Akár köze volt hozzá a fia halálának (aki egy síbalesetet követően lebénult, s vélhetően emiatt követett el öngyilkosságot néhány hónappal Meyrink halálát megelőzően – a ford.), akár nem, Meyrink tudta, hogy közeleg a vég. És ő eltökélt volt abban, hogy tisztán és tudatosan fog a halállal szembenézni; meg akarta tapasztalni a halált, és nem benyugtatózott állapotban akart továbbhaladni. Alig egy évvel később egy barátjának írt levélben felesége leírta az utolsó estéjét:

Számunkra a férjem halála – amit a feltámadó halál pompájának nevezek – vallás és pompa halmozása volt. Szeretett fiunk halálának elsöprő megrázkódtatását követően Gustav elveszítette életakaratát – szelleme már eleve a túlvilág után vágyódott –, szeme még ragyogóbbá vált, de a teste egyre kevésbé és kevésbé. Ebben az időszakban egyáltalán nem beszélt sokat – csak ült, elmélyedve, a távoli partot szemlélve. (1932) december 2-án este 11 órakor azt monda nekem, ezek voltak a szavai: „Most meg fogok halni, kérlek, ne próbálj lebeszélni róla, az elengedés annyira nagyszerű és fontos – és kérlek, bármennyire is szenvedek, ne adj nekem nyugtatókat – egyenes testtartással, tudatosan akarok átlépni.” Így is várta a halál eljövetelét: egyenes testtartással, tisztán, panaszkodás és nyafogás nélkül. A szemei még ragyogóbbá váltak, és december 4-én, vasárnap reggel 7:30-kor kilehelte utolsó lélegzetét. Mélyen áthatott bennünket az öröm, hogy a szelleme ilyen könnyedén szabadította fel magát. Teste, mint egy báb, hátra maradt – a pillangó a magasba repült. Ahogyan megőrizte tartását a halálában, ugyanúgy én is szilárd maradtam. Halála, ahogyan fiam halála is, úgy zajlott le, hogy közben büszkeséget sugárzott – szinte örült. Ők a példa arra, hogy nincs mitől félnem a halált illetően. Leszámítva a szívszaggató csapásokat, annyira gazdag vagyok! Semmi és senki nem tudja elvenni tőlem azt a gazdagságot, amit Gustav adott nekem. Különös és örömteli módon egy vagyok velük a „túlvilágon”, és boldog vagyok, hogy minden egyes nappal közelebb kerülhetek hozzájuk.

Meyrink szinte úgy halt meg, mintha a végső jógagyakorlatot végezné. Úgy gondolta, hogy a jógagyakorlatok annyira megerősítették a testét, hogy még az is lehet, hogy élve temetik el, és az orvosnak szíven kell szúrnia, hogy megbizonyosodjon a haláláról. Az a vágya, hogy a saját halálát tudatosan élje át, logikus következménye volt annak az életnek, melyet arra szánt, hogy kutassa azt a tudást, mely szerint a halál nem a vég, hanem egy másik állapotba való átalakulás. Egy olyan hittel ment a halálba, melyre a Zöld arc Hauberrisserre vonatkozó utolsó szavai ugyancsak érvényesek:

Élő ember volt.
Itt és odaát is.

A Starnbergben található sírkövének feliratán ez az üzenet olvasható:

VI
VO

Mike Mitchell: Vivo: The Life of Gustav Meyrink. H. n. 2008, Dedalus, 11. fej.

Ford: A Mágus