– Hatvan perc múlva éjfél – mondta Ariosto és kivette a vékony hollandi agyagpipát a szájából.

– Az ott – és rámutatott a füstös falon lógó, alig felismerhető portréra –, az ott, egy óra híján éppen száz esztendővel ezelőtt lett nagymesterré.

– És miért bomlott meg a rendünk? Úgy értem, miért züllöttünk ilyen lumpokká, mint amilyenek most vagyunk, Ariosto? – kérdezte egy hang, a sűrű füstfelhőből, amely egészen belepte a kicsi, ódon termet.

Ariosto összefonta hosszú, galambősz szakállán az ujjait, tétovázva végigsimította bársony talárjának csipkehajtókáját és így szólt:

– Az utolsó évtizedekben történhetett… lehet, hogy még előbb, lassan, lassan.

– Fájó sebet érintettél, Fortunatus – súgta Baal Sem, a rend Főcenzora, középkori rabbi-ornátusban és az ablakmélyedés homályából a kérdezőhöz lépett.

– Beszélj valami másról! Majd hangosan folytatta:

– Mi volt a neve ennek a nagymesternek a profán életben?

– Ferdinand Paradies gróf – felelt hirtelen valaki Ariosto mellől, megértően felkapva a szót.

– Bizony, illusztris emberek voltak azok akkor valamennyien, azelőtt még inkább. A Spork grófok, azután Norbert Wrbna, Wenzel Kaiserstein, Ferdinand van der Roxas, a költő! Ezek mind celebrálták a „Ghonslá”-t, „az ázsiai testvérek” páholyrítusát, a régi Angelus-kertben, ott, ahol most a főposta van, Petrarca és Cola Rienzos „rendtestvéreink” szelleme lengte körül az áhítatosságot.

– Úgy van. Az Angelus-kertben, melyet Angelus de Florentiáról, IV. Károly császár udvari orvosáról neveztek el. A Rienzo-menedék mellett voltak az összejövetelek, míg csak ki nem szolgáltatták a pápának – magyarázta buzgón Ismael Gneiting, a tollnok.

– Tudjátok, hogy a „Sat-Bhais”, a régi ázsiai testvérek rendje alapította Prágát is és – és Alláhábádot is, szóval minden várost, melynek a neve azt jelenti, hogy „küszöb”? Boldog Isten, mennyi nagy tett, mennyi nagy tett! És minden, minden füstbe ment, semmivé lett.

– Mit is mond Buddha: „A levegőben semminek sem marad nyoma.” Ezek voltak a mi elődeink! Mi pedig korhelyek vagyunk! Korhelyek! Ejhaj, igyunk – bolond az élet.

– Baal Sem jelekkel intett, hogy hallgasson. Ismael Gneiting azonban nem értette és tovább beszélt, végül Ariosto hevesen hátralökte borospoharát és kiment a teremből.

– Megbántottad – mondta szigorúan Baal Sem –, kímélned kellett volna agg korát.

– Ugyan, ugyan – mentegetőzött a másik –, nem akarattal történt! De ha úgy is lett volna. Különben is vissza fog jönni. Egy óra múlva megkezdődik a százéves évforduló ünnepe, azon okvetlenül jelen kell lennie.

– Mindig van valami zavar, micsoda bosszantó dolog – mondta egyik a fiatalabbak közül –, olyan remekül mulattunk…

Kedvetlenség szállta meg mindannyijukat.

Némán ültek valamennyien a félkör alakú asztalnál és fehér hollandi pipáikat szopogatták.

Kísértetiesnek és valószerűtlennek látszottak, kabbalisztikus jelekkel ékített, középkori kaftánjukban az olajlámpa gyér fényénél, mely alig-alig terjedt a csupasz, gótikus ablakmélyedésig.

– Megyek és megbékítem az öreget – mondta végül „Corvinus”, a fiatal zenész és kiment.

Fortunatus a Főcenzorhoz hajolt:

– Corvinus tud rá hatni? Corvinus?

Baal Sem mormogott valamit a szakállába; Corvinus jegyese Ariosto unokahúgának, Beatrixnak.

Ismael Gneiting újra beszélni kezdett és szólott a rend rég elfelejtett hittételeiről, a rendről, amely a szürke történelem előtt való időkben is élt, mikor még a sphärák démonjai tanították az emberek őseit.

A sötét és súlyos jóslatokról beszélt, melyek mind, mind beteljesedtek, szóról-szóra, betűről-betűre, annyira, hogy szinte megingatták az emberi szabad akaratban való hitét; azután „A prágai lepecsételt levélről”, az utolsó valódi ereklyéről, amely még mindig birtokában van…

– Furcsa! Ha akadna olyan, aki kíváncsiságból fel akarná nyitni ezt a „Sealed letter from Prague”-t, mielőtt az idő betelt volna…, hogy is szól az eredeti szöveg, Lord Kelwyn? – fordult Ismael Gneiting kérdő tekintettel az egyik agg testvérhez, aki görnyedten és mozdulatlanul ült vele szemben faragott és aranyozott karosszékében. – „Az elpusztul időnek előtte! Arcát elnyeli a sötétség és sohase szakad le róla…?”

– „A sors keze elrejti arcának vonásait egész a végítélet napjáig” – egészítette ki lassú beszéddel az aggastyán, és minden egyes szónál tar fejével bólogatott, mintha különös nyomatékot akarna adni a szótagoknak.

– És az arca kivész e világból. Láthatatlanná válik: láthatatlanná válik örök időkre! Be lesz zárva miként diónak a bele… miként diónak a bele.

– Miként diónak a bele! – A testvérek ámulva néztek egymásra.

Miként diónak a bele! Különös, érthetetlen hasonlat!

*

Ekkor felnyílt az ajtó és belépett Ariosto.

Mögötte jött a fiatal Corvinus.

Corvinus vidáman hunyorgott barátai felé, mintha jelezni akarná, hogy mindent elintézett az öreggel.

– Friss levegőt! Friss levegőt! – mondta valaki, az ablakokhoz ment és felnyitott egyet.

Többen felálltak és hátratolták a széküket, hogy kinézzenek a holdas éjszakába. A holdsugarak opálos-zölden ragyogták be az Altstätter-Ring göröngyös kövezetét.

Fortunatus rámutatott a kékes-fekete árnyékra, amely a templomtól lefelé, a házon keresztül az ódon és néptelen térre vetődött s két részre szelte.

– Az előrenyúló óriási árnyékököl odalenn, amint mutató– és hüvelykujjával nyugatnak mutat, egészen olyan, mint a rossz tekintet ellen való régi kabbalisztikus ábra.

A szolga bejött a terembe és kicserélte a hosszúnyakú chiantis üvegeket, melyek olyanok voltak, mini vörös flamingók…

Az egyik sarokban Corvinust körülvették fiatal barátai és kacagva, félhangon mondták el neki a „Lepecsételt prágai levél” történetét és az ahhoz fűződő őrült jóslatot.

Corvinus figyelmesen hallgatta az elbeszélést, az­után féktelen tűz villant meg a szemében, mint akinek hirtelen valami ötlete támad.

És sebesen, sugdolózva közölte barátaival a tervet, melyet valamennyien szilaj örömmel fogadtak.

Annyira túlcsordult a jókedv, hogy egyik-másik féllábon táncolt, majd kibújt a bőréből.

Az öregek magukra maradtak.

Corvinus engedelmet kért, hogy kompániájával együtt eltávozhasson. Azt mondta, hogy gipszbe kell öntetnie valami szobrásszal az arcát, hogy egy mókáját még éjfél előtt, mielőtt a nagy ünnepség megkezdődnék, simán keresztülvihesse.

– Fiatalság bolondság – mormogta Lord Kelwyn…

– Különös szobrász lehet, aki ilyen későn is szobrot készít – mondta valaki halkan.

Bal Sem a pecsétgyűrűjével játszott.

– Valami idegen az, Iranak-Essak a neve, az előbb beszéltek róla. Azt mondják, hogy csak éjjel dolgozik, nappal pedig alszik; albínó és nem bírja a világosságot.

– Csak éjjel dolgozik? – ismételte Ariosto szórakozottan, azt a szót, hogy „albínó”, nem is hallotta.

Azután sokáig némán üldögéltek.

– Örülök, hogy elmentek a fiatalok – törte meg Ariosto a csendet.

– Mi öregek, tizenketten, mintha a régi idők romjai lennénk; nekünk össze kellene tartanunk… Talán akkor még egyszer fel lehetne virágoztatni a Rendet…

– Bizony, bizony. Én vagyok leginkább bűnös abban, hogy szétzüllöttünk.

Tartózkodva folytatta:

– Szeretnék elmondani nektek egy hosszú történetet; szeretném kiönteni előttetek a szívemet, mielőtt azok – a többiek – visszajönnének, és mielőtt az új század beköszöntene.

Lord Kelwyn feltekintett trónszékéből és kezével intett, a többiek egyetértően bólogattak.

Ariosto folytatta:

– Rövidre kell fognom, hogy elég erőm maradjon végigmondani. Hallgassátok!

– Tehát ezelőtt harminc esztendővel – mint tudjátok – doktor Kassekanari volt a nagymester és a fő Főcenzora.

– A Rendet ketten kormányoztuk. Doktor Kassekanari roppant nagy tudású fiziológus volt. Elődjei Trinidadból származtak, és azt hiszem, négerek voltak. Ez lehetett az oka rémítő és exotikus rútságának! De ezt még tudjátok mindnyájan.

– Mi ketten barátok voltunk; de a vad vér nem ismer gátat. Egy szó, mint száz, én megcsaltam őt a feleségével, Beatrix-szal, aki szép volt, mint a nap, és akit mind a ketten az őrületig imádtunk…

– A rendtestvérek között ez égbekiáltó bűn!

– Két fia volt Beatrixnak, és egyik közülük – Pasqual – az én gyermekem. Kassekanari rájött a felesége hűtlenségére, sietve elintézte otthoni ügyeit és elhagyta Prágát. Magával vitte a két kis gyermeket és ebben nem bírtam megakadályozni. Hozzám egyetlen szót sem szólt, rám sem nézett többé. De rettenetes bosszút állt. Még ma sem értem, hogy tudtam túlélni.

Egy pillanatra elhallgatott Ariosto és félig ájultan meredt a szemközti falra. Azután folytatta:

– Csak egy ilyen ember főzhette ki magában a bosszút, akiben a vadember sötét fantáziája a tudós és a lelkünket ismerő mély gondolkozású búvár­ átható intelligenciájával egyesült, csak ő vihette véghez a tervet, amely Beatrix szívét már a testében elüszkösítette, nekem pedig ravaszul elrabolta a szabad akaratomat és rákényszerített arra, hogy bűntársa legyek egy olyan bűnben, amelynél borzalmasabbat el se lehet képzelni.

– Boldogtalan Beatrixemet szenvedésétől hamar megváltotta a téboly, és én áldom az órát, mikor megszabadult tőle…

Ariosto lázasan hadonászott kezével, feldöntötte a borospoharat, amelyből inni akart, hogy erőt merítsen.

– Folytatom! Nem sokáig volt Kassekanari távol, mikor levelet kaptam tőle. A levélben egy címet írt, ahonnan – hogy az ő szavaival éljek – „minden fontos híradást” – bárhol is legyen – elküldenek szá­mára.

– És rögtön utána azt írta, hosszas tépelődés után arra a meggyőződésre jutott, hogy a kis Manuel az én gyermekem, a fiatalabb Pasqual ellenben minden kétséget kizárólag az övé.

– Tényleg azonban épp az ellenkezője volt igaz. Kassekanari szavaiból sötét bosszúvágy kondult ki és akaratom ellenére valami önző megnyugvás érzése öntött el, hogy kis fiacskám, Pasqual, akit ellenkező esetben meg sem védhettem volna, most Kassekanari tévedése folytán védve van a gyűlölettől és az üldö­zéstől.

Tehát hallgattam és ezzel magam tettem meg az első lépést a borzadályos örvény felé, ahonnan nem volt többé menekülés.

Csak sokkal, sokkal később támadt az a gyanúm: Kassekanari csupán azért tartja bennem a gyer­mekek összecserélésében való hitet, hogy annál jobban marcangolhassa lelkemet kényére-kedvére.

Lassan csavarta a körém szoruló satut.

Rendes időközökben – az óramű pontosságával – küldte leveleit. Ezekben a levelekben, mindig bizo­nyos fiziológiai és viviszekciós kísérletekről számolt be, melyeket – „Mások bűnéért és a tudomány javáért” – a kis Manuelen végzett, aki hite szerint – és ezt a hitét hallgatagon én is megerősítettem – nem az ő gyermeke. „Kísérleti nyulak iránt is több könyörületet érzek – írta – mint ez idegen teremtéssel szemben.”

És a levelekhez csatolt fényképek megerősítették szavainak iszonyú igazságát. Amikor megkaptam egy-egy ilyen levelet és ott hevert előttem kibontatlanul, úgy éreztem, hogy sistergő lángokba kell dugnom a kezeimet, lángokkal kell elzsongítanom a rémületet, amely arra a gondolatra fogott el, hogy ismét új, még nagyobb borzalmakról olvasok.

Csupán a remény tartott vissza az öngyilkos­ságtól, hogy végre, végre mégis csak fellelhetem Kas­sekanari igazi rejtekhelyét és megszabadíthatom a szerencsétlen áldozatot.

Órákig térdepeltem Istenhez könyörögve, hogy adjon elég erőt a leveleket olvasatlanul elégetni.

De Isten sohasem adott elég erőt.

Mindig ismét felbontottam a levelet és mindig újra ájultan roskadtam össze. Ha felfedem előtte tévedését, mondtam magamban, akkor az én fiamra zúdítja gyűlöletét, de a másik – az ártatlan – megmenekül!

És tollat ragadtam, hogy mindent megírjak, min­dent bebizonyítsak.

A bátorságom azonban mindig cserben hagyott – nem tudtam akarni és nem akartam tudni, így az én bűnöm miatt szenvedett szegény kis Manuel – aki pedig szintén Beatrix gyermeke volt – a hallgatásom miatt.

Minden szenvedésem közül a legirtózatosabb azonban az volt, hogy egy sötét, idegen befolyás jutott uralomra bennem, amelyet nem voltam képes legyőzni, amely – halkan és ellenállhatatlanul – a szívembe lopakodott, gyűlölettől tajtékzó megelégedés, hogy a szörny – a saját húsát és a vérét marcangolja.

A páholytestvérek felugráltak és rémülten meredtek Ariostóra, aki alig bírt egyenesen ülni a székén és a mondatokat inkább susogta, mint mondta.

– Évekig kínozta Manuelt – olyan kínzásokkal, amelyeknek az elmondása is megőrjítene –, kínozta, kínozta, míg csak a halál ki nem tépte kezéből a viviszekciós kést. Napfénytől irtózó, fehér, csenevész állatok vérét átömlesztette a saját fia ereibe – kiirtotta azokat az agysejtjeit, amelyek elmélete szerint a jó és nyájas ösztönök hordozói az emberben, és ezáltal, ahogy ő mondta „lelki halottá” tette őt. Miután pedig meg­ölte a szíve minden indulatát, a részvét, a szeretet, a könyörület minden csíráját, a szegény áldozat, mint Kassekanari egy levelében előre megjósolta, teljesen elsatnyult, csenevész és degenerált lett, olyan zörgő csontú váz, amelyet az afrikai népek „fehér négernek” neveznek…

Sok-sok esztendőnyi kétségbeesett keresés, kutatás után – közben a rend és a magam dolgait egészen elhanyagoltam – végre sikerült a fiamat (Manuelnek tökéletesen nyoma veszett) – felnőttként viszontlátni.

De ekkor újabb rettenetes csapás ért: a fiam azt mondta, Kassekanari Emanuelnek hívják…

Rendtestvérünk, „Corvinus” ő, akit mindnyájan ismertek.

Emanuel Kassekanari.

És állhatatosán megmarad amellett, hogy soha­sem hívták Pasqualnak.

Azóta nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy becsapott az öreg és talán Pasqualt tette nyomorékká, nem Manuelt, szóval, hogy az én gyermekem volt az áldozat. A fényképek akkoriban oly ködösen mutatták az arcvonásokat és a két gyermek a megtévesztésig hasonlított egymáshoz az életben.

*

De nem, ez nem lehet, ez lehetetlen, a bűnöm és az örökös lelkifurdalás hiábavaló lett volna!

Ugye?! – sikoltott fel Ariosto hirtelenül, mint az őrült. – Ugye, mondjátok testvéreim, mondjátok, ugye Corvinus az én fiam, ugye megszólalásig hasonlít rám!

A testvérek félénken nézték a padlót, és szóval nem tudtak hazudni. Csak némán bólogattak.

Ariosto halkan fejezte be a beszédét:

– És némelykor rémült álmaimban úgy érzem, gyermekemet üldözi egy undok, fehérhajú, vörösszemű nyomorék – aki iszonyodva a fénytől –, a félhomályban dühösen les rá: – Manuel, az eltűnt Manuel… az iszonyú… az iszonyú „fehér néger”.

A testvérek közül egyik sem tudott szólni.

Halotti csend.

Ekkor – mintha Ariosto megérezte volna a néma kérdést – félhangon és mintha saját magának akarná megmagyarázni, így szólt:

– Lelki halott! Fehér néger… igazi albino.

– Albino! – Baal Sem a falhoz támolygott. – Szentséges Isten, a szobrász! Iranak-Essak. Az albínó!

2.

– „Rivall a harci riadó a hajnalpíron át” – énekelte Corvinus, az „Ördög Róbert”-ből Beatrixnek, menyasszonyának az ablaka alatt – aki Ariosto arany­szőke húga –, és barátai együtt fütyülték vele a melódiát.

Rögtön utána felpattantak az ablaktáblák és egy fehér báliruhás fiatal leány kukkantott le az ódon, hold­fényben csillámló udvarra, majd nevetve kérdezte, talán a házat akarják-e megostromolni az urak.

– Ah, te bálokba jársz, Trixie, még hozzá nélkülem? – kiáltott fel Corvinus. – Mi pedig azt hittük, már régen alszol!

– Láthatod, hogy mennyire unatkozom nélküled: már éjfél előtt itthon vagyok! De mit nyaggatod azt a riadót, csak nincs valami baj? – kérdezte Beatrix.

– Baj? Az nincs, de van valami nagyon na-a-gy kérésünk hozzád. Nem tudod, hol tartja papa a le­pecsételt prágai levelet?

Beatrix mindkét kezét a füléhez tartotta:

– A lepecsételt micsodát?

– A lepecsételt prágai levelet, az ereklyét – kiabálták mindnyájan össze-vissza.

– Egy árva kukkot sem értek, ha úgy ordítanak, drága uraim – és Trixie behúzta az ablaktáblákat –, de várjanak, tüstént lent leszek, csak megkeresem a kapukulcsot és elszököm az öreg guvernant mellől.

És néhány perez múlva lent volt az udvaron.

– Elragadó, bűbájos Így, fehér báli ruhában a zöld holdfényben.

A fiatalemberek tolongtak, hogy megcsókolhassák a kezét.

– Zöld báli ruhában, a fehér holdfényben – szólt Beatrix kacéran illegve, és hogy elhárítsa a kézcsóko­kat, parányi kezét elbujtatta hatalmas karmantyújába.

– Itt csupa fekete ördög között! Nahát, micsoda hóbortos figurák maguk, tiszteletreméltó rendjükkel egyetemben!

És kíváncsian vizsgálgatta az urak földig érő katufrékját, az ijesztő csuklyát és az aranyhímzésű kabbalisztikus jeleket.

– Csak úgy sebtiben loholtunk ide, Trixiem, még át se öltözhettünk – mentegetődzött Corvinus és gyengéden megigazgatta menyasszonya selyem csipke­kendőjét.

Azután néhány szóval, sietve elmondta neki a „lepecsételt prágai levél” históriáját, az őrült jóslatot, és hogy pompás éjféli tréfát eszeltek ki ezzel kapcsolatban.

El akarnak ugyanis szaladni Iranak-Essakhoz, a szobrászhoz, aki roppant furcsa ember és éjjel dol­gozik, mert albínó, mindamellett nagy művész és van valami pompás találmánya: valami gipszkészítmény, ami a levegőn azonnal megszilárdul, és széttörhetetlenné válik, mint a gránit. És hogy ezzel az albínóval arcmásolatot akar készíttetni még éj fér előtt…

– Ezt a másolatot magunkkal visszük, kedves kisasszony – szólt közbe Fortunatus –, azután ma­gunkkal visszük a „titokzatos levelet”, amelyet ön majd lesz szíves az archívumban felkutatni és ledobni. Természetesen azonnal felnyitjuk és elolvassuk, miféle hülyeség van beleírva, és utána „feldúlt arccal” el­megyünk a páholyba.

Bizonyára rögtön megkérdezik majd, hol van Corvinus, és hol hagytuk.

Akkor aztán hangosan zokogva megmutatjuk majd a meggyalázott ereklyét és elmondjuk, hogy Corvinus felnyitotta, és abban a pillanatban kénkőbűzben meg­jelent az ördög, megragadta a gallérjánál fogva és elrepült vele a levegőn keresztül; ám Corvinus, aki előre látta, hogy mi történik, előbb Iranak-Essakhoz sietett és gipszmásolatot csináltatott az arcáról, hogy meghiúsítsa a borzongatóan szép jóslat beteljesültét, amely úgy szól: »A végzet keze eltakarja arcának vonásait egészen a végítélet napjáig.” Elmondjuk aztán, hogy kezünkben van a gipszlárva, és aki erőt érez magában – valaki az öreg urak közül, vagy akár valamennyi, vagy a rend alapítói, vagy talán maga a jó Isten –, lépjen elő és törje össze a kőarcot, ha tudja. Egyébként Corvinus testvér mindnyájukat szívesen üdvözli és legkésőbb tíz perc múlva visszajön a Hadesből, hogy tiszteletét tegye.

– Azután édesem, legalább az a haszna lesz a dolog­nak – szakította félbe Corvinus a menyasszonyát –, hogy ezzel tökéletesen kiirtjuk a rend legutolsó babonáját, megrövidítjük a századforduló buta ünnepélyét, és mindjárt víg lakomához ülhetünk.

– De most Isten veled és jó éjszakát: most egy-kettő előre, száll az idő…

– Mi pedig vágtatunk vele – egészítette ki Beatrix ujjongva és vőlegénye karjába csimpaszkodott.

– Messze lakik ide Iranak-Essak…? Vagy hogy is hívják? És nem fogja megütni a guta, ha ilyen toalett­ben rontunk be hozzá?

– Igazi művészt sohasem üt meg a guta – erősködött Saturnilus, egyik az urak közül. – Testvérek! Kiáltsuk: Éljen, éljen a bátor kisasszony!

És nekivágtak az útnak.

Az udvaron keresztül középkori kapuíveken és görbe utcákon át, elkanyarodó sarkok és porladó barokk paloták mentén.

Azután megálltak.

– Itt lakik a 33-dik szám alatt – mondta Saturni­lus lihegve. – Ez a 33-dik szám, úgy-e Kadosh lovag? Nézz fel te, neked jobb a szemed.

És már csöngetni is akart, amikor hirtelenül felnyílt a kapu belülről és rögtön utána hallani lehetett amint valaki erős hangon nigger-angol szavakat rikácsol fölfelé a lépcsőkön. Corvinus csodálkozva rázta a fejét:

– The gentlemen already here? – Az urak máris itt vannak… Furcsa, mintha vártak volna ránk!!

– Tehát avanti, de vigyázzatok, itt vaksötét van A jelmezeinkből hiányzik a zseb és ezzel együtt az annyira kedvelt kénes gyufa is.

Lépésről-lépésre botorkált előre a kis társaság – Saturnilus elől, mögötte Beatrix, azután Corvinus és többi fiatalember: Kadosh lovag, Hieronymus, Fortunatus, Pherekydes, Kama és Hilarión Termaximus.

Szűk és tekervényes lépcsőkön mászkáltak, jobbra is, balra is, keresztül-kasul.

Nyitott lakásajtókon és üres, ablaknélküli szoba falán tapogatóztak, mindig a hang után mentek, mentek láthatatlanul, s – úgy tetszett – meglehetős messzeségből hangzott előttük és az irányt jelezte.

Végre megérkeztek egy terembe, ahol úgy látszik várniuk kellett, mert a hang elnémult és senki sem fele többé kérdéseikre.

Semmi, semmi sem mozdult.

*

– Úgy látszik, valami ódon épület ez – szólalt meg végül Fortunatus –, sok-sok kijárata van, akárcsak valami rókalyuknak. Egyike azoknak a különböző útvesztőknek, melyek még a XVII. századból maradtak ebben a városrészben, az ablak pedig biztosan valamilyen sötét udvarra nyílik, mert egy szikra világosság sem szűrődik be. Csak éppen az ablak keresztfája sötétebb kissé…

– Azt hiszem, van ott egy magas fal, közvetlenül az ablak előtt, az fogja el a világosságot – felelt Saturnilus. – Micsoda sötétség, még a saját kezét sem látja az ember.

– Csak a padló világosabb valamivel. Nem?

Beatrix vőlegénye karjába kapaszkodott: – Kimondhatatlanul félek itt, ebben a borzalmas sötétben. – Miért nem hoznak valami világosságot…

– Csitt, csitt, csend legyen – suttogta Corvinus –, csitt! Hát nem halljátok…!? Valami lassan közeledik. Vagy talán már a szobában van?

– Ott! Ott, valaki van – rémült fel hirtelen Pherekydes –, ott, alig tízlépésnyire tőlem… még egészen tisztán látom.

– Hé, ki maga! – kiáltotta Corvinus fennhangon, és hallani lehetett, hogy a hangja remeg a visszafojtott félelemtől és izgalomtól.

– Pasqual Iranak-Essak vagyok, a szobrász – mondta valaki olyan hangon, melyet nem lehet rekedtnek mondani, de mégis furcsán egyhangúnak tetszett. – Ön szeretné gipszbe öntetni az arcát…! Ugyebár?

– Nem én, hanem ő itt, a barátunk, Kassekanari, zenész és komponista – ezzel próbálta Pherekydes bemutatni Corvinust a sötétségben.

Néhány pillanatnyi csend.

– Nem látom önt, Iranak-Essak úr, hol áll? – kérdezte Corvinus.

– Ha nem elég önnek ennyi világosság – mondta gúnyosan az albínó –, akkor szíveskedjék néhány lépést balra tenni, van itt egy nyitott kárpitajtó, azon keresz­tül kell jönnie, látja, már megyek is ön felé.

Úgy tetszett, mintha az utolsó szavaknál a tompa csengésű hang kissé közelebb jönne, s egyszerre mindannyian valami fehéres szürke, elmosódó, derengő párát láttak felködleni a falon, egy emberi test határozatlan körvonalait.

– Ne menj, ne menj, Krisztus szerelmére, ha szeretsz, nem mész – suttogta Beatrix és vissza akarta tartani Corvinust.

De ő halkan kibontakozott és szólt:

– Ugyan Trixie, csak nem kompromittálhatom magamat ennyire. Ez a szobrász máris azt hiszi, mindannyian félünk tőle.

S határozottan ment a fehérlő tömeg felé, majd a következő pillanatban eltűnt vele a kárpitajtó mögött – a sötétben.

Beatrix rettegő félelemmel jajgatott és a fiatalembe­rek mindent megpróbáltak, hogy bátorítsák.

– Legyen egészen nyugodt, kedves kisasszony – vigasztalta Saturnilus –, semmi baja sem lesz. Ha lát­hatná a gipszbeöntést, roppant érdekelné és mulattatná. Hát először is zsíros selyempapírral borítják a hajat, szemöldököt és a szempillákat, az arcot bekenik olajjal, hogy semmi se tapadjon rá, azután a hátára fektetik a modellt, s a fej hátulsó részét egész a füle karimájáig belemártják egy tele tál nedves gipszbe. Miután a massza megkeményedett, a még szabadon lévő arcra is körülbelül ökölnyi nedves gipszet öntenek, úgy, hogy az egész fej olyan lesz, mint valami nagy gombóc. Ott, ahol a két rész összeér, fel kell metszeni, és akkor megkapja az ember az üres fejformát, amelynek segítsé­gével a legpompásabb öntvényeket és lárvákat lehet készíteni.

– De hiszen így okvetlenül megfullad – szólt a fiatal lány.

Saturnilus nevetett:

– Természetesen, ha nem dugnának szalmaszálakat az orrlyukaiba és a szájába, melyeken keresztül lélegzetet vehet, akkor természetesen megfulladna.

És hogy Beatrixet megnyugtassa, hangosan szólt be a mellékszobába:

– Iranak-Essak mester, sokáig tart és fájni fog?

Egy pillanatig mélységes csend uralkodott, azután hallani lehetett a tompa, messziről jövő választ, mintha a harmadik, negyedik szobából nagy vastag kendőkön keresztül hangzana:

– Nekem nem fáj! És Corvinus úr sem igen pa­naszkodik majd… hahaha. És hogy sokáig tart-e? Néha két-három percig is eltart.

Valami megmagyarázhatatlanul izgató, leírhatatlanul kaján káröröm csengett ezekből a szavakból és a hangsúlyból, ahogy az albínó a szavakat kimondta. Szinte dermesztő rémület szállta meg a hallgatókat.

Pherekydes görcsösen ragadta meg szomszédja karját.

– Hallottad? Milyen különösen beszél ez az ember…! Megtébolyulok a félelemtől, ha még soká tart.

– Honnan tudta meg hamarjában, hogy Kassekanarit „Corvinusnak” hívják a páholyban? És azt is rögtön tudta, miért jöttünk!? Nem, nem, be kell mennem. Tudnom kell, mi történik odabenn.

Ebben a pillanatban Beatrix felsikoltott.

– Ott fenn, ott fenn, mik azok a fehér, korongalakú foltok ott a falon!?

– Gipszrozetták, fehér gipszrozetták, semmi egye­bek – csillapítgatta Saturnilus –, már én is észrevettem. Most kicsit világosabb van már és a szemünk is jobban megszokta a sötétséget.

Ebben a pillanatban heves rázkódás szakította félbe szavait, mintha valami nehéz súly vágódott volna végig a házon.

A falak reszkettek, és a fehér korongok csengő cseréphanggal potyogtak le, néhány lépésnyit gurultak, azután csendesen hevertek a földön.

Gipszöntvények, torz emberi arcok és halotti lárvák.

Csendesen feküdtek és üreges fehér szemükkel vigyorogtak a tetőre.

A műteremből vad lárma hallatszott át, dörömbölés, asztalok, székek puffanása.

Dübörgés…

Azután reccsenés, mintha ajtókat hasítanának szi­lánkokká, mintha valamely őrjöngő utolsó haláltusájában fékeveszetten csapdosna maga körül, hogy kétségbe­esésében utat törjön magának a szabadba.

Dobogó rohanás, azután zökkenő iram… és a következő pillanatban valami világos, formátlan kőtömeg vágódott keresztül a vékony kárpitfalon – Corvinus gipszbe formált feje! –, és kínosan, alig mozogva, fehéren és kísértetiesen világított ki a ho­mályból. Teste és válla fennakadt a keresztléceken és gerendákon.

Fortunatus, Saturnilus, Pherekydes, egyetlen nyo­mással betolta a kárpitatjót, hogy Corvinus mellett teremjen: de üldözőnek már hűlt nyoma volt.

Corvinus melléig a falba ékelve fetrengett.

Görcsös halálfélelemmel vájta körmeit barátai kezébe, akik a rémülettől félőrülten próbáltak rajta segíteni.

– Vésőt! Kalapácsot! – ordította Fortunatus. – Hozzatok vasrudakat, törjétek ketté a gipszet, hiszen megfullad! A bitang kihúzta orrából a szalmaszálakat… a száját pedig betömte gipsszel!

Néhányan, mint az őrültek, úgy rohantak segítség­ért. Széklábakat, léceket, mindent, amit csak a vaksötétben kézhez kaphattak, darabokra törtek a kőtömegen.

Minden hasztalan.

Hamarább szét lehetne zúzni a gránittömböket.

Mások a sötét szobákban ténferegtek és kiabáltak, s keresték az albínót, de nem találták sehol, szét­törtek mindent, ami csak az útjukba akadt; átkozódtak, földhöz vágódtak a sötétségben és véresre sebezve verték magukat.

*

Corvinus teste nem mozdult többé.

Szótlanul és kétségbeesve állták körül a „testvérek”.

Beatrix szívtépő sikoltása végigzúgott a házon és borzalmas ekhót keltett. Az ujjait véresre rongyolta azon a kövön, amely szerelmese fejét körülfogta.

*

Régen, régen elmúlt éjfél, amikor kitaláltak a sötét, félelmetes útvesztőből és némán, megtörve vitték az éj­szakai utcán a hullát, akinek kővé vált a feje.

Se acél, se véső nem bírta kettérepeszteni az iszonyú burkot, és úgy temették el Corvinust a rend ornátusában: „az arca láthatatlanná vált, örök időkre bezárult, miként diónak a bele.”

Ismeretlen fordító munkájának korszerűsített változata (A hét, 1913. aug. 31. és szept. 7.)

Hálás köszönet H.R.-nek és M.A.-nak, akik rendelkezésünkre bocsátották a szöveget.