Yuval Noah Harari, korunk egyik legfontosabb gondolkozójaként aposztrofált, szinte vallásos áhítattal körülvett „sztárfilozófusa”, „sztártudósa” jelentős véleményformáló erővel bír az ember világban betöltött szerepét és az emberiség jövőjét érintő közfelfogásra. Érdemes lehet megvizsgálni, hogy az általa hirdetett – több világhírű könyv, számos publikáció és előadás fűződik a nevéhez –, a modern mentalitás által vonzónak érzett eszmék vajon milyen perspektívákat nyújtanak az azokban hívők számára.

Homo Deus című könyvében látszólag arra vállalkozik, hogy mintegy „objektíve” bemutassa a technoevolúció valószínűsíthető kifutási lehetőségeit az emberre és világunkra nézve. Az íráson a – történelmi kozmizmuson alapuló – (poszt-)transzhumanizmus eszmeisége ismerhető fel, mely szerint az ember önmagában előbb-utóbb törvényszerűen alul kell, hogy maradjon a technológiai fejlődés kitermelte új létformákkal szemben, a túlélés érdekében pedig egyetlen lehetősége, hogy ebbe az áramlatba beállva, a technológia produkálta új eljárásokkal (pl. genetikai tervezés), illetve eszközökkel (pl. bionikus testrészek, nanorobotok) terjessze ki képességeinek hatókörét – ami a legmerészebb dataista víziók szerint talán már így is kevésnek bizonyulhat a Homo sapiens megmentéséhez a mesterséges intelligenciák térnyerése folytán.

Ez a modell pusztán passzív elszenvedővé alacsonyítja a magasrendűnek vízionált új jövőt megteremtő tudományos folyamatokban részt venni képtelen és így az emberiség szinte teljes hányadát kitevő egyéneket: ha szerencséjük van, még életükben létrejönnek azok a feltételek, amelyek „örök” (meghosszabbított) életet biztosítanak számukra, ha nem, akkor így jártak – kivéve kezükből minden irányítást jövőbeli lehetőségeiket illetően. Az ezen elméleteket elfogadók pedig már maguk igénylik az újabbnál-újabb technikai vívmányokat mint a halál elfeledni próbált nyomasztó valóságának egyedüli – és tőlük független – megoldási kísérleteit, még nagyobb lendületet adva a világ egyre zaklatottabbá tételének, a „progresszió” fenntartásának. Adjuk ki kezünkből a kontrollt, de ha nem tesszük, előbb-utóbb úgyis bekövetkezik – sugallja a könyv úton-útfélen.

A mű kiindulópontja szerint az éhínség, járványok és háborúk nagyjábóli legyőzése után az emberiség előtt álló három új logikus cél a halhatatlanság, a boldogság és a megistenülés. E három fogalmat igen sajátságos módon értelmezi a szerző.

A halhatatlanság (1) számára az emberi élet időben való tetszőleges meghosszabbítását jelenti. „Egész pontosan nem halhatatlanok lesznek, inkább »nem halandók«. Istentől eltérően háborúban vagy balesetben ezek a szuperemberek is meghalhatnak, és semmi sem hozhatja vissza őket a túlvilágról. Tőlünk, halandóktól eltérően azonban az ő életüknek nem jár majd le a szavatossága. Ha nem tépi őket cafatokra egy bomba, vagy nem hajt keresztül rajtuk egy teherautó, a végtelenségig is elélhetnek. Aminek következtében valószínűleg ők lesznek minden idők legfélősebb emberei.” (24. oldal)

Márpedig, ami véget érhet, az valóban nem halhatatlan. Azzal, hogy – egy pillanatra eljátszva a koncepcióval – a biológiai testhez kötöttség korlátja a jövőben feloldódna és a könyvben vázolt egyik lehetséges jövőképként az „ember” szervetlen formában találná magát a Marson, az egyik függés alól csak egy másik alá kerülne. A halhatatlanság originális eszméje viszont ezzel éppen ellentétes, a körülményektől való teljes függetlenséget implikálja. A saját halál intenzív felismerése semmissé tesz minden olyan vigasztalást („kenyőcsöt”), ami 70 helyett 70 millió évet ígérve a problémát csak elodázná, de nem oldaná meg.

Az állandó földi boldogság (2) elérhetősége abból a feltevésből indul ki, miszerint a boldogság–boldogtalanság dualizmusának egyik tagja abból kiszakítható, önmagában megáll. Mintha beszélhetnénk feketéről a fehér hiányában. A szerző által idézett buddhizmus szerint a boldogság a szenvedés ellentétpárjaként úgyszintén nem rendelkezik önmagában vett pozitív érvénnyel, éppen ellenkezőleg, a felszámolandó „kifordultság” velejárója. Hiába állapítja meg helyesen, hogy az nem az objektív körülmények függvénye, a probléma gyökeréig való hatolás helyett végül is az „ember biokémiájának áttervezésében” véli felfedezni a permanens boldogság megvalósulását, hiszen az evolúció létrehozta ember (a mű szerint állat) állítólagos múltbéli fajfenntartó létküzdelmei folytán jelenlegi formájában alkalmatlanná vált e nem múlandó elégedettségre.

Megistenülésen (3) megközelítőleg egy olyan szuperember megalkotását érti, akinek mai szemmel nézve nagy hatalma van az anyagvilág, ezen belül önnön fizikalitása felett. Mivel ez egy vallási, metafizikai fogalom, ezért ottani jelentése után kutatva valami teljesen máshoz jutunk: soha és sehol nem az ember volt a megistenülés alanya, ennek apoteózisa egy bálvány istenítése. Kiragadva a kereszténység példáját, Krisztus egyenesen (helyesen értelmezendő) önmagunk, önmagam meggyűlölésére (Lk 14,26) szólít fel. Az az individuum ugyanis, akivel a lefokozott hétköznapi tudatosság önmagát azonosítja, nem más, mint korlát, aminek a teljes feloldása, meghaladása vezethet el a szóban forgó fogalomhoz a tradicionális doktrínák szerint, nem pedig speciális, „isteni” képességekkel való felruházása.

A könyv szemléletét az absztrakció szóval lehetne leginkább jellemezni. Az a rátekintés, ahol kívülről befelé pillantva önmagamat pusztán E/3 személyként, csak mint objektumot („organizmust”, „algoritmust”) ismerem fel, eljelentékteleníti azt a benső, szubjektív tapasztalást, aminek elengedhetetlenségére a vallások hátterében álló metafizikai szemléletek alapozódnak. Ahogy az író maga is taglalja, nagyon homályosak a tudattal kapcsolatos ismereteink, vajmi keveset tudunk a Kamakura-kori szamurájok, sámánok, szerzetesek és aszkéták által elért tudatállapotokról, akik „ismeretlen, emberfeletti nyugalomról és érzékeik rendkívüli kiélesedéséről számoltak be. Azt mondták, hogy a tudatuk a végtelenbe tágult, vagy éppen beleolvadt az ürességbe.” (302. oldal) Feltehető, hogy pontosan az ehhez hasonló nem hétköznapi tudatállapotok elérése által haladták meg a külvilág (és önnön testi valóságuk) mikroszkóppal való tanulmányozásának mániáját és az abban való lázas tevékenykedést, arra irányítván tanítványaik figyelmét, hogy önnön lényegi mivoltukról valós ismeretekhez csak szubjektív tapasztalataiknak méltó súlyt adva juthatnak, nem pedig a már unalomig ismételt nézd csak, te is csak egy porszem vagy absztrakción alapuló frázisából kiindulva. Számos szent szöveg hívja fel az ember figyelmét az érzékek általános kifelé fordultságának megfordítására mint az egyetlen módot a zaklatott állapot, a vágyak általi folyamatos hányt-vetettség felszámolására. Nem a világ minél részletesebb tanulmányozására (bár ez sem feltétlenül elvetendő), sokkal inkább annak valódi mibenlétének, a szubjektum és az objektum, az én és a világ lényegi viszonyának felismerésére sarkallnak. Márpedig abból a nézőpontból, ahol én vagyok, senki más nem láthat engem, tudati világom középpontjában állva ezt a „befelé” fordulást csakis én tudom megtenni – egy lépést téve abba az irányba, hogy újra visszanyerjem életem fölötti hatalmam. („Egy ötéves el sem tudja képzelni, hogy valami fontos dolog tőle független okokból történik.” [145. oldal.])

Yuval Noah Harari

A műben a fölényesen kezelt és betű szerint értelmezett vallások érvénye megkérdőjeleződik, pusztán legfelszínesebb morális tartományuknak „enged” fontosságot. A világ szentkönyvei mára lényegileg elavulttá váltnak vannak kikiáltva, a bennük megfogalmazott igazságok hatályon kívül helyeződtek a számítástechnikai, nanotechnológiai, genetikai, és egyéb területeken történt tudományos robbanás következtében. A modern nézetek kritikusait is egy vélt magaslatról szemléli, hiszen aki ezeket elutasítja, az ezt szükségszerűen nemértésből teheti csak, masszív emóciókkal felruházva őket („megrémül”, „féktelen gyűlölet” ébred benne, stb.). A könyv mindenesetre tökéletes táptalajt nyújt ahhoz, hogy a vallások ellen gyűlöletet szítson az azokat a szerzőhöz hasonlóan nem ismerők között. Ahogy bizonyos körökben mondani szokták: aki fölényben érzi magát ezekkel szemben, próbálkozzon meg mindössze egyetlen erény maradéktalan megvalósításával ellenőrzésképpen.

G. I. Gurdijeff, egy a múlt században élt kaukázusi misztikus az emberek többségét már életükben „élőhalottakként”, „automatákként” írta le. Krisztus egyik ritkán idézett logionja is párhuzamba állítható ezzel a felfogással: „Hagyd a halottakra, hogy eltemessék a halottaikat.” (Mt 8,22). Annak az embernek az élete, aki nem tesz kitartó erőfeszítéseket azért, hogy nyomonkövethetetlen gondolati kavargásai ne váljanak egyeduralkodóvá tudati terében, és ne hatalmasodjanak el rajta semmiből felbukkanó, hívatlan emóciói (legyenek azok akár gondok vagy örömök), valóban közelíthet ahhoz, hogy külsőleg leírhatóvá váljon. Amint saját nézőpontom fontosságáról megfeledkezem, már csak látszólag irányítom az életem, sokkal inkább külvilági ingerek és tudatom homályos mélységeinek foszlányai határozzák meg önátélésem, jövő-menő késztetések játékszerévé, tulajdonképpen valóban algoritmussá válok.

Inverz tanulságként szolgálhat ez az írás arra, hogy hogyan nem szabad szemlélnem a világot és önmagamat, ha a könyv fenti három célkitűzését azok eredeti értelmében szeretném megvalósítani.

Szimurg

Függelékként álljon itt néhány további, szellemi szempontból roppant hajmeresztő idézet a műből:

Ahogy az értelem és hatalom forrása áttevődött az egekből az emberi érzésekbe, az egész kozmosz természete megváltozott. A külső univerzum – amely idáig csak úgy nyüzsgött az istenektől, múzsáktól, tündérektől és kísértetektől – üressé vált. A világ viszont – amely eddig nyers szenvedélyek jelentéktelen zárványa volt – mérhetetlenül mély és gazdag lett.

A próféták és filozófusok a történelem során végig azt bizonygatták, hogy ha az emberek nem hisznek többé a nagy kozmikus tervben, akkor mindenfajta törvény és rend megszűnik. Ma azonban éppen az olyan emberek jelentik a legnagyobb veszélyt a globális törvényre és rendre, akik hisznek istenben és az ő mindenre kiterjedő tervében. Az istenfélő Szíria sokkal erőszakosabb hely, mint a világi Hollandia.

Ma a vallásos hinduk, igazhitű muszlimok, japán nacionalisták és kínai kommunisták ugyan különböző célokhoz és értékekhez hűségesek, de azt valamennyien vallják, hogy céljaik megvalósításának kulcsa a gazdasági növekedés.

Ha az olyan országok, mint Pakisztán vagy Egyiptom, stabil növekedési rátát tudnának fenntartani, polgáraik élvezhetnék a saját autó és a teli hűtőszekrény adta örömöket, a földi jólét útját választanák, és nem hagynák, hogy magukkal csalja őket a fundamentalista patkányfogó.

A világ sok országában, többek között az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában a bírósági tárgyalásokon a tanúk is kezüket a Bibliára téve esküsznek, hogy az igazat, a teljes igazat és csakis az igazat fogják mondani. Kicsit ironikus, hogy egy olyan könyvre esküdve fogadnak igazmondást, amely ennyire hemzseg a fikcióktól, mítoszoktól és tévedésektől.