forrás

Szükségesnek érzem, hogy beszéljek róla, mégis kissé félve szólok neked a szexualitásról. A kéjvágytól elvarázsolt elme leginkább csak azt hallja meg, ami igazolja érdekeit. A legtöbben szépséges hölgyekkel akarnak henteregni, rajongó, csodáló tekintetekkel akarják magukat körülvenni, és módszert keresnek arra, hogy mindezt elérjék. Aki némi intelligenciával bír, hamar rájön, hogy e téren a szellemi ismeretek elengedhetetlenek. Arra, hogy mi a nő, a férfi, a szexualitás, csak a tradicionális szemlélet tud kielégítő választ adni. Üdvös, ha valaki nem éri be a közönséges magyarázatokkal – melyek primitivitása különben minősíthetetlen –, ám ha pusztán ez vezérelte a szellemi útra (vagy annak közelébe), komoly tévedésekbe eshet. Spirituális gyakorlatnak fogja tekinteni a „csajozást”, és „tantrikus megvalósításnak” többé-kevésbé átlagos szexuális életét. Magasrendű ideák birtokában rég dédelgetett titkos vágyainak ad majd igazolást. Jó, ha észben tartod, ez puszta hedonizmus, nyakon öntve némi félig megértett szellemi tanmorzsával.

Még mindig a veszélyeknél járva, a következő fázisban megjelenik az arrogancia. A szexussal és a szexussal teljesen egyként kezelt nővel való lenéző, megvető magatartás. Az illető nemcsak feljogosítva fogja érezni magát bármiféle kicsapongásra, hanem azt fogja gondolni, hogy hatalmas eredményeket ért el, sőt már-már révbe ért – más megfogalmazásban: „meghaladta a szexualitást”. Úgy hiszi ekkor, hogy a szexus már nincs hatással rá, és szánja azokat, akik ezen nem tudnak felülemelkedni. Színlelt undorodással viseltetik mindaz iránt, ami világi élvezet, és ama megváltó képében tetszeleg, aki kizárólag „kegyességből” és a világ iránti „nagylelkűségéből” hajlandó olykor mégiscsak odaadni magát a gyönyöröknek, az őt istenként imádó és kívánó nők vágyainak. S noha eme viselkedését a nővel való valamilyen formájú együttlét igénye határozza meg, vagyis az egyesülés szándéka, minden egyes tette ezzel pont ellenkezőleg, az elválasztás, a megkülönböztetés és a távolságtartás jegyében fogan. Ez a típus annak a tévelygőnek az állapotában szenved, aki még nem találta meg saját lényének középpontját, ily módon önnön lényegét kizárólag másokkal szemben, jelen esetben a nőkkel és az élvezettel szemben próbálja meghatározni. Ám ez lehetetlenné teszi számára a szellemi út elengedhetetlen elemét: a dolgok (nevezetesen a nő és az élvezet) elfogulatlan szellemi megismerését.

Ebből következik a férfiúi orgazmusnak, a mag kiengedésének elvetése, amely ha a gyakorlatban nem is nagyon szokott megvalósulni, elvi síkon indokolatlan idegenkedés és megvetés tárgyává válik. „Az orgazmus pillanatában minden férfi egy pillanatra nővé válik” – mondta korunk egyik nagy bölcse. S ha egy bizonyos megközelítésből igaz is eme állítás, sokak, férfiúiságuk elvesztésének félelmében, mint nyakukba hulló véres tetemet dobják azonnal jó messzire a témát. „Ha az orgazmus nem férfias, szégyen róla beszélni is, és a kérdést nem érheti más, csak elutasító ítélet” – így látja a dolgokat az a létező, aki még nem eléggé biztos önmagában, s inkább megnyugtató hazugságokkal hitegeti magát, semhogy szembenézne azzal a fájó ténnyel, hogy férfiként, szellemi megvalósítóként még távolról sem tökéletes. Férfiasságát például azzal igazolja, hogy – akár másoknak, akár csak önmagának – azzal dicsekszik, meddig „bírta” szeretőjével a legutóbbi éjszakát, bele sem gondolván, hogy az ilyesmit nem időben és teljesítményben mérik, hanem egyfajta kézzel fogható, benső minőségi átalakulásban.

Nem arról beszélek, hogy a tradicionális elv a mag visszatartásáról mint kifejezetten spirituális gyakorlatról (amit felfoghatunk a cölibátus értelmében és konkrét szexuális értelemben is) – amelyről bővebben Julius Evola egyik könyvében, „A szexus metafizikájában” olvashatsz – ne lenne érvényes. Nem azt mondom, hogy ne kellene egy jó értelemben vett fensőbbséget kialakítani a szexualitással, a szexuális vágyakkal vagy a női csábítással szemben. Ám ezek csak akkor válnak legitimmé, ha már a tényleges szellemi megismerés vezet, és nem a csodás idomok iránti fékezhetetlen mohóságod, vagy valamiféle rosszul felfogott uralmi késztetés, netán a magány.

Mint ahogy más területeken, itt is az a legfontosabb, hogy képes legyél nagy alapossággal megfigyelni magadat. Mitől ébred fel benned a szexuális vágy? Mi tartja fenn? Mi vet neki véget? És ami talán a legfontosabb: mi zajlik le közvetlenül az orgazmus előtt, aközben, és utána? Talán úgy gondolod, hogy ama ritka kivételek közé tartozol, akinek nem kell foglalkoznia ilyen csip-csup dolgokkal, és hogy egyből a tárgyra térhetsz. Ám óvva intelek attól, hogy úgy fogj bele szelleminek mondott gyakorlatokba, hogy saját benső folyamataidat közben egyáltalán nem ismered. Talán megtanultad valahonnan, hogy a mag visszatartása bizonyos speciális szexuális rítusok keretében magasabb tudatállapotok megvalósításával jár, de megfigyelted-e már valaha közvetlenül, hogy mi az orgazmus? Tudod-e egyáltalán, mi az, amit – egy állítólagos metafizikai törekvés keretében – fennhordott orral el akarsz vetni és meg akarsz haladni? Tudod-e egyáltalán, tapasztalat és nem száraz sorok olvasása alapján, mi az oka annak, amit a fentebb említett bölcs megfogalmazott?

A szexualitás ugyanaz az eset, amiről korábban szóltam neked az ellentétes erők kapcsán. Két szembenálló művelet megismeréséről, és az úgynevezett „középút” megtalálásáról van szó. Az egyik az, hogy hagyod magad a vágy által elragadtatni, a másik, hogy megtartóztatod magad a kéjtől. Nem kifejezetten arra gondolok, hogy egy bizonyos időszakban vond meg magadtól, egy másikban pedig tudatosan élj a szexus adta lehetőségekkel, és hogy ezt váltogasd – noha ez is egy lehetséges gyakorlat –, hanem inkább arra, hogy ezt az elvet a mag kilövellésének pillanatára alkalmazd. A felfokozott gyönyörök csúcspontján van egy pillanat, amikor, ha elég éber vagy, egy döntési lehetőség adódik a számodra. Úgy is mondhatnánk, hogy a kéj ura alkut ajánl fel neked. Vagy az élvezetet választod, és az ezzel járó elgyengülést és a szimbolikusan is megmutatkozó hatalomvesztést, vagy az elutasítást, és a gyönyör betetőződéséről való lemondást. Az ajánlat a csúcsponton rendkívül csábító, szinte visszautasíthatatlanul csábító. És a kulcs éppen ebben rejlik. Nemet mondani a töménytelen boldogság roppant intenzitással felvillanó ígéretére. Vágyni, de legalább olyan erővel nem akarni „elbukni”. Szenvedéllyel kívánni, de az uralmi állapotból egy fikarcnyit sem engedni. Míg meg nem találod azt a közös pontot, amelyben a vágy és az uralom még nem egy döntés két lehetséges opciója, hanem egységes jelenléttel bíró állapot.

A közönséges önátélés nem ismeri e két erő együttes jelenlétét. Az ember vagy egy viszonylagos stabilitást érez, ám a vágy és a vágy által ígért felszabadulás és öröm kifejezett jelenléte nélkül, vagy vágyat érez, ám ezzel együtt jár egy nagyfokú kizökkentség és stabilitásvesztés, az „elsodorva lenni” tehetetlen érzése, a megbénítottság keserédes íze. Előbbiben túl erős a megkötöttség, utóbbiban az eloldottság. Előbbi stabil, de ez inkább robotikus merevség és földhöz ragadtság, utóbbi szabad, de csak annyira, mint amennyire egy sűrű erdőben szaladó vak ember. Nos, a szexusban ott a lehetőség, hogy ez a két tényező újra eggyé váljon, és eredeti, emelkedett formájában mutatkozzon meg. Nem azon van a hangsúly, hogy a vágyakozó állapotban tarts ki minél tovább: a cél az, hogy ténylegesen megtapasztald, milyen erő rejlik abban, amikor elutasítod a gyönyört. Hogy a hatalom miféle érzése jár át, amikor hősiesen lemondtál az extázisról. Hogy ténylegesen tudd, miért érdemes megállnod az orgazmus határánál, majd újra nekiiramodnod, és megint megállnod. Eltökéltnek kell lenned, de nem durvának – a gyakorlat nyitját nem a fizikai síkon találod, még ha olyan területről is van szó, amely a testiséggel, a testek érintkezésével áll szoros kapcsolatban. Önkéntelenség, eloldottság (a cél görcsös akarásának hiánya) és a testtől való viszonylagos függetlenség (a testiségbe való belefeledkezés hiánya) szükséges hozzá.

Sokat segíthet a vágy csúcspontján az a gondolat, hogy ezt az utat már ismered. Számtalanszor jártál rajta, és ha élvezetes is volt, mindig ugyanoda vezetett. Vissza, abba a világba, amit már megszoktál. Most viszont egy új realitás tárulhat fel, egy ismeretlen birodalom, ami viszont – mint minden igazi szellemi tett – áldozattal jár. Ki a mágus, ha nem az, aki ennek az elsöprő boldogságnak – erőltetés nélkül, szabadon – nemet tud mondani? De ne hidd azt, hogy ez már a felébredés küszöbe. Csupán bepillantás a boldogság egy új fajtájába, amely abban leli magasztos örömét, hogy az élvezet többé nem köti olyan erővel gúzsba, mint korábban.

Hogy szellemileg mi hasznod van ebből? A tudatosság intenzívebb fokát tapasztalhatod meg, amelyben a vágy felbukkanása sem mozdít ki biztos állapotodból. Egy felerősödött önjelenléttel fogsz bírni, amely nem inog már meg olyan könnyen a szexuális kísértés hatására, mint korábbi éned. A vágy vékony kötelén esetlenül egyensúlyozó lény helyett olyasvalakivé válsz, aki egy biztos falakkal körülvett vár kapitánya.

Jó, ha tudod, ha nem ismétled meg, ez az élmény hamar elillan. A spirituális férfiasság eme intuíciója könnyen a ködbe veszhet, ha nem táplálod különböző (tehát nem csak szorosan szexuális) formákban ezt a tapasztalatot. Ám nem szabad azt gondolnod, hogy ez valamiféle kitüntetett szellemi gyakorlat. Inkább tekintsd önismereti kísérletnek, és a magasabbrendű tudatállapotok kulcslyukán való bepillantásnak. Még azt sem mondom, hogy ezt a gyakorlatot ne lehetne egyedül végrehajtani, és hogy ne végződhetne a szokványos módon (a mag kiengedését követő békeszerű állapot szellemi vizsgálata is érdekes lehet, ez sem pusztán negatíve megragadható). Itt a fókusz nem a külsőségeken – ami tűnhet egészen hétköznapinak –, hanem a benső átéléseken van.

Áthatóan ismerned kell a gyönyör természetét, hogy kényszer nélkül légy képes megválni tőle. Láthatod majd, miképp telepszik meg az öröm mélyén a gyötrelem és a halál. Érezheted majd a Síva végtelenbe nyúló falloszán tekeredő kígyók fojtását és mérges harapását, az élvezet testet-lelket megbénító őrült kotyvalékát szétáradni lényedben. Méreg ez, de csak a halandónak. Ha a vágyban mindazt eltaposod, ami halál és bukás, ha a vágy italának salakját nem veszed magadhoz (ugyanis nem a vágyat, hanem a vágyban hömpölygő lerántó halálerőket kell visszautasítani), nem marad más, mint Síva mérhetetlen hatalma.

A Mágus