Lama Anagarika Govinda, eredeti nevén Ernst Lothar Hoffmann, tibetológus, festőművész, buddhista szerzetes, az első tibeti eredetű európai buddhista rend megalapítója. Hosszú időt töltött el Tibetben, amelyről részletes beszámolót írt Fehér felhők útján (Budapest, 2009, Filosz) című könyvében. Élményei bővelkednek mágikus jellegű tapasztalatokban, amik mind a jelenségek szintjén, mind egy benső, beavatási vonatkozásban megmutatkoznak. Ilyesfajta tapasztalatokról egyébként rengeteg Keletre utazó beszámol. A szerző leírásaiban néhol mintha a pszichologizálás és a fejlődéselméletek elfogadásának hibájába esne, ám ezeket leszámítva figyelemreméltó meglátásai vannak. Most a mágiával kapcsolatos rövid gondolatait olvashatjuk.

A mágia a közvetlen ráhatás, befolyásolás művészete. Olyan művészet, amely a fizikai és materiális dolgokon keresztül vezető kerülőutakat, közvetítést kikapcsolja. Az ilyenfajta hatás azonban csak koncentrált erő, akkumulált energia segítségével lehetséges, amely villámhoz hasonlóan, nagy feszültségének köszönhetően átível a téren anélkül, hogy közvetítőre, vezetőre volna szüksége. A tudatnak tudatra való hatása, a telepátia jelensége, a tisztánlátás, távolbahallás, tudati erők közvetítése, a test és tudat átalakítása a jóga segítségével, magasabbrendű valóságok intuitív észlelése és fölismerése stb. – mindezek „mágikus” jelenségek, azaz közvetlen szellemi erő eredményei, olyané, amelynek nincs szüksége közvetítőre, mivel túl van időn és téren, s ezért mentes a tér-időbeli kauzalitástól és kötöttségektől. Ebben áll a „szellemi szavak”, vagyis mantrák mágiája, az ideák lenyűgöző hatalma, a képek és szimbólumok ereje. De fentieken alapszik a magas szinten fejlett embereknek a környezetükre gyakorolt hatása is. „Gondolkodni annyi, mint megtenni” – mondja Novalis. Ez minden mágia, kiváltképpen minden mantrika alapelve. Egy gondolat, idea, elképzelés vagy kép állhatatos és ritmikus ismétlése koncentrálja a hatóerőt, amely oly nagy hatást fejthet ki, mint a folyamatosan aláhulló kis vízcseppek, amelyek a sziklába is képesek lyukat vájni. A költészet és minden nagy művészet ereje mágikus hatásukban rejlik.

„Alábecsültem a gondolat mágikus erejét és mindig beleestem az emberiség örök hibájába, a cselekedetet nagyszerűnek tartottam, míg a gondolatot csak agyalmánynak, képzelgésnek. – Csak aki megtanulja a fényt mozgatni, csak az tud parancsolni az árnyéknak és vele a sorsnak.” – mondja Meyrink a Zöld arc című regényében, amelyben még ezt is olvashatjuk: „A világ, amiben élünk, az okozatok világa. – Az igazi okok birodalma el van rejtve: ha sikerül odáig hatolnunk, akkor varázsolni is fogunk tudni. – És képesnek lennünk a gondolatok uralására – azaz keletkezésük legtitkosabb gyökereinek felfedezésére – az vajon nem varázslat? Az emberiség jelenleg még gépekkel varázsol, de azt hiszem, nincs már messze az idő, mikor legalább is néhányan puszta akarattal teremteni fognak. A csodálatos gépek annyira kedvelt feltalálása semmivel sem több, mint a csúcshoz vezető út mellett termő földi szeder szedése.” A jelenkor embere elveszítette ősi mágikus képességeit. Ez pedig azért történt, mert minden figyelmét kifelé fordította, mert csak külső eszközöket keresett. Szerszámaira bízta magát és most már egészen önmaga-teremtette gépeitől függ. Így csaknem minden új technikai találmány ahelyett, hogy a szabadulását segítené elő, épp ellenkezőleg, mindinkább szolgasorba taszítja. A gyógyszer erre nem a technika vagy tudomány megtagadása, hanem azoknak az erőknek a tudatosítása, amelyek ezt a magasrendű tudományt és fejlett technikát megteremtették. A feladat az volna, hogy ezeket az erőket ne csak kifelé, de éppúgy befelé is irányítsuk, vagyis állítsuk vissza azt a lelki egyensúlyt, amely egyedül biztosíthatja, hogy uraljuk a technikai eszközeinket. Ezen az úton esetleg egy nap már szükségünk sem lesz külső eszközökre.

Megjelent a Meditációs gondolatok c. kötetben a Buddhista Misszió kiadásában 1986-ban.