Mágia azért van, hogy az ember át tudja élni és megtanulja ismerni azt, amire eszével nem képes. Mert a mágia a nagy, rejtett bölcsesség, mint ahogy az ész a nagy, nyilvános bolondság. Ezért szükséges, hogy felőle a teologisták tudomást szerezzenek, és megtudják, mi a mágia alapja, nehogy alaptalanul és megvetően közönséges varázslatnak nevezzék. Isten a mágiát az ember rendelkezésére bocsátotta, s ez annak jele, hogy használhatjuk, de jele annak is, hogy szerepünk milyen fontos. Ha ugyanis valaki hamis mágiát űz, Istent kísérti. És ha a hamis mágiát űzi, jaj neki, szegény lelkének!

Minden készség és művészet Istentől jön és semmi sem jöhet máshonnan. Éppen ezért senkinek sem szabad a csillagászatot, az alkímiát, az orvostudományt, a filozófiát, senkinek a teológiát, a zenét, a költészetet meggyalázni. Miért nem szabad ezt tennie? Mi az, amit az ember maga talált ki? Talán azt a foltot, amivel nadrágját foltozza? Mit találhat ki az ördög? Semmit, egyáltalában semmit, annyit sem, amivel fején egy tetűt megfoghatna és megölhetne. Ha azonban valaki valamilyen módon bennünk a nagy Fényt meggyújtja, akkor az ördög elkezdi a kalauz szerepét játszani, és elkezdi azt, amit Isten adott, meghamisítani.

Mindenekelőtt meg kell teremteni a próbaeljárást, hogy az ember a szentet a nem szenttől meg tudja különböztetni. Meg kell vizsgálni, hogy a természet vagy pedig Isten szelleméről van-e szó. Mindenekelőtt szükséges tudni, hogy mi az a divináció, és mi az, ami a divinitástól származik.

A Szentírás varázslónak nevezi – éspedig megkülönböztetés nélkül – mindazt az embert, aki tapasztalatokat tud szerezni a természetfeletti dolgokról, de aki ugyanakkor nem szent. Ezt jól meg kell jegyezni, Isten azt akarja, hogy szívünkben egyszerűek legyünk, mint az apostolok, hajszálakat ne hasogassunk és a dolgok rejtett okait ne kutassuk. Nehogy azzal visszaéljünk és másoknak vele kárt okozzunk. De éppen ezért nem szabad mindenkit varázslónak tekinteni, akit az Írás annak nevez. Ha így lenne, ebből az következne, hogy a napkeleti bölcsek is varázslók voltak, mivel a természetfölötti dolgokba jobban be voltak avatva, mint mások az ő korukban. A Szentírás azonban őket nem varázslónak, hanem mágusoknak nevezi. Hogyan kell ezt érteni? Csakis így: ezek az emberek nem éltek vissza a természetfölötti valóságról szerzett tudásukkal. A mágia ugyanis az a tudás, amely teljes hatalmát és erejét a hit alapján fejti ki. Ha ezzel az ember visszaél, akkor keletkezik belőle a varázslat.

Éppen úgy, ahogy Istenben a halottak új életre támadnak, éppen úgy adatott meg a hatalom a szenteknek a természet fölött. Mert vannak szentek, akik az üdvösséget szolgálják. Vannak szentek, akik a természet erőit szolgálják, ezeknek a neve mágus.

Paracelsus, Theophrastus von Hohenheim (1493–1541)