Az isteni mágia útja

2016. október 18. 11:25 - TheMagician

René Guénon: Ceremoniális mágia

Részlet a „Megjegyzések a beavatásról” című műből

guenon.jpg

A ceremóniákról és a rítusoktól való lényegi különbségeikről elmondottakat kiegészítendő, egy speciális esetet kell megvizsgálnunk, amit szándékosan hagytunk hátra: nevezetesen a „mágikus ceremóniákét”, és bár ez kétségtelenül kívül esik tanulmányunk fő tárgyán, úgy véljük, nem lesz haszontalan némileg részletesebben foglalkozni vele, mert mint mondtuk, a mindenféle álbeavatottak tömege által életre hívott és életben tartott – a beavatással kapcsolatos – félreértések java részére a mágia ad alkalmat. Azonkívül a „mágia” szót manapság nyakra-főre alkalmazzák minden ok és értelem nélkül a legkülönfélébb dolgokra, amelyek gyakran a legcsekélyebb kapcsolatot nélkülözik azzal, amit az valójában jelöl. Minden, ami többé-kevésbé bizarrnak tűnik, mindaz, ami rendkívüli, vagy amit konvencionálisan annak tartanak, egyesek számára „mágikussá” válik. Már rámutattunk, hogy egyesek hogyan vonatkoztatják ezt a jelzőt a rítusokra jellemző hatásokra, mindezt általában realitása tagadásának szándékával; és igazából a szó aligha kezd ettől bármilyen eltérő jelentéssel bírni a köznyelvben. Másoknak a „mágia” inkább egy „irodalmi” szemlélet, valami olyasmi, amit az emberek manapság a „stílus mágiájának” hívnak; és mindenekelőtt a költészethez szeretnek „mágikus” jelleget társítani. Ebben az utóbbi esetben a zavar talán nem annyira durva, mindazonáltal nagyon fontos eloszlatni: az igaz, hogy eredetileg, és mielőtt merő „irodalommá” és puszta individuális fantázia kifejezővé degenerálódott, a költészet valami egészen más volt, ami a végső elemzésben közvetlenül a mantrákhoz lenne köthető, [1] úgyhogy egykor tényleg létezhetett valódi mágikus költészet, egyszersmind még jóval magasabb rendű hatásokat kiváltani hivatott költészet is; [2] azonban mihelyt a profán költészet kerül elő (és kétségtelenül ez az, amit a modernek ismernek, mivel képtelenek elképzelni bármilyen mást, még akkor is, amikor az úgyszólván kiszúrja a szemüket, hiszen kitartanak amellett, hogy azt kizárólag „irodalomnak” tekintsék), ilyesmiről többé szó sem lehet, ahogy bármit is mondjanak, nem lehet szó többé (mivel az is nyelvrontás) eredeti értelemben, azaz szigorúan „emberfeletti” értelemben vett „inspirációról”. Természetesen nem tagadjuk, hogy a profán költészet, miként valójában számos más gondolat- vagy érzelemkifejezés, válthat ki pszichológiai hatásokat, csakhogy az egy teljesen más kérdés, aminek, hogy pontosak legyünk, az égvilágon semmi köze sincs a mágiához. Mindamellett ezt a pontot azért is szem előtt kell tartani, mert közvetlenül egy másik tévedéssel kapcsolatos zavar forrása lehet, mely tévedésbe gyakran esnek a modernek magának a mágiának a természetével kapcsolatban, amihez később visszatérünk.

Ezt elmondván, hadd emlékeztessünk, hogy a mágia tulajdonképpen egy tudomány, sőt a „physis” szó etimológiai értelmét véve még „természettudománynak” is nevezhető, mivel bizonyos jelenségek törvényeivel és létrejöttével foglalkozik (és mint már megjegyeztük, a mágia „fenomenális” jellege az, ami a modern nyugatiakat érdekli, mert az elégíti ki „experimentális” hajlamaikat); de világosan meg kell érteni, hogy az itt beavatkozó erők a szubtilis rendbe és nem a korporális rendbe tartoznak, ami miatt teljesen elhibázott próbálkozás ezt a tudományt a modernek által leszűkített értelemben vett „fizikai” tudományhoz hasonlítani, bár ez a tévedés általánosan fellelhető, miután egyes emberek úgy gondolják, hogy a mágikus jelenségek az elektromosságra vezethetők vissza vagy valamiféle ugyanilyen eredetű „sugárzásra”. Nos, ha a mágia ilyetén tudományos jelleggel bír, bizonyára lesz, aki megkérdezi, hogyan lehet szó mégis mágikus rítusokról, és be kell látni, hogy ezek megléte felettébb zavarba ejtő a modernek számára, tekintve a tudományokról alkotott fogalmukat. Bárhol is lássanak rítust, azt gondolják, valami teljesen mással van dolguk, amit mindig megpróbálnak többé-kevésbé teljesen a vallással azonosítani; hadd szögezzük le azonban ismételten és határozottan, hogy a valóságban céljaik vonatkozásában a mágikus rítusoknak semmi közük nincs se a vallási rítusokhoz, se és főleg (sőt hajlunk azt mondani, „még nyomósabb okból kifolyólag”) a beavatási rítusokhoz, mint azt egy másik nézőpontból bizonyos napjainkban divatos álbeavatási elképzelések partizánjai szeretnék hinni; de azért

mágikus rítusok ténylegesen léteznek,

jóllehet e két kategórián teljesen kívül esnek.

A magyarázat tényleg nagyon egyszerű: a mágia, mint mondtuk, tudomány, de tradicionális tudomány; mármost mindenben, ami tradicionális, legyen az tudomány, művészet vagy mesterség, van valami, amit ha helyesen értünk, igazi rítusnak kell tekinteni, legalábbis amennyiben valaki nem korlátozódik csupán elméleti megfontolásokra; és nincs ok rá, hogy meglepődjünk ezen, mert minden tradicionális szabályok szerint végzett tevékenység, bármi is a területe, ténylegesen rituális tevékenység, mint azt már megmutattuk. Természetesen ezeknek a rítusoknak minden egyes esetben speciális jellege van, mert „technikájuk” elkerülhetetlenül az általuk elérendő partikuláris célhoz igazodik; emiatt kell az említettekhez hasonló összes zavart és téves azonosítást aprólékosan elkerülni, és ez vonatkozik magukra a rítusokra is, miként a különböző területekre is, amelyekhez külön-külön tartoznak, mivelhogy a kettő ráadásul szorosan összefügg; és ily módon a mágikus rítusok nem lesznek egyebek, mint egy fajtájúak a többi között, mint amilyenek például a gyógyító rituálék, amelyek a modernek szemében szintén nagyon különösnek, egyszersmind megfoghatatlannak tűnnek, noha létük a tradicionális civilizációkban kétségbevonhatatlan tény.

Helyénvaló arra is emlékeztetni, hogy a tradicionális tudományok között a mágia olyan, amely a legalsó rendbe tartozik,

mivel itt természetesen mindent saját mivoltának és területének megfelelően egy szigorú hierarchiában kell szemlélni, és kétségtelenül ez az oka, hogy talán minden tudománynál több deviációnak és degenerációnak van kitéve. [3] Olykor az történik, hogy valódi jelentőségét jóval meghaladó teret nyer, egészen addig a pontig, hogy úgyszólván elfojtja a magasabb rendű tudásformákat, amelyek méltóbban a figyelemre; és bizonyos ősi civilizációk éppen a mágia túlburjánzásától pusztultak el, miként a modern civilizációt az fenyeget, hogy a profán tudomány túlburjánzásától pusztul el, ami egyébként egy sokkal súlyosabb deviációt képvisel, mert a mágia mindenek dacára még mindig egy tradicionális tudásforma. Azonkívül olykor a mágia úgyszólván túléli önmagát többé-kevésbé kezdetleges és félreértett nyomok alakjában, egyszersmind azonban bizonyos effektív hatásokat képes marad produkálni; és ekkor a legközönségesebb és legelterjedtebb esetben lesüllyedhet a varázslás szintjére, vagy más módon degenerálódhat. Eddig nem beszéltünk a ceremóniákról, most azonban éppen ahhoz a ponthoz érkeztünk, ahol szóba kell hozni őket, mert a ceremóniák a mágia ezen degenerációinak az egyik tipikus jellegzetességét képezik, olyannyira, hogy az még a „ceremoniális mágia” nevet is megkapta.

Biztos, hogy az okkultisták nemigen hajlandóak elfogadni, miszerint a „ceremoniális mágia” – az egyetlen mágia, amit ismernek és próbálnak űzni – csak egy degenerált forma, de azért a helyzet, az ez; és anélkül, hogy azonosítani akarnánk a varázslással, azt lehet mondani, hogy bizonyos tekintetben még degeneráltabb, mint ez utóbbi, jóllehet más módon. Hadd fejezzük ki magunkat még világosabban e ponton. A varázsló elvégez bizonyos rítusokat és kimond bizonyos formulákat, amelyeknek bár általában nem érti a jelentését, belenyugszik a lehető legpontosabb elismétlésükbe, aszerint, ahogy tanították és továbbadták neki (ez egy különösen fontos pont, amikor bármilyen tradicionális jellegű dologról van szó, ami könnyen érthető a korábban elmondottak alapján); és e rítusoknak és formuláknak, amelyek a leggyakrabban nagyon ősi dolgok többé-kevésbé eltorzult maradványai és valószínűleg eredetileg nem jártak semmiféle ceremóniával, számos esetben még mindig van bizonyos hatásuk (nem teszünk itt különbséget az ezeket irányító jótékony, illetve kártékony szándék között, mert most kizárólag az elért hatások ténylegességével foglalkozunk). Ezzel szemben az okkultista, aki „ceremoniális mágiát” mutat be, általában semmilyen komolyabb hatást nem ér el, bármennyire is ügyel, hogy megfeleljen számtalan jelentéktelenségnek és bonyolult előírásnak, amelyeket kizárólag könyvekből olvasott ki, és nem valamilyen transzmisszió révén kapott meg; lehet, hogy időnként becsapja magát, mindenesetre ez az egész egy teljesen más eset, és azt lehet mondani, hogy a varázsló praktikái és az övéi között ugyanolyan különbség van, mint egy akár elvénhedett állapotban, de élő, illetve egy halott dolog között.

A „mágus” (tudniillik ezt a szót szeretik használni az okkultisták, nyilván felemelőbbnek és kevésbé vulgárisnak gondolva, mint azt, hogy „szemfényvesztő”) e sikertelenségének két oka van: egyrészt az, hogy amennyiben egy ilyen esetben egyáltalán lehet még szó rítusokról, azokat inkább csak szimulálja, mintsem valóban végzi, tudniillik híján van a transzmissziónak, ami szükséges lenne az „életre keltésükhöz”, és ami puszta szándékkal nem pótolható. Másrészt e rítusokat a szó szoros értelmében elfojtja a ceremóniák üres „formalizmusa”, mert nem tudván elválasztani a lényegeset a lényegtelentől (és a könyvek, melyekkel konzultál, távolról sem segítőkészek, mivel általában minden kibogozhatatlanul össze van kuszálva bennük, egyes esetekben talán szándékosan, másokban talán nem), a „mágus” természetszerűleg fog mindenekelőtt a külső aspektusra figyelni, ami a legszembeötlőbb és a „leglenyűgözőbb”, és végső soron ez az, ami magát a „ceremoniális mágia” elnevezést igazolja. Igazság szerint

a legtöbben, akik azt hiszik, hogy „mágiát mutatnak be”, valójában semmi egyebet nem hajtanak végre, mint egyfajta meztelen és kendőzetlen önszuggesztiót;

és a legkülönösebb itt az, hogy a ceremóniáknak nem csak az esetleges szemtanúkat sikerül lenyűgözniük, hanem azokat is, akik bemutatják őket, úgyhogy amikor őszinték (csak ezzel az egy esettel kell foglalkoznunk, és azzal nem, ahol a sarlatanizmus fellép), olyanok, mint a gyermekek, akiket saját játékuk csap be. Ezek az emberek kizárólag pszichológiai hatásokat érnek és érhetnek el, vagyis mondhatni ugyanolyan természetű hatásokat, mint amilyeneket általában a ceremóniák válthatnak ki, amelyeknek mindenekelőtt ez is a céljuk; de még ha ahhoz kielégítően tudatában is maradnak, mi történik bennük és körülöttük, hogy felfogják, minden csupán erre redukálódik, távolról sem vonják kétségbe, hogy még ha így is van, az nem csak alkalmatlanságuknak és tudatlanságuknak köszönhető. És amint elméletek összekotyvasztásán törik a fejüket, amelyek összhangban állnak a legtöbb újdonsült elképzeléssel, akarva-akaratlanul csatlakozva magának a „hivatalos tudománynak” az elméleteihez, kifejtik, hogy a mágia és hatásai teljes mértékben a pszichológia területéhez tartoznak, mint teszik azt mások a rítusok kapcsán általánosságban. A szomorú az, hogy amiről beszélnek, egyáltalán nem is mágia, aminek a perspektívájából az efféle pszichológiai hatások teljesen érvénytelenek és meg nem történtnek tekintendők, és hogy összetévesztve a rítusokat a ceremóniákkal, egyszersmind a valóságot is összetévesztik annak karikatúrájával vagy paródiájával. És ha maguk a „mágusok” ennyire zavarosak, az ember hogyan lepődhetne meg azon, hogy hasonló zagyvaságok tenyésznek a „nagyközönségben”?

Ezek az észrevételek elegendőek lesznek egyrészt ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsenek a mágikus ceremóniák esete és a ceremóniákról előzetesen általánosságban elmondottak között, másrészt ahhoz, hogy megmutassák, honnan erednek a mágiával kapcsolatos egyes főbb modern tévedések. Biztos, hogy a „mágia-bemutatás”, még ha a lehető leghitelesebb is, nem olyan elfoglaltság, ami önmagában különösebben érdekesnek tűnne a szemünkben; azt azonban el kell ismernünk, hogy ez egy tudomány, amelynek az eredményei, bármit is gondoljon valaki az értékükről, a maguk rendjében éppen annyira valóságosak, mint a többi tudományéi, és ezeknek az eredményeknek semmi közük az illúziókhoz és „pszichológiai” álmokhoz. Legalább annyit tudnia kell az embernek, hogyan határozza meg az egyes dolgok valódi természetét, és hogyan tegye azokat a megfelelő helyre, csakhogy éppen ez az, amire kortársaink legtöbbje teljesen képtelennek mutatkozik, továbbá amit korábban „pszichologizmusnak” neveztünk, vagyis a tendencia, hogy mindent pszichológiai magyarázatokra vezessenek vissza, aminek e helyütt tiszta példájával állunk szemben, mentalitásuk jellegzetes megnyilvánulásai között az egyik legsajátosabb és legjellegzetesebb. Mi több, ez alapjában véve csak az egyik legújabb formája a „humanizmusnak”, vagyis a modern szellem azon átfogóbb tendenciájának, hogy megpróbáljon mindent pusztán emberi tényezőkre redukálni.

JEGYZETEK

[1] A szentkönyveket, vagy legalábbis egy részüket ebben az értelemben lehet „verseknek” hívni, de nyilvánvalóan nem versek „irodalmi” értelemben, mint azt a modern „kritikusok” állítják, akik ezeket ezzel pusztán emberi szintre akarják redukálni.

[2] A mágikus költészet egyetlen nyoma, ami még fellelhető a jelenkori Nyugaton, annak része, amit kortársaink „népi babonának” szoktak hívni, s főleg a vidéki boszorkányságban van még meg belőle valami.

[3] Vö. A mennyiség uralma. 26. és 27. fej. [Érdemes itt megjegyezni, hogy a mágiának létezik egy másikfajta, magasabbrendű felfogása is, amely a tradicionális szerzők körében főként Julius Evola és László András nevéhez köthető. A szerkesztő.]

René Guénon: Megjegyzések a beavatásról. Debrecen, 2002, Kvintesszencia, 20. fej.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://magiatraditionalis.blog.hu/api/trackback/id/tr6511818013

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Az isteni mágia útja