Kiemelkedőnek hittük magunkat. Úgy gondoltuk, ott állunk a beteljesedés kapujában. Fejünkre glóriát képzelve jártunk-keltünk az emberek közt. Szánalommal, de még inkább megvetéssel tekintettünk tudatlan ábrázataikra. Szegények, mily távolra sodorták őket az illúziók hullámai az igazságtól! A világot hatalmas lángnyelvek perzselik, s ők mégis édennek látják elszenesedett otthonaikat. Egymás szívében éltettük a nagyság káprázatát, s ha valami mégsem sikerült, mindig ott voltunk, hogy megnyugtassuk egymást: nem mi botlottunk, a sötét kor átka ez, mely a hitványaknak kedvez. Erőtől s bölcsességtől duzzadó papkirályok, kiknek hatalmát jogtalanul bitorolják a világban – ezt üzente hiedelmeinkkel átfestett tükörképünk. Minket sosem értett meg a világ – milyen jókat nevettünk azok felvetésén, kik szerint ennek oka pusztán annyi, hogy magunkat nem értjük! Száműzöttek voltunk. Az elesetteknél is elesettebbek. Mégis ott pislákolt bennünk a szellem tüze. Kiválasztottak voltunk. És nem értettük, őszintén nem értettük, hogy lehetünk mégis ennyire nyomorultak. Minden érdem, győzelem, sikerélmény ellenére – mert olykor ilyen is volt – végül mindig ugyanott találtuk magunkat: a kiüresedettség pusztájában szomjúhozva, az erőtlenség temetőjében remegve, a kétség futóhomokjában fuldokolva. Nagyok voltunk, és mégis oly parányiak. Azt hittük, számítunk. Azt hittük, a sors számol velünk. Úgy gondoltuk, a magunk részét megtettük. Jó nebulók akartunk lenni Isten szemében, s úgy véltük, a többit majd Ő elrendezi. Ott álltunk, többet tudva a legtöbbeknél. Hogy lehetett hát, hogy pont a mi homlokunkba égetve olvashattuk folyvást a szót: ostoba? Szenvedtünk. Mert arra, amit hősiesen – vagy talán vakmerően – magunkra vállaltunk, nem voltunk felkészülve. Meghaladni az életet, vagy ami még jobb, megvalósítani Istent – a nemes lelkek közül mégis ki az, aki beérné kevesebbel? Küldetésünk roppant terhe nyomasztott bennünket. Nem volt nap, hogy ne dorgáltuk volna magunkat mulasztásaink miatt. Tenni mégsem tettünk eleget. Célunk messzinek tűnt, mint a csillagok. Lelkesedésünket állandóan láthatatlan vámpírok szipolyozták. Nagyot akartunk, s egy részünk mindig ott suttogta nekünk tudat alatt: erre a nagyra mi nem vagyunk érdemesek. Ezért a felszín alatt majdnem minden pillanatunk rettegésben telt. Sokak voltunk és kevesek. S ha néha sikerült is közös erővel elűznünk a bút, örök vigasz áldását senkitől nem remélhettük. Kevésként vállaltunk sokat, s így még lecsúsztunk azokról az ajándékokról is, amit a puszta élet adhatott volna. Az életen túlira törekedtünk, de helyette még az élet is elhaladt mellettünk. Elveszettek, gyöngék voltunk, minden magasba mutató meglátásunk, megérzésünk ellenére: átkozottak. Mi voltunk azok, akiknek adniuk kellett volna. Mégis, mi éreztük magunkat a legszegényebbnek. Éppen ezért, mind közül – még ha úgy is hittük, hogy férfiatlan lenne ezt kimutatnunk – mi áhítoztunk leginkább szeretetre. Hogy maradhattunk mégis rendre láthatatlanok a segítő karoknak és a lágy csókoknak? Nem tudtuk, vigyáz-e egyáltalán valaki azokra, akik emberen túlmutató léptékekben gondolkoznak. Hogy remélhetjük-e, hogy valaki életet lehel poros szíveinkbe, s a keserű napok démonait elűzi kristálytiszta kiáltásával. Hogy a szellem szerelmeseiként érdemlünk-e valaha békességet. Önzőek voltunk. Énünket – kicsiny, korlátolt énünket – tápláltuk még a legnemesebb, legönzetlenebb tetteinkkel is. Számítani akartunk, nagyot alkotni, nyomot hagyni. Sóvárogtunk, de nem arra, amire hittük, hogy sóvárgunk. Nőkkel akartunk henteregni, és szavainkat nektárként kortyoló buzgó híveket látni magunk körül. Világmegváltó küldetést reméltünk. Tetteket, melyeket évezredeken keresztül zeng majd ég és föld. Mi tudtuk leginkább, mennyire átsző mindent a halál, s hogy a végesben sosem lelhetünk örök nyugalomra. De késztetéseinknek nem tudtunk parancsolni. A világ fiai voltunk, bármennyire is a mennyekben éltünk gondolatban. És sosem tudtuk eldönteni igazán, hibáink vagy magasztos célunk miatt ütközünk folyvást falakba evilágban. Próbatétel-e ez a sok akadály vagy csak mi látunk ennyire homályosan. Tudtuk, hogy amit akartunk, nem képzelet szüleménye. Tudtuk, hogy önmagunk, végtelen, igazi önmagunk megtalálható. És mindezek ellenére egyfolytában marcangolt bennünket a kétely: mi van, ha mégis csak képzeletünk játszadozik velünk? Rosszul tartottunk jó irányba. Nem értettük, meddig ábránd, és honnantól valóságos a mi ideális valóságunk. Magányunk könnyeiben fürdőztünk, és ha szerettük is valahol mélyen, belül a természetet, elfelejtettük, hogyan kell neki örülni. Hozzánk csak kevesek voltak hasonlóak, emiatt túlságosan is hozzászoktunk az elutasításhoz. Ők tagadtak meg minket? Vagy mi őket? A lényeg, hogy abbahagytunk hallgatni a lét szavára. Ha a többiektől mint személyektől nem is várhattunk sokat, velük együtt az Ő üzeneteit is elvetettük. S ha olykor mégis jeleket fedeztünk fel, nem volt ez több az önigazolás olcsó trükkjeinél. Kalitkaszívünk nehezebben nyílt meg, mint a legjobban őrzött börtön ajtaja. És hosszú évekig fel sem vetődött bennünk: ha még az embereket is ily nehezünkre esik szeretni, hogyan fogadhatnánk magunkba a Mindenhatót? Egy idő után, bármennyire is szánalmasnak láttuk mi magunk is mímelt hálánkat, sehogy sem tudtunk őszintévé válni. Nem tudtuk eléggé akarni, hogy érdekeljen, ami érdekel. A múltba visszatekintve rendre megállapítottuk: döntéseinket, még a legnagyobb horderejű és legbiztosabban meghozott döntéseinket és állásfoglalásainkat is kósza érzelmek vezérelték. Magunkban sem bízhattunk. S e borzalmas felismerés kiölt belőlünk majdnem minden vágyat. Hamuszürke akarattal bámultuk, mit álmodunk. S a hibáktól és a csúf világnak való behódolástól félve lassan a homályba húzódtunk. Arcunkat sötét álarccal takartuk, és a cselekvés ellen szóló érvekről filozofáltunk. Elfedtük magunkat az élet elől, s mikor más még bőven ereje teljében volt, mi hangosan hörögve haldokoltunk. Fénytelen Napok voltunk, kikben sosem tudott igazán testet ölteni a törekvés. Tévedtünk. Nem a kincsek voltak hamisak, amikre rátaláltunk. A tervünk volt hibás, amit a hozzánk eljutó tanítások alapján kidolgoztunk. Őt akartuk elérni, mindig is Ő volt a cél. Ma már tudjuk, hogy ember nem ismerheti fel Őt. S talán minden drámánk abból a tényből következett, hogy nem voltunk képesek belátni, itt semmi sem rólunk szól: nem nekünk, Istennek kell felismernie önmagát.

A Mágus