Ezúttal Istenről, vagy, ahogyan egy igazi mágus közelíti meg e fogalmat, végső önmagadról fogok szólni néhány szót, valamint egy fő akadályról, ami nem engedi, hogy hozzá igazán közel kerülj.

Érdemes tudatosítanod, hogy metafizikusként, spirituális törekvőként, szellemi megvalósítóként még nem vagy egyből abban a kiváltságban, hogy nem tévedsz és hibázol. A kétség, a csüggedés, a reménytelenség démonai rendre rád törnek, te pedig értetlenkedve vagy kényszerű beismerni, hiába a sok tanulás, olvasás, értelmezés vagy a magasabbrendű tudatállapotok valósága melletti lelkes kiállásod, lényegében te is ugyanolyan vagy, mint a többi.

Tudod, hogy Isten ott rejtőzik valahol a szíved környékén, közel, szinte pimaszul közel, mégsem érzed igazán a jelenlétét, és gyakran megtörténik az is, hogy felé irányuló gyakorlataidról időnként megfeledkezel, vagy végzel ugyan gyakorlatokat, de unva, elkalandozva, erőtlenül.

Hol a probléma? Mi az, ami minden erőfeszítésed ellenére újra és újra a közönséges emberek világába taszít? Sokszor az a gond, hogy egyszerűen nincs megfelelő elképzelésed az abszolútumról, vagy ami ugyanaz, végső önmagadról. Ennek kiküszöbölése érdekében fontold meg a következőket:

Aki csüggedt, rosszkedvű és fásult marad, amikor Istenre gondol, akiben egy isteni lényt ábrázoló szentképre tekintve vagy azt elképzelve nem gyullad hatalmas vágy az isteni valóság iránt, jó, ha tudja: nem Istent látja és tapasztalja. Aki tudja, hogy van Isten, mégis örömtelen és letört marad, az valójában mégsem tudja, hogy van Isten, még kevésbé tudja, hogy tulajdonképpen mi is Isten. Aki azt hiszi, hogy bánata örök marad, és szenvedése nem találhat soha legyőzőre, ki úgy véli, istene vagy a végső valóság elérése sem segítheti meg, nem Istenben hisz az. Amikor imádkozol és hálát mutatsz azok felé, akiket a legnagyobbaknál is nagyobbnak tartasz, de közben szívedet keserűség és tompaság mérgezi, vésd eszedbe, te mégsem a legnagyobbak legnagyobbjához fordultál. Ha azt gondolod, végső önmagad megtalálása nem űz el végleg minden fájdalmat s magányt, te éppen nem végső önmagadról elmélkedsz. Kiben bizonytalanság támad Isten iránt, ki különféle okokból haragszik rá és vádolja, netán csalódott benne, jegyezze meg jól, aki felé ilyen érzelmeket lehet táplálni, nem Isten az.

Minden negatív érzelem, amit Isten felé mutatsz, nem Isten, hanem egy zavaros kép felé mutatod, amit tévesen a végső valósággal azonosítasz.

Ennek felismerése nyomán egy egyszerű módszert is alkalmazhatsz. Bármikor azt tapasztalod egy metafizikai idea kapcsán, hogy az valami negatív vagy semleges érzést kelt benned, egyből tudod, ez csupán azért van, mert nem tudtad annak lényegét megragadni, és nem azért, mert az nem létezik, vagy mert nem rendelkezik olyan hatalommal, amit tulajdonítanál neki.

Ez valamelyest hasonlít a neti-neti elvhez, vagy a buddhizmus anátma felfogásához, melyben mindenre nemet mondunk, ami nem a végső valóság a maga tiszta lényegében. Ezzel eléred, hogy soha többé ne legyen úrrá rajtad a reményvesztettség.

Sokak számára evidens Isten léte, de nem a jelenléte. Sokak elfogadják Isten létét, de anélkül, hogy meditatíve időznének az általa hordozott minőségekben. Nem véletlenül van Allahnak kilencvenkilenc neve az iszlámban. Az istenképet erősíteni, gazdagítani kell, és le kell hántani róla minden olyan zavaró tényezőt, mely tökéletességét csorbítaná.

Ha ez a kép mégsem tökéletes, ez csupán annyit jelent, hogy a viszonyt még mindig nem az abszolúttal, hanem valami relatívval vetted fel. Ha valamit tökéletlennek tapasztalsz, az azért van, mert valamit relatív voltában tapasztalsz – vagyis olyan voltában, amihez Istennek nincs köze.

Ne tulajdoníts hát Istennek tökéletlenséget és relativitást, mert az nem Isten lesz. Higgyél benne, és tudd, ha mégsem tudsz benne hinni, az nem Ő.

A Mágus