Az okkultizmus – mint fogalom – az „occultus, occulta, occultum” melléknévre vezethető vissza, amelynek jelentése „rejtett”, továbbá az „occultum” főnévre, amely azt jelenti, hogy „a rejtett”, valamint az „occulte” határozószói alakra, amelynek a jelentése „rejtve” vagy „rejtetten”. Az okkultizmus, amely hozzávetőleg olyasmit jelent, hogy „rejtettség-izmus” – némelyek szerint – a nagy keresztény qabbalistától, Eliphas Lévy-től származik vagy – legalábbis – az Ő követőinek nyomán terjedt el.

Az „occult”-nak – mint szótőnek – spirituális-tradicionális szempontból – teljesen „legitim” használati értéke van, sőt, terminológiailag is fontos szavak töve. E tekintetben semmi kifogásolható mozzanat nem merülhet, és nem is merül fel.

Az „occultum” nem felel meg annak, amit magasabb és szorosabb értelemben – Metaphysicumnak nevezünk; annak pedig amit alacsonyabb és tágabb értelemben nevezünk Metaphysicumnak, – csak részben, alsóbb vonatkozásaiban felel meg. Mindent egybevetve az „occultum” nem „Metaphysicum”, – noha a Metaphysicum alsóbb értelmének alsóbb terrénumaival részleges összefüggések némelykor a megfeleltethetőségekig elmenően – megállapíthatóak.

Az okkultizmus az „occultum”-nak mindent meghaladó jelentőséget tulajdonít, és súlyt helyez e „jelentőség-tulajdonítás” igenlésének a folytonos fokozására. Az okkultizmus igen gyakran összefonódik a „latentialismus”-szal, ami önmagában még nem lenne baj, de ebben az összefonódásban olyan tendenciák kapnak erőt, amelyek a sokkal fontosabb potentialismus érvényesülésének ellenében hatnak.

Az okkultizmus – és minél inkább „izmus”, annál kifejezettebben – hordozza annak a lehetőségét, amelyet kialakulva pseudo-okkultismusnak lehet és kell nevezni, s amelynek a különböző irányzatai a pseudo-spiritualis eltévelyedések-eltévelyítések körébe tartoznak (s amelyekkel a későbbiekben még foglalkozunk.)

Az okkultizmus, és a pszeudokkultizmus még sokkal inkább, akarva-akaratlanul a metafizikalitás eszméjének felébresztése ellen működik. Némely irányzat egyáltalán nem beszél a Metaphysicumról, némelyik alig beszél, vannak, amelyek állandóan erről beszélnek, de úgy, olyan mentális „akcentussal”, hogy ennek mégse legyen semmiféle igazi jelentősége. Kijelentéseiket egy rossz értelemben vett és csak így vehető „súlytalanság” jellemzi. A szuper-konkretizmus és az absztrakcionizmus – lehető legszerencsétlenebb – amalgamációja: csaknem valamennyi irányvonalnak a jellemzője. A legújabb irányzatok némelyike voltaképpen a „mechaniko-materializmus” okkultizmussal átitatott megfelelője, semmi több.

A Traditionalis Spiritualis et Universalis Metaphysica Integra principiumaira alapozódó létszemlélet mindazt implikálja az okkultizmusból, és az okkultizmusokból, amit implikálni egyáltalán érdemes, és – ilyen értelemben – maga is – partikulárisan – okkultizmusnak is tekinthető. Az okkultizmusok általában mégsem, sőt, egyáltalán nem foglalják magukba – akár csak implicite – azt, amit a metafizikalitás – bármilyen szinten is – feltételez.

Az Eliphas Lévy-féle okkultizmusból még volt vagy lehetett volna „átjárás” a metafizika felé, de a későbbi irányvonalak túlnyomó többsége – néhány elszigetelt kivételtől eltekintve – erre teljesen alkalmatlan volt.

Az okkultizmus szinte minden irányvonala túlzóan, már-már görcsösen szubsztancialista, vagyis „állagista”. Némely irányzat élő, személyes karakterű, lényszerű állagiságokról beszél, míg más iskolák általánosan szétömlő rejtett erőkről szoktak-szeretnek beszélni.

Az okkultizmus figyelme nem terjed, de nem is terjedhet túl az okkultumon. Az okkultum pedig még olyan létszférákkal kapcsolatos, amelyek messzemenő végletességgel létesülés-örvénybeliek. Még a legmagasabb szinten álló okkultizmus sem tud több lenni létállapotok tudományánál, és az is csak elvileg, mert gyakorlatilag még erre sem képesek.

Az, ami felé valamilyen „szellemtudományi” okkultizmus érdeklődésével orientálódni képes, – valóban rendkívül érdekes lehet, sőt, esetleg nagyon fontos is, – de mégsem maga a Lényeg, és mégcsak nem is az, ami Lényegi-Lényegközeli lehetne, sőt, nem egy tekintetben éppen a lényegközeliségtől elterelő hatásokat enged érvényesülni.

Mindazok, amikkel az okkultizmusok legmagasabb színvonalú változatai valaha is foglalkoztak, – az igazi tradíciók körén belül sokkal hatalmasabban, terjedelmesebben sokkal részletesebben, sokkal mélyebben-magasabban mind megvoltak, s többnyire még ma is hozzáférhetően meg is vannak, – de bármilyen nagy súllyal is voltak és vannak meg, bármilyen kiemelt is ezek fontossága: a hangsúlyozottságuk elenyészik annak a hangsúlyozottsága mellett, ami valóban lényegi, centrális, főként a realizációs doktrinák és útmutatások benső értelemfeletti értelme.

A valóban tradicionális lōka-tudományok sokkal megbízhatóbbak, mint a – főként legújabbkori – okkultisztikus irányzatok ilyen vonatkozású feltárásai, mert igazi konszideratív-koncentratív-meditatív-kontemplatív utak megtétele utáni, a visszafordulásban-alászállásban megvalósított kutatói tapasztalások eredményeire alapozódnak, míg a modern, – esetleg nem okkultisztikusnak nevezett okkultisztikus irányzatok ilyen vonatkozású információi – ha nem egyszerűen kitalálások – befelé-haladásban megszerzett tapasztalásokon alapulnak, amelyek – mert nem felülről-lefelé tekintőek –‚ nem lehetnek uraltak, s ezért „eo ipso” mindig – jelentékeny mértékben – tévesek is. A metafizikai utak esetében azonban, az, amiről tudni lehet – a centralitáshoz képest – ha fontosnak is, de mindig mellékes jelentőségűnek tekintett. Ennek a megállapításnak viszont – akár a továbbiakra nézve is, de általában is – messzemenő és komolyan figyelembe veendő konzekvenciái vannak.

A jelenkor okkultizmusainak zöme nem tekinti magát okkultistának, sőt, tiltakozik minden ilyen „gyanúsítás” ellen. Ezeknek a tiltakozásoknak nincs nagy súlyuk, ha a kérdéses irányvonalak közben az okkultizmusok kritériumainak a többségével kimutathatóan rendelkeznek.

A jelenkor okkultisztikus irányzatainak nagyobbik hányada összefonódott az antitradicionalitás négy fő formájával: az „abstraditionalitas”-szal, a szűkebb értelemben vett antitradicionalitással, a pseudotradicionalitással és a kontratradicionalitással. Ennek a kérdéskörnek a tárgyalásához egy erre szentelt könyv is kevés lenne, de – René Guénon és Julius Evola leleplező művei után is – helye lenne a tradicionális létszemléletet képviselő irodalomban egy olyan könyvnek, amely újból áttekinti a legutóbbi százötven év deviációs irányzatait, részletesen foglalkozva azokkal az irányzatokkal, amelyek René Guénon, de még Julius Evola életében sem léteztek – vagy léteztek ugyan, ám még nem volt jelentőségük. Könyvünk egyik későbbi fejezetében – ez ízben még csak röviden – foglalkozunk majd ezekkel.

László András: Tradicionalitás és létszemlélet. 2. kiad. Budapest, 2014, Persica, 89–92. o.