Ezt az elkülönülést két címkével illethetjük: okkultista gondolkozás és tradicionális gondolkozás.

A tradicionális gondolkozás eredetét nehéz meghatározni, valószínűleg akkorra nyúlik vissza, amikor az ember kapcsolatba került az emberen túlival, vagyis az emberfelettivel. Az ősi ember mágikus erőket vél látni a természetben, olyan erőket, amelyeknek egyrészt a normáltól eltérő, más tudatállapotba emelkedve képes testet adni, s amelyekben megtalálja élete igazi értelmét. Másrészt rájön, hogy ezeket az erőket mágikus szertartás és annak elődje, a rítus útján képes irányítani. Rájön, hogy ezeket az ismereteket képes átadni, ezeket az erőket képes a közösség más tagjaiba átvinni: megjelenik a beavatás. Meggyőződik róla, hogy az emberek eltérő képességekkel és készségekkel rendelkeznek, s hogy az önmegvalósítás útja nem mindenki számára egyforma: látja, hogy van, aki parancsol, van, aki harcol, mások kétkezi munkát végeznek, megint mások imádkoznak. Megjelenik a kaszt, a hierarchia. Aki parancsol, azt nem saját ereje arányában, hanem „több mint emberi” természete szerint teszi: így tehát a hatalom nem ingyen adatik meg számára, hanem feljebbvaló emberi mivoltából adódik. Tisztelik őket, nem is annyira mint a nyers erő, hanem inkább mint a spirituális hatalom birtoklóit, amivel mások nem rendelkeznek, ám elsőbbségét elismerik. (...)

(Ezzel szemben az) okkultizmus modern kori produktum, konkrét személyekhez kötődik, akikről a maguk korában sokat beszéltek (H. P. Blavatsky); gondolkodásmódjuk a létrejövő szektákban öltött kifejezést. Az okkultista jelenség szektás jelenség, az adott történelmi kort tükrözi: nem mitológiákat tesz magáévá, hanem az irracionális racionalizálásának igényével lép fel, nem tiszta állapotban lévő rituálékkal, hanem elkorcsosult szinkretizmussal áll elő, nem iniciációról, hanem havi kvótáról, jó pénzen, fizetség ellenében történő beavatásokról beszél. Abban a történelmi pillanatban születik meg, amikor Darwin a fajok evolúcióját kifejti, amit az okkultizmus is magáévá tesz, átalakítja, és egyfajta „spirituális evolúciót” hirdet. S minthogy reményt kell táplálni, újra felfedezi az utópista szocializmus elméletét – hangsúlyozzuk, utópista szocializmusról van szó, vagyis amelyet a 18. és 19. század utópista szocialistái fogalmaztak meg –, és „másik életekről” beszél – nem másfajta tudatállapotról, mint a tradíció –, mindig felfelé ívelő reinkarnációkról, melyeknek végén az ember azonos lesz az isteni szubsztanciával; s mivel ekkortájt jelentek meg a radioaktivitásról, a hertzi hullámrezgésről, az elektromosságról stb. szóló első munkák, az isteni fogalmát tisztán és egyszerűen ehhez hasonló terminusban fogják fel.

A modern kor embere erőteljes érzelmeket igényel, szeret reményt táplálni – ez nagyon is emberi –, szeret annak tudatában élni, hogy nem ér véget minden a legközelebbi temetőben, s hogy ő maga, X.Y., nem ott végzi, hanem újjászületik, kap egy „újabb lehetőséget”. Az okkultizmus táplálja az ilyen hiedelmeket, kétes intellektuális hírnévnek örvendő egyének munkái által igyekszik rendszerbe foglalni, reményt táplálni az emberekben; magát egy növényi matériával telistele lévő erdőhöz hasonlítja – könyvek és újabb könyvek a „titkokról”, melyek azok számára hozzáférhetőek, akik jó pénzért meg tudják vásárolni őket –, melyen belül az ember nem talál mást, csak ugyanazt az erdőt. A fény képtelen áthatolni a levelek sűrűjén.

Ernesto Milá: Ezoterizmus és nácizmus. Budapest, 2000, Stella Maris.