Az isteni mágia útja

2017. április 20. 13:02 - TheMagician

Kaczvinszky József: Mágikus képességek az emberben (2. rész)

Részlet a „Kelet világossága” című műből

kaczvinszky_jozsef_magikus_kepessegek_az_emberben_02.jpg

Kaczvinszky József yogával foglalkozó háromkötetes művének szorosabban a mágiát érintő fejezetének folytatása. (> Első rész)

Ismerünk egészen egyszerű eszközöket, amelyek kiválthatják a tisztánlátás jelenségeit. A kristálynézés például – valamely sötét alapra helyezett, fényesre csiszolt, vagy Természettől tökéletesen síklapú kristályfelület hosszas és merev szemlélete – egyrészt elfárasztja a látószervet és csökkenti az éberséget, másrészt pedig kikapcsolja a képzeletműködést és megszünteti a gondolkozást. (Lásd a II. kötet 44. oldalán mondottakat.) Lehetővé teszi ilyenformán az öntudat oly mértékű elmélyülését, melyen már megvalósulhat a szimbólumok közvetlen meglátása. Az elme beállítottsága viszont, a kristálynézés során – minthogy kezdettől fogva csupán a látásra, a látni-akarásra irányult! – egyenesen a látási benyomásokat kiváltó szimbólum-kapcsolatok közvetlen átéléséhez vezet. A helyesen gyakorolt kristálynézés ezért feltétlenül felidézi a tisztánlátás jellegzetes tüneményeit. Megfelelően elő nem készített elme esetében azonban ugyanolyan veszedelmekkel jár, mint a gondolkozásnak bármely más, szándékos megszüntetése, és éppúgy számtalan lehetőségét rejti magában a téves megismerésnek, mint általában a nem-irányított elmélyülés.

Másik, hasonló eszköze a tisztánlátásnak az úgynevezett „csodatükör”, vagy tükör-varázslat. Gyakorlata abban áll, hogy az ember, valamely megfelelő méretű tükör előtt elhelyezkedve – ha nincs a háta mögött jelentékeny fény és így a tükörkép hátterében sincs élénk világosság – tekintetet a tükörlap szinte láthatatlan felületére, annak egyetlen pontjára rögzíti. A tükörlap (tükörüveg) a valóság és a tükörkép elválasztó határfelülete révén: már optikai, fizikai értelemben is a „megnyilvánulás határvonalának” a szimbólumát rejti magában. Mégjobban elősegíti tehát az éberség csökkenésével és a gondolkozás megszűntével a megnyilvánulás határvonalán beálló elmélyülést, mint egy egyszerű kristályfelület szemlélete.

A szimbólum-kapcsolatoknak – az elmélyüléssel együttjáró – közvetlen átélésének a pillanatában a tükörkép önmagától megváltozik. Helyét – részben, vagy egészben – az a kép foglalja el, illetőleg azok a kép-elemek töltik be, melyek az átélt szimbólum-kapcsolatokból, a szimbólumok önkénytelen transzformációja révén, a látási benyomások körében fakadnak, – az ember tudatában. E felmerülő képek tükrözhetik magát a valóságot, de megszemélyesíthetik annak jelképes értelmezését is. (Hasonlóképpen, mint ahogy az álomképek is, az altudatbeli örvénylések lényegét és tendenciait, csaknem mindig szimbolikusan fejezik ki.) Hiszen a tükör-varázslat folyamán felmerülő képek: a szimbólumok átélésének az anyagvilág alacsony szintjére transzformált, tudatbeli vetületei csupán. Befolyásolja továbbá e képek kialakulását a tisztánlátó egyéni karaktere, valamint a gondolatkör is, amellyel a kísérletet megelőzőleg éppen foglalkozott. Stb.

E gyakorlati eszközök egyike sem alkalmas tehát arra, hogy megvalósítsa a tényleges és tévedésektől mentes tisztánlátást, ha az ember, aki a tisztánlátás elérésére törekszik, nem ismeri a Természetet, nem gyakorolja az elmélyedést, és így nem ismeri az öntudat elmélyülésének egyes fokozatait sem, – valamint ha még vágyak és idegenkedések rabja, és ami a legfontosabb: ha nem személytelenül szemléli belső és külső világát!

Kedvező esetben azonban meg így is lehetségessé válik a tisztánlátó képesség némi kibontakozása, az ember elért fejlődési fokának megfelelően.

Akármilyen meglepőnek – vagy merésznek – tűnik fel a nyugati ember számára az az állítás, hogy valóban van tértől és időtől független látás, – a yoga, a szimbólumok és a Természet ismeretének a birtokában nemcsak az ezirányú kételyeink oszlanak el, hanem megérthetjük a tisztánlátás mibenlétét és Természetét is, éppúgy, mint ahogy az elmélyedésbeli megismerés valóságairól is fogalmat alkothatunk. A yogi szemszögéből nézve egyszerűvé és megmagyarázhatóvá válik mindaz, amit az ember – általánosságban – Természetfeletti tüneménynek, vagy csodának tekint.

Még akkor sem beszélhetünk Természetfeletti jelenségekről, amikor a tisztánlátás együtt lép fel a tisztánhallás képességével. Hiszen hasonlóképpen felmerülhet az érzékszervektől független tapintási, ízlelési és szaglási képesség is. Ezek pedig, az előbbiekkel együttvéve, a tisztánlátott tárgyak és jelenségek teljes átélését lehetővé teszik.

Ha pedig a tisztánlátó valamely tárgyra vagy személyre irányítja figyelmet – mindaddig, míg különleges érzékelési-képességei akcióba lépnek és megnyilvánulásokat idéznek elő elméjében – akkor ezáltal a belső átélések útján kialakuló szubtilis benyomásait is olyképpen befolyásolhatja, hogy azok éppen az illető tárggyal, vagy személlyel kapcsolatban merüljenek fel, valamely meghatározott irányban és értelemben.

Ilyenformán tehát lehetségessé válik, hogy a tisztánlátó azt lássa meg, amit látni óhajt.

A tisztánlátás gyakorlata folyamán egyébként gyakran feltárulnak az ember előtt oly elfeledett képek, benyomások és jelenetek is – minden részletükben tisztán és híven – amelyekre annakidején, amikor lezajlottak a szeme előtt, csak egészen csekély vagy egyáltalában semmi figyelmet sem fordított volt. Sőt lehetséges az is, hogy az ember előbbi életeinek egyes szórványos jelenetei is felmerülnek e szupernormális szemléletben. Hiszen minden életnek minden tapasztalata – emléke – hiánytalanul megvan az ösztönvilágban.

Minthogy pedig a múlt a jövőtől csak sorrendi alakulásban különbözik, éppúgy kibontakozhat a tényleges jövőbelátás is, mint ahogyan a tisztánlátás máskor csupán a jelenre, vagy a múltra vonatkozik.

Lehet a jóslás eszköze a tenyér vonalainak hálózata, kirakott kártyalapok relatív helyzete, madarak röpülése, füstgomolyok vonulása, iszapos kávé-üledék szeszélyes elhelyezkedése, vagy bármi más, – a jövővel összhangban álló jóslat akkor is, mindenkor csak a szimbólum-kapcsolatok közvetlen átéléséből fakadhat, akár az elmélyedés tökéletes-megismerésében, akár a tökéletes-megismerésből származó tisztánlátás, tisztánhallás stb. jelenségeinek szűkebb keretén belül.

A szimbólum-kapcsolatokból alkotott jóslat a Természet rendjénél fogva beteljesül, – tekintet nélkül arra, hogy következtetésekkel logikusan alátámasztható-e, vagy pedig ésszerűtlen. Mert, egyrészt a szimbólumok közvetlen megfigyelésekor, az azok köréből előtérbe hozott hajlandóságok – a jóslat elemei – Természetszerűleg megvalósulásra törekszenek az anyagvilágban, másrészt viszont a szimbólumok átéléséből csak azt lehet jósolni, ami azok kapcsolataiban – a jóslás időpontjában – valóban bennerejlik, illetőleg megnyilatkozásra készen áll!

Még az asztrológia – a csillagok állásából való jóslás – sem egyéb végeredményben, mint efféle szimbólum-magyarázat. Hiszen a bolygók helyzete és viszonya az égbolton – valamely szeletes pillanatában – csak ugyanannak a szimbólum-csoportnak a megnyilatkozása lehet a Természetben, amely szimbólum-csoport a születést is létrehozza, az egyen egész jövendő életet befolyásolván a születés adottságaival és körülményeivel, és amely szimbólumcsoport egyben – egyidejűleg – az egyen belső és külső világán, minden más vonatkozásban is uralkodik. (Az egyidejű történésekben mindenkor közös szimbólum-csoport nyilatkozik meg, akármennyire is távol állnak egymástól e történések és megnyilatkozások.) Ha betekintést nyerünk e szimbólum-csoportba – akár a bolygók helyzetének és viszonyának a kiszámítása réven, akár a tisztánlátás erejével – egyképpen feltárul előttünk az összefüggő szimbólumokból fakadó megnyilatkozások sorsa, tehát az azok által létrehozott élet, s így az egyen egész sorsa és jövője is.

Mindez azonban csak akkor lehetséges, ha a képzeletműködés – a karakter funkciója – a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolja a jós meglátásait. A tisztánlátónak, a jósnak tehát sohasem szabad kombinálnia és kivetkeztetnie, hanem mintegy dogmatikusan kell elfogadnia a meglátások, illetőleg a jóslat önmaguktól felmerülő elemeit, hogy az így nyert képei valóban megfeleljenek a sorsnak, a jövőnek, a valóságnak.

A meg-nem-nyilvánuló Természet körében, külsőhöz nem idomulóan, preexisztenciális, lappangó és megnyilvánulásokat-létrehozó szamszkárák tényében és mivoltában, bennrejlik mindaz, ami van, és ami lehetséges a Természetben. A szamszkárák összessége alkotja azt a „nagy-testnélkülvaló” (mahávideha) valóságot, azt az egységet, mely – mint okok és célok halmaza – voltaképpen magában foglalja az egész Természetet: az ősanyagot, a meg-nemnyilvánuló és a megnyilvánuló világot. Minden változás ennélfogva nemcsak a megnyilvánulások körében, az anyagvilágban zajlik le, hanem a szamszkárák viszonyában, a szamszkárák testnélkülvaló halmazában is bennerejlik, – sőt valójában csakis e szubtilis értelemben képez valóságot, – minthogy a megnyilvánuló világ, teljes egészében, csak a szamszkárák köréből fakadó és a szamszkárák világában támadó illúzió!

A legmagasabbrendű tisztánlátás előtt ezért, ha erre a „nagy-testnélkülvalóra” irányul, lehull az illúziók valamennyi fátyla, megszűnik minden káprázat, mely eltakarja és eltakarhatná a megértés és a megismerés világosságát. (Patandzsali Yoga-Aforizmái, III. 43.)

A Természet egészére irányuló és a Természet egészét felölelő tisztánlátás tehát – elvileg – a tökéletes megismeréssel egyértelmű.

A tisztánlátásnak (tisztánhallásnak stb.) mindazok a jelenségei azonban, amelyek a tudat körében nyilvánulnak meg, magának a tökéletes-megismerésnek csak a tudat területére levetített, szórványos töredékei lehetnek; hiszen a tudat korántsem lehet képes arra, hogy befogadja és felfogja mindazt, amit a tökéletes-megismerés a maga végtelenségében felölel. Másrészt pedig a meglátások és megismerések levetítése Természetszerűleg együttjár a szimbólumok megfelelő transzformációjával is, mert minden szimbólum, mint tudjuk, különbözőkeppen nyilatkozik meg a Természet minden egyes szintjén. Minden szimbólumnak másként kell megnyilatkoznia tehát a tudatban, mint a tökéletes-megismerésben. (Kaczvinszky rendszerében a „tudat” annak felel meg, amit mi „elmének” neveznénk. Itt értelemszerűen nem a mindent átható, határtalan tudatról beszél, hanem egy olyan elmebeli szintről, ami még szorosan kötődik a személyiséghez [képességekhez, gondolkozáshoz], a személyként megélt létállapothoz. – A szerk.)

A különleges érzékelési-képességeknek a tudatba levetítődő összes „érzékelései” (benyomásai) ezért sohasem lehetnek azonosak magával a megismert valósággal, hanem a valóságnak mintegy a hordozói, a „jelzései” lehetnek csupán. Helyes értelmezésük éppúgy összehasonlításokat és ezek kapcsán, megfelelő hozzászokást igényel, mint ahogy minden közönséges érzékelés is csak sorozatos összehasonlítások révén, valamint a megszokás folytán válik értelmezhetővé az életben.

A csecsemő, amikor előszór látja a holdat, utána-nyúl, mert elegendő számú tapasztalat híján, még nem tudja helyesen megítélni, hogy a hold meglátásával kapcsolatban támadó érzéki-benyomása valójában mit jelent. De még az a felnőtt is, aki nem ismeri az önműködő távbeszélő-berendezések rendszerét, hiába hall valamely búgó hangot a telefonkészülék hallgató-kagylójában, magából a búgás tényéből még nem tudja megítélni, vajon a vonalzúgás, tárcsahang, csengetés, vagy a foglaltság jelzése-e És így tovább.

Hasonlóképpen, a tisztánlátó sem tudja helyesen értelmezni szubtilis meglátásainak a tudatába levetítődő képeit, – amikor először tapasztalja azokat. Nem tudja, hogy ha hullámzó vízfelületet lát, az valamely folyónak, tónak, vagy tengernek a képe-e, nem tudja, hogy amit lát, az hol van, a múltból, a jelenből, vagy a jövőből származik-e, továbbá azt sem fogja fel, hogy a látott kép milyen körülményeket fejez ki a maga szimbolikus mivoltában. Ha azonban összehasonlításokat tesz az egyes meglátásai között, megtanulja, hogy valamely derűs víztükör képe például nem jelentheti valakinek a megfulladását, hogy a mozgás életet jelent, hogy a folyónak, a tónak és a tengernek megvan a maga sajátos hullámzása és hangulata, amelyről felismerhető, megtanulja továbbá, hogy a képek figyelmeztető jellegű felépítése a jövőre vall, – és így tovább.

A tudatban megnyilatkozó tisztánlátás helyes értelmezését tanulni kell.

A tökéletes-megismerésben viszont Természetszerűleg bennerejlik a teljes tudás, mely önmagából fakad, és sem megszokásra, sem összehasonlításokra nem szorul, hogy kibontakozhasson a maga jellemző végtelenségében.

De még a tökéletes-megismerésben sem válik eggyé az öntudat a rajta kívülálló egyének öntudatával. Ez az eggyéválás csupán az áthidaló-megismerésben következik be. Más Természetűek ennélfogva azok a különleges képességek, amelyek az áthidaló-megismerésből fakadnak.

Ide tartoznak a halott-idézés és a spiritizmus egyes jelenségei, amennyiben nem a halott-idéző egyéni múltját- előbbi életeit és előbbi, múltbeli énjeit – hozzák felszínre anyagvilágbeli megnyilatkozásaikban.

Az áthidaló-megismerésben a megismerő azonossá válik az egyének összességével. Minden egyénnek minden élete és tapasztalata – a fejlődés kezdetétől annak végtelenségéig – bennerejlik tehát e megismerésben, és így az ebből származó különleges képességek révén, egyes megnyilvánulásokban is benne tükröződhetik.

Ilyenformán élők és halottak csakugyan megidézhetők. Én-tudatuk – valóságos egyéni mivoltuktól függetlenné váltan – térben és időben megnyilvánítható. Mindazok a szimbólumok és szimbólum-kapcsolatok ugyanis, amelyek bármely egyen sajátos ösztönvilágában megvannak és fennállnak, átvetítődnek az áthidalómegismerésben egyetlen, az egész Természetet átfogó, közös ösztönvilágba, abból pedig – a lélegzés kifelé forduló fázisában – felmerülhetnek a megnyilvánulás határvonalára is, megfelelő megnyilvánulásokat okozva és keltve felbukkanásukkal az anyagvilágban. Minden efféle megnyilvánulásban Természetszerűleg valamely idegen én, és az illető énnek sajátos emlékei, tapasztalatai tükröződnek, – mint annak egyéni ösztönvilága, mely magában foglalja az illető én fejlődési fokának megfelelő képességeket is. A megnyilvánuló én tehát érezhet, cselekedhetik és gondolkozókészségét is megnyilváníthatja, továbbá önálló karakterrel bír, – sőt anyagi testet is ölthet.

Végeredményben azonban a halott-idéző csak a saját elmélyülésének korét, saját megismerését vetíti ki e megnyilatkozások formájában. Különleges képessége mögött, az áthidaló-megismerésben, minden egyén és minden én: valójában ő maga. Ilyenformán pedig csak önmagát nyilvánítja meg, önmaga érez, és önmaga cselekszik, minden megidézett lényben.

A spiritizmus összes jelenségei ennélfogva – még akkor is, ha a halott-idéző nemcsak a saját egyéni-múltjából merít és a saját újraszületéseinek, életeinek egykori tapasztalatait idézi fel, – az anyagvilág síkjára transzformált valóságból származó illúziók csupán. A megismerés, mely mögöttük rejlik, magában foglalhatja az egész Természetet; maguk a jelenségek azonban – a megnyilvánuló élőlények és ének – nem egyebek kivetített káprázatnál. (A spiritizmus jelenségeire nézve lásd még a II. kötet 142–143. oldalán mondottakat.)

Feljegyzésekből és szóhagyományból tudjuk, hogy valóban előfordulnak az életben ilyfajta jelenségek. A yoga irodalma azonban felsorol meg számos további olyan különleges-képességet is, mely a nyugati ember számára teljesen idegenül és meglepően hat, sőt legnagyobbrészt elképzelhetetlen.

De még ezeket a képességeket is megérthetjük, legalább lényegükben, ha ismerjük az elmélyedés egyes mélységi fokozatait, továbbá az azokkal kapcsolatos megismerést, valamint a megismeréssel járó, nyolc, alapvető sziddhit (különleges képességet).

Ugyancsak élet és halál tényével függ össze például a más testbe való áthelyeződés (parasaríravesa) különleges képessége is. A yoga tanítása szerint, az öntudat átmehet más testbe, ha ismeri a megnyilvánulások (az anyagvilág) köréből való kiemelkedés (udána) fázisát, valamint az egyéni lélegzésnek ama másik fázisát (szamána) is, mely életet, égést, születést kelt a Természetben. Meglazítván a kötöttségek okát és tökéletesen ismervén azt a módot, ahogyan az újraszületés ténye végbemegy: elméjét a yogi tetszésszerinti testbe helyezheti át, függetlenül a sors fennálló törvényszerűségeitől. (Patandzsali Yoga-Aforizmai, III. 38–40. [Vesd össze a 4. ábrával.])

Ez az – egyébként fantasztikusnak látszó – áthelyeződési képesség is az áthidaló-megismerésben leli magyarázatát. Mert a megismerésnek e legmagasabb fokán a yogi nemcsak a végtelen Természetet látja maga előtt, amelyben testet, megnyilvánulást választhat, hanem látja és átéli a Természetnek azt a legbensőbb körét, középpontját is, amelyben minden egyéni csakra-rendszer összefut, egyesül, és amelyből valamennyi csakra-rendszer származik és kiindul, – amely középpontba tehát saját testi megnyilvánulását okozó énségi-szikrája is visszahúzódhat, és amelyből ismét kiterjedhet, tetszésszerinti irányban, az anyagvilág, illetőleg valamely újabb testi megnyilvánulás felé.

A Természet e legmagasabbrendű megismerésének szemszögéből nézve: még a más testbe való áthelyeződés képessége is felfoghatóvá válik tehát.

Annál inkább, mert a kívülálló személyekbe való részleges elmebeli-áthelyeződés jelenségét az életből, tapasztalatból, már amúgy is ismerjük.

Hiszen a hipnotizmus, a hipnotikus eljárások arra szolgálnak, hogy általuk teret teremtsünk valamely idegen személyiségben önmagunk, saját elménk megnyilvánulása számára. Ha pedig a szuggerálás képessége eléri legmagasabb fokát és a sugalmazás gyakorlata valóban tökéletessé válik, akkor a sugalmazó meggyőződik arról, hogy a szuggerált személyben – az aktívvá vált szuggesztiók körén belül – ugyancsak ő maga a cselekvő és szenvedő alany. Akkor ráeszmél arra, hogy a szuggesztiók teljesítése és végrehajtása: saját elmebeli alakulásainak a megnyilatkozása; az idegen csakra-rendszer pedig csak eszköz, mellyel a saját életét bővíti ki, megnagyobbítva anyagvilágbeli hatókörét, tágabb teret nyújtva ösztöneinek és hajlandóságainak, felhasználva egy idegen élőlény érző- és cselekvő-képességeit, szemszögét és én-tudatát.

Minden szuggesztióban – még a reklám-tervező munkájában is – bennerejlik a gondolat-áthelyezés különleges képességének a megnyilvánulása: az idegen elmék belső világából a külvilág fele kiható cselekvés.

Az orvos, a színpadi hipnotizőr és a mutatványos, hivatásának és foglalkozásának körén belül, tudatosan végzi és gyakorolja a sugalmazást. Megtanulja tehát, hogyan kell alkalmazni, irányítani és mindjobban kifejleszteni önmagában a szuggerálás különleges képességét. Megfelelő tudással és számos tapasztalattal rendelkezve, valósággal művészi fokot is érhet el ezen a téren. De mint ahogy a macska olykor, körben forogva, saját farkát mint idegen testet üldözi, és ahogy például a csecsemő is megragadni és elfogni igyekszik a saját lábait, mert nem ismeri fel, hogy meg a legtávolabbi testrészében is ő maga él, ő maga mozog, cselekszik, éppúgy az embernek is megszámlálhatatlan tapasztaltra van szüksége ahhoz, hogy felismerje minden általa szuggerált személy magatartásában és cselekvésében önmagát: saját magatartását és cselekedeteit, saját elméjének működését.

Nyugaton ez a gondolat annyira idegen, annyira összeférhetetlen az anyagelvű tudományok szellemével, hogy nyugati ember ezért, úgyszólván sohasem foghatja fel, sohasem értheti meg a szuggerálás való lényegét.

Mindazok a szuggesztiók, melyek nélkülözik azt a meggyőződést, hogy a szuggerált személyben maga a szuggeráló érez és cselekszik: csak öntudatlan alkalmazásai az elmebeli áthelyeződésnek. Töredékes, felületes megnyilvánulások, melyek nem vezetnek oda, hogy a szuggeráló valóban kiterjeszthesse egész elméjét valamely idegen személyre. Ha azonban a megfelelő meggyőződés – mint közvetlen átélés – már fennáll és kialakult, akkor maga az áthidaló-megismerés nyilatkozik meg – Természetszerű transzformációval – a szuggeráló elméjében, az anyagvilágban.

A hipnotizálás, a szuggerálás is idegen elmébe, idegen testbe való áthelyeződést jelent tehát. Avval a különbséggel, hogy a szuggerálás különleges-képességét alkalmazó egyén öntudata nem húzódik vissza egyidejűleg saját csakra-rendszerének a középpontjába, nem hagyja el saját elméjének és testének körét.

Áthelyeződhet azonban az elme, a yoga tanítása szerint, nemcsak idegen testbe, vagy személybe, hanem az anyagvilágbeli térben – valamely más környezetbe – is.

A test és a tér között fennálló viszonyra irányított elmélyedés (szamyama) – valamint a pernye-könnyűség fogalmával való szemléletbeli eggyéolvadás, mely utóbbi Természetszerűleg valóra válik az egyetlen szamszkárával megvalósuló eggyéválás alkalmával (az áthidaló-megismerés szubtilis középpontjában) – szabadon megváltoztathatja a tér-viszonyokat, oly értelemben, hogy a térbeli környezet tovamozdulhat az anyagi testhez képest, sőt újonnan is kialakulhat a test körül.

Megfelel e képesség a negyedik alapvető sziddhinek. A yogi – az elmélyedés erejével – tetszésszerinti szimbólumokat és szimbólum-kapcsolatokat szoríthat háttérbe, illetőleg késztethet felmerülésre, megnyilvánulásra a Természetben. Szabadon befolyásolhatja tehát a teret betöltő, a környezetet alkotó szimbólum-megnyilatkozásokat is, vagy pedig – ha eltávolítja azokat az előtérből – szabadon választott megnyilatkozásokkal töltheti be azok helyét, a körülötte megnyilvánuló térben.

A relativitás általános elvénél fogva pedig a környezet minden tovamozdulása: viszonylagosan egyértelmű a test ellenkező irányú haladásával, tovamozgásával. A környezet süllyedése egyértelmű a test emelkedésével, a lesüllyedt környezet továbbsiklása pedig a test tovalebegésével. És így tovább. Nem a test, hanem a környezet befolyásolásával és a relatív tér-viszonyok megfelelő megváltoztatásával tehát megvalósítható a levitáció, a nehézségi erőtől való látszólagos függetlenség: a térben való mozgás (ákásagamana) jelensége! (Patandzsali Yoga-Aforizmái, III. 42.)

A térbeni környezetnek a szimbólum-hátasok megváltoztatása folytán beálló kicserélődése, teljes átváltozása viszont egyet jelent avval, hogy a test valamely más környezetbe helyeződik át, anélkül, hogy meg kellene tennie a közbeeső utat odáig az anyagvilágban. Megnyilvánulhat ilyenformán a yogi – az ember – tetszésszerinti helyén, a maga mind elmei, mind anyagi mivoltában. Sőt, ha elmélyedése nem oldja fel testének megnyilvánulását abban a környezetben, amelyet kikapcsol szemléletéből, akkor – de persze csupán a rajta kívülálló egyének szempontjából, – teste a régi környezetben, továbbra is fennmarad. Ebben az esetben pedig testi megnyilvánulása – bár csak egyik helyen cselekszik! – megkettőződik a Természetben.

Mindezt a yoga tanítja így. Hasonló jelenségeket azonban – az áthelyeződési képesség spontán megnyilatkozásainak formájában – elvétve a közönséges életben is észlelhetünk; legalább is számos, szavahihető feljegyzés tanúskodik efféle esetekről és megfigyelésekről. (Lasd. C. Flammarion, B. Joire, S. V. Schrenck-Notzing műveit stb.) Teljesen mellékes viszont, hogy a följegyzett esetek hány százaléka alapszik érzékcsalódáson. Mert ha még a vonatkozó tanúságtételek egyikét sem tekintjük hitelesnek: a térbeli stb. áthelyeződés tüneményeinek a lehetősége akkor is fennáll, – hiszen a yogi, ha a szimbólumviszonyokat meg tudja változtatni a Természetben, egyúttal a megnyilvánulásokat, a környezetet és a külvilágot is megváltoztathatja, függetlenül a megszokott törvényszerűségektől, amelyek között mint emberek élünk.

Az anyagi világ – minden tárgyával és jelenségével együtt – puszta illúzió. Tulajdonképpeni lényege, melyből minden káprázat fakad, mindenkor a szimbólumok halmaza és szövevénye. Minden oly hatás tehát, mely közvetlenül a szimbólumokat éri: az anyagi világot lényegében változtatja meg, illetőleg magukat a fennálló illúziókat alakítja.

Relatív eltünésről, láthatatlanná válásról (antardhána) is beszelhetünk, abban az értelemben, hogy a yogi, ha elmélyedését a test látható alakjára irányítja, és az elmélyedése révén, elmélyedésének erejével – a látószerv és a fény közötti fennálló viszony és kapcsolat szimbólumainak a háttérbe-szorítása és elfojtása mellett – meggátolja a testnek, mint a megfigyelés tárgyának, „önmagát-észrevetető” erejét, illetőleg az erő megnyilvánulását az anyagvilágban: természetszerűleg megszünteti teste láthatóságát. Ez esetben fizikai megnyilvánulásai – a látási-benyomások terén – észlelhetetlenné válnak, mind önmaga, mind a külső megfigyelők számára. (Patandzsali Yoga-Aforizmái, III. 21.)

Valamely test tényleges eltünését ezzel szemben, a yoga tanítása szerint, a yogi annak az elmélyedésnek a keretében valósíthatja meg, mely elmélyedés a testet alkotó és a testi megnyilvánulásokat létrehozó szimbólumoknak és szimbólum-kapcsolatoknak a teljes és maradéktalan háttérbe-szorítására, illetőleg a feloldására irányul.

Minthogy pedig a (megnyilvánulásukra nézve) feloldott szimbólum-kapcsolatok tértől és időtől függetlenek, és bármely létviszonylatban – tehát tetszésszerinti helyen – eredeti mivoltukban visszaállíthatók: lehetővé válik ilyenformán valamely testnek (vagy tárgynak) a tényleges áthelyezése, akármely környezetbe.

Ebben látjuk az un. apport-jelenségek – tárgyak eltünésének és más helyen újra megjelenésének, illetőleg az anyagon való áthatolás jelenségének – tulajdonképpeni magyarázatát. Az elmélyülő misztikus – akár tudatosan irányítja elmélyedését (yogi), akár öntudatlanul (pl. a spiritizmus körében, a fizikális jelenségek létrehozására képes médium) valójában nem az apportálandó tárgyak durva anyagát bontja szét elemi atomjaira (mert ez az anyagvilágban nem is lehetséges), hanem a tárgyakat alkotó szimbólum-kapcsolatok összes megnyilvánulásait oldja fel, oly értelemben, hogy az apportálandó tárgy szimbólumait – a környezetet alkotó, egyéb szimbólum-kapcsolatoktól – teljesen függetleníti és a megnyilvánulás határvonalán belül, lappangásra kényszerítve, valamely másik környezettel kapcsolatban állítja vissza, amikor is az illető tárgy, eredeti mivoltában, az utóbbi környezetben újra megnyilvánul. Tárgyak efféle áthelyezésének elvileg nem lehetnek térbeli akadályai (pl. falak, távolság stb.) hiszen a lappangó szimbólumok az anyagvilágbeli téren kívül rejtőznek a Természetben. A valóságban azonban az áthidalható távolságok az elmélyülés mélységétől függnek, és csupán az egész Természetet felölelő, legmagasabbrendű elmélyedésben válhatnak korlátlanná.

A fizikális jelenségeket előidéző különleges képességek másrészt, ha nem valamely tudatosan irányított, legmasabbrendű elmélyedés eredményei: csak sorsszerűek – mintegy véletlenszerűek – lehetnek. Tárgyilagos emberi szempontból megítélve tehát többé-kevésbé értelmetlennek tűnnek fel. A spontán létrehozott apport-jelenségekben rendszerint nem tálalunk több ésszerűséget, mint amennyit egy apró gyermektől várhatunk, aki pusztán játékból cselekszik, erőit és képességeit próbálgatva az életben, a külvilágban.

Ha meggondoljuk viszont, hogy a spontán támadó különleges képességek és a kibontakozó, legmagasabb-rendű megismerés körülbelül úgy viszonylanak a fejlődés emberi fokozatához, mint ahogy a felnőtt ember képességei viszonylag a csecsemő, vagy a gyermek fejlődési fokához az életben, – akkor megérthetjük azt is, hogy az áthidaló-megismerésből fakadó különleges képességek minden spontán megnyilatkozása csakugyan „játék”, az egyén egy-egy szárnypróbálgatása, melynek korántsem az a célja, hogy értelmes jelenségeket produkáljon, hanem mindössze a kipróbálás és a gyakorlás célját szolgálja.

Más a helyzet azonban akkor, ha a különleges képességek a tudatosan irányított yoga-elmélyedésből fakadnak.

A yoga tanítása szerint, a durva elemekre, valamint a Természet egyes szintjeinek az elemekben bennerejlő mivoltára alkalmazott és irányított elmélyedés (szamyama), végső fokon, az elemek, a megnyilvánulások, illetőleg az anyagvilág felett való uralkodáshoz vezet.

Az így megvalósuló, korlátlanná váló uralkodásnak pedig egyúttal végtelenül sokirányú alkalmazási lehetőségét is magában rejti az elmélyedés gyakorlata. Hiszen minden elmélyedésben, mint tudjuk, mind a nyolc alapvető különleges-képesség megvalósul. Valamennyi sziddhi tehát együttjár az elemek felett való uralkodással is.

A yogi ilyenformán teljes mértékben ura az anyagvilágnak.

Testének anyaga pedig a durva elemekből áll. Hasonlóképpen uralkodik tehát a testén is. Megszüntetheti teste hibáit, megszüntetheti annak sérülékenységét és elpusztíthatóságát, valamint függetlenítheti testének anyagát az elemeknek a Természetben fennálló törvényszerűségeitől is. Ha úgy akarja, teste nem öregszik. Kórokozó csirák, mérgek, tűz, stb. pedig nincsenek hátassal rá. (Patandzsali Yoga-Aforizmái, III. 44–46.)

A különleges képességek ily irányú alkalmazása ezért módot ad egyben a gyógyításra is; nemcsak a yogi saját testét, hanem bármely élő testet illetőleg, tekintet nélkül a térbeli távolságra.

Ha pedig a gyógyítás készsége együttjár az elmélyedésben az apport-jelenségeket előidéző különleges-képesség teljes mértékű kibontakozásával is, akkor elvileg annak sincs akadálya, hogy az elmélyedő yogi valamely test hibás, vagy hiányos részei és szervei helyébe idegen, egészséges anyagot (szerveket) ültessen át, elmélyedésének az anyag áthelyezését megvalósító erejével. Minthogy pedig másrészt az anyag felett való uralkodás az anyag minőségi átalakítására is módot és lehetőséget nyújt, megfelelő szimbólum-kapcsolatok háttérbeszorítása, illetőleg aktiválása révén, azért valamely test beteg szervei pusztán a földből – a szilárdság szimbólumának köréből – is újjáalkothatók. Stb.

Megérthetjük tehát a yogik és misztikusok csodatételeit, egyedül a szimbólumok tanának – a Természetet alkotó illúziók hátterének – megfelelő ismeretére támaszkodva, anélkül, hogy Természetfeletti jelenségeket látnánk a cselekedeteikben.

Már többször mondtuk, de meg így sem győzzük eléggé hangsúlyozni, hogy a kézzelfogható és látható anyag – a testek és tárgyak anyaga – nem valóság, hanem csak az érző- és cselekvő-képességeink által körénk kivetített káprázat. Ami valóban valóság az anyagban, az mindenkor a szimbólum. A szimbólumok közvetlen megismerése és az azokon való uralkodás tehát Természetszerűleg az anyagvilág megszokott törvényszerűségei fölé emelkedéshez kell, hogy vezessen, mégpedig messze túl azokon a korlátokon, amelyek között – mint emberek – élünk és gondolkozunk!

Így például, a yoga azt tanítja a továbbiakban, hogy a közvetlenül az érző- és cselekvő-képességek lényegére és a Természetnek e képességekben bennerejlő egyes szintjeire alkalmazott és irányított elmélyedés révén a yogi megszerzi az érzékek és cselekvőképességek felett való korlátlan uralmat is.

Az elmélyedés eme fokán az egyénnek már nincs szüksége megkülönböztethető érző- és cselekvő-szervekre, valamint érző és cselekvő képességekre sem, hanem megvalósíthatja, hogy az érzéki benyomások, – szervektől és képességektől függetlenül – mint szimbólum-kapcsolatok, pusztán önmagukban jöjjenek létre.

Ilyenformán pedig valóban mindent megtehet, és mindent megteremthet belső és külső világában, anélkül, hogy cselekvéseiben a szervek és képességek anyaghozkötöttsége bármily értelemben, bármily fokban is korlátozhatná. A mindentmegteremtés különleges képessége pedig már az ősanyagon való uralkodással egyértelmű. (Patandzsali Yoga-Aforizmái, III. 47–48.)

Ebben állnak a yoga-elmélyedés végtelen lehetőségei. Azé az elmélyedésé, amely határozottan, egyetlen pontra, egyetlen szamszkárára irányul – mint a Természet középpontjára!

Kíséreljük meg ezúttal az irányított elmélyedés és a nem irányított elmélyülés között fennálló különbségnek a grafikus ábrázolását is, még egyszer összefoglalva az eddig elmondottakat, hogy világosan áttekinthessük a kétféle szemlélet egymástól eltérő útvonalát.

Tudjuk, hogy az egyenesvonalú elmélyedés csupán a szimbólumokra – és végül egyetlen szamszkárára – irányul és független a szimbólum-kapcsolatoktól, bárha a tökéletes megismerésben e kapcsolatok viszonyát is megismeri. Ezzel szemben az irányvesztett elmélyülés mindenkor a szimbólum-kapcsolatok rabja, és e kapcsolatok között, azok mentén bolyong.

Ha grafikusan ábrázoljuk (helyesebben: jelképezzük) a meg-nem-nyilvánuló szimbólumok ösztönvilágbeli szövevényét, akkor – ha a szimbólumokat körökkel fejezzük ki – minden szimbólumnak (körnek) legfeljebb háromirányú kapcsolatát tüntethetjük fel. (Lásd a 9. ábrát.) Mert abban az esetben, ha valamely szimbólum (szamszkára) négy másik szimbólummal áll kapcsolatban: fennáll a szimbólum „tengelyrendszerének” mind az öt metszéspontja, és ennélfogva az illető szimbólum megnyilvánul az anyagvilágban! (Lásd a 6. ábrát! – Ezt az ábrát itt nem mutatjuk – A szerk.) A szamszkára tengelyrendszerének négy „sarka” ugyanis csak akkor alkot metszéspontokat, ha mindegyik „sarok” egy-egy kívülálló szimbólummal kapcsolódik; akkor pedig fennáll az az ötödik metszéspont is – a szamszkára középpontjában. Mind az öt metszéspont fennállása esetén viszont a szamszkára már közvetlen megnyilvánulást hoz létre. A meg-nem-nyilvánuló szimbólumoknak tehát négyirányú kapcsolatuk soha sincs, a megnyilvánulás határvonala mögött.

A 9. ábra tűnteti fel az irányvesztett szemlélet útvonalát a meg-nem-nyilvánuló szimbólumok szövevényében. Mint látjuk, e szemlélet csupán érinti a szimbólumokat, és mindenkor a fennálló szimbólum-kapcsolatokat követi, azok hálójába keveredik, sorsszerűen változtatva irányát a szimbólumok között, a szimbólum-szövevény valamely területén, amelyből önerejéből nem tud szabadulni. E szemlélet zeg-zugos irányban halad, egy-egy szimbólumot többször is érinthet, és ilyenformán – sorsszerűen – visszatérhet önmaga kiindulópontjára is, az ébrenlétbe.

kaczvinszky_jozsef_magikus_kepessegek_az_emberben_03.jpg

A 10. ábrán ezzel szemben az irányított elmélyedés egyenes vonalát látjuk, mely egyetlen szimbólumba torkollik, bárha keresztülhalad is a szimbólum-kapcsolatok számtalan vonalán. Amikor a szemlélet egyetlen szimbólumban olvad fel: e szimbólumból áttekintheti a szimbólumok összességét, az egész Természetet; hiszen a Természet valamennyi szimbóluma valamely viszonyban áll e szamszkárával. Ez a tökéletes megismerés. Lényege: a szimbólumoknak és a szimbólum-kapcsolatoknak csupán a megismerésében áll, anélkül, hogy a szemlélet valóban felvenné és követné e kapcsolatok zeg-zugos irányát!

A 9. és 10. ábra szemléltetően ábrázolja az elmélyülés és az elmélyedés közötti különbséget.

Hasonlóképpen, grafikus ábrázolással fejezhetjük ki – jelképesen – a szimbólumok tetszés szerinti hátterbeszorításának és megnyilvánításának, vagyis a különleges képességeknek a kapcsolatok megbontásában és új kapcsolatok alkotásában megnyilvánuló alkalmazását és mivoltát is.

A 11. ábra tűnteti fel az elmélyedés magvául szolgaló szimbólumból kifelé irányuló lélegzés (kilélegzés) irányvonalát. Amikor az öntudat az elmélyedésből ismét az anyagvilág felé fordul: a kilélegzés erejével mintegy „elfújhatja” az útjában álló szimbólum-kapcsolatokat – mint ahogy a fúvás a lángot is oldalra térítheti, anélkül, hogy eloltaná. A fennálló kapcsolatok valójában nem szűnnek meg ilyenkor. Megbontásuk ténye csupán addig áll fenn, ameddig maga a kilélegzés végbemegy. A különleges képességek a sorsszerű megnyilvánulásokat tehát csak átmenetileg szoríthatják háttérbe.

kaczvinszky_jozsef_magikus_kepessegek_az_emberben_04.jpg

A kilélegzés hatásának megszűntével a kapcsolatok ismét helyreállnak, és szövevényük változatlan marad. A különleges képességek révén eltüntetett megnyilvánulások valamikor újra felmerülnek tehát, és visszaáll a Természet régi rendje.

Ha azonban a yogi az elmélyedésből való visszafordulás tényében – a kilélegzésben – az ősanyag néhány preexisztenciális szamszkáráját kapcsolatba hozza a fennálló szimbólumokkal, akkor valóban új kapcsolatok alakulnak ki a Természetben. A 12. ábrán az A, B, C, D, és E betűvel megjelölt szamszkárák jelképezik az ősanyagból felmerülő szimbólumokat, a kilélegzés vonalán. E szimbólumok valóban megváltoztatják az ösztönvilág szimbólum-szövevényét. Mindazok a szamszkárák pedig, melyek ilyen esetben négy irányú kapcsolatba kerülnek: anyagvilágbeli megnyilvánulásokat hoznak létre. így tehát a 12. ábrán feltüntetett példánkban az 1., 2., 3., valamint az A, B, C és D szimbólumok valóban megnyilvánulnak az anyagvilágban. Az ősanyagból felhozott szimbólumok nem merülnek vissza az ősanyagba. ezért az 1., 2. és 3. szimbólumok megnyilvánulása maradandóvá válik és független a kilélegzéstől, a kilélegzés fennállásától. Az A, B, C és D szimbólumok azonban a kilélegzés megszűntével – minthogy elveszítik két-két irányú kapcsolatukat – lappangóvá válnak, a megnyilvánulás határvonalán belül. (Amikor a kilélegzés [vastagon jelölt] vonalát az ábrából már hiányzónak tekintjük!)

Ebben látjuk a Természet megváltoztatásának, az un. csodatételnek a voltaképpeni magyarázatát, és megérthetjük, hogy az így létrehozott változások részben fennmaradnak, részben pedig megszűnnek – a yogi különleges-képességének a Természetszerű hattérbemerülése után.

Így például valamely, a hőhatásokkal szemben érzéketlenné és sérthetetlenné tett testfelület ismét megpörkölhetővé, megégethetővé válik, a láthatatlanná tett tárgy újra látható lesz stb., viszont az apportált tárgy megmarad, a vaknak visszaadott látása is csak külső okok következtében szűnhetik meg újból, és így tovább.

A Természet a yogi számára tehát nemcsak végtelen megismerési, hanem végtelen cselekvési lehetőségek színtere is.

Hiszen éppen ez a Természet voltaképpeni célja: a végtelen tapasztalatszerzés, és ennek kapcsán a tapasztalatok és a relativitások köréből való felszabadulásnak – a Lélek elkülönülésének – a megvalósulása!

Az ember azonban szűk látókörében él a földön. Megismerését és cselekedeteit tekintve, törvényszerűségek és kötöttségek rabja. Különleges képességeit még csak ösztönszerűen, öntudatlanul alkalmazza. Nem mer nyíltan szembenézni e képességekkel és nem elég bátor ahhoz, hogy tudomást vegyen arról, ami meghaladja gondolkozásbeli felfogását; mint ahogy a serdülő ifjú is fél és visszaretten a szívében először feltámadó szerelem – az „ismeretlen” megnyilatkozásának – nyílt felismerésétől. Tagadja inkább a mélységeket, amelyekbe lebocsátkozhatnék, tagadja még az azokra valló tapasztalatait is.

Egyedül a yogi, az elmélyedő, aki ismeri a Természetet és ismeri annak céljait, látja meg az ember igazi helyét a Természetben, a középpontban, és ért egyet e magasztos hellyel járó megismerések, cselekvési lehetőségek és végtelen felelősség kérdésében is – a Természettel.

Mert az ember számára az életben, minden közönséges és megszokott képesség alkalmazása csak játék, vagy pedig eszköz, a hatalom eszköze, amelyet önös és önző céljainak szolgálatába állit. Ugyanígy fogja fel tehát az ember a különleges-képességek megnyilatkozásait is!

A mágia gyakorlata, a tekintélyt szerző varázslás és boszorkányság stb. mind ennek az önös beállítottságnak a következménye – az emberiség történetében.

Ez a szűkkörű és önös felfogás a Természet hátterét szellemekkel, kísértetekkel, ördögökkel és istenekkel népesíti be. Hiszen minden olyan elmélyülés, amelyet nem a Természet helyes ismerete, hanem babonák és hiedelmek irányítanak, éppúgy elvezetheti az embert – a szemléletet – a boszorkány-gyűlések valamely látszat-világába (loká-jába), „inkubuszok” és „szukkubák” fajtalankodásainak körébe, mint ahogy lehetővé teheti felidézett halottak megjelenését, vagy kavicsok, kígyók és madarak apportálását is, kíváncsi és rejtelemre vágyó embereknek a túlvilágot kutató ülésein stb.

Mindez azonban nem segíti elő ésszerűen az egyén fejlődését.

A yogi nem törekszik a különleges képességek elérésére! Nem vágyik tekintélyre, hatalomra, mert nincsenek egyéni céljai. De nem tévedhet látszat-világok káprázatkörébe sem, minthogy mindenkor a legvégső célt – az Abszolutumot – tartja szem előtt.

A yogi nem varázsló. Csak tökéletes ember – a szónak legnemesebb, legmagasabbrendű és már valóban korlátlan értelmében.

A yogi jól tudja, hogy aki belső-világát megváltoztatja, az a külső, a tárgyi világot is megváltoztatja egyben. Törekvésével és igyekezetével tehát, mely a végtelen belső megismerésre irányul és saját egyéni fejlődését viszi előbbre, voltaképpen az egész emberiséget, a megmérhetetlen világot, a lét és a Természet egészét szolgálja.

Jól tudja, hogy a különleges képességeknek – helyes értelemben – csak az elmélyedésből szabad fakadniuk. Azok minden oly alkalmazása pedig, mely a Természet fennálló rendjébe való beavatkozással egyértelmű, még a megismerés és az egyéni fejlődés szempontjából is, ésszerűtlen és helytelen!

Nem változtatja meg tehát a Természet rendjét, és nem demonstrálja különleges képességeit, – sem önmaga, sem az emberek előtt.

(A szöveg, néhány kisebb változtatást leszámítva a korabeli helyesírás szabályait követi, ahogyan eredetileg is megjelent.)

Kaczvinszky József: Kelet világossága III. Nyíregyháza, 1995, Kötet, 216–261. o.

kaczvinszky_jozsef_magikus_kepessegek_az_emberben_05.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://magiatraditionalis.blog.hu/api/trackback/id/tr412439921

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Az isteni mágia útja