Az isteni mágia útja

2020. január 21. 20:23 - TheMagician

Jézus feltámadása és a szivárványtest

feltamadas.jpg

Az alábbi rövid beszámoló jó példáját mutatja annak, miképp lehetséges egy vallási jelenséget más tradíciók megismerésén keresztül tanulmányozni, anélkül, hogy ez az ember saját hagyománya iránt tanúsított hűségén csorbát ejtene. David Steindl-Rast, majd az őt követő tanítványa, aki könyvet is írt a témában (Francis V. Tiso: Rainbow Body and Resurrection. 2016), a jelek szerint felismerte, hogy a kereszténység „feltámadás” fogalmát, jelenségét (a hozzá kapcsolódó gyakorlatokról nem is szólva) sokkal átfogóbban megismerheti, megértheti, a maga számára közvetlenebbé teheti a tibeti hagyományok megismerésén keresztül. Ez egy ritka hozzáállás, ami a más tradíciókkal szembeni ellenségességet vagy lenéző magatartást egy olyan őszinte érdeklődésre cseréli, amely a saját hitben való még mélyebb megerősödést teszi lehetővé.

Szivárványtestnek hívjuk azt a jelenséget, amely bizonyos, magas megvalósulási szintet elért, megvilágosult gyakorlók halálakor lép fel. E gyakorlók, amikor meghalnak, húsvér testüket ragyogó fénnyé hagyják feloldódni, amely a szivárvány színeiben tündököl. Testükből bizonyos esetekben csak a körmük és a hajuk, más esetekben pedig semmi sem marad hátra, de ide tartoznak azok a példák is, amikor a test ugyan nem tűnik el, de jelentős mértékben összezsugorodott. Bár a szivárványtestet csak rendkívüli szellemi fejlettséget elért emberek képesek megvalósítani, a tibeti buddhizmus gyakorlói közül az évszázadok folyamán nagyon sokan távoztak el e világból ezen a különleges módon. A tibeti buddhizmus élő hagyománya a szivárványtest jelenség igen nagy számú esetének hiteles leírását őrizte meg.

davidsteindlrast.jpg

David Steindl-Rast

David Steindl-Rast bencés szerzetes érdeklődése a szivárványtest iránt akkor kezdődött, amikor különböző történeteket hallott tibeti mesterekről, akik gyakorlásuk révén a bölcsesség és az együttérzés magas szintjét érték el. Az elbeszélések szerint, mikor ezek a mesterek meghaltak, szivárványok jelentek meg az égen.

„Azt mondták nekem, hogy néhány nap múlva a testük eltűnt. Bizonyos esetekben a haj és a körmök megmaradtak, más esetekben semmi sem maradt.” – meséli a bencés atya. E történetek hallatán egyből Jézus Krisztus feltámadására asszociált, ami hitének központi tárgya. „Tudjuk, hogy Jézus egy mélyen együttérző, önzetlen személy volt. Amikor meghalt, az evangéliumok szerint a teste eltűnt.”

„Napjainkban – mutat rá Steindl-Rast – Jézus Krisztus feltámadását többféle módon magyarázzák. A fundamentalisták szerint a halál állapotából való feltámadás egyedül Jézussal történt meg, más emberrel nem eshet meg. A minimalisták, másfelől – mondja Steindl-Rast – Jézus szellemének továbbélésére összpontosítanak, és azt tartják, hogy Jézus feltámadása nem vonatkozik a testére.”

khenpo_acho.jpg

Khenpo Acsö

Azonban sok olyan ember van (beleértve őt magát is), akik nyitottak aziránt, hogy a test is fontos szerepet játszik a szellem birodalmában, és bizonyos szellemi tapasztalatok egyetemesek.

Steindl-Rast atya mondja: „Ha antropológiai tényként leszögezhetjük, hogy amit Jézus feltámadásáról leírtak, nemcsak, hogy másokkal is megtörtént, hanem napjainkban is végbemegy, az ember képességeiről alkotott nézeteink teljesen más fénybe kerülnek.”

Tiso atya, Steindl-Rast munkatársa, tudomást szerzett egy tibeti szerzetesről, akinek a teste halálakor eltűnt: Khenpo Acsö 1998-ban halt meg. Tiso atya elutazott Tibetbe, és egy nehezen megközelíthető területen megtalálta a falut, ahol Khenpo Acsö remetelakja állt. Elment a faluba, és halálának szemtanúival beszélgetéseket folytatott, melyeket hangszalagra rögzített. Sok olyan emberrel is beszélt, aki ismerte őt.

tiso_francis_2.jpg

A dalai láma és Francis V. Tiso

„Nagyon érdekes ember volt, függetlenül halála körülményeitől is – jegyzi meg Tiso atya  – mindenki azt emlegette, milyen hű volt fogadalmaihoz, milyen tisztán élt, és hogy gyakran beszélt az együttérzés kiművelésének fontosságáról. Képes volt tanítani még a legdurvább jelleműeket is arra, hogyan lehetnek egy kicsit gyengédebbek, egy kicsit figyelmesebbek. A puszta jelenléte megváltoztatta az embereket.”

A szerzetes hozzátartozói a következőt mesélték el: Khenpo Acsö halála előtt néhány nappal szivárvány jelent meg közvetlenül a kunyhója felett. Miután meghalt, szivárványok tucatjai voltak az égen. Khenpo Acsö a jobboldalán fekve távozott el. Nem volt beteg, úgy tűnt, semmi baja sincs, és az om mani padme hum mantrát ismételgette. A szemtanúk szerint, miután lélegzete megállt, testszíne rózsásra változott. Egyvalaki azt mondta, tündöklő fehér lett. Mindenki azt mesélte, ragyogni kezdett. Testét a sárga szerzetesi köntösébe burkolták, és a napok múlásával látták, hogy a test csontjai a köntös alatt lassan zsugorodtak. Gyönyörű, titokzatos zenét is hallottak, amely az égből szólt, és illatszerek illatát érezték. Hét nap múlva eltávolították a sárga köntöst, és nem volt test alatta. Láma Norta és még néhányan elmondták azt is, hogy halála után Khenpo Acsö megjelent nekik látomásokban és álmokban.

tashi_lamo_rainbow_body_1100x750-634x432.jpg

Tashi Lamo, egy másik tibeti szerzetes összezsugorodott teste halála után

Steindl-Rast atya szerint „új fényben kell megvizsgálnunk ezeket az intézményeket és gyakorlatokat, hogy az emberiség számára mélységes igazságokat tudjunk újra felfedezni az emberi tudat kiterjedéséről, és az emberek képességeiről.” Majd folytatja: „szeretnénk elérni, hogy egy tiszteletteljes módon befoglalhassuk e gyakorlatok egy részét a mi saját nyugati bölcseleti és vallási hagyományunkba.”

A kutatócsoport azt tervezi, hogy a kutatás területét kiterjeszti a tibeti kultúra határain túlra, hogy összehasonlíthassák a szivárványtest jelenségét Jézus Krisztus feltámadásával. „Tudomásunk szerint – mondja Tiso atya – a legtöbb keresztény szent teste nem tűnt el, és nem zsugorodott haláluk után. A katolikus és ortodox kereszténység magas megvalósulást elért szentjei az inkorrupció irányába látszanak hajlani, vagyis a testük nem indul bomlásnak a haláluk után.”

padrepio-1024x683.jpg

Pio atya romlatlan teste

Azonban, teszi hozzá, testbeni fölemelkedést említenek a bibliában és más hagyományos szövegekben Énokkal, Máriával, Illéssel és feltehetően Mózessel kapcsolatban.

Ez a kutatás a halál utáni élet, a halhatatlan lélek és az újjászületés ősrégi kérdéseivel foglalkozik. Továbbá azt mutatja meg, hogy Jézus Krisztus feltámadása nem volt egy elszigetelt eset, hanem minden ember számára elérhető példaként ragyog.

Mind Tiso atya, mind Steindl-Rast kihangsúlyozza, hogy ezek a tapasztalatok csak magasan fejlett egyénekre érvényesek, akik az együttérzés és szeretet megtestesülései. Azt a következtetést vonják le, hogy ezek a kvalitások – lelkiismeret és tudatosság – a fejlődés mozgatóerői. „Remélem, hogy a szivárványtest kutatása jobban ráébreszt bennünket e lehetőségre” – mondja Steindl-Rast.

giat-minh-bang-chung.jpg

Lama Acsuk. 2011-ben távozott el. Teste 180 cm-ről egy ujjnyi méretűre zsugorodott. Ezt az egyszerű fotót egy tanítványa készítette a mesteréről. A kép készítése közben élőben ezek a jelenségek nem látszódtak.

Shamar Rinpocse hamvasztási ceremóniája, 2:44-től feltűnnek az égen a szivárványok

A szivárványtesttel kapcsolatban Tiso atya és csapata reméli, hogy tanúja lehet az egész jelenségnek, és tudományosan dokumentálhatja is azt, miközben lejátszódik.

„Az a fontos, hogy tágítsuk a szemléletünket arról, hogy mit hiszünk lehetségesnek. Fel akarjuk fedezni, vannak-e módok a szellemi gyakorlataink kifejlesztésére, amelyek még ha nem is vezetnek el bennünket a szivárványtest személyes átéléséhez, elvezethetnek a legmagasabb képességeink valamely más megnyilvánulásához.”

A szöveg forrása

Szólj hozzá!
2020. január 02. 14:29 - TheMagician

Titokzatos yogi maradványaira leltek a Himalája egyik eldugott barlangjában

fc6-01.jpg

Ezt a meditációs pózban ülő csontvázat 2013-ban találták egy kelet-tibeti barlangban. Noha a yogi nem érte el a spirituális realizáció legmagasabb szintjét jelző, úgynevezett szivárványtestet (azaz a teste nem zsugorodott össze vagy tűnt el), az egyenes testtartást és a meditációs kéztartást a halál pillanatában is képes volt megőrizni, ami magas szintű megvalósítási fokra utal.

Ez az egyfelől hátborzongató, másfelől a szellemi megvalósításhoz hitet adó kép adjon erőt kedves követőinknek az elkövetkező évben!

A Mágus

1 komment
2019. december 04. 17:06 - TheMagician

Yoga és a démonok, avagy egy közfelháborodás margójára

sorcerer.jpg

Az elmúlt napokban bizonyos mértékben magam is tanújává váltam annak a szinte elképesztő méreteket öltő közfelháborodásnak, amelyet egy hazánkban jelentős számú hívet számláló, teológiai megközelítését és gondolkodásmódját tekintve leginkább a neoprotestantizmus és a karizmatikus mozgalom köreibe sorolható, önmagát keresztény princípiumokon állónak valló vallási szervezet vezető lelkésze indított útjára azáltal, hogy napjaink egyik legdivatosabb mozgásformáját, a köztudottan keleti történeti és filozófiai gyökerekkel rendelkező jógát helyezte a karizmatikus keresztények körében oly gyakori kirekesztő és ítélkező tendenciák kereszttüzébe. A kérdéses személy állítása szerint a jóga nem más, mint egy természetfeletti szellemi tartalommal rendelkező tevékenység, amely a mozgás által démonokat idéz meg, illetőleg a jógát gyakorló személy egy eleve démonok tiszteletére rendelt rituális cselekményt végez. A különféle fórumokon böngészvén érvek és ellenérvek meglehetősen széles és változatos köreit nyílott alkalmam figyelembe venni, és többek között ezen tapasztalataim késztettek arra, hogy a témakörben magam is megnyilatkozzam, felvillantván azt a fajta álláspontot, amelyet az általam képviselt tradíció és hagyományvonal fogalmaz meg a kérdés kapcsán.

Önmagamat tradicionális ihletettségű gondolkozónak vallom, és mint ilyen, egyfajta gnosztikus irányultságú szellemi és metafizikai utat követek, amely bár esetemben elsődlegesen a gnosztikus kabbalah talaján áll, ám mindezen túlmenően mégis olyan forrásokhoz kötődik, mint a hindu, buddhista, bön és taoista hagyományvonalak. Ilyetén minőségemben úgy gondolom, szavam talán megfontolásra méltó szempontokat nyilváníthat meg, amelyek valamelyest tisztábban engednek majd látni a kérdés tekintetében.

Írásomat a kérdéses pásztor vallási, világnézeti és amennyiben lehetséges így fogalmaznom, akkor szellemi hovatartozásának feltárásával szeretném kezdeni. Ezen a ponton fontos megjegyeznünk, hogy tradicionális értelemben sem a neoprotestantizmus, sem pedig a különféle újkori keresztény-karizmatikus vonalak nem tekinthetőek a kereszténység hiteles, tradicionális értelemben is elfogadható ágazatainak. A hagyományos és történetileg hiteles, tehát az osztatlan Egyház első hét egyetemes zsinatának tanítását követő kereszténység (bár ennek a feltételnek alapvetően nem felel meg, ám mégis a kereszténység tradicionális ágazataihoz sorolható a római katholicizmus is) hitelveit és teológiai alapjait eredeti értelmükből erőteljesen kiforgatva, eltorzítva, és a hangsúlyokat jelentős mértékben átrendezve képezik le híveik számára, a keresztény Gnózis hagyományai által képviselt szellemiséget pedig legalább annyira démoninak tekintik, mint a fentebb említett jógát. Ezekre a közösségekre és felekezetekre jellemző, hogy a Bibliát egyfelől bizonyos kérdések kapcsán gyakorlatilag szó szerint értelmezik, míg más, ugyancsak fontosnak és lényegesnek nevezhető aspektusok tekintetében kényük és kedvük szerint átfogalmazzák és megforgatják. Ezen tendenciák lehetővé teszik számukra azt, hogy a tőlük idegen jelenségeket és megnyilvánulásokat démoni jelleggel ruházzák fel, míg a számukra kedves, ám valójában a keresztény tradíció szellemiségével homlokegyenest szembemenő tényezőket üdvösnek és üdvözölendőnek nevezzék ki. Ilyetén módon például az anyagiakban történő gyarapodást és a pénzbeli vagyon megszerzését úgy tekintik, mint Istennek kedves cselekedetet, hitük szerint ugyanis az Isten bőségesen, anyagi értelemben is megjutalmazza az Őt tisztelőket. E szerint a nézőpont szerint nem kevesen közülük úgy tartják, hogy míg az anyagi vagyon gyarapodása annak a jele, hogy az Isten előtt kedves az illető személye, addig a szegénységet, szerencsétlenséget és betegséget alapvetően büntetésnek tekintik, amellyel az Isten az előtte érdemteleneket sújtja. Mindez azonban a keresztény tanoknak borzalmas mértékű, a nem-értést teljes valójában megnyilvánító kiforgatása, amely ráadásul teljes mértékben szembe megy mindazzal, amelyet a keresztény hagyomány mindig is vallott.

További tisztázásra ad alkalmat annak kijelentése, hogy bár a kérdéses személy önmagát pásztornak, sőt mi több az általa képviselt szervezet vezető lelkészének tekinti, sem tradicionális értelemben, sem pedig a létrendben betöltött állapotának vonatkozásában nem tekinthető papnak, azaz nem képes szakerdotális és pontifikális erőket megnyilvánítani. Mindennek a tiszta kijelentése azért elsődlegesen fontos számunkra, mert az illető szavai ilyetén módon nem tekinthetőek metafizikai és spirituális értelemben megbízható és hitelt érdemlő megnyilvánulásoknak. Vallásos érzületű megnyilvánulásainak keretein belül rendre összekever és helytelenül, pontatlanul használ olyan fogalmakat, amelyeknek eredeti jelentésével és jelentőségével alapvetően nincsen tisztában, illetőleg mivel létrendi értelemben minden kétséget kizáróan nem áll a papi létállapot fokozatán, így spirituális és metafizikai kérdésekben megnyilvánított gondolatainak nem lehetséges hitelt tulajdonítanunk. Kétségtelenül nem érti, mert nem is értheti azt, amelyről a jóga kérdését illetően beszélni szándékozott.

Lényeges pont továbbá, hogy a kérdéses személy nevével fémjelzett szervezet eseményein jellemző módon olyan tevékenységeket végeznek, amelyet bár ők maguk a Szent Lélek által történő csodálatos megérintettségnek, eltöltöttségnek és gyógyulásnak neveznek, ám valójában démonológiai szempontból jelentős aggodalomra adnak okot. Amennyiben a Szent Írásokat vesszük alapul, néminemű kutakodást követően nyilvánvalóvá válhat számunkra, hogy a Szent Lélekkel való találkozás sohasem jár idegrángásokkal, vonaglással, illetőleg hisztériás állapotban történő rohangálással, hanem mindig egyfajta transzcendens és letisztult, emelkedett tudatállapotot eredményez. Azok a fajta történések, amelyek a kérdéses szervezet háza táján a Szent Lélek megnyilvánulásával kerülnek összemosásra, minden egyes valódi és autentikus keresztény egyház szemében démoni befolyásoltságként kerülnek elkönyvelésre. Hilarion Alfeyev orosz orthodox metropolita zseniális munkájában (A Hit Titka) komoly teológiai megalapozását adja annak, hogy miért is nem tekinthetőek ezek az alkalmak a Szent Lélek látogatásainak, és miért is esnek a démoni megszállottság kategóriájába. (Tegyük hozzá a teljesség kedvéért: a spirituális megtapasztalásoknak különféle külső jelei lehetségesek, amiket első ránézésre, illetve az avatatlanok számára nem mindig egyszerű megkülönböztetni a démoni megszállottság vagy a pszeudorealizáció jeleitől.)

Beszéljünk a továbbiakban arról, méghozzá meglehetősen provokatív jelleggel, hogy vajon található-e valamilyen igazság a kérdéses személy szavai mögött, azaz hogy tekinthető-e a jóga bármilyen mértékben démonidézésnek, ugyanis a válasz azért nem annyira egyszerű, mint ahogyan a legtöbb vélemény állítja. Ebben a tekintetben mindenképpen különbséget kell ugyanis tennünk a jóga, mint az egyik legnépszerűbb nyugati mozgásforma, valamint a yoga, azaz a szellemi megvalósítás útja között. Egy egyszerű, ámde mégis szemléletes példát találván azt mondhatom, hogy a jóga, mint mozgásforma, és a yoga, mint szellemi út úgy aránylanak egymáshoz, mint a vasárnapi kereszténység és az ünnepnapi templomba járás a keresztény aszkézishez és misztikához. Míg előbbi egyfajta felületes váz, külsőség, amely a jobb közérzet elérése érdekében gyakorolható, és amely voltaképpen bármennyire gyakorolt és hangoztatott is, még nem tett senkit sem szellemi értelemben megvalósítottá, addig utóbbi egy hiteles és tradicionális megvalósítási út, amelynek keretein belül az önfeladás és az Istenséggel való találkozás élménye válik realizálhatóvá. Egyszerűbben fogalmazván tehát azt lehet mondani,  hogy a jóga, mint hétköznapi mozgásforma  nem több, és nem is kevesebb, mint a jó közérzet és egészség érdekében végzett, egyszerű tornagyakorlat csakúgy, mint a vasárnapi templomlátogatás. Ezzel szemben azonban a yoga mint tradicionális megvalósítási út voltaképpen minden más, csak nem a hétköznapi értelemben vett egészség és jó közérzet elérése céljából történő fáradozás. Tényként könyvelhető el, hogy a kérdéses személy ennek a fontos különbségtételnek egyáltalán nincsen tudatában, ugyanis ellenkező esetben bizonyára nem gyanúsítana démoni jelleggel egy alapvetően ártatlan gimnasztikus mozgásformát, ám a valósághoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy ezzel a fent említett különbséggel még a jógát rendszeresen gyakorló személyek túlnyomó többsége sincsen tisztában, legalábbis a megnyilvánulások jelentős részéből ez tűnik ki számomra.

A jóga és a yoga között ugyanis alapvető különbség húzódik meg, és

a legtöbb, önmagát jóginak és jógininak valló személy voltaképpen egyáltalán nem yogi és nem yogini.

A yoga transzcendens vonatkozásában ugyanis valóban démonidézés folyik, amelytől a kérdéses pásztor valóban jobban teszi, amennyiben óva inti híveit, ugyanis az eseményeit látogató személyek zöme valóban alkalmatlan lenne egy tradicionális értelemben vett yoga-ösvény bejárására. A yoga, mint metafizikai megvalósítási út ugyanis valóban azt a lényegiséget hordozza magában, hogy a folyamat alatt az aspiráns egyre és egyre, újabb és erősebb „démonokat” idéz meg, amelyekkel szemben egyfelől a saját autonómiáját igyekszik megőrizni, másfelől pedig felettük hatalmat kíván szerezni. A démon ugyanis természetéből fakadóan kétféle lehet, így beszélhetünk a pusztító, ártó szándékkal bíró kakodaimon, valamint a segítő, pozitív szándékkal rendelkező agathodaimon kategóriájáról. A hozzájuk kapcsolódó goethia, azaz démonomágia lényege éppen abban áll, hogy a mágus olyan erőket idéz meg, amelyeket még nem birtokol a saját erőiként, ezért azok külső lények (heteron erők), azaz különféle démonok formájában jelennek meg. A mágikus operáció célja, hogy ezek felett a lények felett hatalmat szerezzen az aspiráns, azaz képessé váljon az ő saját erőiként (auton erők) mozgatni őket. Praktikus módon mindez úgy fest, hogy a szellemi út során egyre és egyre hatalmasabb belső erőket idézünk meg. Például olyan szellemi feladatokat adunk magunknak, amelyeknek a megoldása által különféle jártasságokat és képességeket szerzünk meg, azaz egyre és egyre nagyobb démoni (heteron) erőket invokálunk, amelyek felett uralmat szerzünk, tehát saját erőinkké (auton) tesszük őket. Ennek a folyamatnak az alacsonyabb fokozatain például kísérletet teszünk a gondolkozásunk uralására, egyre bonyolultabb gondolati struktúrák megteremtésére, fenntartására és végül elengedésére, avagy az érzelmekkel és érzésekkel végzett gyakorlatok során megkíséreljük elérni, hogy azt érezzük, amit akarunk és ne érezzük azt, amit nem akarunk. Mindezek csupán egyszerű és felületes példák, azonban meglátásom szerint jól rámutatnak annak lényegére, hogy miként is értelmezik a yoga útját azok, akik igazi yogi és yogini mivoltukban ezt az utat járják. (Természetesen az eléggé sokféle irányzatot, szemléletet és módszert felvonultató yoga ezen meghatározása csak nagy általánosságban írja le az ilyesfajta megvalósítási utak lényegi természetét.)

Az erők megidézése során szükséges tekintetbe venni, hogy nem szabad egyszerre túlságosan nagy erőkhöz nyúlnunk, hanem mindenkor a fokozatosság elve számít irányadónak. Ellenkező esetben könnyen előállhat azon probléma, hogy az újonnan megidézett erők a mágus ellen fordulnak, esetleg szét is tépik őt. A spirituális utazás ugyanis veszedelmes vállalkozás, amelyen a gyakorlatlanok könnyedén elveszhetnek, így valamilyen szempontból még akár megokoltnak is tekinthető a kérdéses pásztor azon törekvése, hogy híveit ezektől az utaktól távol tartsa. A különféle karizmatikus és neoprotestáns felekezetek ugyanis bővelkednek olyan személyekben, akiket egy metafizikai értelemben helyesen elgondolt szellemi út során megélt élmények valóban súlyosan megbetegíthetnek, esetleg akár valóban démoni megszállottságba taszíthatnak, így a keresztény pásztor bizonyos szempontból nagyon is jól teszi, amennyiben hívei közül senkinek sem javasol yoga-ösvényeket. Nyilvánvaló természetesen, hogy a lelkész lényegében semmit sem tud ezekről a fajta kérdésekről, és nemtudásának köszönhetően beszél a mozgásformáról akkor, amikor a yogát, mint spirituális utat próbálja megragadni. Bizonyos szempontból nézve nem mond ostobaságot, ám nemtudása mégis nevetségessé teszi őt akkor, amikor egy gyakorlatilag ártalmatlan mozgásformát próbál összemosni a valódi megvalósítás útjaival. (Tegyük hozzá: az ilyen, látszólag mozgásközpontú jógaórákon nagyon gyakran előfordul, hogy magukat mestereknek gondoló egyének félig, vagy még annál is kevésbé megértett tanmorzsákkal okítják, még potosabban, hülyítik hallgatóikat, és ennyiben ezek a fajta tornaórák is hordoznak némi veszélyt magukban, elsősorban létszemléleti értelemben, hiszen egy zavaros, nem megfelelően artikulált, New Age-szerű álvallás terjedésében működnek közre.)

Vizsgáljunk meg még egy rendkívül érdekes kérdést, ez pedig az úgynevezett démonűzések problematikája. Ilyen szertartásokat tudomásom szerint az ominózus szervezet is végez, megítélésük szerint kiemelkedő sikerességgel. Még azoknak számára is, akik a szolipszizmus filozófiai alapvetéseit nem ismerik, avagy ismerik, de nem fogadják el érvényes valóság gyanánt, alapvetően feltűnhet azon jellegzetesség, hogy a démonűzés folyamata során elsődlegesen a kakodaimon és a démonűző viaskodik, a megszállott személy pedig voltaképpen igencsak csekély jelentőséggel bír a folyamat során. Tudvalevő továbbá azon jellegzetesség, hogy a megszállotton keresztül megszólaló démon azzal próbálja meg mintegy elijeszteni a démonűzést végző személyt, hogy őt a saját bűneivel, gyarlóságaival és mulasztásaival vádolja meg, azaz a démon így mutat rá a démonűző hibáira és gyengeségeire. Valójában tehát arról van szó, hogy a megszállott személyen keresztül a démonűzést végző voltaképpen a saját démonaival küzd meg, tehát azokat invokálja, szembesíti és győzi le, méghozzá meglehetősen fáradságos úton és módokon. Mindebből annyi lehet nyilvánvaló számunkra, hogy a kérdéses szervezet által végzett úgymond démonűzések lehetnek ugyan hatásosak, azonban a metafizikai és spirituális tudás hiányában tevékenykedő (és ebben a keresztény ágazatban csakis és kizárólag ilyenekről lehet szó) ördögűzők munkálkodása hosszú távon borzalmasan szörnyű és visszafordíthatatlan károkat okoz mindegyik résztvevő számára. Nem véletlen, hogy a keleti orthodoxiában démonokat legtöbbször a sztarec, azaz a szent ember űzhet ki, a római katholicizmusban pedig erre kiemelkedő tudással rendelkező papokat rendelnek. A démonokkal való bármiféle operáció ugyanis olyan mágikus és theurgikus művelet, amelyet csakis és kizárólag komoly szellemi potenciálok birtokában lehet és szabad csak végezni.

Sajnálatos módon a New Age ebben valóban vétkes, és legalább olyan mértékben, mint a tanulmányomban felemlegetett keresztény-karizmatikus és neoprotestáns közösségek. Számos New Age irányzat, kurzus és módszer foglalkozik különféle angyalinak nevezett entitások bevonzásával, megidézésével és megszólításával, ezt a fajta tudást pedig különféle hétvégi tanfolyamok keretein belül kínálják az arra felkészületlen és alkalmatlan jelöltek számára. Sajnos nem egyszer nyílott alkalmam figyelemmel kísérni, hogy miként váltak viszonylag jó szándékkal rendelkező személyek azoknak az erőknek az áldozatává, amelyeket rosszul, felkészületlenül és alkalmatlanul hívtak be az életükbe. Ilyen módon tehát a különféle yoga-ösvények valóban veszélyesek lehetnek, ám a rajtuk valóban következetes módon haladó kevesek általában ennek igenis tudatában vannak, és ebben a tudatban szentelik rájuk az életüket. A New Age mozgalmainak köszönhetően sajnos valóban nem kizárt, hogy veszedelmes módszerek és utak kerülnek olyan személyek látóterébe, akik egyáltalán nincsenek felkészülve rájuk, így a figyelmeztetés ténylegesen megalapozott lehet bizonyos mértékben, azonban a kérdéses megnyilatkozás esetében nagyon csekély az esélye annak, hogy a pásztor ezekre az ágazatokra gondolt. Mindezzel azt kívánom mondani, hogy bizonyos szempontból korántsem meglepő és oktalan az említett lelkészhez hasonló személyek aggodalma, azonban a fogalmak meg nem értése miatt ugyanakkor mégis olyan tevékenységeket bírál, amelyek köszönőviszonyban sincsenek sem okkult praktikákkal, sem pedig a démonidézéssel.

Napjainkban ugyanis a jóga, mint mozgásforma gyakorlatilag semmiféle kapcsolatban sincsen azzal a fajta tradicionális megvalósítási úttal, ahogyan mondjuk India egyes részein, avagy Tibetben gyakorolják. Újabb példát előrántván azt mondhatnám, hogy hasonlóképpen nincsen közük egymáshoz, mint ahogyan a potrohos luxusvadászokat a kényelmes lőállásból a sokszor külön az ő számukra „odarendelt” vadra rálövető vadászatnak sincsen köze ahhoz az ősi és emberhez méltó formához, amikor a vadász még késsel, lándzsával és esetleg íjjal állt ki, szemtől szembe a vad ellen. Ugyanígy egy divatos jógastúdióban, avagy az otthon kényelmében elvégzett, alapvetően inkább tornának számító jógagyakorlatnak sem lehet semmiféle kapcsolata a metafizikai megvalósítással, ilyetén módon pedig démonokat sem képes mozgósítani. Hasonlatos mindez ahhoz, amikor például valaki úgy próbál szakramentális liturgiákat végezni, hogy nem érhetőek tetten esetében a szükséges papi potenciálok. Hiába végzi el szinte színpadias tökéletességgel ugyanazokat a mozdulatokat, és hiába ejti ki a megfelelő szavakat, szakrális és theurgikus értelemben nem fog történni semmi sem. Előző példánk vadászát persze ettől függetlenül még érhetik kellemetlenségek, példának okáért meghúzhatja a lábát, miközben felmászik a magaslesre, agyon is csipkedhetik a szúnyogok, azonban minden valószínűség szerint nem fogja vaddisznó, farkas, avagy medve széttépni. Ilyetén módon egy békésen jógázó személynek sincs mitől tartania, hiszen ő maga inkább jógagyakorlat-szerű mozgásformát végez, illetőleg olyan tornagyakorlatokat folytat, amelyek tartalmaznak ugyan jóga-szerű elemeket, azonban a valódi yoga praxisától igazán távol állnak. (Létszemléleti értelemben azonban továbbra is támadásoknak lehet kitéve – jóllehet, ez a modern világ szinte minden más területén is így van.)

Összefoglalván a fentebb kifejtetteket azt mondhatom, hogy bár a pásztor részéről minden valószínűség szerint a fogalmak markáns összemosása és a nemtudás megnyilvánulása érhető tetten a jógáról való megnyilatkozásban, azonban szavait bizonyos szempontból érdemes végiggondolnunk, főként abban az esetben, amennyiben mi magunk a metafizikai megvalósítás autentikus útjain járunk, avagy ilyen utak bejárására készülünk, itt ugyanis valódi démonokat idézünk meg, és valódi küzdelem történik, amely által hatalmat igyekszünk nyerni ezek felett a lények felett. A pásztor bizony jól tette, amennyiben felkészületlen és tudatlan követőit óva intette ezektől a szellemi utaktól, ugyanis ezek valóban nem nekik valóak, azonban a tudatlanság és a fogalmak összemosása által mégis nevetséges helyzetbe hozta önmagát és egész közösségét azáltal, hogy egy olyan mozgásformával kapcsolatban tett értelmetlen kijelentéseket, amely napjainkban már egyáltalán nem áll kapcsolatban azzal az úttal és módszerrel, amelyről a nevét kapja. Jógázni rengetegen jógáznak, azonban a yoga útját csupán olyan kevesek követik, akik valóban erre az útra tették fel egész életüket, és ennek okán tudomásuk van a rajta leselkedő veszélyekről is, ezeket pedig teljes tudatossággal vállalják, sőt mi több, egyenesen keresik is.

Németh Dániel
(író, vallásfilozófus)

Felhasznált forrásanyag:

Dr. László András: Mágia és megvalósítás, előadás, 1995.
Dr. László András: Tradicionalitás és létszemlélet, 1995.
Tau Malachi: Kabbalah Útmutató (ford.: Németh Dániel), 2019.
Yliaster Daleth: Élő mágia, 2001.

1 komment
2019. november 20. 15:11 - TheMagician

Áldott vagy, aki a (saját) mélységeidbe tekintesz…

duomo-baptistry-ceiling-jesus.jpg

Újabban meglehetősen nehezen veszem rá magamat bárminemű írásmű formába öntésére, amely jelenségnek kézzel fogható, jobban mondva néven nevezhető okait is meg tudnám nevezni. Minderre azonban jelenlegi „elmélődésem” során nem kívánok kitérni, elvégre, mint ahogyan a jól ismert passzus is oly találóan meginvitálja: „Ideje van…”, méghozzá mindennek a maga jól meghatározható és tetten érhető ideje. Mostanság inkább a csendes magamba mélyedéssel telnek napjaim… Önmagamba, mint ahogyan azt a magam egyszerű módján képes lehetek meghatározni. A Belső Titkok Világa, amelybe életem során oly sokszor volt már alkalmam betekinteni, mostanság oly ambivalens módon viseltetik irányomba: hol elfogadó, hol az elutasítást a borzalmakig fokozván mutatkozik elképesztő mértékben kirekesztőnek. Ennek is oka van – a Gnózis Útján járók bizonyára pontosan ismerik mindazt, amiről szólni szeretnék.

„Áldott vagy, Aki a mélységekbe tekintesz, és a kerubok felett trónolsz” – így tartja a zsoltár, mi pedig hogyan lehetnénk képesek vitába szállni e kijelentés legmélyebb misztikájával? Mindenek Oka és Célja, Kezdete és Vége, Forrása és Torkolata… Üresség és Mélység… túl van a „valamiségen”, s azt mégis teljes valójában átitatja és áthatja. A vallások megfelelő kifejezés híján Istennek, Atyának, avagy Mindenhatónak nevezik. Esetleg az Allah, Brahman, avagy a Yahweh néven emlékeznek meg Róla. A maguk módján valamennyien kétségtelenül méltóak a Végső Valóság megszólítására, ám mégis mindannyian oly kevésnek és jelentéktelennek bizonyulnak, amennyiben e Valóságon Túlonnan Létező megérintésére tennénk kísérletet általuk. Ezen a ponton ugyanis megáll a teológia, megtorpan a filozófia, az emberek alkotta dogmák pedig nevetségessé teszik önmagukat, amennyiben e Fátyolon belülre akarnának kerülni. Az Üresség Szívébe lépve, ahol a szó megszűnik, az értelem önnön vereségét belátván, legyőzötten fejet hajt, az okoskodás pedig elenyészik, már csupán a Gnózisra hagyatkozhatunk, mint egyedüli iránymutató fényforrásra. Arra a direkt, személyes és misztikus, tapasztaláson alapuló Tudásra, amelynek a hit csupán előszobája, és amely nem szerezhető meg anyagi ellenszolgáltatás fejében, hatalmi érdekek nyomán pedig nem ejthető fogságba. A Lélek Tudása ez… azé a Léleké, amely egy ponton megpillantja saját Forrását. Ebben a Pillantásban nem létezhet soha többé semmifajta kétely, kétség, avagy kétségbeesés, e Találkozás során a Pillanatban feloldódik tér, idő és végzet. A Lélek azzá válik, Ami. Nem valamivé, és nem is semmivé, elvégre, akárcsak a Végső Valóság, a maga teljes valójában Ő maga is túl van mindennemű meghatározottságon. A megkötözöttségeken, téves azonosulásokon, tévedéseken, érdekeken és értékeken túl létezik a Fény, amely természetéből fakadóan tartalmazza az egészet. Azonban nem az egyes alkotórészeknek összességeként, hanem az ezeket misztikus módon önmagában feloldó valóságként határozható meg. Jobban mondva, még így sem határozható meg, elvégre amennyiben bármiféle módon meghatározható lenne, abban a pillanatban rögvest meg is szűnne Végső Valóságnak lenni.

A materiális ember „hiszem, ha látom” attitűdjét a magam világában így fordítanám meg: „ha látom, nem hiszem”. Az emberek folyamatosan istenképeket jelenítenek meg önmaguk belső világában, hogy a Végső Valóság számukra megragadhatóvá váljék, és ezzel lényegében nincsen semmiféle baj. A probléma azon a ponton veszi kezdetét, amikor az ember tudatosan vagy tudattalanul egyenlőségjelet tesz a Valóságos Isten és a saját istenképe közé, amely legyen bár a lehető legtökéletesebben kidolgozott, és egy adott vallás valamennyi dogmájának megfelelő, végső soron mégiscsak istenkép marad. Fülöp Evangéliuma a következő módon ragadja meg a kérdést: „Az emberek isteneket teremtenek, majd imádni kezdik a teremtményeiket. Mennyivel inkább helyénvaló lenne ezeknek az isteneknek imádniuk az embereket, mint tulajdon teremtőiket.” (Szabad fordítás tőlem.) Amikor ugyanis önmagunk számára leképezünk egy istenképet, akkor voltaképpen nem teszünk mást, mint megteremtjük azt a saját, belső Univerzumunk számára. Sokan minderre azt nyilatkoznák válasz gyanánt, hogy az ő Istenük nem saját maguk által teremtett tényező, hanem ugyanaz a valóság, amelyben egy-egy vallás keretein belül emberek milliárdjai hisznek és hittek hosszú évezredek során át. Mindebben a maguk szempontjából persze igazuk is van, azonban ebben az esetben felvetődhet az a probléma, hogy bár az adott istenkép valóban ősi, és valóban sokak által megvallott és követett valóság, ám mindez sok esetben valójában nem jelent mást, mint hogy az adott istenképet már régen kidolgozták, és aztán viszonylag sokan át is vették, mint imádatukra méltó jelenséget. Ettől függetlenül azonban ugyanúgy ember által kreált gondolati tartalom marad, függetlenül attól, hogy sokan és régóta osztoznak benne. Amennyiben az istenkapcsolat nem élő tapasztaláson alapul, voltaképpen üres váz, pusztán teológiai, esetleg, a fejlettebb esetek tekintetében különféle dogmatikai tévutakba belevesző teozófiai fejtegetés marad. Hiába teszünk kísérletet valamilyen módon az Istenség elképzelésére, megragadására és leképezésére, és hiába vesszük át valamelyik már meglévő rendszer istenképét, mindettől függetlenül az adott istenképet végső soron csupán mi magunk imagináljuk, a magunk erősen korlátozott és korlátolt módján.

Mindezen fentebb megfogalmazott gondolatmenet talán túlságosan is erőltetettnek és degradálónak tetszhet, ezért menthetetlenül rászorul némi pontosításra és további kifejtésre részemről. A kabbalisták és egyéb gnosztikus bölcsek tanítása szerint az istenkép valójában a Végső Valóság azon kegyén alapul, hogy hajlandónak mutatkozik kilépni a maga megragadhatatlanságából, mindezt pedig azon okból teszi, hogy a korlátolt emberi tudat számára megragadhatóvá váljon. Az ember ugyanis alapvetően rászorul arra, hogy képes legyen valamilyen módon a saját tudata által megragadni, és önmagán belülre vonni az Istenség reprezentációját. Mindaz, ami leképeződik a tudatban, a magunk számára létezővé válik, ami pedig képtelennek mutatkozik a leképeződésre, az azon a ponton a mi számunkra valójában nem is létezik. Sokak számára az Istenség sem kivétel ezen folyamat alól, így tehát a Végső Valóság csupán akkor válik számunkra létezővé, amennyiben azt képesek vagyunk önnön tudatunkon belülre emelni, és valamiféle reprezentációt alkotni róla. Ez persze jelenlegi állapotunkban lényegét tekintve kikerülhetetlen folyamat, azonban ennek ellenére sem szabadna megfeledkeznünk arról, hogy mindez csupán egyszerű teremtés. A saját tudatunkat használva teremtjük meg az Istenség mentális leképeződését a tudatunkban, ez azonban nem válik ettől még valóságos Istenné, már pusztán azon okból kifolyólag sem, hogy amit megteremtünk, az nem lehet maga a Teremtő, Ő ugyanis a maga teljes valójában nem más, mint Teremtetlen Fény.

Sokunk, illetőleg talán a legtöbben ott tévesztjük el a célt, hogy a magunk saját tudatában leképezett istenképet egy az egyben azonosítjuk magával az Istennel, amely azonosításunkat aztán a magunk korlátolt módján különféle bölcseleti, illetőleg rosszabb esetben dogmatikai fejtegetésekkel igyekszünk alaposan körülbástyázni. Innen pedig már mindösszesen egyetlen lépést jelent, hogy hajlamossá váljunk a magunk imigyen kreált istenképét másokra ráerőltetni, már csupán azon téves vélekedésből fakadóan, hogy amiben sokan hisznek, az bizonyára nem lehet valótlan. A tévedés továbbá amiatt is válhat egészen tragikussá, hogy mindeközben megfeledkezhetünk arról az alapvető igazságról, hogy ami az ember számára megragadható és behatárolható, az nem lehet egyúttal megragadhatatlan és határtalan. Azok, akik teljes mértékben bizonyosak abban, hogy ismerik a saját istenüket, valójában csupán annyit mondhatnak el magukról, hogy viszonylag részletes és jól körülhatárolt istenképet festettek a tudatukban önmaguk számára (avagy átvettek egyet valamelyik vallásból), azonban ettől függetlenül még nem válnak képessé az Igaz Ismeret befogadására. Bármennyire is tökéletes másolat ugyanis egy arckép, vagy portré, a képen ábrázolt valaki sohasem válik egy az egyben az ábrázolás tárgyává. Ezt mindenképpen szükségesnek mutatkozik megértenünk, amennyiben a Gnózis Útján kívánunk járni. Emberként szükségünk van az Istenség mentális reprezentációjára ahhoz, hogy Hozzá közeledni tudjunk, azonban sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez a képmás csupán részleges és erősen korlátozott mértékben képes csupán lefesteni a Végső Valóságot.

A Kabbalah tanítása nagyon találóan mutat rá erre a fajta különbségtételre akkor, amikor Ain, Ain Soph és Ain Soph Aur viszonyáról beszél, amelyet a partzufim (személyek) irányában nyilvánít meg. Eszerint az Istenség legvégső megnyilvánulása Ain, azaz Üresség. Nem valami és nem is semmi, elvégre túl van mindennemű megragadhatóságon és megfogalmazhatóságon. Ain Soph már valamelyest egzaktabb, leképezhetőbb természetességgel bír, azaz a Határtalanság és Végtelenség kifejezésekkel írható le. Ain Soph Aur, a Végtelen Fényesség az Istenség első olyan megnyilatkozási formája, amely már általunk, emberek által is tetten érhető, ez azonban a maga természetéből fakadóan személytelen. Az Isteni Személyiségek (partzufim) jelentik azokat a megszemélyesített tartalmakat, amelyek által az Istenség megmutatkozik az emberek tudata számára. Ilyen módon válik az Isten egyszeriben Atyává, Anyává, Fiúvá, Leánnyá, Vőlegénnyé, Menyasszonnyá és Szent Szellemmé, és ilyetén módon ragadható meg és képezhető le általunk. Ezeket a Személyiségeket az Isteni Kegyesség szüli, amely által a Mindenség úgymond lekorlátozza Önmagát, hogy megismerhetővé váljon számunkra. Így hatol be a tudatunkba, és így válik megnyilvánulóvá számunkra. Ezek azonban csupán képmásai, aspektusai maradnak a Végső Valóságnak, nem pedig a Végső Valóság maga. Alapvetően hibát követnénk el akkor, ha megtennénk az egy az egyben való megfeleltetést az Istenség Valódi Természete és a különféle Személyiségek között.

A Gnosztikus Út azonban a Mélységbe vezet, a Végső Valóság ugyanis csupán ezekben a Mélységekben tapasztalható meg. Hol is rejlenek valójában ezek a Mélységek? Az emberek gyakorta elkövetik azt a hibát, hogy a Mélység meghatározásában megmaradnak a különféle felületes megfeleltetéseknél, és arra a döntésre jutnak, hogy a Mélységekbe lépni egyet jelent azzal, hogy csöndesebbé, összeszedettebbé, erkölcsösebbé és szerényebbé válunk, esetleg mélyebben imádkozunk, avagy elmélyítjük liturgikus és rituális életünket. Mindez persze fontos és kihagyhatatlan lépés, azonban gnosztikus szempontból még nem állhatunk meg ezen a ponton. Ebből a szempontból ugyanis a Mélységbe lépni nem jelent mást, mint hogy valóban és teljesen önmagunk legmélyebb belsejébe szállunk, ahol is valójában Önmagunkat találjuk. Itt, és csakis itt érhetjük tetten Azt, Ami felette áll mindennemű emberi okoskodásnak és vizsgálódásnak, ugyanis ebben a Legmélységesebb Mélységben lelhető fel az a pont, ahol az én és az Ő között… jobban mondván az Én és az Ő között mindennemű megkülönböztetettség, különbözőség és különbségtétel megszűnik. Ez maga a Krisztusi állapot, Messiási Létezésmód, amelynek megélése által válik kimondhatóvá az Örök Misztérium: „Én és az Atya Egyek vagyunk.”

Erre a pontra eljutni… a vallások szerint merőben istenkáromló és eretnek gondolat, a gnóziskeresők számára azonban Út és Cél önmaguk teljes valójában egyben. Ez az a pont, ahol már nem imaginálom az Istenséget a különféle Személyiségek és Istennevek által, hanem együtt lélegzek, létezek és mozdulok Vele. Olyan különleges állapot ez, ahol már nincsen szükség arra, hogy bármilyen módon megnevezzük, vagy meghatározzuk Őt, hanem csupán csendesen tapasztaljuk ennek a Végső Valóságnak a közvetlen Jelenlétét. Erről nyilatkozott Shams Tabriz nyomdokain a Nagy Rúmi, amikor így beszélt: „Kerestem az Istent a templomban. Kerestem Őt a zsinagógában, és kerestem a mecsetben is, míg végül nyomára leltem a saját szívem rejtekén.” (Szabad fordítás tőlem.) Bár tudjuk jól, hogy ez a Jelenlét is végső soron csupán beinvitált és invokált jelenség, mégis számunkra a lehető legnemesebb leképeződése annak a Tiszta Fénynek, amelynek megtalálására és megtapasztalására egész gnosztikus utunkat odaszántuk. Amikor oly gyakran az a vád ér bennünket, hogy nem vagyunk képesek és hajlandóak egyik vallás keretein belül lehorgonyozni sem, és megnyilatkozásainkban különféle eretnek színezetű dolgokat állítunk, válasz gyanánt nem tartunk igényt többre, mint hogy a saját belső világunkkal való kapcsolatot megerősítvén félrevonulunk a további vitatkozásoktól, hogy Azt keressük, Ami számunkra mindezen felszínes és felszíni okfejtések és okoskodások felett áll.

Gnosztikus szempontból az Istenséggel való kapcsolat elmélyítésének egyetlen és mindenek feletti módszere, mint ahogyan erről már korábban is szót ejtettem, voltaképpen nem más, mint az önmagunk legmélyebb mélységeibe való alászállás, és az Isteni Titkok önmagunkban való fellelésének akarása. Sajnálatos módon a modern pszichológia ezt a fajta belső utazást becstelenítette meg azáltal, hogy a különféle fórumokon „önismeret” címszó alatt az erre vonatkozó hamis ígéretekkel kecsegteti a gyanútlan és tudatlan keresőt. Olyan tudást ígér, amelyet önmagunk belső megtapasztalásának és megismerésének útjaként kísérel meg busás összegekért áruba bocsátani, azonban a valóság az, hogy misztikus és metafizikai szempontból erre a fajta ajánlattételre semmiféle jogalappal nem rendelkezik. Az ugyanis, amelyet a pszichológia „önismeret” alatt ajánlani tud, voltaképpen csupán tünékeny árnyéka annak, amit a gnosztikus bölcsesség alapvetően a szó valós lényegén ért. A pszichológia rendszerint borzalmasan és önhitten büszke a saját eredményeire, azonban az általa személyiségnek és – horribile dictu – léleknek nevezett konstruktum voltaképpen nem több, mint amit a Kabbalah tudománya a nefesh behamit (földi lélek) szó alatt ért, és amelynek szintjét nem megismerni, hanem sokkalta inkább meghaladni szükséges. Amíg a pszichológia megelégszik azzal, hogy az emberek úgymond jobban érezzék magukat a bőrükben, eredményesebben tagozódjanak be a társadalomba és alkalmasabb módon képviseljék a saját érdekeiket embertársaikkal szemben, addig a misztikus hagyomány ennek a nefesh behamit lélekrésznek a teljes átnemesítésén fáradozik, és amely hagyománynak egyáltalán nem célja és része ez a fentebb felsorolt törekvésrendszer. Még borzalmasabb tévutat jelképez az az úgynevezett spirituális pszichológia, amely oly módon törekszik még szélesebb köröknek számára eladni önmagát, hogy spirituális tanok szilánkjait rejti el önmaga korrupt és torz rendszerén belül. Ez azonban nem több – és nem is lehet több – mint egyszerű ékeskedés, mégpedig idegen tollakkal. Még azt sem mondhatnánk, hogy ennek a területnek képviselői valamilyen módon felhígítják a misztikus tanításokat a pszichológiával való ötvözés által, ugyanis ezeknek a személyeknek a többsége még annyira sem ismeri azokat, hogy egyáltalán valamiféle felhígításukra vállalkozhatna. Felhígítani és közönségessé tenni csupán azt lehet, amellyel magunk már eredetileg rendelkezünk, mint ahogyan felvizezett bort sem lehet előállítani az eredeti, tiszta bor nélkül. A kérdéses személyek „tudománya” nagy vonalakban abban áll, hogy a spiritualitás és misztikus létélmény egyes fogalmait a saját szempontjaik szerint a nagy egészből kiemelvén és modernizálva megforgatván igyekeznek azokat alárendelni a saját nyerészkedésüknek. Mindezen törekvések persze olyan utakat jelentenek, amelyektől céltudatos gnóziskeresőként feltétlenül szükségesnek mutatkozik aktívan elhatárolódnunk. A Gnózis Útja ugyanis nem arra szolgál, hogy attól akár csak egy szemernyit is „jobban legyünk”, avagy eredményesebben állhassunk helyt a társadalomban, és ráadásul semmi esetre sem használható olyasfajta törekvéseink beteljesítésére, amelyek természetükből fakadóan a materialitáshoz tartoznak.

Amikor önmagunk mélyére szállunk, voltaképpen a megkülönböztetés és azonosulás útját járjuk, jelesül annak az útját, hogy fokról fokra megtanulunk különbséget tenni Én és nem-én, azaz Isten és nem-isten között. Egyre inkább felfedezzük önmagunkban azokat a vonásokat és jelenségeket, amelyek alapvetően nem az örökkévalósághoz tartoznak, és ezeknek megszüntetése által haladunk tovább utunkon, méghozzá azoknak az értékeknek irányában, amelyek az Isteni Minőségeket képviselik. A Gnózis Útja nem szalon-lelkiség, és nem is karosszék-spiritualitás, és természetéből fakadóan hiányzik belőle a különféle álspirituális és pszeudo-okkult csoportosulások arrogáns és önhitt okoskodása és agresszívan ostoba hőzöngése. A Gnózis Útja az az út, amelyet Louis-Claude de Saint-Martin a „Szív Útjának” nevez, azaz az Istenség és az Isteniség önmagunkban való meglelése és megélése, azaz az Istenséggel fokról fokra történő azonosulás. Ebben jelenik meg mindazoknak a törekvése, akik nem félnek a saját mélységeikbe tekinteni, mert gnosztikus szempontból egyedül ők nevezhetőek áldottnak. Paplovagi út ez, a szó legnemesebb értelmében véve, ugyanis nemcsak szent, de harcos ösvény is egyben, amely csupán pásztorbottal bajosan bejárható, amennyiben nem függ ott az oldalunkon a kard. Önmagunk legbelső mélységeiben ugyanis nem rózsaszín báránykák és kedves kis tündérkék lakoznak, hanem rendszerint igazi démonok és többfejű sárkányok, amelyekkel szemben igazán kevésre mehetünk a mainapság dívó álspirituális és divat-ezoterikus irányzatok iszonytató és émelyítő hurráoptimizmusával. Igazi és autentikus harcot vív a gnóziskereső, amelynek során sajnálatos módon nemhogy mesterrel, de még csupán egy valamire való adeptussal sem sűrűn fog találkozni, aki küldetésében segítené és elakadásaiban támogatná.

Napjaink gnosztikus világában ugyanis a legborzalmasabb éppen az a tény, hogy abban a tudatban szükséges odaszánnunk egész életünket a különféle mesteri potenciálok megnyilvánítására, hogy voltaképpen biztosak lehetünk abban, hogy sohasem fogjuk tudni elérni ezeknek a potenciáloknak az aktualizációját. Még egzaktabb módon megfogalmazván azt mondhatjuk, hogy olyan feladatra szenteljük oda létünket, amely gyakorlatilag megoldhatatlan… még pontosabban: olyan célért küzdünk, amely voltaképpen elérhetetlen. Mi azonban mégis kitartunk vállalásunkban, és nem kíséreljük meg beérni azzal, hogy a kívülről jövő megváltásban megnyugodván menthetetlenül visszazuhanunk és belesüppedünk a mindennapok langyosan szagló posványába. A ma gnóziskeresője a holnap szentje, légyen bár ez a szentség borzalmasan távol tőlünk. Áldottak ugyanis mindazok, akik nem félnek a saját mélységeikbe tekinteni, amely tekintetben aztán valódi kincsek tárulnak fel és kerülnek felszínre. A Gnózis Útja minden, csak nem kényelmes mezei piknik, és nem is kedélyesen végigtáncolt kirándulás, hanem a lehető legmagasabb csúcsok meghódítására induló expedíció… méghozzá hótalp és oxigénmaszk nélkül. Áldott vagy, aki a mélységeidbe tekintesz.

Németh Dániel

Szólj hozzá!
2019. november 18. 21:57 - TheMagician

Yuval Noah Harari: Homo Deus – Kritika

harari-01.jpg

Yuval Noah Harari, korunk egyik legfontosabb gondolkozójaként aposztrofált, szinte vallásos áhítattal körülvett „sztárfilozófusa”, „sztártudósa” jelentős véleményformáló erővel bír az ember világban betöltött szerepét és az emberiség jövőjét érintő közfelfogásra. Érdemes lehet megvizsgálni, hogy az általa hirdetett – több világhírű könyv, számos publikáció és előadás fűződik a nevéhez –, a modern mentalitás által vonzónak érzett eszmék vajon milyen perspektívákat nyújtanak az azokban hívők számára.

Homo Deus című könyvében látszólag arra vállalkozik, hogy mintegy „objektíve” bemutassa a technoevolúció valószínűsíthető kifutási lehetőségeit az emberre és világunkra nézve. Az íráson a – történelmi kozmizmuson alapuló – (poszt-)transzhumanizmus eszmeisége ismerhető fel, mely szerint az ember önmagában előbb-utóbb törvényszerűen alul kell, hogy maradjon a technológiai fejlődés kitermelte új létformákkal szemben, a túlélés érdekében pedig egyetlen lehetősége, hogy ebbe az áramlatba beállva, a technológia produkálta új eljárásokkal (pl. genetikai tervezés), illetve eszközökkel (pl. bionikus testrészek, nanorobotok) terjessze ki képességeinek hatókörét – ami a legmerészebb dataista víziók szerint talán már így is kevésnek bizonyulhat a Homo sapiens megmentéséhez a mesterséges intelligenciák térnyerése folytán.

Ez a modell pusztán passzív elszenvedővé alacsonyítja a magasrendűnek vízionált új jövőt megteremtő tudományos folyamatokban részt venni képtelen és így az emberiség szinte teljes hányadát kitevő egyéneket: ha szerencséjük van, még életükben létrejönnek azok a feltételek, amelyek „örök” (meghosszabbított) életet biztosítanak számukra, ha nem, akkor így jártak – kivéve kezükből minden irányítást jövőbeli lehetőségeiket illetően. Az ezen elméleteket elfogadók pedig már maguk igénylik az újabbnál-újabb technikai vívmányokat mint a halál elfeledni próbált nyomasztó valóságának egyedüli – és tőlük független – megoldási kísérleteit, még nagyobb lendületet adva a világ egyre zaklatottabbá tételének, a „progresszió” fenntartásának. Adjuk ki kezünkből a kontrollt, de ha nem tesszük, előbb-utóbb úgyis bekövetkezik – sugallja a könyv úton-útfélen.

A mű kiindulópontja szerint az éhínség, járványok és háborúk nagyjábóli legyőzése után az emberiség előtt álló három új logikus cél a halhatatlanság, a boldogság és a megistenülés. E három fogalmat igen sajátságos módon értelmezi a szerző.

ynh.jpg

A halhatatlanság (1) számára az emberi élet időben való tetszőleges meghosszabbítását jelenti. „Egész pontosan nem halhatatlanok lesznek, inkább »nem halandók«. Istentől eltérően háborúban vagy balesetben ezek a szuperemberek is meghalhatnak, és semmi sem hozhatja vissza őket a túlvilágról. Tőlünk, halandóktól eltérően azonban az ő életüknek nem jár majd le a szavatossága. Ha nem tépi őket cafatokra egy bomba, vagy nem hajt keresztül rajtuk egy teherautó, a végtelenségig is elélhetnek. Aminek következtében valószínűleg ők lesznek minden idők legfélősebb emberei.” (24. oldal)

Márpedig, ami véget érhet, az valóban nem halhatatlan. Azzal, hogy – egy pillanatra eljátszva a koncepcióval – a biológiai testhez kötöttség korlátja a jövőben feloldódna és a könyvben vázolt egyik lehetséges jövőképként az „ember” szervetlen formában találná magát a Marson, az egyik függés alól csak egy másik alá kerülne. A halhatatlanság originális eszméje viszont ezzel éppen ellentétes, a körülményektől való teljes függetlenséget implikálja. A saját halál intenzív felismerése semmissé tesz minden olyan vigasztalást („kenyőcsöt”), ami 70 helyett 70 millió évet ígérve a problémát csak elodázná, de nem oldaná meg.

Az állandó földi boldogság (2) elérhetősége abból a feltevésből indul ki, miszerint a boldogság–boldogtalanság dualizmusának egyik tagja abból kiszakítható, önmagában megáll. Mintha beszélhetnénk feketéről a fehér hiányában. A szerző által idézett buddhizmus szerint a boldogság a szenvedés ellentétpárjaként úgyszintén nem rendelkezik önmagában vett pozitív érvénnyel, éppen ellenkezőleg, a felszámolandó „kifordultság” velejárója. Hiába állapítja meg helyesen, hogy az nem az objektív körülmények függvénye, a probléma gyökeréig való hatolás helyett végül is az „ember biokémiájának áttervezésében” véli felfedezni a permanens boldogság megvalósulását, hiszen az evolúció létrehozta ember (a mű szerint állat) állítólagos múltbéli fajfenntartó létküzdelmei folytán jelenlegi formájában alkalmatlanná vált e nem múlandó elégedettségre.

Megistenülésen (3) megközelítőleg egy olyan szuperember megalkotását érti, akinek mai szemmel nézve nagy hatalma van az anyagvilág, ezen belül önnön fizikalitása felett. Mivel ez egy vallási, metafizikai fogalom, ezért ottani jelentése után kutatva valami teljesen máshoz jutunk: soha és sehol nem az ember volt a megistenülés alanya, ennek apoteózisa egy bálvány istenítése. Kiragadva a kereszténység példáját, Krisztus egyenesen (helyesen értelmezendő) önmagunk, önmagam meggyűlölésére (Lk 14,26) szólít fel. Az az individuum ugyanis, akivel a lefokozott hétköznapi tudatosság önmagát azonosítja, nem más, mint korlát, aminek a teljes feloldása, meghaladása vezethet el a szóban forgó fogalomhoz a tradicionális doktrínák szerint, nem pedig speciális, „isteni” képességekkel való felruházása.

A könyv szemléletét az absztrakció szóval lehetne leginkább jellemezni. Az a rátekintés, ahol kívülről befelé pillantva önmagamat pusztán E/3 személyként, csak mint objektumot („organizmust”, „algoritmust”) ismerem fel, eljelentékteleníti azt a benső, szubjektív tapasztalást, aminek elengedhetetlenségére a vallások hátterében álló metafizikai szemléletek alapozódnak. Ahogy az író maga is taglalja, nagyon homályosak a tudattal kapcsolatos ismereteink, vajmi keveset tudunk a Kamakura-kori szamurájok, sámánok, szerzetesek és aszkéták által elért tudatállapotokról, akik „ismeretlen, emberfeletti nyugalomról és érzékeik rendkívüli kiélesedéséről számoltak be. Azt mondták, hogy a tudatuk a végtelenbe tágult, vagy éppen beleolvadt az ürességbe.” (302. oldal) Feltehető, hogy pontosan az ehhez hasonló nem hétköznapi tudatállapotok elérése által haladták meg a külvilág (és önnön testi valóságuk) mikroszkóppal való tanulmányozásának mániáját és az abban való lázas tevékenykedést, arra irányítván tanítványaik figyelmét, hogy önnön lényegi mivoltukról valós ismeretekhez csak szubjektív tapasztalataiknak méltó súlyt adva juthatnak, nem pedig a már unalomig ismételt nézd csak, te is csak egy porszem vagy absztrakción alapuló frázisából kiindulva. Számos szent szöveg hívja fel az ember figyelmét az érzékek általános kifelé fordultságának megfordítására mint az egyetlen módot a zaklatott állapot, a vágyak általi folyamatos hányt-vetettség felszámolására. Nem a világ minél részletesebb tanulmányozására (bár ez sem feltétlenül elvetendő), sokkal inkább annak valódi mibenlétének, a szubjektum és az objektum, az én és a világ lényegi viszonyának felismerésére sarkallnak. Márpedig abból a nézőpontból, ahol én vagyok, senki más nem láthat engem, tudati világom középpontjában állva ezt a „befelé” fordulást csakis én tudom megtenni – egy lépést téve abba az irányba, hogy újra visszanyerjem életem fölötti hatalmam. („Egy ötéves el sem tudja képzelni, hogy valami fontos dolog tőle független okokból történik.” [145. oldal.])

1_ujwhbcjifhdgj0ovsmau_a.jpeg

Yuval Noah Harari

A műben a fölényesen kezelt és betű szerint értelmezett vallások érvénye megkérdőjeleződik, pusztán legfelszínesebb morális tartományuknak „enged” fontosságot. A világ szentkönyvei mára lényegileg elavulttá váltnak vannak kikiáltva, a bennük megfogalmazott igazságok hatályon kívül helyeződtek a számítástechnikai, nanotechnológiai, genetikai, és egyéb területeken történt tudományos robbanás következtében. A modern nézetek kritikusait is egy vélt magaslatról szemléli, hiszen aki ezeket elutasítja, az ezt szükségszerűen nemértésből teheti csak, masszív emóciókkal felruházva őket („megrémül”, „féktelen gyűlölet” ébred benne, stb.). A könyv mindenesetre tökéletes táptalajt nyújt ahhoz, hogy a vallások ellen gyűlöletet szítson az azokat a szerzőhöz hasonlóan nem ismerők között. Ahogy bizonyos körökben mondani szokták: aki fölényben érzi magát ezekkel szemben, próbálkozzon meg mindössze egyetlen erény maradéktalan megvalósításával ellenőrzésképpen.

G. I. Gurdijeff, egy a múlt században élt kaukázusi misztikus az emberek többségét már életükben „élőhalottakként”, „automatákként” írta le. Krisztus egyik ritkán idézett logionja is párhuzamba állítható ezzel a felfogással: „Hagyd a halottakra, hogy eltemessék a halottaikat.” (Mt 8,22). Annak az embernek az élete, aki nem tesz kitartó erőfeszítéseket azért, hogy nyomonkövethetetlen gondolati kavargásai ne váljanak egyeduralkodóvá tudati terében, és ne hatalmasodjanak el rajta semmiből felbukkanó, hívatlan emóciói (legyenek azok akár gondok vagy örömök), valóban közelíthet ahhoz, hogy külsőleg leírhatóvá váljon. Amint saját nézőpontom fontosságáról megfeledkezem, már csak látszólag irányítom az életem, sokkal inkább külvilági ingerek és tudatom homályos mélységeinek foszlányai határozzák meg önátélésem, jövő-menő késztetések játékszerévé, tulajdonképpen valóban algoritmussá válok.

Inverz tanulságként szolgálhat ez az írás arra, hogy hogyan nem szabad szemlélnem a világot és önmagamat, ha a könyv fenti három célkitűzését azok eredeti értelmében szeretném megvalósítani.

Szimurg

Függelékként álljon itt néhány további, szellemi szempontból roppant hajmeresztő idézet a műből:

Ahogy az értelem és hatalom forrása áttevődött az egekből az emberi érzésekbe, az egész kozmosz természete megváltozott. A külső univerzum – amely idáig csak úgy nyüzsgött az istenektől, múzsáktól, tündérektől és kísértetektől – üressé vált. A világ viszont – amely eddig nyers szenvedélyek jelentéktelen zárványa volt – mérhetetlenül mély és gazdag lett.

A próféták és filozófusok a történelem során végig azt bizonygatták, hogy ha az emberek nem hisznek többé a nagy kozmikus tervben, akkor mindenfajta törvény és rend megszűnik. Ma azonban éppen az olyan emberek jelentik a legnagyobb veszélyt a globális törvényre és rendre, akik hisznek istenben és az ő mindenre kiterjedő tervében. Az istenfélő Szíria sokkal erőszakosabb hely, mint a világi Hollandia.

Ma a vallásos hinduk, igazhitű muszlimok, japán nacionalisták és kínai kommunisták ugyan különböző célokhoz és értékekhez hűségesek, de azt valamennyien vallják, hogy céljaik megvalósításának kulcsa a gazdasági növekedés.

Ha az olyan országok, mint Pakisztán vagy Egyiptom, stabil növekedési rátát tudnának fenntartani, polgáraik élvezhetnék a saját autó és a teli hűtőszekrény adta örömöket, a földi jólét útját választanák, és nem hagynák, hogy magukkal csalja őket a fundamentalista patkányfogó.

A világ sok országában, többek között az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában a bírósági tárgyalásokon a tanúk is kezüket a Bibliára téve esküsznek, hogy az igazat, a teljes igazat és csakis az igazat fogják mondani. Kicsit ironikus, hogy egy olyan könyvre esküdve fogadnak igazmondást, amely ennyire hemzseg a fikcióktól, mítoszoktól és tévedésektől.

Szólj hozzá!
2019. november 10. 15:51 - TheMagician

Hagazussa: boszorkányok földjén

Filmismertető (horror, 2017, 102 perc)

hagazussa02.jpg

Mostanában a boszorkányság igen népszerű a filmek körében, jóllehet, meglátásom szerint soha nem is ment ki igazán a divatból. Ami talán újdonság, az inkább az utóbbi években megjelenő filmek minősége, melyek nemcsak a formai kivitelezésre, hanem a boszorkányság témájának intelligens, mély feldolgozására is nagy gondot fordítanak. A The VVitchről (2015) és a Hereditaryről (2018) korábban már megosztottam néhány gondolatot, ahogy az előbbeikhez képest egy fokkal kevésbé hatásos, de ettől függetlenül nem érdektelen Midsommarról (2019) is szóltam pár szót. De ott az eredeti Suspiriát feldolgozó (pontosabban azt javarészt átköltő) új Suspiria (2018) is, ami dacára a rendező eredetieskedő és túlontúl művészieskedő húzásainak, valamint annak a ténynek, hogy Dario Argento 1977-es művére csak távolról emlékeztet, a boszorkányság jelenségét szintén figyelemre érdemes módon tárgyalja. Megemlítendő még a November (2017) című, egészen különleges észt film, amely a pogányság és a kereszténység sajátos feszültségéből kiindulóan érinti a témát. Ellenbeavatási vonatkozásban a The Ritual (2017) is megér egy megtekintést.

hagazussa-snake.png

Ezen lista sorát bővíti a Lukas Feigelfeld által rendezett Hagazussa (2017) című német-osztrák film is, amely lassú történetvezetésével, az okkult befolyás vontatott, de biztos áramlását ügyesen megidéző, mély, kitartott hangokat megszólaltató nagybőgőjátékával, és a festői alpesi táj hátterében meghúzódó sötétség, romlás, rothadás szimbólumaival egy teljesen a gonosz hatása alatt álló – némileg az Antikrisztus (2009) atmoszférájára emlékeztető – világot tár elénk. A felületes szemlélő persze mindebből semmit sem észlel, ahogy maga a főszereplő Albrun sem, aki a cselekmény során szinte öntudatlanul, az ártás és a titkos boszorkányközösséghez való csatlakozás kifejezett szándéka nélkül adja át magát szép fokozatosan a hely sötét szellemének, ahogy az korábban a nagy hírű falubéli boszorkánnyal, az alkotás elején keserves halálhörgések közepette elhalálozó anyjával is történhetett. Nem lehet túl sok mindent elmesélni a filmről, meg kell nézni, és át kell élni az általa közvetített hangulatot. Ilyen az, amikor egy közösségből kitaszított és a tradíció pozitív hatásaitól elszigetelt, az élet okkult erői iránt érzékeny személyt szinte észrevétlenül, a manipuláció konkrét jeleit alig kitapinthatóan kerítik hatalmukba a szellemellenes körök, hogy ezt követően felhasználhassák istentelen terveikhez.

A boszorkány mint archetípus ma is testet ölt világunkban. A fenti filmek remek lehetőséget nyújtanak e minőségekben való megfelelő elmélyedéshez, és a boszorkány archetípusának mindennapi életben való felismeréséhez.

A Mágus

Szólj hozzá!
2019. november 09. 22:34 - TheMagician

Regression: egy majdnem jó film a „sátáni pánikról”

Filmismertető (horror, 2015, 136 perc)

regression01.jpg

Az Anton LaVey-féle sátánizmus 1966-os hivatalos fellépését, a médiában egyre nagyobb figyelmet kapó sátánista témák megjelenését és a rituális sorozatgyilkosságok gyakoribb felbukkanását követően a 80-as években és a 90-es évek elején az Egyesült Államokban valóságos rettegés lett úrrá a hétköznapi embereken. A gyermekrablásokról, kegyetlen gyilkosságokról, titokzatos szektákról, rituális feláldozásokról szóló pletykák, híresztelések, bizarr könyvbeszámolók és ördögűzős filmek következtében, a témát meglovagló számos rockbandáról nem is beszélve, az amerikai lakosság komolyan elkezdett hinni a sátánizmus immár mindennapjaikat is fenyegető jelenlétében. Ezt az időszakot és ennek általános hangulatát a „sátáni pánik” jelzővel szokás illetni, ami már önmagában is mutatja, mi a névadók állásfoglalása a jelenséggel kapcsolatban: nagyjából az, hogy ez többnyire megalapozatlan mendemondákon és a szabadjára engedett fantázián alapuló hisztéria volt, aminek sokszorosan nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

regression03.jpg

Ebben a kontextusban játszódik a 2015-ös Regression című film, Ethan Hawke főszereplésével. A film érdekesen indít, és a cselekmény során is több olyan jelenetet láthatunk, ami arra utal, mintha Alejandro Amenábar (Nyisd ki a szemed – 1997; Másvilág – 2001) alkotása az imént említett fellengzős, az okkult összefüggések iránt érzéketlen megközelítéstől eltérően, komolyabban állna hozzá a kérdéshez. A gyermekmolesztálás ügyében nyomozó Bruce egyre több sátánizmusra utaló jelet talál, végül, félálomszerű állapotaiban őt magát is groteszk szeánszokon való részvételre kényszerítik. A film végéig nagyjából mi magunk is elhisszük, hogy a szálakat olyan sötét titkos szervezetek mozgatják, akik az emberek álmaiba belépve, vagy más okkult módszeren keresztül, gonosz célok jegyében befolyásolják az ország majd teljes lakosságát. A végeredmény azonban kiábrándító, még ha a rendező korábbi misztikus filmjei okot is adnak nekünk arra, hogy azt gyanítsuk, hagyott kiskapukat a Regression-ben. A történet végén kiderül, a nyomozás felgöngyölítését megzavaró sátánista körítés vagy a labilis elmeállapotú egyének túlburjánzó képzeletének, vagy a tanúvallomások során jelenlévő pszichológusok vitatható regressziós módszerének (innen a cím) volt köszönhető. Röviden tehát arra próbál utalgatni a film, hogy az egész sátánista mizériának tulajdonképpen semmilyen tényleges alapja nem volt.

regression00.jpg

Nem kétséges, hogy ebben az időszakban számos olyan esettel találkozhattak a hatóságok, amelyek a tömegpszichózis jelenségének körébe sorolhatóak. Állítólag sok olyan ügy volt, amiben a nyomozás nem volt képes eredményt felmutatni, vélhetően azért, mert az ügyek sokkal inkább fantázián, semmint tényeken alapultak. Azonban ez egyáltalán nem ad okot arra, hogy tagadjuk ténylegesen működő sátánista körök létét, akik valóban elkövettek súlyos bűncselekményeket ezekben az években. (Azt a lehetőséget is fenn kell tartani, hogy a sátánista elkövetőket sok esetben egész egyszerűen azért nem találták meg, mert titkosak voltak, továbbá befolyásos körök védelme alatt álltak.) Ráadásul az sem zárható ki, hogy maga a tömegpszichózis, vagyis a „sátáni pánik” jelensége is eredetileg okkult rendek kifejezett szándéka szerint bukkant fel és terjedt el járványszerűen. Ez is az okkult támadás egy formája, ami akkor is veszélyeket rejt, ha az nem minden esetben kézzel fogható és kulminál tényleges gyilkosságokban, deklarált sátánizmusban vagy egyéb szörnyűségekben. Hovatovább, ekkora fejetlenségben a valós elkövetőknek lényegesen könnyebb lehetett elrejtőznie, vagyis a sátánistáknak kifejezett érdeke lehetett egy efféle káosz kialakítása.

Maga a téma a mai ember szemében a csacska gyermekmesék kategóriájába sorolható. Úgy tűnik, a film sem gondolja teljesen másképp. Habár a Hawke által játszott karakter nyomasztó álmai eléggé plasztikus képet festenek arról, mennyire sátáni tud lenni egy-egy tapasztalat, annak ellenére is, hogy „csupán” képzeletben történik meg.

A Mágus

Szólj hozzá!
2019. október 07. 15:34 - TheMagician

IBLIS, a fekete fény: Az iszlám „sátánizmusa” (3. rész)

A Páva-angyal és Iblis mint imagináció

tausi-malek.png

„Az én Sátánom muszlimmá lett – általam.”
(Mohamed próféta)

A Páva-angyal

A szúfizmuson belül Iblis védelme érdekes, sokkoló és veszélyes probléma marad a misztikus metafizikában. Elkerülhetetlen volt, hogy az Iblist védő hatásos és szikrázó képek kultikus és rituális kifejeződésre találjanak, és hasonlóan elkerülhetetlen volt, hogy e kivetítés törést okozzon az iszlám testén. Noha az iszlám olyan doktrinális rugalmassággal bír, ami például a katolicizmus számára ismeretlen, bizonyos kihágásokat ő maga sem volt képes tolerálni. Az ördögimádás pontosan ilyen kihágásnak számít.

1100 körül Baalbek (Libanon) sejkje, Adi ibn Musafir Bagdadba érkezett és megismerkedett Imam al-Ghazzali-val és Abd al-Qadir Jilani-val, e kiváló ortodox szúfikkal. Általuk volt tudomása, és talán az ő jóvoltukból is találkozott Ahmad Ghazzali-val és Ayn al-Qozat Hamadani-val. Később Adi sejk visszavonult a távoli Lalish (Irak) völgybe és létrehozta saját szúfi rendjét kurd parasztok részvételével. Szenvedélyes szunnita ortodoxiájáról és számos aszketikus gyakorlatáról volt híres. Autentikus munkái jámbor egyszerűségét tükrözik.

Ám úgy tűnik Adi Sejknek volt egy sötét oldala is. Követőinek leszármazottai, ismertebb nevükön a jezidik, [11] különféle furcsa szövegeket tulajdonítanak neki (és más, renden belüli sejkeknek), ahol az ördög Malek Ta’us-ként, Páva-angyalként tűnik föl, egy nagyszerű, önjogán működő istenként. Halládzs Iblisét jelenítették meg pogány mitológiai formában.

Halládzs nagy tiszteletnek örvendett közöttük, az egyik nagy bronz pávájukat az ő nevén szólították. Sejk Adi, egy neki tulajdonított versben úgy tűnik, isteni ranggal kérkedik, és hasonló, szúfiktól származó „eksztatikus megnyilatkozásokra” hivatkozik, például Halládzséra, vagy Bayazid Bastamiéra:

Shams-i Adi vagyok, Musafir fia, a Kegyelmes nevekkel ruházott fel: a mennyei Trón, a zsámoly, a hét mennyország és a föld.
Tudásom titkos mélységeiben nincs isten, csak én…
Minden dicséret engem illet, minden dolog az én akaratom által van.
A világegyetemet az én ajándékaim ékesítik.

Egy bizonyos időtől fogva a jezidi elnevezésről (még a jezidi tagjai is) úgy tartották, hogy egy bűnös kicsapongótól, Caliph Yazid-tól származik. Ő okozta 690-ben al-Husayn-nak, a Próféta unokájának és a siíták imámjának halálát; Yazid siíták átkai elleni védekezése talán összefüggésben áll Adi sejk rendjének fanatikus szunnizmusával, habár a jezidi tagjai most úgy tekintenek a kalifára, mint bajnokukra, minden ortodoxia ellenségére, aki megszabadította őket a Törvény (shariah) bírálatától.

melek-taus-0.jpg

A jezidi név valószínűsíthetően inkább az ősi perzsa yazd vagy yazad szóból vezethető le, amelynek jelentése isten vagy szellem. Lalish kurdjai talán megőrizték „pogány”, iszlám előtti, a zoroasztrikus dualizmushoz köthető hiedelmeiket, amelyek ugyanúgy harmonizálnak Haládzs Iblist illető védelmezésével, mint az extrémista szunnita Yazid kalifa szektájával. Hogy maga a történelmi Adi sejk – akinek Lalishban található sírja ma a jezidi kultusz központja – felelős-e e vad szinkretizmusért, vagy a halálát követően vált ilyenné, vitatott kérdés.

Bár a jezidik tagjai elvből elutasítják az írott szót (és legtöbbjük tényleg írástudatlan), mégis rendelkeznek két „szentírással”, név szerint Az isteni ragyogás könyvével és A fekete könyvvel (a „ragyogáshoz” a „feketét” hozzáadva megkapjuk a „fekete fényt”). Nem az ördögöt mint a gonosz princípiumát imádják, akár a keresztény környezetben megjelenő sátánisták, hanem inkább az energia alapelvét, amelyet igazságtalanul ítélnek el az ortodox vallások. A fekete könyv szerint:

„Kezdetben Isten legdrágább Esszenciájából megteremtette a Fehér Gyöngyöt és egy Anfar nevű madarat. A gyöngyöt annak hátára tette, ami negyvenezer évig időzött ott. Az első napon, vasárnap létrehozott egy angyalt, Azazelt, vagyis Ta'us Malek-et (Páva-angyal), minden angyalnak vezetőjét.”

Az Isteni ragyogás könyvében maga Malek Ta’us így beszél hozzánk:

„Voltam, vagyok és leszek örökké, uralom az összes teremtményt és rendezem viszonyait és tetteit mindazoknak, akik hatalmamban vannak. Mindig közel vagyok ahhoz, aki bízik bennem és hív szükség idején, és nincs olyan hely, amit ne töltenék be jelenlétemmel. Én foglalatoskodom minden olyan történéssel, amit idegenek azért neveznek gonosznak, mert nem a vágyuk szerit ment végbe.

A fekete könyv sok érdekes tilalmat fogalmaz meg. A saláta és a bab tiltott; az elsőről úgy tartották, hogy a „tiszta fény” szikráit tartalmazza (a manicheusok szerint), a második olyan lelkeket foglal magába, melyek átalakuláson mentek keresztül (a phütagóreusok szerint). A hal, gazella és pávahús tiltott, ahogy az indigo-kék, azért, mert kétségtelenül a Sátánt szimbolizálják, akinek a nevét ráadásul a jezidiknek nem volt szabad kimondani. A tökről, a káosz hagyományos szimbólumáról szintén úgy tartják: túl szakrális ahhoz, hogy megegyék.

iblis-0.png

Iblis, az imagináció

Pár olyan izgalmas kitérő mellett el kell haladnunk, mint a jezidi teljes antropológiai vizsgálata, a Sátán védelmének fejlődése a szúfizmusban, a sátánizmus ellen hozott kritikák olyan mély misztikusoktól, mint al-Jili vagy Ruzbehan Baqli, a démonológia és ördögimádás kiterjedt népi ismeretanyaga, iszlám eszkhatológia (beleértve Dante térképét a pokolról), vagy Iblis alakjának szimbólumkénti használata a muszlim lázadók körében, a középkortól, egészen a modern baloldaliakig. (Ezen anyagok cím szerint mind megtalálhatóak a lábjegyzetekben.) Célomnál maradva, újra felteszem az egyszerű kérdést: Mi a „Sátán lényege”, amit azok a kurd sátánimádók említettek, akikkek a barátom találkozott. [12]

E kérdésre több válasz is érkezik a „legnagyobb sejk”, Ibn Arabi iskolájának némely szöveghelyéről, különösen  Aziz ad-Din Nasafi A tökéletes ember című értekezéséből:

„Isten elküldte isteni helyettesét, az »intellektust«, aki a mikrokozmoszban Őt reprezentálja. Az intellektus felvette a helyettesítő szerepét a mikrokozmoszban, az angyalok pedig leborultak előtte az »imaginációt« kivéve. A meghajlást visszautasította, hasonlóképp, mint amikor Ádám a makrokozmoszban vette magára a helyettesítő szerepét, az angyalok ott is leborultak előtte, kivéve Iblist, ő ott sem.”

Hat személy lépett elő a harmadik mennyből: Ádám, Éva, a Sátán, Iblis, a Páva és a Kígyó. Ádám a szellem, Éva a test, a Sátán a természet, Iblis az imagináció, a Páva a kéjvágy, a Kígyó pedig a harag. Amikor Ádám az intellektus fájához közeledett, elhagyta a harmadik mennyországot és belépett a negyedikbe. Az angyalok leborultak előtte, kivéve Iblist, aki ezt visszautasította. Pontosabban minden spirituális és fizikai hatalom meghajolt és engedelmeskedett a szellemnek, kivéve az imaginációt, aki tartózkodott attól, hogy így tegyen.

Az imaginációra használt szót (wahm) „elképzelésként” (képzelgésként?) lehetne fordítani, megkülönböztetve a khyyal-tól, az „imaginációs képességtől”. Ibn ’Arabi iskolájában viszont e két terminus felcserélhető, mert az igaz imagináció (mint a Szeretett hajfürtjei) egyszerre szétszórja és koncentrálja az emlékezés képességét, egyként csábít „bűnre”, „lázadásra” és az isteni meglátására minden dologban. Maga Ibn ’Arabi szerint képek nélkül egyáltalán nem lehetséges spirituális megvalósítás, a Valóság megkülönböztethetetlen egysége csak a megnyilvánulásán keresztül tapasztalható, a teremtés sokféleségében.

Ahogy Ayn al-Qozat magyarázza: a Sátán egy küszöb őre, egy szűk ajtónyílás, világok közti űr, egy homályos, határon lévő sehol-sincs-hely, az imagináció földje. [13] Nyugaton csak William Blake ismerte fel az Ördögöt imaginációként; a szúfizmusban ez az azonosság legalább tíz évszázada világos. A Sátánt védő szúfik nem oltalmazták vagy mentegették a gonoszt, inkább egy titkot meséltek el: a „rossznak” csak egy viszonylagos léte van és ez is „inkább emberi”.

Ez a mindannyiunkban jelenlévő „shaitan” az, akit „át kell térítenünk az iszlámra”, ahogy a Próféta mondta. De a konkrét módszer, ami által véghez visszük ezt az ön-alkímiát, ugyanazon erő uralma alatt áll: az imagináció hatalma alatt, amelyet a Fekete Fény kétértelmű holdsugarai gyújtottak meg, vagyis maga Iblis.

Fordította: Sıfır

Forrás: Peter Lamborn Wilson: Iblis, the Black Light. Satanism In Islam. In Sacred Drift: Essays on the Margins of Islam. San Francisco, 1993, City Lights Books, 83–94. o.

(A cikkben az arab kifejezések tudományos átírásait olvashatjuk, leszámítva al-Halládzs nevét és a jezidi kifejezést.)

1. RÉSZ

2. RÉSZ

JEGYZETEK

[11] A következő anyag John Guest lelkiismeretes és megragadó tanulmányából (The Yezidis. London és New York, 1987, KPI) való. Gazdag történeti utalásokban és adatokban, de gyenge a szúfizmus és a metafizika terén.

[12] Valószínűnek látszik, hogy az Ahl-i Haqq Shaitan-parastiyyan valahogy „kapcsolatban” kell, hogy legyen a jezidikkel, át az iraki kurdisztáni határon. Néhány tudós (mint C. Glasse a The Concise Encyclopedia of Islam című műben [1989, Harper és Row]) bizonygatott egy ilyen relációt, de aktuális bizonyítékot erre vonatkozóan nem ismerek.

[13] Lásd Henry Corbin: Creative Imagination in the Sufism of Ibn ’Arabi, (Princeton, 1969, Princeton University Press. Fordította: R. Manheim).

Szólj hozzá!
2019. október 02. 20:20 - TheMagician

IBLIS, a fekete fény: Az iszlám „sátánizmusa” (2. rész)

A Sátán három védelmezője

islamic-mystic-and-martyr-al-hallaj-william-hart-mcnichols.jpg

Tökéletes monoteisták: A Sátán három védelmezője

A három leghíresebb szúfi közül, akik védték Iblis-t, kettőt ki is végeztek eretnekség vádjával. Még ma is széles körben méltatják őket azok körében, akik a szúfizmust tekintik az igazi iszlámnak: egy elvakult, puritán reakció mártírjainak tartják őket.

Az első és legjobban ismert Husajn ibn Manszúr al-Halládzs volt, akit 922-ben végezték ki Bagdadban. The Tawasin [7] című könyvében ezt a történetet meséli el:

Sayedina Musa (Mózes) Iblis-szel találkozott a Sínai hegy lejtőjén és e szavakat intézte hozzá: „Ó Iblis, mi tartott vissza a leborulástól?” Ő ezt válaszolta: „A Szeretett Egyedülinek tett kijelentésem tartott vissza, mivel ha megalázkodtam volna, olyanná lettem volna mint te, mert egyszer szólíttattál fel, hogy »nézd a hegyet« és te nézted. Ami engem illet, ezerszer szólíttattam fel, hogy boruljak le Ádám előtt, de nem alázkodtam meg, mert megmaradtam Kijelentésem Szándékánál.”

Mózes azt felelte: „Megszegtél egy parancsot?” Iblis azt válaszolta: „Egy próba volt. Nem parancs.”

Mózes ezt kérdezte: „Bűntelenül? De az arcod elváltozott.” Iblis így felelt: „Ó Mózes, ez csupán a látszat kétértelműsége, azonban a spirituális állapot nem támaszkodik erre és nem változik. A tudás igaz marad, éppúgy, mint kezdetben, és nem változik még akkor sem, ha az individuum igen.”

Mózes ezt kérdezte: „Emlékszel Reá most?” Iblis: „Ó, Mózes, a tiszta elmének nincs szüksége emlékre – általa emlékeznek meg énrólam és Őróla is. Az Ő emlékezete az enyém és az én emlékezetem az Övé. Amikor magunkra emlékezünk, hogyan lennénk mi ketten mások, mint egyek? A szolgálatom most tisztább, az időm kellemesebben telik, az emlékezetem dicsőségesebb, mert a mennyekben jó szerencsémért szolgáltam, most viszont Önmagáért szolgálom Őt.”

iblis-03.jpg

Iblis egy ábrázolása

Halládzs felmenti Iblist Isten előtti büszkesége miatt, mondván:

Egyetlen közös pillantás is elég lenne arra, hogy büszkévé és gőgössé tegyen, de én ismertelek téged a Végtelen Idő előttről. „Jobb vagyok nála”, mert régebb óta szolgáltalak. A lények két fajtája közt nincs olyan, aki jobban ismerne Téged, mint én! A Te szándékod bennem volt, az én szándékom pedig Benned, és mindkettő megelőzte Ádámot.

Al-Haládzs azt mondta: „Sokféle teória létezik Azazel (a bukása előtti Iblis) spirituális helyzetéről. Az egyik szerint megbízták egy küldetéssel a mennyben és egy másikkal a földön. A mennyben az angyaloknak szónokolt, megmutatván nekik, miként munkálkodjanak megfelelően, az embereknek és dzsinneknek pedig úgy szónokolt, hogy megmutatta a bűnös cselekedeteket.”

„Mert vannak olyanok, akik valamit csak annak ellentéte által képesek felismerni, ahogy a finom fehér selyemnél, amit csak akkor lehet összefonni, ha mögötte fekete szövet van. Így az Angyal mutathat jó cselekedeteket és mondhatja szimbolikusan: »Ha ezeket teszitek, jutalmat kaptok.« Ám aki nem ismerte korábban a rosszat, képtelen felismerni a jót.”

Halládzs itt a komplementaritás alapelvét vagy a coincidentia oppositorumot [az ellentétek egybeesése (a ford.)] magyarázza; mint a jin–jang korongon, ahol fekete és fehér összeölelkeznek, egy-egy szikrányit úgy tartalmaznak egymásból, hogy azt magukba zárják. Egy rátekintésben Isten minden és Iblis semmi; mégsem lehet felismerni Istent a Szeretettként szerető nélkül, sőt még egy elválasztottságra ítéltetett tragikus szerető nélkül sem. A tragédia maga a Sátán büszkesége.

Halládzs még messzebbre ment. Azt állította, hogy Iblis és a Fáraó (a leggonoszabb embernek tartották, mert isteni rangra formált jogot) a spirituális önzetlenség tökéletes bajnokai. „A társam Iblis, a tanítóm a Fáraó. Iblist tűzzel fenyegették, és nem vonta vissza állítását. A Fáraó belefulladt a Vörös-tengerbe anélkül, hogy visszavonta volna állítását, vagy elfogadott volna egy közbenjárót.” Maga Halládzs is tett egy botrányos kijelentést: „Ha nem ismeritek őt, ismerjétek fel jeleit. Én vagyok a jele (tajalli), én vagyok az Igazság! Ez azért van, mert nem hagytam abba megvalósítani az Igazságot!” És mint Iblis és a Fáraó, Halládzs tartotta magát állításához és büszkeségéhez, bár keresztre feszítették és megcsonkították érte.

mansur_al-jallaj.jpg

A megfeszített al-Halládzs

A Sátánt védelmező második sejk, Ahmad al-Ghazzali, elkerülte a kivégzést (a megvetettséget nem) misztikus nyelvezetének tömörsége és befolyásos testvérének, a híresen kifogástalan ortodox szúfi, Imam al-Ghazzali-nak közbenjárása révén. Ahmad al-Ghazzali számtalan pontban visszhangozta Halládzsot, azt mondva például: „aki nem tanult az isteni Egységhez való odaadást Iblistől, nem hívő,” és „Bár a Sátán átkozott volt és megalázott, mégis a hívek eszményképe az önfeláldozást illetően.” [8]

Ahmad Ghazzali avatta be és tanította a sorban következő harmadik, a legkevésbé ismert, de talán a legbrilliánsabb sejkünket, Ayn al-Qozat Hamadani-t. Bagdadban börtönözték be és a szülővárosában Hamadan-ban (Észak-Nyugat Iránban) végezték ki 1131-ben, 33. életévében. [9]  Ayn al-Qozat említi:

Tedd félre a „féltékeny szeretetet”, ó kedves barátom! Nem tudod, hogy eme megdühödött szeretőt, akit „Iblisnek” nevezel e világon, hogyan nevezték az isteni szférában? Ha ismernéd nevét, hitetlennek tartanád magad a nevén szólítván őt. Vigyázz mit hallasz! Az az őrült szerette Istent. Tudod-e miből állt a szerető kedvesség próbatétele? Egyrészről a harag és a nyomorúság, másrészről a vád és a megaláztatás próbatételéből, és ő elfogadta. Akkor e próbák bebizonyították, hogy szeretete igaz. Fogalmad sincs róla, miről beszélek! A szeretetben kell, hogy legyen visszautasítás és elfogadás is, így a szerető éretté válhat a Szeretett kegyelme és haragja által, ha nem, éretlen marad és eredménytelen.

Nem mindenki tud a mélyére hatolni annak, hogy Iblis és Mohamed egyként igényt tartanak arra, hogy az ösvényen vezessék az embert. Iblis az Istentől elvezető úton terel, amíg Mohamed az Isten felé vezető úton. Isten a mennyek kapuja őrzőjének jelölte ki Iblist, mondván neki: „Kedvesem, féltékeny szereteteddel, melyet irántam táplálsz, ne engedj idegeneket közeledni felém.”

Ayn al-Qozat utal arra, hogy a megkülönböztető szeretet, bizonyos rátekintésben, fölötte áll az egyesítő szeretnek, mert az első egy dinamikus állapot, az utóbbi viszont statikus. Iblis nem csak az Elkülönültek eszményképe, ő is hozza létre ezen állapotot az emberi hívekben – és bár néhányan ezt „rosszként” élik át, a szúfi tudja, hogy ez szükséges, sőt jó.

Az iszlám hitvallás szerint: „Nincs Isten (la ilaha) Istenen kívül (illa'Llah).” Ayn al-Qozat magyarázata szerint a gyarló ember soha nem jut túl a puszta tagadáson, a la-n (a nemen), más szóval sosem nyer bebocsátást az illa'Llah benső szentélyébe. E benső királyság őrzője vagy kincstárnoka nem más, mint Iblis. Ayn al-Qozat Iblis kincstárnokságát két erőteljes képpel szimbolizálva adja sajátos hozzájárulását az iszlámban fellelhető sátán-megközelítésekhez: a fekete fényen és a Szeretett sötét hajfonatán keresztül.

A „fekete fény” újfent utal az ellentétek egybeesésére (coincidentia oppositorum), amely igencsak rokon a nyugati misztikusok és alkimisták „éjféli nap” kifejezésével. A „hajfonatok” pedig, melyek néha elrejtik, máskor felfedik a Szeretett arcát a hindu Májára, a világ szépségére utalnak. Májá egyaránt képes átkozott illúzióval vagy áldó kegyelemmel szolgálni az embernek, emellett feledésre csábít, de éppúgy emlékezésre is. Ayn al-Qozat szerint:

Tudod-e mit jelent a Szeretett „orcája” és „szeplője”? Nem magyarázták el neked a Trón feletti fekete fényt? Ez Iblis fénye, mely hasonló Isten hajfonatához; az Isteni Fénnyel összehasonlítva ez sötétség, de ugyanúgy fény is.

Nem kérdés, hogy aki (ahogy Iblis) látta a Szeretett „hajtincsét, szeplőjét, hajfonatát és szemöldökét”, az, mint Halládzs, ki fogja jelenteni: „Én vagyok Isten.”

Az emberek csak Iblis nevéről hallottak és nem tudják, akkora büszkeséggel bírt a szeretetben, hogy nem ismert el senki mást. Tudod miért ily büszke? Mert Iblis fénye (hajfonatok) közel vannak az orcához és a szeplőkhöz (Mohamed fénye). Lehet-e az arc és a szeplő valaha is teljes a hajfonatok, szemöldök és szőr nélkül? Istenemre, nem lehetnek!

Ha nem hiszel ebben, halld Isten szavát: „Istennek legyen hála, aki megteremtette a mennyet, a földet, létrehozta a sötétséget s a fényt.” (VI:1) Hogyan lehet a fekete teljes fehér nélkül és miként a fehér fekete nélkül? Nem lehet. Az Isteni Bölcsesség így rendelte el. [10]

Fordította: Sıfır

Forrás: Peter Lamborn Wilson: Iblis, the Black Light. Satanism In Islam. In Sacred Drift: Essays on the Margins of Islam. San Francisco, 1993, City Lights Books, 83–94. o.

1. RÉSZ

3. RÉSZ

JEGYZETEK

[7] The Tawasin of Mansur al-Hallaj. Berkeley és London, 1974, Diwan Press. Ford: Aisha at-Tarjumana.

[8] Az ördöggel foglalkozó szúfi anyagok bámulatos gyűjteménye található a kortárs perzsa szúfi mester, Dr. Javad Nurbakhsh szellemes címmel bíró könyvében: The Great Satan “Eblis”. London, Khaniqah-i Nimatullahi. Lásd még: Ahmad Ghazzali: Sawanih: Inspirations from the World of Pure Spirits. London: KPI, 1986. Ford: N. Pourjavady. Ez egy roppant hatásos mű a perzsa „Szeretet Iskolájától.”

[9] Lásd: A Sufi Martyr-t, Hamadani börtönben írt védőbeszédét, A. J. Arberry fordításában (London, 1969, Allen & Unwin), amely tartalmaz pár „sátánista” függeléket más művekből. Lásd még Nurbakhsh átfogó válogatását (i. m.), ezeken kívül lásd még a Satan's Tragedy and Redemption: Iblis in Sufi Psychology Peter J. Awn-tól (Leiden, 1982, E. J. Brill), főként a szúfi szerzőktől származó számos idézet miatt. N. Pourjavady és nálam található pár négysoros vers Hamadani kiváló alkotásai közül a Drunken Universe: An Anthology of Persian Sufi Poetry című kötetünkben (Grand Rapids, Mich. 1987, Phanes Press); ahogy tudom, ennél több nem található angol nyelven.

[10] Hamadani, i. m.

Szólj hozzá!
2019. szeptember 30. 16:24 - TheMagician

IBLIS, a fekete fény: Az iszlám „sátánizmusa” (1. rész)

melek-taus.jpg

Nem kívánunk minden áron a Sátán védelmére kelni, hiszen megvan annak a szemléletnek is az érvénye, amikor a Sátánt valami legvégső rossznak, minden jó ellenségének tekintjük. Ezzel szemben, vagy talán inkább ezen túl, létezik egy másfajta szemlélet. E fordítás és bevezető ennek megismeréséhez kíván hozzájárulni, fenntartva mégis azt a lehetőséget, hogy eme kétfajta szemlélet és hozzáállás gyakorolható párhuzamosan is.

A negatív élmények ugyanúgy Isten kegyelméből mennek végbe, mint a pozitívak, csak ekkor nem egyértelmű a kegyelem jelenléte, mert hiányoznak az elviekben hozzátartozó feltételek. Béke, nyugalom, harmónia, „minden-tanítás”, „minden-a-Rend-szerint-van”, egységélmény. Senkit sem hagy magára, és lehetetlen, hogy valaki Tőle végleg elszakadjon, ez még akkor is így van, ha látszólag egy negatív tapasztalatot élünk át. Sokszor megesik, hogy korunk emberének a pozitív kimozdítás, elmozdítás, megfordítás eléréséhez előzetesen negatív behatásra van szüksége.

Horváth Róbert mondta egy előadásán:

„Odáig elmenően különbözőek a szimbólumok, hogy vannak negatív szimbólumok is. Ezek szintén rendelkezhetnek bizonyos spirituális hatékonysággal. Az ördög egy szimbólum. Azt megelőzően, hogy vaskos, objektív, netalán történeti realitás lenne, szimbólum. A valóság vaskosságát transzformáló, átalakító és megszüntető erő (…)  bizonyos fokig az úgynevezett negatív szimbólumok esetében is fennáll. (…) A negatív szimbólumoknak is van spirituális hatékonysága – ha tudatos szimbolikus látásmód áll a hátterükben –, de nem hasonlíthatók például a kereszt vagy az AUM szellemi hatékonyságához.”

Azt is feltehetjük, ha a „túloldalon” nehéz megmaradni, ott kimunkált erőkre és képességekre van szükség, akkor az odavezető utat az Úr azért teszi nehézzé, hogy ezen erők felgyűljenek, a képességek kimunkáltassanak. Egy másik példán keresztül tekinthetjük Istent a nagy Ácsmesternek és magunkat a megmunkálandó fának. Amikor a mester nekilát egy nagy darab fát megfaragni, először a legdurvább eszközeit használja, a szakmában is úgy mondják: nagyol. Méretes szilánkokat szakít ki hatalmas vésőjével, nagyokat verve rá kalapácsával. Ez a felébredni készülő ember állapota, és az eszköz, a pöröly Isten kezében: Iblis, a Sátán. Szimbolikus történetünk emberét nagy csapások érik azért, hogy ne érezze olyan jól magát saját poklában. Az Úr nem bánik vele kesztyűskézzel, őérette. Később egyre finomabb eszközökhöz nyúl, s a „nagy mű” befejeztéhez közel már szinte simogat finomszemcsés angyali csiszolójával.

Peter Lamborn Wilson cikkét három részben közöljük. Alább az első rész olvasható. (A ford.)

iblis-05.jpg

Pávaangyal (Melek Tausz), a jezidi nevű muszlim szekta némelyek szerint Luciferrel azonos istene

Teheránban él egy perzsa barátom, avantgarde drámaíró, az Ahl-i Haqq szekta (magyarul Az Igazság vagy Isten népe) tagja (a „haqq” egy isteni név), aki elutazott a sátánimádók völgyébe a hetvenes évek közepén. E kurd szektára az extrém síizmus, szúfizmus, iráni gnoszticizmus és a helyi sámánizmus volt hatással. Az Ahl-i Haqq alcsoportokból jön létre, követői legnagyobb részt írástudatlan parasztok. Távoli völgyeikben szent könyv nélkül alakították ki az Ahl-i Haqq mitológiájának és tanításainak szélsőségesen eltérő verzióit. Ezek közül az egyik alcsoport a Sátánt tiszteli. Szinte semmilyen írásos dokumentumot nem ismerek a Shaitan-parastiyyan-ról, avagy Sátánimádókról [1] és ez általánosságban az Ahl-i Haqq-ra is igaz. [2] Titkaik ismeretlenek a kívülállók előtt.

A teheráni Ahl-i Haqq-ot egy kurd pir vezette, Ustad Nur Ali Elahi, nagy zenész és tanító. [3] Néhány régimódi tag renegátnak tartotta őt, mert titkokat fedett fel kívülállók előtt, nem csak kurdok számára, sőt, könyvekben is közölte azokat. Amikor egy barátom a sátánimádókról kérdezte, Elahi, bár finoman, de így utasította vissza: „Ne a Sátán miatt aggódj, hanem inkább a shay-ye tan (szó szerint „a test dolga”, érzéki lélek, elkülönült ego) miatt. A barátom nem vette tudomásul e kétségtelenül hasznos tanácsot, és Land Rover-ében testvérével együtt Kurdisztán felé indult.

Aki nem járt még ott, nem tudhatja, milyen elhagyatott tájak találhatók Ázsiában; még egy helikopter sem képes behatolni e fűrészfogú csúcsok és vészjósló hegyszorosok közé. Ahogy közeledtek céljukhoz, egyre többet tudtak meg a sátánimádókról, de jót aligha: orgyilkosok, banditák, akik disznóhúson és boron élnek, a „lámpából kifúvást” (válogatás nélkül végrehajtott rituális orgiák a sötétben) gyakorolják…

Végül odaértek, és kis karavánjuk körülbelül egy tucat fürtös hajú, tradicionális kurd öltözéket hordó törzstaggal találkozott: buggyos nadrágokat, turbánokat, fegyvereket viseltek. Ádáz és mogorva arccal ekképp üdvözölték a testvéreket: „Ya! Zat-i Shaitan!” – „Üdv, ó, Sátán lényege!”

Az első pillanat rémületéhez viszonyítva az út további részén lassan helyreállt a rend. A falubeliek – elmondásuk alapján – rég felhagytak a fosztogatással, és alapvetően nyoma sem volt éjszakai fajtalankodásnak. Nyomorult szegénységükben egy malachoz vagy egy kancsó borhoz még csak hasonló különlegességgel sem rendelkeztek. Ami a vallásukat illeti, arról látszólag a falubeliek semmit sem tudtak; talán védték titkaikat a kívülállóktól, esetleg valóban majd mindent elfelejtettek.

Számottevő ismeret veszhet el az olyan írástudatlan társadalmakban, melyeket a titoktartás és külvilágtól való elszigeteltség jellemez; a vezetők meghalhatnak bizonyos részletek továbbadása nélkül, és egész falvak tűnhetnek el, szóródhatnak szét aszály vagy betegségek következtében. Kétségtelen, hogy az ördögimádók többet tudtak annál, mint amennyit a barátomnak mondtak, de végtére is nem tűntek baljósabbnak egyik hegyi kurd csoportnál sem. Általánosságban nemes szívű és vendégszerető emberek, ha nem folytatnak épp családi viszályokat, vérbosszút vagy gerilla hadviselést.

Tulajdonképpen mi a „Sátán lényege”? Egy Ustad Elahi tanításainak szentelt könyvben azt írják, [4] hogy a Sátán megkötözve, hatalom nélkül tengődik, csak egy bukott angyal. Ezen felül „az embertől elválasztva nem létezik gonosz a természetben, az „ördög” egyszerűen az, ahogy a zsarnoki én megnyilvánítja magát bennünk. A Sátán története régen véget ért; ez csak Istenre és rá tartozik.

Más szóval, a kísértés és bukás koráni verziója (nagyon hasonló a Teremtéshez) szó szerint igaz, de mellékes. A Sátán, akiben a hívők imáik révén menedéket vesznek, valójában a saját spirituális tökéletlenségük kivetítése. Fölösleges mondani, hogy ez nem az ortodox iszlám, vagy a szúfik többségének véleménye. Ez egy nagyon bonyolult teológiai problémára adott érdekes megoldási kísérlet. Egy olyan vallás esetében, amely a metafizikai azonosságon, a Valóság egységén (tawhid) alapul, hogyan lehet megmagyarázni a gonoszt?

adam_and_the_angels_watched_by_iblis-01.jpg

Az angyalok leborulnak Ádám előtt, Iblis viszont nem tesz így

Az ellenség

Az ószövetségi judaizmus nem ismeri a gonosz különálló princípiumát. Jób könyvében a Sátán – többnyire az Ellenség, kevély és gonosz, de nagyon is része Jehova kozmoszának, és a hatalma alatt áll – majdhogynem az istenség egy aspektusa.

A gnoszticizmusra adott reakcióképp (mely azt állítja, hogy Jehova maga a „gonosz”) a kereszténység Isten jóságát olyannyira hangsúlyozza, hogy a Sátán idővel egyre inkább elkülönült és szubsztanciális létezést ölt magára. A keresztény teológiában (vagy „teodiceában”, [*] hogy pontosak legyünk) a gonosz bizonyos értelemben illúzió marad, vagy legalábbis másodlagos; de a keresztény gyakorlatban az ördög „a világ urává” válik, egy igazi hatalommá, egyfajta princípiummá. A keresztény kultúrkörben emiatt a sátánizmus a jó ellentétének, azaz a rossznak való odaadásként bukkan fel. Az a fajta intellektuális és rituális gonoszság, amit Huysmans a La Bas-ban vagy LaVey A Sátán Bibliája című művében ábrázolt, nem merülhetne fel a judaizmusban, ahogy az iszlám kultúrában sem tipikus. [5]

Allah-ot 99 névvel jellemzik, köztük a Zsarnokkal és a Fortélyossal. Némely, a kereszténység által a gonoszhoz társított minőség a Koránban isteni rangra emelkedett, mint Isten aspektusainak fenséges, vagy „rettenetes” attribútumai. Ebben a kontextusban a Sátán nem törekedhet egy elkülönült vagy szubsztanciális autonómiára, hatalma képtelen Allahéval szembehelyezkedni, ehelyett abból származik és kiegészíti azt. Az Iszlám az „eredendő bűnt” nem, egyedül a Valódiról való megfeledkezést fogadja el; hasonlóképpen, a kozmosz–természet nem tekinthető „rossznak” önmagában, lévén a Valóság visszatükröződése vagy kifejeződése. Éppen azért, mert a kozmosz–természet az isteni minden-lehetőség visszatükröződése, magába kell, hogy foglalja a tagadás és illúzió „rettenetes” lehetőségeit, Iblis (a Sátán) létét is. [6]

A Koránban és az elfogadott hagyományokban (hadísz) a Sátánról azt mondják, tűz hozta létre, mint a dzsinnt, és nem fény, ahogy az angyalokat. Mindemellett ő Azazel is, a megnyilvánulatlan létbirodalom angyalainak szónoka, aki dicsőségben foglal helyet a Trón alatt. Amikor Isten megformálta Ádámot, és parancsba adta az angyaloknak, hogy hajoljanak meg előtte (mivel csak az ember tökéletesen mikrokozmikus), egyedül Azazel utasította vissza. A tűz (pszichikus dimenzió) agyagot (anyagi dimenziót) meghaladó, büszke fensőbbségét képviselte. Ezért Isten megátkozta, Azazelből Iblis lett, a folyamat további része pedig hasonló a Teremtés könyvében találhatókhoz.

Adott az isteni egység és mindenhatóság, ennek révén könnyen meg lehet sejteni e történet rejtett hátterét. Isten valamiképp akarta, hogy Iblis Sátánná váljon, ahogy Ádám és Éva bűnbeesését is azért, hogy a teremtés és az összes Név megnyilvánulásának egész drámája a megváltásban végződjön. A Sátánnak és Ádámnak külön-külön „szabad akarata” volt, mégis minden meg volt írva, elrendeltetett, előre tudott volt. Világos, hogy titok rejtőzik az írott szöveg hátterében (az ortodox tanítás szerint a Korán az értelmezések legalább hét szintjét teszi lehetővé). E titok megfejtése a szövegmagyarázat ezoterikus tudománya és a szúfizmus révén lehetséges.

Fordította: Sıfır

Forrás: Peter Lamborn Wilson: Iblis, the Black Light. Satanism In Islam. In Sacred Drift: Essays on the Margins of Islam. San Francisco, 1993, City Lights Books, 83–94. o.

2. RÉSZ

3. RÉSZ

JEGYZETEK

[1] Angolul semmit. Egy másik barátom, Martin van Bruinesse marxista néprajztudós „romantikus lázadók” után kutatva ugyancsak meglátogatta a Shaitan-parastiyyan-t, és holland nyelven írt is valamit róluk (a cikk végleges verzióját keresd az Index Islamicus-ban, ez igencsak informatív és talán angolul is elérhető lesz). Én is említettem már őket népművészeti szempontból a Scandal: Essays In Islamic Heresy című könyvemben (Brooklyn, N.Y. 1988, Autonomedia).

[2] Lásd V. Ivanov: Truth-worshippers of Kurdestan: Ahl-i Haqq Texts. Bombay, Ismaili Text Society. Adatközlőim szerint e munka jóformán használhatatlan a szektára vonatkozóan. V. Minorsky cikke, az Ahl-i Haqq bár rövid, mégis figyelemre méltóan informatív, és meg is jelent Az Iszlám enciklopédiája régebbi sorozatában.

[3] Az egyik Ustad Nur Ali Elahi-val történt eszmecserét lásd a Scandal: Essays In Islamic Heresy című munkámban (Brooklyn, NY. 1988, Autonomedia).

[4] Dr. Bahram Elahi (Ustad Nur Ali Elahi fia): The Path of Perfection. Jean During francia fordítását James Morris ültette át angolra (London, 1987, Rider Books). A 28. oldalon Elahi egy olyan megjegyzést tesz, ami talán a Shaitan-parastiyyan-ra vonatkozik: „Bizonyos félrevezetett elmék odáig merészkednek, hogy azt állítják, »Mivel Isten jó és kegyelmes, nem szükséges foglalkoznunk vele: de merthogy minden szenvedésünk az ördögtől és a rossz istenétől jön, inkább azzal kéne foglalatoskodnunk, hogy az ő jóindulatát nyerjük el.« Így az ördög imadatánál kötöttek ki.”

[*] Isten létezését bizonyítani kívánó filozófiai érvelések, melyek egyik központi kérdése, hogyan létezhet Isten és a gonosz egyszerre a világban, és mi ennek az oka.

[5] Nem akarjuk ezzel azt mondani, hogy nem léteznek gonosz zsidók vagy muszlimok, sem pedig azt, hogy ezen kultúrák mentesek volnának a „fekete mágiától”, de egyik sem adott életet szervezett sátáni gonosznak. A Shaitan-parastiyyan kivételével, a Sátán kultusza az iszlámban (ahogy majd látni fogjuk a jezidik és bizonyos szúfik esetében) az ördögöt titkos jónak tekinti.

[6] „A Sátán egy cím, jelentése „az Ellenség”; a neve Iblis, ami a görög diabolos-ból ered.

Szólj hozzá!
Az isteni mágia útja