„Elmulasztani annak felismerését, hogy minden a tudat megnyilvánulása: ezt hívják szanszárának.”
(Longcsenpa: Te vagy a világ szeme)

A szolipszizmus sosem tartozott a népszerű szemléletmódok közé, akár annak filozófiai, akár spirituális értelmezéséről beszélünk. Az utóbbi időkben azonban, részben egy bizonyos szolipszizmust bíráló könyv megjelenésének hatására, már nemcsak tradícióellenes táborokból, hanem magát a tradicionális eszmét elfogadó körökből is kritikus megnyilvánulásoknak lehetünk tanúi.

Mint az valamennyire ismeretes, a szolipszizmus fogalmát László András használta szerves összefüggésben a tradicionális doktrínák kifejtésével. Némelyek úgy vélik azonban, hogy a szolipszizmus nem kompatibilis a hagyományokkal, ugyanis azok olyasmit sosem állítottak, amiről László András szolipszizmus címszó alatt beszél.

A közvetlen ösvények alapelvének vizsgálata nyomán azonban nagyon úgy néz ki, hogy ez a felvetés egyáltalán nem állja meg a helyét. (Nem mintha a korábbi, tradíciókat a szolipszizmus fényében értelmező meglátások ne lettek volna eléggé megvilágító erejűek és meggyőzőek.) A közvetlen ösvények, így vagy úgy, a spirituális tradíciók mindegyikében ismeretesek, általában a legmagasabb rendű képviselők titkos és nehezen megszerezhető módszere, és egy olyan irányulást takarnak, mely szerint a végső célra nem kell és nem is lehet törekedni, mert az már itt és most jelen van. Azaz van az itt és most átélésében egy olyan elem, ami a végsővel azonos, amit egyszerűen azért nem tapasztalunk abszolútnak, mert nem tudatosítjuk magunkban, hogy abszolút. Egy okságon túli metafizikai állapotot eleve lehetetlen lenne elérni ok-okozati úton. Ez csak úgy lehetséges, ha már most rendelkezem vele, mi több, azonos vagyok vele.

Noha László András előadásaiban és írásaiban sokszor negatíve nyilatkozik az úgynevezett közvetlen módszerről, meggyőződésem, hogy ennek nem elvi, hanem módszertani okai vannak.  A metafizikával újonnan ismerkedő, a modern szuggesztióknak teljesen alávetett szellemi érdeklődőnek nem lehet egyből azzal előjönni, hogy nem kell csinálni semmit, mert már eleve a beérkezett állapotban vagy. Ez ebben a formában semmi jóra nem vezetne. Mindezek ellenére László András tanításai párját ritkítóan lényegre irányulóak, és mint minden, ami sallangmentesen a végső metafizikai állapotot veszi célba, igényt tarthat arra, hogy a közvetlen módszer kategóriájába soroljuk.

A szolipszizmus László András kifejtésében a személyesen megélt énből (egészen pontosan: az én énemből) indul ki, a végső cél pedig Önmagam elérése. Vagyis a kezdet egy lehatárolt, korlátolt én, a végcél pedig egy egyetemes, mindent átható és mindenek feletti énség vagy önmaga(m)ság. Látható, hogy itt látszólag két különböző állapotról beszélünk, de jobban megvizsgálva kiderül, hogy a kezdet és a vég lényegében ugyanaz. Egy énből indulok ki, és egy énhez jutok el. Az út pedig arról szól, hogy felismerem: az, amit közönségesen egónak tapasztalok, valójában a végső, metafizikai Önvaló, és csak egy megtévesztettség következtében érzékeltem azt másnak.

A közvetlen ösvények, például a dzogcsen esetében ugyanerről van szó. A kiindulási pont a tudat, az út a tudat, és a megvalósítás szintén a tudat. A kezdet, a módszer és a végeredmény ugyanaz. A László András által interpretált szolipszizmus tehát egy olyasfajta út, amely a közvetlen ösvényekhez hasonlóan elismeri, hogy a cél már tulajdonképpen itt és most jelen van. Ez nem az ego abszolútizálását jelenti. Nem arról van szó, hogy az egót kitüntetjük, és mindenek elé helyezzük, sokkal inkább arról, hogy felismerjük az énség közönséges módon nem ismert, de igazából mindig jelenlévő, valódi természetét.

Az énség és az önmagamság, vagy a dzogcsen szóhasználatával, a tudat és a tiszta tudat között különbség van, ugyanakkor mégis egyek. Tűnjön elsőre bármennyire is ellentmondásosnak, a közvetlen módszerek alapelve teljesen tradicionális, és a szolipszizmusnak nevezett szemlélet vagy módszer szintén megfelel ezeknek a kritériumoknak. Ezért az a vád, hogy a szolipszizmus, ahogyan azt László András kifejti, nem mutat egyezést a tradicionális tanításokkal, a közvetlen ösvények ismeretének fényében teljességgel elvethető.

A szellemi törekvő nagy utat jár be, és voltaképpen nem megy sehová. Ahogy a példázat is mondja: a szegény ember minden nap éjt nappallá téve robotolt, hogy megszerezze a napi betevőjét, majd rozoga házikójában lefeküdt egy nagy aranyrögre, amit tudatlanságából fakadóan párnának vélt. Végtelenül gazdag volt, de ő nem tudott róla. Így vagyunk mi is azzal az Önvalóval, amiről azt hisszük, el kell érnünk és ki kell harcolnunk magunknak. Pedig a cél csupán az lenne, hogy felismerjük, énünk sosem volt különb a végső valóságtól.

A Mágus