Az isteni mágia útja

2016. február 18. 22:56 - TheMagician

Hamvas Béla: Imagináció

Részlet a „Mágia szutra” című műből

hamvas_bela.jpg

Az imagináció szó kimondásával a Mágia szutra döntő helyére érkeztünk. Az imagináció a szutra középponti szava. A siker attól függ, hogy az ember e szót milyen mértékben érti meg. (...)

Az imagináció szó annyit jelent, hogy: élet-képzelet. Az élet-képzelet az, ami az ember élettervét készíti. A terv minden esetben üdvterv.

Ezért a Mágia szutra nem az életből indul ki (amit elvehetnek), hanem az üdvből (amit nem vehetnek el). Hiszen nem az üdv áll az élet, hanem az élet az üdv szolgálatában. Üdvöm fontosabb, mint életem.

Az imagináció életterve (üdvterve) minden esetben látomás. E látomás az emberre visszahat, és a visszahatás bűvölete az érzület (kedély), amelyet üdv-testnek hívnak, mert az üdvlátvány, éspedig női alakban, ebben a testben (alakban) lakik. A megromlott és összetört üdvlátomás testét boszorkány, a tisztult és átvilágított üdvlátomás testét szűzleány alakjában ábrázolják. E megszemélyesítésben az a tudás nyilatkozik meg, hogy az ember üdvtervével azonosul és látomásának alakját fölveszi.

Mert az ember azzá válik, ami látomásának gyújtópontjában áll.

Anima est ubi amat. A régiek nagy könyvei, főképpen az egyiptomi Pert em heru és a tibeti Bardo Tödol az embernek ezt a határtalan látványérzékenységét és átváltozó képességét alapvetően tárják fel.

Az imagináció az a hely, ahol az emberi lélek üdvtervét látomásában őrzi, és erre a látomásra építi fel életét, vagyis önmagát életterve szerint formálja meg. Az életterv elkészítés tehát nem a szellem műve, más szóval nem ésszerű, spiritualizmusnak [pontosabban: száraz intellektualizmusnak – a szerk.] helye nincs. De az életterv elkészítése nem is a test műve, más szóval nem ösztönös, materializmusnak helye nincs. Az élettervet az ember létezési középpontjával teremti, éspedig imaginációjával (életképzeletével). Ez az imagináció nem külön értelem és külön érzelem és külön akarat, hanem a három egysége és középpontja, vizionárius mámor és a kép felrobbanó villáma végül is elementáris és primordiális teremtő aktus.

Böhme a szellem világát mágikus világnak nevezi. Ez az érzékfölötti hatalmak (akaratok, erők, dünameisz, ahogy Pál apostol mondja) helye. A szellem világa érzékfölötti, a tiszta hatások, az ábrák világa ez, amit Keats viewless wings-nek nevez, a láthatatlan szárnyalás. Az anyag világa, Böhme szerint, a varázs (csoda) világa. Ez az ájult tehetetlenség és alaktalanság.

A természet pedig a mágia és a varázs között a közép, ahol a mágia tiszta hatalma és a varázs tehetetlen passzivitása találkozik,

de nem egyenlítődik ki semlegességben, hanem explodál (Böhme villámnak nevezi). Külön a mágia is, a varázs is néma. A kettő együtt az explózió. A villám, vagyis a szó, vagyis a mennydörgés. Ez a mennydörgés a kezdet: „Kezdetben vala a szó…”

Nem gondolat, nem tett, hanem kép = szó. Szó – kép – (látvány, látomás) – képzel – képez – képes – képesség – képzetképzett. Önmagát képességével képére képezi. Az imagináció ez a képzelet (képesség, képzés).

Az élet az imaginációban készül.

(…) A realizálásnak (metanoia, reintegráció, transzmutáció) ugyanarról a pontról kell kiindulnia ahol a létezés primordiális defektusa bekövetkezett. Már régen tudjuk, hogy ez a defektus nem a szellemben és nem a lélekben és nem a testben történt, hanem ott, ahol az emberben az egész létezés állandóan esedékes, ahol az ember a valóságot a maga teljességében elismeri, s ahol az összes lehetőségeket birtokába veszi. Ez a bűn és az őrület és a betegség pontja, de ugyanakkor ez a tisztaság és az éberség és az egészség pontja is vagyis ez az átváltó pont, ahol a létezés vagy megzavarodik, vagy megtisztul, aszerint, hogy önmagába milyen kép fényét, vagy sötétségét helyezte.

Az életterv nincsen készen. De az élettervet nem az ész teremti. Abban az esetben, ha csak életünk lenne és üdvünk nem, az ész teremtené, mert az élet berendezéséhez az ész elég. De az ész az üdvöt meg sem tudja érteni. Amilyen viszonyban áll az élet és az ész, ugyanolyan viszonyban áll az üdv és az imagináció. És tudjuk, hogy ma századunkban az élet fogalma kiégett, és ami ma bennünket mozgat, az az üdv. Az üdvtervet (és a szorosan hozzátartozó élettervet) az imagináció teremti, éspedig teremti azzal a képpel, amelyet önmagába fogadott és amelyet realizálni elhatározott és amelyet szüntelenül megvalósít.

Ezzel a szóval persze, hogy kép, határtalanul óvatosnak kell lenni. Mert az imagináció ugyanakkor, amikor szem, amely a képet látja, kép is, amely a látványt magára veszi, és maga e látvánnyá alakul és változik. Az imagináció ugyanis a metanoia (megfordulás, fordulat) és a transzmutáció (változás, átlényegülés) helye. Amit az ember imaginációjába helyez, azzá alakul. Böhme azt mondja, hogy az ember a kezdetek kezdetén az állati párzást megbámulta (a képet magába vette), s ezért kellett az állati létezésbe süllyednie. De az imagináció nemcsak szem, amely lát, és nemcsak kép, amelyet a szem lát, hanem a hozzájárulás (azonosítás) helye. Mindenképpen az akarat mágikus pontja és az elhatározás (választás, válság) helye. Távolról sem tudattalan, bár az emberek nagy többségében az, de nem azért, mert az imaginációnak tudattalannak kell lennie, hanem azért, mert

az imagináció tudatosítása (felébresztése, napfényre hozatala) igazán nem egyszerű és könnyű feladat.

Ha az imént le kellett számolni azzal a balhittel hogy a fontos az élet és nem az üdv, akkor most elérkezett az ideje annak, hogy az ember leszámoljon azzal a balhittel, hogy az, embert tevékenységében (gondolkozásában, munkájában, alkotásában) az ész vezeti. Az embert az imagináció vezeti, és ezt fokozott mértékben hangsúlyozni kell, amikor felmerül a kérdés, mi az, ami az élet(üdv)-tervet készíti. Az üdvtervet minden esetben és kivétel nélkül és mindenkinél az imagináció teremti, éspedig arra a képre alakítja, amely képet magába fogadott és amely kép mágikus bűvöletében magát átengedte, hogy akaratát e kép megvalósításának szolgálatába állítsa.

A lét megzavarodása az imaginációban következett el, amikor az ember a megzavarodást megkívánta és e megzavart képet önmagára mágikusan alkalmazta (realizálta) és magát a zavarral azonosította. A reintegrálódásnak a fordított utat kell követni. Ebben kivétel nélkül minden szentkönyv és minden kinyilatkoztatásból kiinduló gondolkozó megegyezik. Élet megfordítása (metanoia). Imagináció nem bent, nem kint, hanem az életcentrumban van; a teremtő szó teremtő tevékenységének helyén.

imitatiochristi.jpg

(…) Más szóval az imagináció kulcsszava a valóság. Végül is a kulcsszó: a megvalósítás. Az életképzelet az a hely, ahol az ember a pneumatikus világból induló ösztönzéseket fogja fel és azokat a természet világába átviszi. Ezt a műveletet hívjuk azzal az egyszerű szóval, hogy realizálás.

Az európai gondolkozás terminológiájában az életképzelet csinál a teóriából praxist, vagyis elméletből gyakorlatot. Ezek szerint az imagináció olyan transzformátor (transmutator), amely két valóság (a pneumatikus és a természeti) között pontosan a határon áll, és a pneumát természetté váltja át, vagyis a pneumát a természetben alkalmazza. A baj soha sem az volt, hogy nem pneumatikus hatalom volt az, amit megvalósított és alkalmazott. A baj az volt, hogy nem a világosság, hanem a sötétség (bukott pneuma, sátán, ördög, megzavart, megtört, bűnbeesett, nem éber, nyomorék létezés) világából imaginált. Az imagináció teremtő tevékenység. Teremtésnek nevezzük azt a tevékenységet, amely valamely pneumatikus világból való vitalitást megteremt (a természetben), megvalósít. Ezért az imagináció kulcsszava a valóság.

Soha egy pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy a realizálásról van szó. Nehogy az ember egész sereg igen magas és szép eszme birtokának káprázatában legyen, amelyek közül egyet sem vált be és nem is tud, talán nem is akar beváltani s ezért végül is fájdalmasan üres maradjon. Az élet nem önmagáért adatott, hanem, hogy az ember életével üdvét megszerezze. Persze nem a magáét. Az egyéni és a közös üdv nincs külön. Aki meg nem valósított eszmék káprázatában él, a maga számára botrányosan hazug, más számára botrányosan nevetséges. Ez az emberi létezésben a dupla skandalum, ha valaki száját járatja és papol és tanít és oktat és dorgál és büntet és a nagy igéket hirdeti és semmit nem teljesít. És ez a skandalum az első ok, amiért a föld nem Egyház, hanem kórház és fegyház és őrültekháza.

Az embernek, mondja Böhme, hatalma van arra, hogy az egész természetet megváltoztassa, de előbb önmagát kell megváltoztatnia, másképp nem megy.

Tudjuk, hogy életünk uralkodó ereje nem a bőség és a gazdagság és a tudás, hanem éppen ellenkezőleg, az ínség és a szegénység és a tudatlanság. Létezésünk rongált létezés. Nincs értelme annak, hogy magunkat kívülről magas eszmék képeivel mázoljuk be. Egyetlen, még oly kicsiny megvalósított eszme is több, mint egész színpadra való legmagasabb realizálatlan gondolat. Az üdv a megvalósított igében van. Csak az életbe beépített és tevékeny gondolat lehet az életterv aktív része. Miért? Mert az üdvre csak ennek van hatása.

Most pedig, legalább egy percre, hogy az ember a megvalósulás mozzanatát megértse, minden egyebet félre kell tenni. Hogy az ember megértse és megtanulja, ami csak más szó arra, hogy önmagára alkalmazza. Félre kell tenni az élet és az üdv szavakat; a létezés rongáltságát; a betegséget és a bűnt és őrületet; a mágiát és a varázst. És ha az ember magáról a mozzanatról mindezt lefejtette, egyetlen valami marad: az imagináció. Az életképzelet. A határtalanul érzékeny hely, ahol a láthatatlan és ellenőrizhetetlen mágikus világból valami, ami maga is láthatatlan és ellenőrizhetetlen, önmaga által kezdeményezett, és irányított érintésre felbukkan és megjelenik és alakot ölt. Ez az alak (a kép) ugyanakkor hang és szó és látvány. Böhme is így írja le (Schall, Wort, Bild). Éneklő látomás. De ez így még nem teljes. Mert ennek az éneklő látomásnak heve van, éspedig szenvedélye van és mámora van és ez a mámor felrobban. Villámban kicsapó mámoros éneklő látomás. De

ez a látomás ugyanakkor aktív hatalom.

Akarat. Abban a pillanatban, amikor a láthatatlan és ellenőrizhetetlen mágikus világból ez a bizonyos valami kipattan és a látható és manifeszt varázs világába átcsap, olyan helyet érint, amely tulajdonképpen a láthatatlan és a látható világ között a középen fekszik, s ez a hely nem az átváltás pontja, hanem ennél sokkal több; ez a kezdemény vagyis a kezdet, végül is az eredet pontja. Ahol az egész együtt van. Az egész, vagyis: kép és látvány és látomás, de énekel, és éneke értelmes szó, ige, beszéd, és ez a beszéd szenvedély és mámor és villám és aktivitás.

A legfontosabb azonban csak most következik. Amikor a villámban fellángoló beszélő látomás megjelenik, nem áll meg, hanem ugyanabban az ívben máris visszafordul (de nem is vissza, hanem előre és nem is előre, hanem elárad és sugárzik és a teret birtokába veszi), vagyis a látomás vizionárius heve azt, aki látja, a maga képére átönti. Ez benne a mágia. A látó személy és a látott kép összeolvad. Alany és tárgy egyesül. Ez benne a varázs. Ezért mondja Bader, hogy az imaginációban a szubjektum és az objektum kettőssége megszűnik; az ember saját imaginációjának víziójává lesz, vagyis a látomás visszahatva az embert transzmutálja (átváltja) és átlényegesíti.

A látomás kép. Olyan kép, amit az ember képzeletével képez. De ez a képzelt és kiképzett kép tulajdonképpen nemcsak képesség eredménye hanem maga is képesség, és visszahatva új képességet teremt, és a kép az embert a maga képére átképzi. Így válik az ember saját képeinek képévé. Vagyis így képezi az embert saját képessége. Ebben a leírásban egyetlen elhanyagolható mozzanat sincs: a látomás éppen olyan lényeges, mint az, hogy ez énekel, és az ének értelem (szó), de éppen olyan lényeges, mint az, hogy az, hogy ez mámor és szenvedély és az, hogy ez aktív hatalom, vagyis akarat. A legfontosabb azonban az, hogy ez a kezdemény, és az, hogy e látomásban az ember önmaga képének alanya és tárgya egyszerre. A látomás hevében az ember megolvad és a látomás (éneklő ige) alakját (értelmét) veszi fel.

Az imagináció mágikus aktus és varázslat. Az vagyok, amit (akit) imaginációm varázsol, vagyis amit (akit) életképzeletemmel magamnak szánok és amire magamat méltónak találom.

Hamvas Béla: Tabula Smaragdina; Mágia szutra. Budapest, 2001, Medio, 2634. fej.

covers_12930.jpg

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://magiatraditionalis.blog.hu/api/trackback/id/tr228402250

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Az isteni mágia útja
süti beállítások módosítása