Csodának nevezem azt, amikor nyíltan szembesülök azzal, hogy a lét tudati lét. Amikor egy rég nem látott emberre gondolok, aki szinte abban a pillanatban szembe is jön velem az utcán, nyíltan tapasztalom a tudat teremtő erejét és az akarat fizikai és pszichikai korlátokat meghaladó voltát. Ilyesfajta jelenségekkel általában mindenki találkozik. A megszokott törvények egy pillanatra fellazulnak, és az aktuális akarati impulzus szabad teret nyer. Ezek spontán alakulnak ki, mindenféle előzetes szándék nélkül. Az a zene kezd szólni a rádióban, amit épp a fejemben dúdoltam, megnézek egy filmet, és másnap a tévében is adják, könyvolvasás közben pedig, anélkül, hogy kifejezetten ezzel a céllal venném elő, éppen arra a kérdésre kapok választ, ami aktuálisan foglalkoztat. Az anyagiságba ragadt ember eme „véletlenjei” a szememben a tudat hatalmának bizonyítékai. Közvetettek és az éber jelenlétet nagyban nélkülözőek ugyan, de attól még bizonyítékok.

Ilyesmiket – kisebb-nagyobb súlyú, csodával határos jelenségeket – a legtöbbünk fel tud hozni az életéből. Egyszer nagy átéléssel gondolkoztam egy témán. Amikor a fő gondolatot nagy hangsúllyal és nagy meggyőződéssel kimondtam, a konyha faláról leesett egy kép. Voltak ritkán olyan állapotaim, amikor más emberek lelkében úgy tudtam olvasni, mint egy nyitott könyvben. De láttam már egyszer – amolyan próbaképp – asztalt is „táncolni” a kezeim alatt. Máskor előre megálmodtam dolgokat. A XVI. Benedek lemondása előtti éjszakán egy aranyfeszületet láttam úszni egy barlangi tó felszínén, nemrégiben pedig megszúrt egy darázs álmomban, és még aznap ébren is.

De én ennél valami többet akartam. Egy maradandóbb bizonyítékot. Olyat, ami az anyagiság szintjéig lehatoló. Látni akartam a saját szememmel, miként írja felül az akarat az anyag makacs természetét. Nem a hitemre kerestem külső igazolást, és nem is az a szándék vezérelt, hogy elvesszek e jelenségek örvényében. Rég elfogadtam már, hogy a földtől az égig, a kinttől a bentig – minden tudat. Már csak az volt a kérdés, kellő erővel, kellő intenzitással él-e bennem ez az elfogadás. Úgy gondoltam, hogy ha igen, akkor egy közvetlenül megnyilatkozó és tudatosabban végrehajtott csodatétel sem ütközhet akadályba.

Így hát elkezdtem nagy koncentráltsággal kutatni azokat az eseteket, ahol olyan események történtek, amelyek az általános keretek között nem magyarázhatóak. Szentek és nagy tanítók csodáitól kezdve a spiritiszták ténykedésein át egészen a modern bűvészekig sok érdekességgel találkoztam. Nemcsak annyi történt, hogy egyre inkább beláttam, hogy mindez lehetséges, hanem egyfajta megnyílást is tapasztaltam magamban. Megnyíltam arra a gondolatra, hogy bármi lehetséges. Nemcsak a mindennapi életben, hanem minden tekintetben. És akkor rájöttem, nem is a csodák után kutattam, hanem azt a korlátlan benső szabadságot, a tényektől, a konkrétumoktól, az anyagiság durva lehatároltságától való eloldottságot kerestem, amelyek jó esetben a csodák forrásai.

Ezért nem volt különösebb szándékom, hogy valamilyen csodát véghezvigyek. Noha nem is zárkóztam el az ilyesmitől. Mindig is úgy gondoltam, hogy aki igazán hisz benne, leginkább akkor tesz így, ha a különleges képességek kibontakozásának lehetőségét saját magától sem vitatja el.

Tenzin Wangyal könyvét olvastam újra, A fényességes tudat felébresztését. A könyv éppen arról szól, amit fentebb vázoltam: ismerjük fel önmagunkat a határtalan tudatként, a fogalmakon és formákon túli tiszta jelenlétként, a mindent átható üres ragyogásként. A kiadvány külseje sárga színű, az előlap közepén pedig egy mandala helyezkedik el. Dolgom akadt. A másik kezemben szorongatott ezüstözött dupla vadzsrát (a tibetiek egyik kiemelt szimbólumát) ekkor rátettem a könyvre, pontosan a mandalára. Kis idő múlva, amikor visszajöttem, azt vettem észre, hogy a vadzsra aranyszínűvé vált. Kételkedtem. Vajon mindig is ilyen színű volt? Lekopott? Berozsdállt? De nem. Tényleg átváltozott. Ezüst volt, és valahányszor rátekintettem, mindig csalódottan állapítottam meg, hogy csak szebb és kifejezőbb lenne aranyban. És most arany lett. Arany. Látom, és egy részem még most sem hiszi el.

Nem tudom, hogyan történt. Ha a pillanatnyi szándékaimat nézzük, ez az aktus egyáltalán nem volt akaratlagos. Ám ha azt az átszellemült állapotot vesszük tekintetbe, ami a kutatás során felébredt bennem, az pontosan elég lehetett ahhoz, hogy megfelelő atmoszférát teremtsen az ilyen történéseknek.

De bárhogy is legyen, a dolog megtörtént, és valahányszor rápillantok e tárgyra, újra és újra ráeszmélek, hogy egy pillanatot sem szabad elvesztegetni a szellemi megvalósítás útján. E csoda számomra arra utal, hogy a cél, amit el akarok érni, elérhető. Mert ha ez megvalósulhatott, akkor bármi más is megvalósulhat. Mindemellett e tárgy megléte nem engedi elfelednem, folyamatosan emlékeztet, még gyengébb pillanataimban is szembesít azzal, hogy mit akarok. Igazán. Legbelül.

A Mágus