Vannak olyan elképzelések, melyek szerint a politikai gyakorlat mágikus úttá tehető. Ezen nézetek szerint a politika olyan terület, amely bizonyos erők és hatalmak birtokbavételének és uralásának lehetőségét nyújtják. Továbbá a bátorság bizonyítása és az igazsághoz való hűség gyakorlása révén bizonyos harcokba és összecsapásokba is be lehet kapcsolódni, amelyek új szellemi felismerésekhez juttatnak bennünket, és ezzel mind külsőleg, a világban, mind bensőleg, önmagunkban egy letisztultabb állapot megvalósítására adódik lehetőség.

Elviekben a dolog működőképes. Nem vitás, hogy a történelem nagy királyai, hadvezérei és államférfijai mágikus kvalitásokkal rendelkeztek, amelyek sok esetben egy benső szellemi minőség vagy rang meglétével álltak összefüggésben. A mágikus kibontakozáshoz ily módon a politika terepe ideálisnak mutatkozik. Ugyanakkor a helyzet ennél kicsit bonyolultabb, és nemcsak azért, mert mára eltűntek azok a tradicionális keretek, ahol mindezen törekvések szabadon ki tudtak bontakozni, hanem azért is, mert ez a terület önmagában is nagy félreértések és tévedések lehetőségét hordozza magában.

Tisztázatlanságok

Noha számos olyan kiváló szöveg és ragyogó összefoglaló ismert, melyek az alkímia lényegébe nyújtanak betekintést, és sok olyan írás található, amelyek a politika tradicionális alapelveit ismertetik, a politikai alkímia mint olyan nem létező diszciplína. Ismereteim szerint nem létezik a politikai alkímiának tradíciója, de még csak olyasmivel sem találkoztam, ahol részletesen ki lett volna fejtve, miképp feleltethetőek meg bizonyos politikai megnyilvánulások bizonyos alkímiai vagy egyéb szellemi műveletekkel. Semmiképp sem állítom, hogy az alkímiai mágia (vagy más spirituális gyakorlat) nem egyeztethető össze a politikával, de ennek mikéntjével, konkrétan és részletesen kifejtett gyakorlatával kapcsolatos irományok vagy szóbeli tanítások nem ismeretesek. Ráadásul sok esetben az is kérdéses, hogy azok, akik a politikát szellemi gyakorlatként igyekeznek felfogni, mennyire ismerik egyáltalán az alkímiát, milyen fokig mélyültek el benne. Ezért az, hogy mit értünk pontosan az alatt, hogy valaki a politikát szellemi gyakorlatként, azaz nem pusztán külső tettként, hanem benső transzformációként műveli, nehezen meghatározható. Hiteles és követhető útnak csak akkor lenne tekinthető a politikai alkímia, ha rendelkezne részletes metódussal, amely nem csupán külsőségekre vagy alapelvekre és alapattitűdökre vonatkozik, hanem jól körülírt benső műveletekre is rávilágít. E nélkül fennáll az a veszély, hogy néhány hagyományos elv társadalmi képviseletével szinte bárki szellemi gyakorlónak gondolhatja magát.

Nem kérdéses, hogy a politikával való foglalatoskodás, hagyományos politikai ideák elfogadása kedvezően hathat a szellemi kibontakozásra. Nem zárható ki továbbá, hogy néhány elszigetelt egyén tigrislovaglása (ami a gyakorlatban sokszor nem több valamiféle szellemi hazardírozásnál) komolyabb szinteken is a működőképesség jeleit mutathatja. De a fennálló tisztázatlanságok miatt továbbra is teljesen zavaros marad, hogy pontosan miképp tehető tényleges szellemi úttá a politika, és ha bizonyos benső eredményekhez el is juttatja a törekvőt, nem igazán átlátható, milyen szinteket lehet általa megvalósítani, meddig lehet általa eljutni, vagy mennyiben érdemes ezt előnyben részesíteni más szellemi ösvényekhez képest.

Gőg, arrogancia, erőszak

Felmerül a kérdés, hogy mielőtt a törekvő a fény erőinek képviseletét, fontos ideák melletti harcot választotta, kellő betekintést nyert-e az alázat, a gondoskodás, a másokon való önzetlen segítés, az áldozathozatal, a szeretet, az egyéni érdekekről való lemondás gyakorlatába, és meglátta-e ezek jelentőségét? Ez nem csupán arról szól, hogy mintegy méltányosságból megismerkedünk egy alacsonyabbrendű úttal, mielőtt egy magasabba kezdünk. A szeretet útja egyben az önző vágyakról és a személyes akaratról való lemondás útja, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a politikában az egyén már tényleg ne személyként, hanem egy felsőbb erő mediátoraként ténykedjen.

Egy jó értelemben vett önmegsemmisítést, az egó felszámolását megkerülve a politikai megnyilvánulások, legyenek azok a legkiválóbb ideák szolgálatába állítva, szükségszerűen inadekvátak lesznek. Az univerzális értékek keveredni fognak az egyéni értékrenddel, amik személyes és kollektív zavarokhoz vezethetnek. Az alázat kvalitása nélkül az önkiterjesztés, a hatalomgyakorlás, mások legyőzésének és uralásának gyakorlata szükségképpen egoisztikus lesz, sőt, az egó további hizlalásához járul hozzá. Megjelenik az arrogancia, a lenézés, a megvetés, egy olyan deformált felsőbbrendűség tudat, amely nemcsak mások ellenérzéseit ébreszti fel, hanem a saját előrehaladást is gátolja. Másokra mutogatás, mások hibáztatása, bűnbakkeresés, folytonos ellentétekben gondolkozás, kritikák iránti érzéketlenség, állandó önigazolás, gyanú és rosszhiszeműség mindazokkal szemben, akik nem helyeselnek mindenre vagy nem az adott illető útját járják – ez csak néhány szembetűnő következménye a politika helytelen megragadásának.

Mindehhez szorosan kötődik az erőszak kérdése. Mivel az egyén nem ismeri az igazi személytelenséget, akarata is emberi jellegű lesz. Hangulatok, indulatok, vágyak, feltételezések fogják befolyásolni döntéseit. Ez összefüggésben áll azzal, amit az alkímia erőszakos tűznek vagy tisztátalan tűznek nevez, melyben az akarat nem finom, szubtilis módon, hanem durva, anyagi módon próbál érvényt szerezni magának. Ha az egyén egy igaz ideát a tisztátalanság tüzével éltet, azt jelenti, hogy olyan síkon és olyan eszközökkel akar változást elérni, ahol és amivel a dolog természetéből fakadóan nem lehet. Ily módon hiába képvisel valami fényszerűt, ha az a kivitelezésében nem igazán mutatja ennek a fényszerűségnek a jeleit. Az ilyen egyén, mivel nem képes önkéntelen szellemi kisugárzásával hatást gyakorolni másokra, manipulálni, zsarolni, kényszeríteni kezd, indokolatlan elvárásai lesznek, rossz lelkiismeretet és félelmet igyekszik elültetni a követőkben vagy a népben, művi tekintélykultuszt alakít ki, az ellene felhozott felvetésekre pedig megtorlásként reagál. A durva és erőltetett megnyilvánulások csak megerősítik, hogy minden látszat ellenére nincs igaza, és az érvényesíteni kívánt elveket bensőleg nem tette eléggé magáévá, és főleg nem azt a szent erőt, amely immár nem anyagi formában és nem személyes érdekek mentén igyekszik kibontakozni.

Külsőségekben és a cselekvésben való elveszés

Ha nem is szükségszerű, hogy a politikus belevész a világ jelenségeibe, a történések, események varázsa könnyen elragadhatják. Könnyen azon kaphatja magát, hogy a mindennapos teendők vagy problémák megoldásán való gondolkozása tölti be egész napját, olyannyira, hogy benső, szellemi felismerései ehhez képest egyre inkább háttérbe szorulnak, esetleg teljesen elsorvadnak. Emiatt egyre inkább az lesz a szempontja, hogy valamit csinálni kell, és hogy a valamit csinálás a fő ismertetője a szellemi megvalósításnak. Ám megeshet, hogy egyszerűen azért érzi magán ennyire a cselekvés kényszerét, mert képtelen elnyugtatni a lelkét és lecsendesíteni az elméjét, esetleg nincs türelme a további önképzéshez, vagyis megerőltetést jelent a számára egy olyan letisztult állapot megvalósítása, amely megint csak előfeltétele a bonyolultabb szellemi műveleteknek. Ezért nagyon alaposan meg kell vizsgálni, hogy a tényleges mágikus megvalósítás szándéka vagy egyszerűen egy benső zaklatottság az, ami cselekvésre ösztönöz. Az egyén azt gondolhatja, hogy a világnak szüksége van rá, de kiderülhet, hogy igazából neki van szüksége a világra (például elismerésre, csodálatra vágyik), amelynek jelenségeihez szorosan hozzáláncolta magát, és amellyel kapcsolatos függését képtelen meglazítani.

Felemelkedő és alászálló megvalósítás kérdése

A politikai gyakorlat akkor ideális, ha már eleve olyan emberek művelik, akik szilárdan birtokolnak bizonyos princípiumokat. A politika arról szól, hogy egy már eleve meglévő szellemi tudást nyilvánít meg képviselője. Ettől lesz hatásos és üdvös. De mi van azokkal, akik még igen távol állnak ezektől a princípiumoktól? Járhatják-e ők egyáltalán a politika útját? És ha igen, biztosíthatja-e a politika a számukra, hogy megvalósítsák azt a tudatállapotot, amely majd később az adekvát aktivitás forrása lesz? Vagyis – ha alászálló megvalósításként érvényes is ­– eleget tesz-e a politika a felemelkedő megvalósítás kritériumainak? Ha pedig igen, nem kell-e formailag gyökeresen eltérnie attól, mint ami az alászálló megvalósítást jellemzi?

Felvethető, hogy ez a kettő nem választható el ilyen élesen a politika esetében. Az egyén apránként halad, és egy kicsivel magasabb tudatállapotot birtokba véve az alkalmazás vonatkozásában is kicsivel tágabb lehetőségek nyílnak a kibontakozásra. Ám ha ez a helyzet, hogy engedheti meg magának, hogy a biztos gyógyírként és a valós társadalmi megoldások biztosítékaként lépjen fel az emberek előtt? Ez potenciálisan akár igaz is lehet, hiszen nagyjából olyan elveket birtokol, amelyek a történelemben működőképesnek bizonyultak, ám ami az aktualitásokat illeti, ez nagyban illúzióktól és hiú reményektől terhes elképzelés. Ebben az esetben az egyén egyszerűen nem jár még azon a ponton, ahonnan a megváltói szerepet, amelyhez sokszor úgy ragaszkodik, magabiztosan magára ölthetné. Sok tekintetben még ő is csak próbálkozik, ily módon hibákat is vét. Rengeteg dolog homályos és ködös még előtte, ami az érdemi vezetésre vagy uralkodásra való alkalmasságát kérdőjelezi meg.

Szerepek és módszerek keveredése

A politikához tágabban vagy szorosabban sok olyan tevékenységi kör kapcsolódik, amelyek teljesen más módszert követelnek meg. Egy királynak szempontok sokaságát kell ismernie és megértenie. Nem engedheti meg magának az egyoldalúságot: mindig egy teljességben kell szemlélnie a birodalmát. Egy diplomata nem lehet túlságosan konfrontatív, és előnyös, ha egy miniszter vagy politikus is óvatos, kimért, körültekintő, nem feltétlenül száll szembe nyíltan az ellenfeleivel, nem kizárólag ellentétekben gondolkozik, és nem beszél olyan dolgokról, amiket a sokaság nem ért meg. Ezzel szemben a lovag ideája a halált megvető bátorsággal és a sötétség elleni kíméletlen harccal áll összefüggésben. A hadvezéri minőség pedig többek közt a hódítással kapcsolatos. Ha idevesszük még az egyházi hivatalnok, a pap, a próféta vagy szellemi tanító szerepeit is, akik ilyen-olyan társadalmi-politikai hatást bizonyos mértékben szintén kifejtenek, ezek megint csak egy másfajta irányulást képviselnek, hiszen már a világtól való elfordulásra szólítanak fel, és a túlvilági lehetőségekre hívják fel a figyelmet. Az okkult síkokon operáló titkos társaságokról vagy beavatási szervezetekről nem is beszélve, akik már teljesen láthatatlan utakon befolyásolnak bizonyos dolgokat, és akiknek ezért nincs szüksége nyilvános ténykedésekre vagy szereplésre.

Nagymértékben tisztázatlan, hogy melyik szerep a legideálisabb a politika szellemi gyakorlására, illetve hogy mennyiben lehet ezeket együttesen, egy személyben képviselni. Általános hiba, hogy sok helyzetre nem a megfelelő attitűddel reagál ezen út képviselője, és hogy sokszor olyan szereppel azonosítja magát, amely nem ideális a számára.

Ok-okozatiságtól való függés

A politika a tett-eredmény keretei között képzeli el a szellemi utat. Bizonyos dolgok megtételével bizonyos szellemi eredmények születnek, ennek mentén a gyakorló egy fokozatos emelkedést tanúsít. Ám egyes tradíciók szerint az ok-okozatiság törvényein belül maradva soha sem lehet elérni a végső célt, hiszen az okok és következmények felett áll. Nem lehet megvalósítani, és érdemekkel nem lehet kiharcolni. Például bizonyos felfogások szerint egy politikusi aktivitással jó karmát lehet szerezni. Jobb emberi feltételeket és kedvezőbb túlvilági lehetőségeket biztosít. De nem juttat el a végső célhoz, mert a végső cél ilyen tevékenység révén nem megközelíthető. Vagyis a politika túlzottan megvalósítás centrikus, ebből kifolyólag nem igazán von be a szemléletébe olyan lehetőségeket, amelyek nem a világ megváltoztatásával és a dolgokba való beavatkozással, nem a tettekkel és a gyümölcseivel kapcsolatosak.

Más szellemi ösvények arra helyezik a hangsúlyt, hogy felismerjék az – akár pozitívnak, akár negatívnak tűnő – jelenségek eleve adott álomtermészetét, varázslatszerűségét, és azt, hogy a végső állapot, bármit is tegyünk, mindig is jelen van. Ezek alapján az egyetlen hiba nem a világ és azon belül társadalmunk deviációja, hanem az, hogy nem ismerjük fel, hogy a külsőnek tűnő világ és önmagunk soha nem voltak különállóak: az abszolútum már itt és most, teljes tökéletességében adott a számunkra. És a megoldás sem a társadalmi változtatás (noha nem feltétlenül zárja ki azt magából), hanem az, hogy megtanuljuk a világot eredeti természete szerint, isteni szemünkkel látni.

Ez a viszonyulás egyébként egyáltalán nem jelent tétlenséget. Csupán nem vár a tettektől olyan eredményeket, amiket azok természetükből fakadóan nem képesek megadni.

Más utakkal szembeni megalapozatlan és szükségtelen ellenségesség

Egy cselekvés-orientált személy az emberi-társadalmi sík eseményeibe közvetlenül nem vagy kevéssé beavatkozó utakat, módszereket könnyen elutasíthatja. Sok érvet találhat arra vonatkozóan, hogy az ő bevett és jól megszokott szemléletétől különböző dolgok miért nem helytállóak. Például bizonyos megfontolások alapján azt mondja, hogy az ilyen út már járhatatlan korunk embere számára, nem adottak a feltételek. Vagy azt, hogy a meditatív élet a szellemi tétlenség és tehetetlenség kendőzetlen jele, azaz minden művelet, ami nem a cselekvésre helyezi a hangsúlyt, a zabhegyezéshez hasonlatos, más szavakkal: pusztán imitációja a spirituális megvalósításnak, egyúttal elárulása az igazságnak. Felvethető ugyanakkor, hogy ilyenkor az illető elsősorban nem korunk emberéből vagy más személyek és utak objektív vizsgálatából, hanem saját magából indul ki: a saját maga számára nehéz és járhatatlan a közvetlen ösvény (vagy más szemlélődésre nagyobb hangsúlyt helyező út), és ezért utasítja el mint járhatatlant. Holott, például eme ok-okozatiságon túlmutató szemléletnek a bevonásával saját útját is árnyaltabbá tehetné, és immunisabbá válhatna a világ illúziói általi elragadtatás vonatkozásában.

*

A politika könnyen béklyóvá és akadállyá válhat a szellemi ember életében. Ez a fentiek fényében elég világosan látható. Ezért – hasznosságát nem feledve – érdemes nagy körültekintéssel viszonyulni hozzá. Az eltévelyedés lehetősége itt legalább olyan mértékben, ha nem még inkább fennáll, mint azokban az esetekben, amikor valaki felkészületlenül akar lépni egyéb szellemi ösvényekre.

A Mágus