A mai ember általános önátélése állandó elvágottságon alapul. Saját személye és a külvilág elvágottságán.

A mai ember így éli meg magát: vagyok én, itt belül, és ezzel szemben van a világ, odakint.

Ez az elvágottság, kettősség, szembenállás voltaképpen degeneráció. A külső és a benső eme kiélezett ellentéte a felfokozott elidegenedés jele – a környezetedtől éppúgy, mint valódi önmagadtól. A természet elfogulatlan, letisztult, meditatív szemlélése ezt a kettősséget kisebb-nagyobb hatásfokkal meg tudja lazítani. Ezekben a megtapasztalásokban, a külső és a benső valóság eredendő egységének megpillantásakor nemcsak a környezeteddel való harmonikus kapcsolat magasabb fokát, hanem önmagad lényegibb, valódibb, beteljesedettebb állapotát is realizálhatod. E kettősség felszámolására számos módszer áll rendelkezésre. Ez alkalommal egy egészen speciális megközelítést szeretnék veled ismertetni. Egy a kettősségbe túlzottan beleragadt elmék számára talán egyenesen érthetetlen módszert. Az álombéli szemlélődés módszerét.

A tudatökológia művelője a természetre tudati valóságként tekint. Olyasmiként, ami mind végső eredetét, mind alapvető minőségét tekintve tudati. Ekképp a természet, a körülötted kirajzolódó, kezdetben külsőként megragadott táj ugyanazzal a lényegiséggel bír, mint például az a mentális kép, amit a fejedben elképzelsz. Mindebből nem nehéz eljutni arra a következtetésre, hogy

tudatökológiai alapon egy ébrenléti táj és egy álombéli táj közt végső soron nincs különbség.

Miért fontos ez? Azért, mert ennek tudatában álombéli élményeidet is felhasználhatod arra, hogy a természettel kapcsolatos szemlélődő tevékenységedet kiterjeszd és elmélyítsd.

Előbb azt mondtam, nincs különbség a kettő közt. Ez igaz is, és nem is. Igaz, mert az ébrenlét és az álom is tudati természetű, ugyanakkor nem igaz, mert utóbbi során a kellően tudatos és éber szemlélődő a külső és a benső egységének egy hatványozottan magasabb fokát képes elsajátítani. Az álombéli szemlélődés képességének birtokosaként nagy előrelépést tehetsz a kettősség felszámolására irányuló törekvésben, mivel olyan lehetőségek nyílnak meg előtted, ami az ébrenléti állapotban közönségesen nem adatik meg. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ilyesfajta élmények elérésére kizárólag az álomban érdemes törekedni, vagy hogy ezek az élmények csak itt lennének megvalósíthatók. Épp ellenkezőleg,

az álombéli nemkettős tapasztalatok hozzásegíthetnek az ébrenléti szemlélődés tudatosabb megéléséhez.

Az álom állapotában az álmodott jelenségekkel sokkal szorosabb egységet élhetsz meg, mint amilyen viszonyban állsz a világgal a közönségesen megélt ébrenlétben. Ez valahol magától értetődő. Hiszen, ha elméletben nem is, téves berögződéseidből fakadóan a gyakorlatban sokkal könnyebben fogadod el, hogy az álombéli jelenségek tudatod termékei, mint az ébrenléti jelenségek esetében. Ez az előnye az álomnak az ébrenléthez képest. Hátránya viszont, hogy alap esetben ez nem párosul megfelelő éberséggel, és ha az éberséget sikeresen fel is ébresztetted, nehéz ezt az állapotot az álomban stabilan fenntartani, mert a megfelelő összpontosítás hiánya miatt az álom struktúrája ilyenkor könnyebben összeomolhat. Nehéz tehát a művelet, de nem lehetetlen.

Az álombéli éberség kétféleképpen szokott bekövetkezni. Az egyik álmodás közben, spontán módon történik. Szerencsés együttállás esetén a különféle álombéli események kavalkádjában – például egy nagyon ellentmondásos, ébrenlétben nem szokványos eseményre felfigyelve – egyszer csak ráébredsz, hogy álmodsz.

Felismered, hogy ez nem a közönségesen megszokott valóság, így bármit megtehetsz benne.

Ilyenkor leggyakrabban az történik, hogy megpróbálod felfedezni a lehetőségeidet. Repülsz, átmész a falakon, ismeretlen tájakon barangolsz, bölcseket, különleges személyeket keresel fel, és általánosságban kiéled azon vágyaidat, amiket ébrenléted során nem tudsz megvalósítani. A tudatosság megfelelő foka esetén azonban már ebben a verzióban is lehetőség van az álombéli szemlélődésre, ahol nem a tetteken van a hangsúly, hanem a tudat mélyebb, valódibb természetének megismerésén. Ugyanakkor spontaneitása, kiszámíthatatlansága miatt nehezebb a rendszeres gyakorlás részévé tenni.

A másik eset ennél speciálisabb, és első hallásra egészen lehetetlennek hangzik. Itt arról van szó, hogy az éberséget megpróbálod az álomba lépés folyamata során megszakítatlanul fenntartani. Ez azt jelenti, hogy elalváskor egy pillanatra sem leszel öntudatlan. Végigköveted, ahogy szépen lassan feloldódik a külvilág tapasztalata, majd átveszi a helyét egy újfajta valóság. A folyamatot nem szabad erőltetned, de akarnod kell. Ha túlságosan koncentrálsz arra, hogy öntudatodat megőrizve lépj át az álomba, nem fogsz tudni eléggé elkényelmesedni és ellazulni ahhoz, hogy elaludj. Ha viszont nem munkálod ki magadban az éber álmodás akarását, nem lesz meg benned a hajlandóság, hogy tudatodnál maradj.

Ahhoz, hogy ez működni tudjon, a kettő közti középút megtalálására és sok gyakorlásra van szükség.

A legalkalmasabb időszak ennek megélésére hajnalban van, az éjszakai alvást gyakran megtörő ébredés utáni visszafekvéskor. Ilyenkor kellően álmos vagy ahhoz, hogy hamar visszazuhanj az álomba, ugyanakkor vagy annyira éber, hogy be tudj csempészni egy csipetnyi tudatosságot az elalvás folyamatába.

Az átlépés során örvénylést tapasztalsz. Olyasfajta dolgokat élsz meg, mintha szédülnél vagy forognál, vagy mintha kitekerednének a végtagjaid, vagy mintha leesnél az ágyadról. Egyfajta pörgő-forgó, emelkedő-zuhanó élményt élsz meg, ami azzal a tapasztalattal párosul, mintha kilépnél a testedből, mintha a tudatod elhagyná a fizikai testet, és elindulna egy álombéli kirándulásra.

Egy rendkívüli élményben részesülhetsz ilyenkor. Olyasvalamiben, amit leginkább Ramana Maharsi egyik gyakran visszatérő tanításával tudnék visszaadni.

A dnyánít, az abszolút felébredés birtokosát ő úgy jellemzi, mint akiben egyszerre van jelen az ébrenlét tudatossága és az alvás nyugalma. A szóban forgó megtapasztalásban pontosan ebben az állapotban találod magad.

Felfokozott éberségben és felfokozott elnyugodottságban. Mivel ezt a két állapotot – az ébrenlét tudatosságát és a mélyalvás békéjét – közönségesen csak egymástól elkülönülten tudod megélni, ezek együttes jelenlétének tényét eleinte el sem fogod tudni hinni. Az éber állapotot egy általános nyugtalanság, zaklatottság, kizökkentség jellemzi. A teendők, elvégzendő feladatok, gondok, beszüremkedő érzések és gondolatok terhe miatt a rád törő különféle erők és hatások folyamatos nyomása alatt állsz, ezért ébrenlétedet – még a viszonylag nyugodtabb pillanataidban is – egy általános kielégületlenség, leterheltség jellemzi. A mélyalvásban ezzel szemben ott a béke és a boldogság, a mindennapi zaklatottságtól való tökéletes eloldottság, viszont ebben nem vagy képes tudatosan jelen lenni.

Az álombéli éber szemlélődés során azonban ez a kettő egyszerre jelen van. Gondolj csak bele. Éber vagy, tudatosságod olyan, mint a delelő nap vagy a szamuráj kardjának éle, de ez egyúttal az alvás kipihentségével, feltöltő, regeneráló, átölelő, zavartalan békéjével párosul. És fordítva, alszol, mélyen, boldogan és békével alszol, de úgy, hogy tudatosságodnak, mindent bevilágító, kicsattanó, élénk éberségednek köszönhetően e mézédes béke minden cseppjét kiélvezed.

Éber vagy, de a hiány, a kielégületlenség és a beteljesületlenség érzése nélkül. Alszol, de a tompaság, a tudatlanság és az önelveszítés érzése nélkül.

Az öntudat aktív jelenléte kapcsán az az általános tapasztalatod, hogy fáradsággal jár. A nap során, folyamatosan az ébrenléti állapotban tartózkodva egyre jobban elveszíted az erőd és az energiád. Az alvással kapcsolatban pedig az a meggyőződésed, hogy ilyenkor az öntudatodnak automatikusan ki kell hunynia. De nem itt. Rájössz, hogy ennek nem kell szükségképp így lennie. A gondolat, hogy a kettő kizárja egymást, nem több puszta hiedelemnél. A pihenés nem az öntudat kioltódásának köszönhetően következik be, a tudatos, éber jelenlét tapasztalata pedig nem jár törvényszerűen együtt az életerő csökkenésével. Ez a kettő, az alvás és az ébrenlét, az alvó ébrenlétben vagy éber alvásban elválaszthatatlan egységként van jelen.

Az álomba átlépve a tested foszlányszerű élménye még egy időre megmarad. Az örvénylést követően fényáradat lepi el a látómeződ.

Homályosan még érzékeled, hogy testi szemeid csukva vannak. És mégis látsz.

Kint éjszaka van, sötét van, és mégis fényben úszik minden. Lehet a szemek nélkül is látni? E tapasztalat azt üzeni, nagyon is. A szem mögött egy másik szem áll. A tudatod szeme. Őbelőle árad ez a fény. Ő maga ez a fény.

Ebből a fényből spontán módon különféle álombéli tájak rajzolódnak ki. Ennek alakításában te magad is részt vehetsz, ha akarsz. Testközelből megfigyelheted, micsoda sebességgel képes formába öltözni egy egyszerű gondolat. Hatalmas hegyek, végtelen óceán, titkos átjárókkal, borostyán által befutott labirintusokkal tarkított ősi, romos épület, túlvilági színekben pompázó naplemente. Az álom nem feltétlenül engedelmeskedik minden gondolatodnak, amikor viszont igen,

bámulatos és azonnali visszaigazolását látod annak az eddig csak közhelyként ismert felfogásnak, miszerint a gondolatoknak teremtőerejük van.

Embereket látsz, akik hozzád beszélnek, és közben ráeszmélsz, hogy amit mondanak, azt te, akár egy színdarab rendezője, már pillanatokkal előtte kigondoltad. Talán így jön létre és zajlik az ébrenléti világ is, a normálisan nem észlelt, tudatalatti gondolataid kisugárzása által?

A különféle tradicionális imaginációs gyakorlatok jelentősége e tapasztalat fényében új értelmet nyer. Mandalákat, istenségeket, isteni birodalmakat tehetsz jelenvalóvá. Aminek felépítésével a szerzetesek az ébrenlétben éveket, évtizedeket vesződnek, az itt csettintésre a legvalósághűbb alakot ölti. Mit jelent ez? Azt, hogy milyen rendkívüli jelentősége van a többnyire szintén csak közhelyként ismert pozitív gondolkozásnak. Az lesz valósággá, amire gondolsz, éspedig azonnal. Ebből messzemenő következtetésekhez vonhatsz le. Ha álomban így van, ébrenlétben is így kell lennie, azzal a különbséggel, hogy a gondolatoknak sokszor több időre van szüksége a kibontakozásához. Jót és jóra kell gondolnod, mégpedig állandó rendszerességgel, hogy ideálissá, istenközelivé alakítsd az életed. Ha az ébrenlét feltételei közt átláthatatlanabb is ez az ok-okozati összefüggés, a gondolat előbb-utóbb utat tör magának a megnyilvánulásba. Jót és jóra kell gondolni, nemcsak a szebb, harmonikusabb élet miatt, hanem azért is, hogy a halál során a pozitív, isteni erők és a nekik megfelelő képi valóság tárulhasson eléd.

A gondolatok által pillanatok alatt realitássá váló pokoli vagy mennyei álomképek láttán ráébredsz, milyen fontos az Istenre centrált tudat és annak folyamatos fenntartása.

Rájössz, hogy mind evilági, mind túlvilági sorsod alakulásában milyen döntő szerepet játszanak a sokszor teljesen jelentéktelennek mutatkozó, következmények nélkülinek tűnő gondolatok. Ismerek olyan beszámolókat, melyek szerint ilyen erős vizualizációra az ébrenlétben is képesek némelyek. Elképzelnek egy gurut, egy istenséget, olyan erősen és részletesen, mintha szinte a saját szemükkel látnák őt. A most tárgyalt álombéli tapasztalat betekintést nyújthat abba, milyen távlatok rejlenek az ilyesfajta, ébrenlétben végzett vizualizációs gyakorlatokban is.

Amiről azonban most beszélni akarok, az nem az álomvilág akaratlagos módosítása, hanem az abban való tudatos, elfogulatlan, szándék nélküli jelenlét. A kibontakozó álomvilág tapasztalata során arra leszel figyelmes, hogy egy egyetemes szemmé válsz. Egy szemmé, ami magában őrzi mindazt, amit lát. Látó, látás és látott itt egy. Különböző, és mégis egy. Látod a hegyeket, a fákat, a tavat és a folyót. Látod a madarakat és a patakból vizet lefetyelő szarvast. Látod, ahogy az emberek jönnek és mennek. Látod, ahogy a harmatos füvön megcsillan a napfény. De máshogy látod, mint eddig. Nem vagy tőlük elvágva. Nincs távolság. Pontosabban szólva létezik, de oly módon, hogy ami távol van, az éppoly közel van, mint a térben hozzád legközelebb álló jelenség. Hasonlóan a vászonra festett háromdimenziós festményhez, amelynek legtávolibb pontja valójában ugyanolyan közel helyezkedik el, mint az összes többi pont.

A messzeség továbbra is értelmezhető, de már nem társul mellé az elkülönültség érzése.

A horizont itt van, a nyílegyenes országút két szélének egy pontban találkozó túlsó vége itt van. A magasba nyúló mammutfenyő legfelső ágai karnyújtásnyira vannak tőled. Az ég fenséges és hatalmas, de már nem „máshol” van. Közel és távol, fent és lent ugyanúgy itt van. A szem mögötti szem, az univerzális szem felöleli és egyetlen egységként kezeli őket. Semmi sem tud elhagyni, elszakadni tőled, mert az elmenő éppúgy itt van, mint az érkező. Ennélfogva ebben az állapotban a sóvárgás késztetése is megszűnik. Nincs miért megszerezni akarnod a látóteredbe kerülő dolgokat, mert már eleve minden a tiéd. Benned, általad, veled egységben léteznek.

Ebben az ittlétben minden izzik. Izzanak a kövek, a panelházak, a teletömött utcai szemeteskuka. Izzanak az autók, izzik a kéregető hajléktalan és a járda közepére piszkító kutya. Ebben az álombéli, de éber tájélményben minden él. Az idős asszonyok kertjében ékeskedő rózsabokor minden egyes virága egy önálló személyiség. A talajra hullott, félig kifakult és megszáradt szirmok, a szárakon harcias készültségben őrt álló tüskék, a levelekre odaszálló légy, de még a suhancok által behajított műanyag flakon is egy istenek méltóságát magára öltő egyéniséggé válik.

A dolgok léteznek. Levegősebbek, illékonyabbak, manipulálhatóbbak, és mégis sokkal inkább léteznek, mint az úgynevezett valóságban. Az álomban éberré váló alany, a most sokkal inkább önmagában nyugvó alany dicsőségét tükrözik.

Mindaz, ami az ébrenlétben holtnak tűnt, itt feléled. Ez lenne talán, amit feltámadásnak mondanak? Nézz akár egy otthon összeszerelhető, jellegtelen modern asztalra vagy a rajta pihenő bögrére, gyönyörködtetni fog. Mert itt nemcsak él, hanem gyönyörű is minden. Színesebb, ragyogóbb, igazabb, élőbb. Fényüket már nem kívülről kapják. Saját fényük van. Minden egyes tárgy és jelenség egy barát, egy mélyen megértett lelki társ. Egy büszke, nemes létező, aki örömmel sütkérezik teremtője áldó, mindent magába foglaló tekintetében. Itt mindennek és mindenkinek egy önkéntelen tiszteletet kiváltó tartása, kiállása, kisugárzása van, éspedig azért, mert minden és mindenki önmaga, azaz pont az, aminek lennie kell.

Noha a legváltozatosabb álombéli tájélmények sajátos hangulatainak megélése is érdekes kísérlet lehet, a szóban forgó tapasztalás ezeken túlmutat. Itt minden jelenség egyízű. A közönségesen csúnya, rossz hangulatot keltő, elborzasztó vagy az alapvetően érdektelen látványvilág éppoly magával ragadó, mintha egy csodás naplementét szemlénél. Itt minden saját, ennélfogva minden kivirágzik. A tudat fényében minden aranylani kezd.

Nem az lesz a döntő, hogy mit látsz, hanem az, hogy amit látsz, az kilépett a lehatároltság és a tömör anyagiság állapotából.

Minden tudati, ez pedig nem jelent mást, mint azt, hogy minden isteni. Mivel a dolgok Istentől erednek, végső soron a dolgoknak maguknak is istenieknek kell lenniük. És azok is. Egy olyan isteni tükör részei, ahol a tükröző és a tükrözött nem válik el.

De a látvány csak egy dolog. Az önmegélés maga is leírhatatlanul varázslatos.

Az éber álomba lépve egy sokkal világosabb, letisztultabb, frissebb, felszabadultabb énélmény birtokosa leszel.

A fejbe vagy testbe zártság szokványos tapasztalata feloldódik. Egy olyan mindent be- és átlátó szemmé válsz, ami nem ismer korlátokat. Sehol vagy, és mindenhol vagy. A ruhátlanság, a meztelenség érzése tölt el, nyitottá és átláthatóvá válsz, de a szokványos szégyenérzet nélkül. Önmagadhoz mintha sokkal közelebb kerülnél. Ez ad egy természetes méltóságot és magabiztosságot. Önmagad vagy, és ehhez felhőtlen öröm és földöntúli derű társul. Egész lényed ujjong, és mintha fellélegezne. Hogyan is lehetne másként? Hisz az Önvaló önmagára lelt. Talán életedben most érted meg először, mint jelent az, amikor a szentszövegek és a nagy mesterek arról beszélnek, hogy a puszta létezés öröm. Hogy pusztán lenni boldogság. Hogy nincs szükséged semmire, mert teljesen elégséges vagy önmagadnak. Erre taníthat az éber álomban végzett eltökélt szemlélődés.

Előfordulhat, hogy ébredés után az elmeműködés gyors beindulása miatt elfelejted az álombéli élményeidet. Ezért nagyon fontos, hogy ne pattanj ki egyből az ágyból, és ne kezdj agyalni a napi teendőkön. Helyette arra összpontosíts, mi történt éjszaka. Ha hagysz neki egy kis időt, be fog villanni. Az emlék már nem ugyanaz, mint a közvetlen tapasztalás, de erőt adhat két dologhoz is. Egyrészt ahhoz, hogy legközelebb is megpróbáld elérni ezt az állapotot az álmodás során, másrészt ahhoz, hogy az ébrenlétben is valamelyest érvényesíteni próbáld az álomban megélt tapasztalatokat. Ekképp az ébrenléti szemlélődések is mélyebb értelmet és távlatibb célt nyernek. Olyan célt, amit eddig talán el sem tudtál képzelni.

Az éber álmodás során előfordulhat, hogy ez a tiszta jelenlét egy idő után elhalványul. Ha nem figyelsz eléggé oda, az álomképek elsodorhatnak, és könnyen ugyanabba az önelveszített állapotba kerülhetsz, mint a legtöbb ember a legtöbb álma során. A másik kizökkentő tényező az lehet, hogy késztetést érzel a többé vagy kevésbé kicsinyes vágyaid kiélésére. Átmeneti érvénye ennek is lehet. Az álomvilág felfedezése, bejárása, az álomalakkal való interakció, a különféle mágikus képességek kipróbálása érdekes és hasznos tapasztalatokat nyújthat. Az éber álomban egészen isteninek érezheted magad. Hatalmadban áll világokat teremteni és eltüntetni, hatalmad van óriásira nőni és parányira összezsugorodni, hatalmad van szinte bármihez. De tudnod kell, hogy

a cél végső soron nem a szenzációs élmények keresése. Hanem az, hogy teljesen, maradéktalanul, tisztán és egyszerűen önmagad légy.

Önmagad a látszólag kintben és a látszólag bentben, az elalvásban éppúgy, mint az ébredésben. A szemlélődő álmodással nagy lépést tehetsz ennek eléréséhez.

A Mágus