Az isteni mágia útja

2017. október 29. 17:13 - TheMagician

Sri Sadhu Om: Az ego megsemmisülése

Részlet a „Sri Ramana útja” című műből

sri_sadhu_om.jpg

Tételezzük fel, hogy a sötét szobában lévő ember fel akar hagyni a szoba visszavert fény révén látható tárgyainak figyelésével, és helyette vágyakozás szállja meg a forrás látására, „Honnét jön ez a fény?”. Ez esetben oda kell mennie, ahol a visszavert fény sugara áthatol a falon, rá kell helyeznie a szemét, és visszafelé kell néznie a fénysugár mentén. Mit fog látni? A Napot! De amit most lát, az nem a valódi Nap, csak annak tükörképe. Fel fog neki tűnni, továbbá, hogy a Nap mintha egy bizonyos ponton feküdne a földön, a szobán kívül! A pontos hely, ahol a Nap kívül látható, akár több lábnyira is lehet a szobától, jobbra vagy balra (vesd össze: „A mellkas közepétől kétujjnyira jobbra van a szív.”) De valóban ily módon fekszik a Nap, azon a helyen, a földön? Nem, az még csak az a hely, ahonnét a visszavert sugár kiindult! Mit kell tennie, hogy a valódi Napot lássa? Szemét azon az egyenes vonalon kell tartania, amely mentén a visszavert sugár halad, és nem fordíthatja el semelyik oldalra, követnie kell azt a visszatükrözött Nap felé, amely aztán látható lesz számára.

Ahogy a sötét szobában lévő ember úgy dönt, hogy látni akarja a forrását a szobába betükröződő fénysugárnak, feladja a vágyat, hogy élvezze a dolgokat, vagy kutassa azokat a visszavert fénysugár segítségével, úgy kell annak is, aki a valódi fényt (Ént) szeretné megismerni, feladnia minden erőfeszítését amely a különböző, egyedül csak az elme-fény működése révén az öt érzékszerven keresztül ragyogó világok élvezetére, vagy azok megismerésére irányul, mivel nem ismerheti meg az Ént, ha meg van tévesztve a külső objektumok észlelése és vágya által (világi emberként), illetve, ha belebonyolódik a tanulmányozásukba (akárcsak modern tudósaink). A külső érzéki tárgyak felé irányuló figyelem feladása vágytalanság (vairagya) vagy belső lemondás. A szobába verődő fénysugár forrásának látására irányuló törekvés megfelel annak a törekvésnek, amely az egó, az ’én’, az elme-fény felemelkedése forrásának a látására irányul. Ez a törekvés az Én iránti szeretet (swatma-bhakti). A szemnek a fénysugár egyenes vonalán való tartása, anélkül, hogy bármelyik oldalra elkalandozna, megfelel az ’én’-tudatosságra megingathatatlanul rögzített egyhegyű figyelemnek. Az ember most nem a visszavert fénysugár egyenes vonala mentén a sötét szobából a kívül lévő tükördarab felé halad? Ez a mozgás megfelel a befelé, a Szívbe való lemerülésnek.

„Ahogy egy vízbe esett dolog megtalálása érdekében alámerülünk, úgy kell befelé merülnünk, elmélyült (befelé fordult) elmével, a légzés és a beszéd szabályozásával, és megismerni a keletkezési helyét a felemelkedő egónak. Tudd ily módon!” (’Ulladhu Narpadhu’, 28. vers)

Egyesek csak a „befelé merülnünk (…) a légzés és a beszéd szabályozásával” szavakat tekintik, ezért légzésszabályozási gyakorlatokba (pranajama) kezdenek. Noha léteződolog, hogy a lélegzet a kutatás során leáll, mert le kell állnia, a pranayama kerülőútja szükségtelen. Amikor az elme a forrás megtalálásának hatalmas vágyával befelé fordul, a lélegzet leállása automatikus! Ha a kutató kifelé lélegzik, miközben elméje a külsőérzék objektumokról (vishaya) való tudomást feladja, és eredeti fényének formáját az Ént kezdi figyelni, akkor automatikusan kilélegezve marad, anélkül, hogy újra belélegezne.

Hasonlóképpen, ha befelé lélegzik ugyanabban az időben, automatikusan belélegezve marad, anélkül, hogy újra kilélegezne! Ezek meghatározása ’külsővisszatartás’ (bahya kumbhaka) és ’belsővisszatartás’ (antara kumbhaka). Amíg az Én-figyelés során nem keletkeznek gondolatok a nem éberség (pramada) következtében, ez a visszatartás (kumbhaka) teljesen erőfeszítésmentesen fog folytatódni a kutatást végzőben. Ha körülnézünk egy kicsit, nem egyértelmű bármelyikünk számára, hogy még mindennapi életben is, ha valamilyen megdöbbentőhírt hallunk, vagy teljes koncentráció mellett próbálunk az elfelejtett dologra visszaemlékezni, a légzés az elme elmélyülése (az intenzív koncentráció) miatt automatikusan leáll? Hasonlóképpen áll le automatikusan a lélegzet, amint az elme erőteljesen vágyakozik, hogy megláthassa eredeti fényformáját, és komoly egyhegyűséggel elmélyültté válik, és befelé fordulva marad. A visszatartás (kumbhaka) ezen állapotában, nem számít, meddig tart, a kutató nem tapasztal fulladást, vagyis ki- vagy belégzésre irányuló késztetést. De a pranajama gyakorlása során a visszatartás idejének (matra) a megnövelésekor fulladást tapasztal az ember. Ha a kutató figyelme oly intenzíven az Énen rögzül, hogy még csak nem is törődik vele, hogy a légzés leállt-e vagy sem, akkor a visszatartás állapota önkéntelen és erőfeszítés-mentes. Egyes aspiránsok azonban próbálnak tudatában lenni, hogy az idő alatt megállt-e a légzés vagy sem. Ez helytelen, mert így a légzés kerül a figyelem középpontjába, az Én-figyelés elvész, és ez által különbözőgondolatok fognak felröppenni, és a sadhana áramlása megszakad. Ezért tanácsolja Sri Bhagavan, hogy ’ szabályozd a légzést és a beszédet elmélyült (introvertált) elmével’. Bölcs dolog ily módon érteni e verset, ’az elmélyült elmével’ (kurnda matiyal) kiegészítve mindhárom helyen. ’Szabályozd a lélegzetet elmélyült elmével, merülj mélyre elmélyült elmével, és ismerd meg a felemelkedés helyét elmélyült elmével’.

Azzal, hogy az ember a visszavert fénysugáron tartva szemét, követi annak menetét, nemde csökkenti annak hosszát? Mint ahogy a fénysugár hossza is csökken, a haladással, úgy az elme tendenciája is növekvőmértékben, egyre jobban és jobban zsugorodik, ahogy az aspiráns állhatatos komolysággal keresi annak forrását.

„(…) Amikor a figyelem egyre mélyebbre és mélyebbre merül az ’én’ (visszavert) sugara mentén, annak hossza egyre jobban és jobban csökken, és amikor az ’én’ sugara elfogy, ami ’én’-ként ragyog, az a Jnana.” (’Atma Vichara Patikam’, 9. vers)

Amikor végül nagyon közel ér az ember a tükördarabhoz, azt mondhatja, hogy elérte a visszavert fénysugár forrását. Ez hasonlít a befelé merülőaspiránshoz, és a forrás (Szív) eléréséhez, ahonnét felemelkedett. Nemde eléri az ember az állapotot, amikor a visszavert sugár hossza nullára csökken – az állapotot, ahol visszatükröződés nem lehetséges, mert annyira közel van a tükör? Hasonlóképpen, amikor az aspiráns, az Én-figyelés intenzív erőfeszítése révén bekövetkező egyre mélyebbre való befelé merülése miatt olyan közel kerül a forrásához, hogy az egó felemelkedése már egy szemernyit sem lehetséges, elmerülve marad az ’én a test vagyok’ érzésben való nagy feloldódásban (dehatmabuddhi), ami ezidáig a figyelem célja volt. Erre a feloldódásra utal Sri Bhagavan, amikor azt mondja az ’Upadesa Undhiyar’ 19. versében, hogy: „az ’én’ meg fog halni”.

Pusztán azért hagyva el a sötét szobát, mert a visszavert napsugár forrását kereste, emberünk most nemde a nyílt téren, a visszavert fénysugár nemlétezése által teremtett üresség állapotában áll? Ez az állapot, amelyben az aspiráns a Szív-helyen (hridayakasa) marad a puszta Én-figyelem révén, az egó-’én’ nemlétezése által teremtett nagy üresség (maha sunya) állapotában. A szobából a nyitott térbe kilépett ember rémült, és így siránkozik: „Ó, jaj! A nap amely a vezetőm volt (a visszavert napsugár) ezidáig, most elveszett”. E pillanatban a nyitott térben álló barát e vigasztaló szavakkal fordul hozzá: „Hol voltál ilyen sokáig? Nemde a sötét szobában voltál? Hol vagy most? Nemde a nyílt téren vagy? Amíg a sötét szobában voltál, csak egyetlen vékony fénysugár volt, ami téged kifelé vezetett; de itt (ebben a hatalmas nyílt térben) nem megszámlálhatatlan és határtalan a fénysugarak mennyisége? Amit előtte láttál még csak nem is közvetlen napfény volt, hanem csak egy visszavert fénysugár! De amit most tapasztalsz, az a Nap közvetlen (saksha) fénye. Amikor a hely, ahol most vagy nem más, mint a fény korlátlan tere, létrejöhet-e sötétség, mert az üresség miatt eltűnik a visszavert fénysugár? Eredményezhet-e veszteséget annak eltűnése? Tudd, hogy annak eltűnése maga a valódi világosság; nem sötétség az”.

Hasonlóképpen meglehetősen nagy zavarba kerül az aspiráns, amikor az egó megsemmisítése által létrehozott nagy ürességet (maha sunya) tapasztalja: ’Ó, jaj! Még az ’én’ tudatosság (az egó) is elveszett, amely sadhanám során idáig irányfényem volt! Valójában, egyáltalán nincs akkor olyan dolog, hogy ’Én’ (atman)?’ Pontosan ebben a pillanatban mutat rá a Sadguru, aki mindig az ő Szíveként ragyog, hogy: „Lehet-e valódi veszteség a megsemmisülése az egónak, amely egy végtelenül apró tükrözött tudatosság csupán? Nem vagy-e világosan tudatában nemcsak az ő megelőző létezésének, hanem az eltűnése általa teremtett jelen nagy ürességnek is? Tehát tudd, hogy te, aki még erről az ürességről is tudod, hogy ’ez üresség’, te vagy az egyedül igaz tudás; te nem üresség vagy!”, közvetlen tapasztalataként az ő saját létezéstudatossága ragyogásának, a Szív (sphuranaként ragyogó) érintéseként a Szívben! Az aspiráns, aki keresni kezdte, ’Honnét vagyok?’, illetve ’Ki vagyok én?’, most megvalósítja a nem-kettős Éntudomást, a ’vagyok, aki vagyok’ igazi tudását, amely tér és idő korlátozásaitól mentes.

Sri Sadhu Om: Sri Ramana útja. 47–49. o.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://magiatraditionalis.blog.hu/api/trackback/id/tr1513114998

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Az isteni mágia útja