A horror műfaján belül több kategóriát lehet megállapítani. A számunkra legkevésbé relevánsak az úgynevezett slasherek, amikben egy őrült elszabadul, és halomra gyilkolja az áldozatait. Ezekben a filmekben az okkult behatásoknak nincs igazán szerepe. A történetek általában egy monomániás megszállott és néhány olyan szerencsétlen áldozat találkozására épül, akik valami nagy hibát követtek el a múltban, ami miatt bűnhődniük kell. Noha az életben semmi sem pusztán pszichológiai, ezeknek a horroroknak nincsenek az általános emberi psziché egészséges vagy egészségtelen működésén túlmutató magyarázatai. Ijesztőek, de a probléma a hétköznapi emberi síkon belül marad. Így a megoldáshoz is elég az emberi síkra hagyatkozni. A megpróbáltatásokat talán sikerül túlélni, de a veszélyek közepette a magasabbrendű lehetőségek mégsem tárulnak fel. A főszereplő nagyjából az maradt, aki volt, legfeljebb egy kicsit megfontoltabban fog viselkedni ezután.

Ide sorolhatjuk még a zombikkal, szörnyekkel, űrlények inváziójával, járványok terjedésével, beteges kínzási módszerekkel, emberségükből teljesen kivetkőző aberrált lényekkel kapcsolatos vagy a gusztustalanságot középpontba helyező filmek többségét is. A feladat itt a túlélés, amihez elegendő ravasznak, ügyesnek, találékonynak lenni, és az átlagtól egy kicsit jobban akarni az életet.

A következő nagyobb kategória a kísértetvilággal kapcsolatos. Az okkult sík betörésével a megoldási módszerek köre is kitágul. Ugyan általában még ezekben a filmekben is a túlélés a fő cél, itt már a közönséges emberi módszerek többnyire nem nyújtanak megoldást. Az ember felfedezi, hogy a valóság jóval kiterjedtebb annál, mint ahogy eddig felfogta, és arra is rájön, hogy csak az okkult törvények megismerésével győzheti le a rátörő kísérteteket és erőket.

Újabb kategóriát alkotnak az ördögűzős filmek. Ezek történetei általában egy démon által megszállott személy és egy ezt a személyt megmenteni próbáló ördögűző (többnyire katolikus pap) köré épülnek. A vallás jelenléte további távlatokat ad a félelem kezelésére. Az ördögi fenyegetéssel szembeni megoldás egyedül Isten és az isteni dimenziók tételezése esetén lehetséges. Az az erő ugyanis, ami a megszállott személyen keresztül manifesztálódik, emberi módszerekkel vagy babonás szintű varázsformulák alkalmazásával nem ellensúlyozható. A transzcendens valósággal kapcsolatos mély hit és azonosulási vágy szükséges hozzá.

Noha ezen kategóriák között nagy átfedések vannak, akad még egy különös típusa a horrorfilmeknek, amelyekben a fókusz nem a túlélésen, nem a szellemvilággal való viaskodásban és nem is egy megszállott felszabadításán van. A szóban forgó filmekben valami olyasmi zajlik, amit leginkább az ellenbeavatással lehetne jellemezni. Ez tökéletes ellentéte annak, amit szellemi beavatásnak nevezünk, és amelynek lényege, hogy a törekvő egy hagyomány hiteles képviselőjévé válik, módszereket és felhatalmazást kap arra, hogy elérje a végső metafizikai célt, ami más megfogalmazásban nem más, mint önnön legbenső lényege.

Úgy tartják, hogy az őseredeti hagyományok beavatási rendjeinek mintájára, melyek forrása végső soron Isten maga, léteznek ellenbeavatási rendek is, melyek forrása maga a Sátán. Ezeknek ugyanúgy megvannak a maguk rítusai, szabályai, beavatási metódusai, csakhogy teljesen ellentétes iránnyal működnek, mint az eredeti beavatás. Nem végső, isteni lényegünkhöz, hanem attól éppen a legtávolabb vezetnek.

Nos, úgy tűnik, hogy a The Witch (2015) és a Hereditary (2018) című filmek pontosan ebbe a kategóriába tartoznak. A Witch egy vallási közösségből kitaszított családról szól, akik egy rejtélyes erdő közelében telependek le, ami egy boszorkány uralma alatt áll. Úgy tűnik, ez a lény egyre jobban rátelepszik a családra, akik egymás ellen fordulnak, de ennél valami többről is szó van. Az egyik fiatal leányt mintha egyenesen kiválasztaná magának.

A Hereditary-ben szintén az egyik okkult múltú nagyszülő sötét befolyása alatt álló család áll a középpontban. A belső konfliktusok egyre burjánzanak, ám az egyre szörnyűbb jelenségek és fenyegetések közepette itt is mintha valami másról is szó lenne. A halálesetek és megszállottságok történései, úgy tűnik, mintha az egyik családtag ellenbeavatási folyamatának fontos állomásai lennének.

Anélkül, hogy lelőnénk a poént, ezek a filmek – hátborzongató atmoszférájukon túl ­– azért tűnnek ki a többi közül, mert talán mind közül a legfélelmetesebb dologgal állnak összefüggésben. Amennyiben ugyanis igaz az, hogy a beavatottak azok, akik az emberi világban a legnagyobb pozitívumot tudják felmutatni, ugyanúgy igaz az is, ahogy az ellenbeavatottak ténykedéseiben rejlik a legtöbb gonoszság. Míg a horrorok korábbi kategóriáinak történetei nagyjából az erők kaotikus áramlásából bontakoznak ki, addig a legutóbbiban szervezett keretek között, tudatos kiválasztás során és távlati célok meglétének keretében zajlanak. Míg előbbiben a személy és a megszálló szellem vagy démon között – még ha a személy alul is marad a harcban – nincs egyetértés, addig utóbbiban az ellenbeavatott maradéktalanul azonosul a benne felébredő démoni minőséggel. Véglegesen átadva magát egy olyan erőnek, ami minden fényszerűt el akar pusztítani a világunkból.

Különösen az utóbbi film kelt módfelett nyomasztó, istentelen hangulatot. Éppen olyat, ami minden bizonnyal az ellenbeavatási állapot sajátja is. És hogy mit érünk el vele, ha megnézzük? Többek közt azt, hogy látván, az ördög nem tétlenkedik, a szellemi megvalósítást illetően mi magunk sem vesztegetjük tovább az időt.

Mindezeken túl a filmek nagyjából pontosan leírják a modern világ szülöttjeinek általános helyzetét: sajnos úgy tűnik, hogy a filmek főszereplőihez hasonlóan korunk sötét szuggesztiókkal bombázott emberének sincs sok választása a gonosznak való behódoláson túl.

A Mágus

Kiemelkedőnek hittük magunkat. Úgy gondoltuk, ott állunk a beteljesedés kapujában. Fejünkre glóriát képzelve jártunk-keltünk az emberek közt. Szánalommal, de még inkább megvetéssel tekintettünk tudatlan ábrázataikra. Szegények, mily távolra sodorták őket az illúziók hullámai az igazságtól! A világot hatalmas lángnyelvek perzselik, s ők mégis édennek látják elszenesedett otthonaikat. Egymás szívében éltettük a nagyság káprázatát, s ha valami mégsem sikerült, mindig ott voltunk, hogy megnyugtassuk egymást: nem mi botlottunk, a sötét kor átka ez, mely a hitványaknak kedvez. Erőtől s bölcsességtől duzzadó papkirályok, kiknek hatalmát jogtalanul bitorolják a világban – ezt üzente hiedelmeinkkel átfestett tükörképünk. Minket sosem értett meg a világ – milyen jókat nevettünk azok felvetésén, kik szerint ennek oka pusztán annyi, hogy magunkat nem értjük! Száműzöttek voltunk. Az elesetteknél is elesettebbek. Mégis ott pislákolt bennünk a szellem tüze. Kiválasztottak voltunk. És nem értettük, őszintén nem értettük, hogy lehetünk mégis ennyire nyomorultak. Minden érdem, győzelem, sikerélmény ellenére – mert olykor ilyen is volt – végül mindig ugyanott találtuk magunkat: a kiüresedettség pusztájában szomjúhozva, az erőtlenség temetőjében remegve, a kétség futóhomokjában fuldokolva. Nagyok voltunk, és mégis oly parányiak. Azt hittük, számítunk. Azt hittük, a sors számol velünk. Úgy gondoltuk, a magunk részét megtettük. Jó nebulók akartunk lenni Isten szemében, s úgy véltük, a többit majd Ő elrendezi. Ott álltunk, többet tudva a legtöbbeknél. Hogy lehetett hát, hogy pont a mi homlokunkba égetve olvashattuk folyvást a szót: ostoba? Szenvedtünk. Mert arra, amit hősiesen – vagy talán vakmerően – magunkra vállaltunk, nem voltunk felkészülve. Meghaladni az életet, vagy ami még jobb, megvalósítani Istent – a nemes lelkek közül mégis ki az, aki beérné kevesebbel? Küldetésünk roppant terhe nyomasztott bennünket. Nem volt nap, hogy ne dorgáltuk volna magunkat mulasztásaink miatt. Tenni mégsem tettünk eleget. Célunk messzinek tűnt, mint a csillagok. Lelkesedésünket állandóan láthatatlan vámpírok szipolyozták. Nagyot akartunk, s egy részünk mindig ott suttogta nekünk tudat alatt: erre a nagyra mi nem vagyunk érdemesek. Ezért a felszín alatt majdnem minden pillanatunk rettegésben telt. Sokak voltunk és kevesek. S ha néha sikerült is közös erővel elűznünk a bút, örök vigasz áldását senkitől nem remélhettük. Kevésként vállaltunk sokat, s így még lecsúsztunk azokról az ajándékokról is, amit a puszta élet adhatott volna. Az életen túlira törekedtünk, de helyette még az élet is elhaladt mellettünk. Elveszettek, gyöngék voltunk, minden magasba mutató meglátásunk, megérzésünk ellenére: átkozottak. Mi voltunk azok, akiknek adniuk kellett volna. Mégis, mi éreztük magunkat a legszegényebbnek. Éppen ezért, mind közül – még ha úgy is hittük, hogy férfiatlan lenne ezt kimutatnunk – mi áhítoztunk leginkább szeretetre. Hogy maradhattunk mégis rendre láthatatlanok a segítő karoknak és a lágy csókoknak? Nem tudtuk, vigyáz-e egyáltalán valaki azokra, akik emberen túlmutató léptékekben gondolkoznak. Hogy remélhetjük-e, hogy valaki életet lehel poros szíveinkbe, s a keserű napok démonait elűzi kristálytiszta kiáltásával. Hogy a szellem szerelmeseiként érdemlünk-e valaha békességet. Önzőek voltunk. Énünket – kicsiny, korlátolt énünket – tápláltuk még a legnemesebb, legönzetlenebb tetteinkkel is. Számítani akartunk, nagyot alkotni, nyomot hagyni. Sóvárogtunk, de nem arra, amire hittük, hogy sóvárgunk. Nőkkel akartunk henteregni, és szavainkat nektárként kortyoló buzgó híveket látni magunk körül. Világmegváltó küldetést reméltünk. Tetteket, melyeket évezredeken keresztül zeng majd ég és föld. Mi tudtuk leginkább, mennyire átsző mindent a halál, s hogy a végesben sosem lelhetünk örök nyugalomra. De késztetéseinknek nem tudtunk parancsolni. A világ fiai voltunk, bármennyire is a mennyekben éltünk gondolatban. És sosem tudtuk eldönteni igazán, hibáink vagy magasztos célunk miatt ütközünk folyvást falakba evilágban. Próbatétel-e ez a sok akadály vagy csak mi látunk ennyire homályosan. Tudtuk, hogy amit akartunk, nem képzelet szüleménye. Tudtuk, hogy önmagunk, végtelen, igazi önmagunk megtalálható. És mindezek ellenére egyfolytában marcangolt bennünket a kétely: mi van, ha mégis csak képzeletünk játszadozik velünk? Rosszul tartottunk jó irányba. Nem értettük, meddig ábránd, és honnantól valóságos a mi ideális valóságunk. Magányunk könnyeiben fürdőztünk, és ha szerettük is valahol mélyen, belül a természetet, elfelejtettük, hogyan kell neki örülni. Hozzánk csak kevesek voltak hasonlóak, emiatt túlságosan is hozzászoktunk az elutasításhoz. Ők tagadtak meg minket? Vagy mi őket? A lényeg, hogy abbahagytunk hallgatni a lét szavára. Ha a többiektől mint személyektől nem is várhattunk sokat, velük együtt az Ő üzeneteit is elvetettük. S ha olykor mégis jeleket fedeztünk fel, nem volt ez több az önigazolás olcsó trükkjeinél. Kalitkaszívünk nehezebben nyílt meg, mint a legjobban őrzött börtön ajtaja. És hosszú évekig fel sem vetődött bennünk: ha még az embereket is ily nehezünkre esik szeretni, hogyan fogadhatnánk magunkba a Mindenhatót? Egy idő után, bármennyire is szánalmasnak láttuk mi magunk is mímelt hálánkat, sehogy sem tudtunk őszintévé válni. Nem tudtuk eléggé akarni, hogy érdekeljen, ami érdekel. A múltba visszatekintve rendre megállapítottuk: döntéseinket, még a legnagyobb horderejű és legbiztosabban meghozott döntéseinket és állásfoglalásainkat is kósza érzelmek vezérelték. Magunkban sem bízhattunk. S e borzalmas felismerés kiölt belőlünk majdnem minden vágyat. Hamuszürke akarattal bámultuk, mit álmodunk. S a hibáktól és a csúf világnak való behódolástól félve lassan a homályba húzódtunk. Arcunkat sötét álarccal takartuk, és a cselekvés ellen szóló érvekről filozofáltunk. Elfedtük magunkat az élet elől, s mikor más még bőven ereje teljében volt, mi hangosan hörögve haldokoltunk. Fénytelen Napok voltunk, kikben sosem tudott igazán testet ölteni a törekvés. Tévedtünk. Nem a kincsek voltak hamisak, amikre rátaláltunk. A tervünk volt hibás, amit a hozzánk eljutó tanítások alapján kidolgoztunk. Őt akartuk elérni, mindig is Ő volt a cél. Ma már tudjuk, hogy ember nem ismerheti fel Őt. S talán minden drámánk abból a tényből következett, hogy nem voltunk képesek belátni, itt semmi sem rólunk szól: nem nekünk, Istennek kell felismernie önmagát.

A Mágus

Sok különleges tapasztalatot gyűjthet az, aki képes bizonyos fokú éberséget tanúsítani álom és ébrenlét határán. Kis gyakorlást követően és az álmaiddal kapcsolatos nagyobb fokú tudatosság megléte mellett ez viszonylag könnyedén megvalósítható. Ezek a megfigyelések azért lehetnek hasznosak, mert rajtuk keresztül betekintést nyerhetsz a tudatállapot-változások természetébe. És ennek mentén az is feltárulhat előtted, mennyiben hasonlít egymáshoz az a két állapot, amit ébrenlétnek és álomnak nevezünk. Az ébrenlét ugyanis éppúgy tudati valóság, mint az álom. Az ébrenlétre úgy is tekinthetünk, mint egy sajátos törvények szerint felépülő és működő álomra. A két valóság mindenesetre szorosabban összefügg, mint azt közönségesen vélnénk.

Még egy dolog: az alábbi néhány meglátás és javaslat nem konkrét szellemi gyakorlatok leírása, csupán néhány megfigyelés, amit a saját tapasztalataid révén tovább színesíthetsz.

*

Amikor álomba szenderülök, de még éber is vagyok, gyakran sikerül elcsípnem a folyamatot, ahogyan elkezd kirajzolódni körülöttem egy álomvilág. Az egyik pillanatom kósza gondolatai a másik pillanatban már éles és gazdag képekként töltik be az egész látómezőmet, amit elkezd egyre inkább áthatni a mozgás és az élet. Előfordul ilyenkor, hogy szólítgatni kezdenek álomalakok. Kérdezgetnek, amire felelnem kellene. Sokszor olyan alakok, akikhez nincs türelmem, és akikkel nyűg lenne szóba állni, vagy akik egyszerűen olyat kérdeznek, ami nem érdemel választ. Mikor már éppen hangra nyitnám a számat – félig még mindig az ébrenlétben tartózkodva –, eszmélek rá, milyen ostoba is vagyok. Hiszen ők csak gondolatok. Egyszerű kivetítések. Mégis, noha továbbra is az ágyamban fekszem, milyen könnyedén hajlandó lettem volna igazodni törvényeikhez! Milyen erős kényszer élt bennem, hogy megfeleljek elvárásaiknak! Mintha csak hangyák próbálnák az embert, vagy az emberek Istent társalgásba vonni, hogy ne mondjam: feltételek közé szorítani. Elviekben képzetvilágom teljes mértékben tőlem függ, és mégis én válok kivetítéseim rabjává. Ezen a határvonalon mindig belém nyilall a felismerés: ugyanígy bilincselem hozzá magamat az ébrenléti élet törvényeihez is. És ami a dolog szebbik oldala: ugyanígy ébredhetek fel ezekből is, ahogyan az álomképzetek során tettem.

Apró mozzanat ez, mégis van valami hihetetlenül felszabadító abban a felismerésben, hogy az előző pillanatban valósnak képzelt illető csupán illékony álomkép volt. És van benne valami megrázó is: ezek szerint elég néhány érdekes, meggyőző jelenet, és máris egy varázslat foglyává válhatok. Nem lehet ismeretlen előtted a helyzet, amikor álmodban feléd dobnak egy labdát, de te még az ébrenléti kezeiddel próbálsz utánuk nyúlni. Elképzelhető-e ennél zavarodottabb mozzanat? Bolondját járatjuk önmagunkkal. De azzal, hogy ezt megfigyeled, megtetted az első lépést, hogy ellenállj önnön tudatod csalfa trükkjeinek.

*

Van, hogy álmodom, és beszélgetek valakivel. Gondolok valamire, és ez az illető egyből ki is mondja, amit szerettem volna, hogy mondjon. Szóval a jelenet eljátszása közben én vagyok a rendező is. Első ránézésre olyan, mintha a cselekmény magától, sorsszerűen, tőlem kívülálló okoknak köszönhetően alakulna, de ilyenkor ráeszmélek: én írom és rendezem a cselekményt. Benső monológom egyből kivetült és megnyilvánult. Vajon nem-e ugyanez a helyzet ébrenléti életünkkel? Vajon nem-e mi akarjuk és választjuk azt, hogy egy sok tekintetben akadályozott, mások által felmutatott erőktől függő személy szerepét játsszuk el? Külső okokat keresünk, pedig lehet, hogy csakis mi vagyunk felelősek azért, amit megálmodunk magunknak.

*

Ha az álom kirajzolódását képes vagy éberen végigkövetni, akkor a következő lehetőséggel találod magad szemben. (Fontos, hogy ébernek kell lenned, de ezzel egy időben – kissé paradox módon – egy részedet, éned egy részét mégis el kell altatnod.) Úgy helyezkedhetsz áloméned helyzetébe, hogy többé-kevésbé tudatosan rendelkezni tudsz felette, mi több, álomvilágodat is szabadon irányíthatod. Végrehajthatsz tetteket, amiket amúgy nem tudnál (szinte sosem szalasztom el ilyen helyzetben, hogy repüljek), elmehetsz csodálatos helyekre és meglátogathatsz különleges létezőket (akár mestereket, akik beavathatnak spirituális tanításokba). Nincsenek előtted korlátok vagy akadályok. Amire gondolsz, egyből eléd tárul. Ez sokszor jóval élesebb, gazdagabb, ragyogóbb, szebb, mint ahogyan általánosságban az emberi világot tapasztalod. Jó megízlelni a szabadság eme rendkívüli állapotát.

Mivel tudatában vagy annak, hogy álmodsz, viszonylag könnyű kizuhanni ebből az állapotból. A mai ember az önazonosságát leginkább ébrenléti testéhez köti. Ezért amikor rájön, hogy álmodik, egy része visszakívánkozik az ébrenléti alaphelyzetbe. Az álom valamiért szívesen zuhan össze, amikor megtévesztő, ködös jellege eloszlik. Valahol azt olvastam, hogy az egyenletes, mély légzés segít fenntartani a jelenlétet az álomban. Amire főleg azért van szükség, mert ezeket az állapotokat fel lehet használni szellemi gyakorlatokhoz. Az igazi megvalósítók ugyanis még az álom idejét is arra használják fel, hogy a végső metafizikai célt elérjék. (Vö. Tenzin Wangyal Rinpócse: Az álom és alvás tibeti jógája.)

*

A hajnali időszakban gyakran megesik, hogy rémálomra riad fel az ember. A tibetiek úgy tartják, hogy ebben az alvási periódusban haragvó istenségek látogatják meg az álmodót, céljuk pedig az, hogy ráébresszék őt esendőségére, relatív énjének tarthatatlanságára. Ha az álmodó nem futamodik meg ezektől a jelenségektől, akkor az álomban marad, és egy sajátos erőt tapasztalhat. Egy erőt, ami felülmúlja ellenségei hatalmát. Szent borzongás hatja át, megszűnik halálfélelme, és egy korlátlan úrként élheti át magát, aki parancsolhat az összes lénynek, akik néhány pillanattal korábban látszólag még az életére törtek.

*

Ébredéskor szintén meg szokott jelenni egy különleges tapasztalat. Az ember már kijövőben van az álomból, de még nem érkezett meg az ébrenlétbe. Érzékeli, hogy az ágyában van, és csukva van a szeme. Azonban mégis látja a szobáját. Látja a bútorokat, a tárgyakat, a falakat, az ablakot, az ajtót. A szoba nem teljesen ugyanaz, mint ébrenlétben, ám mégis nagyon sokban hasonlít rá. Csakhogy sokkal élesebbek, tisztábbak a képek. Mintha élnének a tárgyak, mintha belülről izzanának. Ekkor eszmél rá az ember, hogy a látáshoz akár nem is lenne szükség szemekre. Hiszen csukott szemmel is mindent tökéletesen lát. Látja, hogy mi zajlik körülötte, anélkül, hogy ehhez a fizikai érzékszerveire kellene hagyatkoznia.

Végső soron a tudat hozza létre ezeket a képeket. Ahogy az álomban, úgy az ébrenlétben is.

A Mágus

Bizony, mondom néktek, szűk a félelem ösvénye, és kevesen tudnak csak átkelni rajta. Azt mondom, éppen ideje volna megtanulnotok félni. Vagy talán nem tudtátok, hogy a félelem az ember legjobb barátja és mestere? Nem élt még, aki nem félt igazán, s aki a félelem szakadatlanul hívó kürtjei és harsonái hallatán rendre betapasztja füleit. Mert aki tegnap az volt, aki ma, nincs annak boldogsága. S ki az, aki mássá válhat, anélkül, hogy belenézett volna a félelem szemébe? Én mondom, nem válhattok újjá, amíg meg nem haltok annak lenni, akik vagytok.

Isten majmai így hitegetnek benneteket: „a félelem a túlélés ösztöne”. Én viszont azt mondom: halál a jussa annak, aki túlélni akar, s aki a holnapot is a ma emberének szemével kívánja látni. Túlélni annyi, mint önmagatokat önnön korlátolt énetek ketrecébe zárni. Féljetek, és lássátok meg a végtelenre nyíló kaput a félelemben.

Nem éppen ti voltatok azok, akik fennkölten hirdettétek a többé válás magasztos eszméjét? Mily csodás gondolat, mégis, mily szegényes, ha nem társul hozzá a meghalni akarás szívből jövő vágya. Fenntartani az életet – azt mondják, vérrel, verítékkel, ezért küzd az ember. Ám én azt mondom: megölni az életet – itt kezdődik minden igazi megpróbáltatás. Hogyan is vágyhattok emelkedésre, ha nem halt meg még bennetek az, aki képtelen erre, s miképp juthattok a csúcs közelébe, ha rendre visszarettent a tériszony? Többre vágytok, látom a tétova szemetek csillanásában. Mit őrizgetitek hát magatokban továbbra is a hitetlent? Váljatok önmagatok gyilkosává.

„Én ilyen vagyok” – mondjátok ti. Én viszont azt mondom: nem vagytok senkik, amíg azzal azonosultok, akik vagytok, s nem azzal, amik lehettek. „Én ez és ez vagyok” – így morfondírozik, aki csak csúfságot lát a halálban, s puszta gonoszt a rettenetben. Túl szűk ruha ez a szent félelem zarándokának.

Sajnáljátok a letűnt korokat, melyben tiszta volt a harc, s melyben még szent védelmezők kísérték a hőst a félelembe. Azonban nem kell régmúlt csatákba visszavágynotok, s nem kell extrém helyzeteket sem keresnetek. Elég egy kimondott gondolat, amit gátlásból magatokban tartanátok, vagy elmennetek egy helyre, ahová máskülönben nem mennétek. Még a modern világ sem irtott ki minden veszélyt. Voltaképp az életből sohasem tűnhet el a halál árnya. Milliárdok szorongása a példa rá: félelemtől hemzsegnek még a legegyszerűbb események is. Nem kell hát keresztes lovagok páncélját és múltját áhítoznotok. Mert minden pillanatnak megvan a maga félelme, s jaj annak, akik meghunyászkodnak előttük.

Töprengtek a nagy rejtélyen, miért van még ma is annyi szörnyű, gyógyíthatatlan betegség. Én mondom, a félelemtől való menekvés minden betegség forrása. Az elszalasztott helyzetek, melyekben felkínálkozott a lehetőség, hogy megszűnj annak lenni, aki vagy: beteg lelkek és beteg testek bűnei ezek. Gyógyulást reméltek fájdalmaitokra? Kiáltsatok bele a félelem feneketlen szakadékába, s űzzétek el azt magatokból, aki csak porszem az Örökkévaló szemében. Vagy fordítsatok hátat, ahogy eddig is tettétek, s gyűjtögessétek tovább gyávaságotok keserű érdemeit.

Hová tartsak, merre a következő lépés? Ilyen kérdések kíséretében remélnek szánalmat a szellemben esetlenek. Én mondom, bárhol, ahol félelmet észleltek s nem torpantok meg, rossz út az nem lehet. Mert egyedül, ahol féltek, ott válhattok többé, ott érezhetitek igazán, hogy még nem teljes, akik vagytok. Önnön határaitokból kitörni – az értőknek ezt ígéri a félelem fagyos lehelete. Lehet-e találni ennél biztosabb és közvetlenebb útmutatót? Örvendjetek hát a félelemnek, mert felszabadulásotok előjele az.

Unjátok az életet, vagy csak úgy érzitek, egy helyben toporogtok? Én mondom, a félelem előli menekvés érzése ez. Vagy talán úgy vélitek, a sors az, aki kitolt veletek? Ti toltatok ki magatokkal, amikor nemet mondtatok az erőre, ami kimozdított volna megszokásaitokból.

Úgy érzitek, hogy nem ott vagytok, ahol lennetek kellene, netán nem azt kaptátok, amire igazán vágytatok? Gyávaságotok felel mindezért. Kényelem és nyugalom bálványozói: a tespedtségben megváltást ne reméljetek. S hogyan is tehetnének titeket boldogabbá a körülmények, hacsak azok nem hamis békességetek letarolói? Féljetek, és nem fogjátok többé a drága időtöket az élet igazságtalanságain való töprengésre pazarolni.

Tán azt hiszitek, hogy az ellenséggel kell harcolnotok. Ha ez a célotok, nem beszéllek le erről benneteket. Ám nem árt tudnotok, nem az ellenség legyőzése a cél. Hanem hogy az általa felkeltett félelmen keresztül behatoljatok az ürességbe. Nem pusztítanotok kell, s még csak nem is békét hozni a világba, hanem áttörnötök a „van” falait, és belepillantanotok a végtelenül tátongó térbe. A forrásba, mely minden téves azonosságotok, minden lehatároltságotok, minden megmerevedésetek, minden ellentétetek kiapadhatatlan szülőföldje.

Kevesen vannak, akik a félelem ösvényére lépnek, és kevés a száma azoknak, akik képesek önmaguktól megszabadulni. A félelem útján egyetlen dologtól kell csak tartanotok: hogy maradtok azok, akik egykoron voltatok. Mégis hogyan formálhatnátok jogot a többre, ha nem vagytok képesek cserébe a kevésről lemondani? Féljetek, és nem kell többé félnetek a hanyatlástól!

A Mágus

A tibetiek számára, mint más ősi és törzsi emberek számára a világban, a természet szellemei valóságosak. Azonban modern materialista világnézetünk kategorikusan elutasítja a szellemek létezését. Emögött világnézeti és paradigmatikus megfontolások húzódnak, melyek szándékosan figyelmen kívül hagyják az anomáliák tapasztalati bizonyítékait, mint például a kétséget kizáróan bizonyított pszichikus jelenségeket. A modern nyugati emberek többségét a kultúrájuk kondicionálja, amikor azt feltételezik, hogy mindennek van racionális, természetes és tudományos magyarázata, mely az okozati viszony tekintetében materialista és mechanisztikus. Mindazonáltal a tibetiek számára a szellemek tapasztalatilag is valóságosak, nem csak szimbolikusan vagy metaforikusan, mint ahogyan az ókori görög mitológia vált azzá számunkra manapság. Továbbá a szellemek nem is egyszerű pszichológiai kivetítések vagy hallucinációk a tibetiek számára. A szellemek elsősorban a vadonban, a természet érintetlen helyein (tib. gnas rgod) laknak, melyek kiesnek az emberek ellenőrzése alól. Ez a vadon szimbolikusan a külső káoszt jelképezi, mely az emberi élettérrel ellentétes. A tibeti kultúra ily módon tesz különbséget a vad, ellenőrizetlen és civilizálatlan (tib. rgod-pa) és a megfékezett, ellenőrzött és civilizált (tib. ‘dul-ba) között.

A tibetiek nagyon személyes módon viszonyulnak ezekhez a vad szellemekhez, vagy kívülállókhoz. Ez a személyes viszony szemben áll az általunk gyakorolt, a természethez fűződő modern, személytelen, mechanisztikus és funkcionális kapcsolatunkkal. A zsidak (tib. gzhi-bdag) vagy a helyi természeti szellem lehet készséges és jóindulatú, vagy ellenséges az emberekkel. Ennélfogva a lhadre (tib. lha ‘dre) kifejezést, vagyis istenek és démonok, alkalmazzák rájuk. Ha nem zavarják őket, akkor a legtöbbjük közömbös és semleges az emberekkel szemben. Ha azonban háborgatják őket, akkor megbántódnak és ingerültek lesznek, és gondokat okozhatnak az embereknek. A szellemek nem csupán szimbolikus megszemélyesítések vagy pszichológiai kivetítések, hiszen saját, önálló tudattal és akarattal rendelkeznek; így kiesnek az ellenőrzésünk alól. Azonban ezek a szellemek többnyire természetes jelenségekben nyilvánulnak meg, melyek a megnyilvánulásaik támaszaként (tib. rten) szolgálnak, s gyakran a természetes tájkép valamelyik szokatlan és feltűnő jellegzetességében lakoznak.

Lényegében ezek a szellemek nem teljesen anyagi megjelenésűek, de nem is teljesen anyagtalanok. Egy közbenső állapotot képeznek az anyag és a tudat között, vagy – C. G. Jung kifejezésével élve – a pszichoid archetípushoz tartoznak. Az emberi létezésünk szempontjából a szellemek az emberi érzékelés határán helyezkednek el. Hol látjuk őket, hol nem. Megjelenésük finom, vizenyős, éteri, extra-dimenzionális, mint a közelmúlt ufó-beszámolói, melyek látszólag modern szellemeket ábrázolnak, csak másik köntösben. A kereszténység előtti régmúlt pogány időkben a szellemek istenek alakjában, a középkori időkben a szellemek angyalok és ördögök formájában jelentek meg, míg napjaink modern sci-fi korszakában ufók és azok földönkívüli lakóiként mutatkoznak. A szellemek egy, az anyag és a tudat közötti köztes világot vagy kiterjedést laknak be, amit energiának és pszichének nevezhetünk. A szellemek akkor is közvetlen kölcsönhatásban állnak velünk, amikor nem látjuk őket, hisz mi magunk, emberi lényekként szereplők vagyunk ebben a pszichikai energia kiterjedésben. A szellemek közvetlen hatással lehetnek ránk tudatos szinten, láthatóan megnyilvánulva szellem formájában, vagy csak a tudatküszöb alatti szinten éreztetik hatásukat, furcsa hangulatok és rezgések formájában. A szellemek energialényekként hatással lehetnek ránk, és befolyásolhatják személyes energiamezőnket megmagyarázhatatlan hangulatok, késztetések, sőt még betegségek útján is. Az ókori görögök úgy hitték, hogy ezek az irracionális érzelmek, késztetések és rögeszmék az istenektől származnak. Úgy tűnik, hogy ezek az érzelmek megmagyarázhatatlan módon rajtunk és a racionális ego tudatunkon kívülálló okokból jelennek meg. Mi több, személyes energiamezőnk az immunrendszerünkkel áll összeköttetésben. Emiatt a szellemek tevékenysége hatással lehet az immunitásunkra és ennek eredményeképpen megbetegedhetünk. Alapvetően a tibetiek számára a szellemek az alábbi okok miatt valóságosak:

1. az általuk kiváltott hatások valóságosak, a hétköznapi élet során megtapasztalhatók,

2. mi kommunikálhatunk velük, ők pedig az értésünkre adhatják vágyaikat,

3. ők a vadon s egyúttal, annak kincseinek, bölcsességének őrzői,

4. képesek befolyásolni, sőt uralni bizonyos természetes folyamatokat és jelenségeket, mint például az időjárást, az esőt, a föld termékenységét és így tovább, melyek közvetlen hatással vannak az emberiségre,

5. betegséget és más természeti katasztrófákat hozhatnak az emberekre és a lábas jószágra, amikor megzavarják, felbosszantják, feldühítik vagy eltávolítják őket.

Ily módon a szellemek létezésébe és befolyásába vetett hit nem holmi irracionális vagy gyerekes dolog, hanem értelmet nyer a hagyomány tükrében.

Forrás

»Valamivel azonosítod magad, ami nem maradandó, ami nem változatlan, ami nem örökkévaló. Ez az elnapolás. Ez az elnapolás olyan, mint egy malomkő, amely éjjel-nappal őröl. Őröl a malom, és minden lényt búzaszemként szétmorzsol. Forog a malomkő, és szétmorzsolja a lényeket. Imitt-amott néhány szem – egy vagy kettő – biztonságban lehet a főtengelynél, ahol semmi sem morzsolhatja szét őket. De bárminek, ami a középponttól, az Éntől, az abszolút léttől távol van, szét kell morzsolódnia.« (H. W. L. Poonja)

Krabat, a regény főhőse, egy visszatérő álom hatására tizennégy éves korában elhagyja az »édeni állapotot«: a mű legelején, társaival közösen, a Háromkirályok egyikének öltözve játszik, s ekkor – mint a szerző mondja – még mindenből királyi korona és betlehemi csillag lehetett (9. o.). Ám jött a visszatérő álom, és – úgymond – mennie kellett, menni egy »barátságtalan helyre«, »őrölni a malomba«, ahol a »fekete művészeteket« oktatják.

»És abban a pillanatban, amikor kezet szorítottak, a házban tompa dübörgés, morajlás indult meg. Mintha a föld mélyéről jött volna a hang. Ingott a padló, megmozdultak a falak, s a gerendák, oszlopok is megremegtek. Krabat felkiáltott, el akart menekülni: el, csak el innen! De a Mester elállta útját: − A malom! – kiabálta, markából tölcsért formálva. – Lám újra őröl! ... Hát itt maradt Krabat egyedül a sötétben. Lassan vetkőzni kezdett. Mikor a sapkáját tette le, ujjhegye a szalmakoszorúhoz ért: ó, valóban, tegnap még a háromkirályok közt volt – de milyen messzire került tőlük!« (14–15. o.)

A legelső és egyben egyedüli jótanács, amit malomba érkezésekor hősünk kap: »Aludj csak, Krabat, ebben a malomban kell az erő.« (16. o.) Itt keményen bánnak az emberrel, értelmetlen munkát kell végeznie, és hogy bírja, zsíros ételt ennie. Eleinte egyedül csak akkor boldog, ha alszik, álmaiban, vagy még inkább csak mélyalvásban, mivel a malom – a világ – elől még az »álom útjain« sem menekülhet (24–27. o.). A malom gyakran éjjel is zúg: fogakat őrölnek a »Holtgaraton« (28. o.) – a hely »Fekete Mestere« ismeretlen feljebbvalójának (»Komámuram«) parancsára. (1) Amit az emberek napközben darává és lisztté őrölnek, az éjjel visszaváltozik gabonává, és kezdődik minden elölről. Nap mint nap, újra és újra, igazi kezdet nélkül, bezárva a változás korlátok közé vetett világába, nem ismerve az időtlent, a végtelent, a változás nélküliséget. (2) A malom – egy lehetséges megközelítés értelmében – annak szimbóluma, amit a buddhista hagyomány saṃsārának hív: a tiszta Léttel szembeállított, feltételek alá vetett létesülésé. Aki miértjére kérdez – és aki mikor kérdez, tőle elszakadni tűnik −, annak a malom »Fekete Mestere« azonnal kiadja a parancsot: »Aki sokat kérdez, az sokat téved. Ismételd meg! – Aki sokat kérdez, az sokat téved… − dadogta Krabat.« (17. o.) A malom »Feketeiskola«. Munkásai a »Feketeiskola« tagjai, akik főként azért kezdenek »fekete művészetek« tanulásába, hogy ne, vagy csak olykor érezzék a végzett munka fáradalmait. Alávetik magukat a »Fekete Mester« akaratának, és olyan »titkos testvériséget« kötnek egymással, amely majdnem ellentéte azon magasrendű »Titkos Testvériségnek«, ami a saṃsārán felülemelkedettek láthatatlan közössége (vagy legalábbis azoké, akik a saṃsāra meghaladását – a »malom felszámolását«, »megváltását«, varázslatának végét – tűzték ki célul a maguk számára). »Amíg a boszorkányszög a homlokunkon van, úgy kell dolgoznunk, mint az igavonó barmoknak, mindaddig, mígnem az utolsó legény is leizzadja a jelet. Ettől kezdve aztán minden munka, amit napközben végzünk, egész évben könnyűvé válik.« (50. o.)

Ottfried Preussler – ahogy azt a könyv két rövid, történelmi környezetben játszódó fejezetéből, s néhány apró utalásból sejthetjük – úgy tűnik Nagy Frigyes porosz király korába helyezve beszéli el történetét. Ez a kor fontos adalékokat szolgáltathat műve mélyebb megértéséhez. II. (Nagy) Frigyes olyan »felvilágosult« uralkodó, akinek ideje alatt a céhek nagy mértékben veszítettek jelentőségükből: körülbelül ekkorra elvész annak a »bölcseleti hagyománynak« az ismerete, amely korábban az egyes mesterségek gyakorlati fortélyaival egyidejűleg került átadásra (noha nem kellően artikulált és kimunkált formában) bizonyos céh-közösségekben. (3) Frigyes – aki nem tévesztendő össze II. Hohenstaufen Frigyessel – nagy erővel az új és profán filozófiákat kezdi támogatni, illetve azokat a »titkos társaságokat«, amelyek ezeknek a kútfői voltak (érdeklődésük szinte kizárólag világi és politikai, ezért individualista és racionalista gondolkodókkal szimpatizálnak). Az új szerveződéseknek ez a régi intézményekkel szembeni támogatása gyakorlatilag kegyelemdöfést jelent a fennmaradt céhek számára, nem utolsó sorban pedig bizonyos céhek (4) által korábban őrzött, operatíve is alkalmazott, iniciatikus vonatkozásokkal rendelkező »bölcsességnek« is, amely főként a keresztény gnózis maradékán és a meglehetősen komplex hermetikai tradíción alapult. (5)

Preussler a molnárlegények közösségében ily módon olyan közösséget mutat be, ahol is a compagnonnage-ok (mesteremberek, artifexek) »bölcseleti hagyománya« − egy egyetemesebb Hagyomány általuk képviselt verziója – már csak a mageia goétiké vagy más néven daimonomageia szintjén él. (6)

Noha lényegében minden igazi tudás (amely önmaga »operatív« alkalmazásának a képességét is magában foglalja) annak meghaladására törekszik, amit Indiában saṃsārának neveznek, meg lehet állapítani, hogy egy tradicionális bölcsességnek is lehetnek olyan alkalmazásbeli módjai vagy szintjei, amelyek az átlagosnál nagyobb mértékben kötődnek a saṃsārai állapotokhoz. Nem minden tradicionális önmegvalósítási út törekedett egyöntetűen ugyanabba a magasságba, példánknál maradva a saṃsāra teljes meghaladására.

Írónk egyik érdeme, hogy e helyzet ellenére hiányzik belőle a moralizálásra való manapság szokásos nagy hajlam. Preussler szerint, a malom tizenkét molnára szorosabb és magasabb rendű közösséget alkot nemcsak a környékbeli »falu« közösségénél, de a hozzájuk tévedő »világi katonák« közösségénél is (62–71. o.). Krabat felismeri, hogy a malombeli tanulmányok felvállalása bizonyos fokig enyhít a malom szörnyűségein: fokozatosan halad előre a mageia goétiké tudományában, de anélkül, hogy magát a »Fekete Mester« akaratának alávetné. Néhány társával a Fekete Mester »titkos társaságán« túlmutató »Testvériség« alapjait vetik meg. Összetartozásuk felismerésén, életük rendezett és rend-szerű voltán, nem utolsó sorban pedig a mágia tudományában való bizonyos fokú előrehaladásukon keresztül, − legalábbis egyesek közülük – olykor visszaemelkednek az »édeni állapotba« a saṃsāra és a nirvána közti határhelyzetben élnek. Minthogy csupán látszólag rendelik magukat alá a »Fekete Mesternek«, a benső értelmében vett »Fekete Mágiát« (kakodaimonomageia) (7) sajátítják el. E kifejezést, ismerve talán a vele kapcsolatos hiedelmeket, a szerző egyébként helyesen kerüli is. »Fekete« (»földi«), de nem ártó-gonosz mágiát gyakorolnak. Összetartásuk, életük ritmusának és közös rítusaiknak (46., 91-92. o.) a kialakítása, s bizonyos fokú tudásnak a megszerzése számukra a saṃsārából kivezető út első lépései. Megtanulják hogyan kell könnyedén dolgozni, »időjárást alakítani, jégverést csinálni, bűbájjal lenyűgözni, varázsgolyókkal bánni, elsajátítani a láthatatlanná válás és a ›magából kiszállás‹ művészetét« (51. o.). Értelmezve, mindez annyit tesz: birtokba veszik a »transzmutáció«, az átlagos és általános emberi individualitáson való túljutás képességét. »Kis misztériumok« birtokosaivá lesznek. A mágia speciális szimbolikájának értelmében ez bármilyen egyedi lénnyé való »alakulás« képességének a megszerzését – a létállapotaikkal való azonosulás képességének megszerzését – jelenti.

Mindezek azonban csak az első lépések, amelyek nem jelentenek teljes és tökéletes túljutást a saṃsārán. A molnárok csupán relatív boldogságot nyernek el, s ezt a legtöbben közülük nem is akarják – vagy tudják – felismerni. Akik tudják mindezt, azok sem birtokolják a »nagy misztériumot«. (8) Sem a »transzformációt«, vagyis »vertikális önmeghaladást« (a végérvényes »átalakulás«, a minden alakon, formán és néven való túljutás képességét). Nem érik el a teljes időtlenséget. A malomban élnek. Amikor például minden újholdkor, a »kakastollas Komámuram« parancsára éjszaka is dolgozniuk kell, tudásuk nem elegendő ahhoz, hogy könnyedén és üdvözülten dolgozhassanak. Ezenkívül: munka nélkül számukra »unalmas lenne az élet« (73. o.), és minden év végén meghal valaki közülük, akiről előre nem tudhatják, ki lesz az.

Preussler – noha azt vallja, az ember messzire juthat a mágiával: »még a hercegek, királyok fölött is hatalmat nyerhetünk« (105. o.) – tehát kifejezésre juttatja abbéli véleményét, hogy a mageia goétiké nem a lehető legmagasabb rendű út, azt, hogy nem vezet túl a saṃsārán. Nem a »kis misztériumok« és a »nagy misztériumok« megkülönböztetést alkalmazza, de mégis megfelelően sugallja, hogy a »földi mágia« hatásköre a »kis misztériumok« köréig terjed. Ami felérhet a »nagy misztériumig«, azt úgy nevezi: a Szív útja. »Van egyfajta varázslás, ami más, mint amit mi tanulunk fáradságosan a Koraktorból [egy varázskönyv], jelről jelre, varázsigéről varázsigére. Van egy másfajta varázslat is, ami a szív mélyéből nő ki…« (216. o.)

A Fekete Mester és a Koraktor 

Ezen a ponton egy teoretikus és doktrinális pontosítással kell hozzájárulnunk a regény mögött körvonalazódó elméleti koncepcióhoz, akkor is, ha mindezt tenni merész dolognak tűnik egy »meseregény« kapcsán; Preussler láthatóan rendelkezett bizonyos elméleti ismeretekkel mind a nyugati mágia-hagyomány, mind a mesterségekhez kapcsolódó szellemi megvalósítási utak tekintetében, (9) és így egy efféle teoretikus megközelítés nemcsak, hogy túlzónak nem tűnik a szemünkben, de ráadásul alapvető fontosságot is tulajdonítunk neki, függetlenül attól, hogy bizonyos szűklátókörű irodalmárok és materialista értelmiségiek mit gondolnak minderről. Az elvégzendő pontosítás két dolgot érint. Egyrészt, ahhoz, hogy a »Szív útja« valóban a »kis misztériumokat«, sőt az »édeni állapotot« meghaladó »Szív útja« lehessen, ahhoz mindenképpen mentessé kell tenni a Szívvel kapcsolatos felfogást nemcsak a materialista, hanem mindennemű érzelmi megfontolásoktól-elgondolásoktól is, különösen azokban az esetekben, amikor is – miként regényünkben – a »nagy misztérium« többletét valamilyen módon a szerelmi szimbolikán keresztül próbáljuk kifejezésre juttatni. Semmiképpen nem fejezhetjük ki tehát a »nagy misztérium« szellemi jelentőségét és többletét azáltal, ha a Szívben végbemenő, Szív általi mágiát például oly módon próbáljuk meghatározni, hogy az olyan, mint amikor »aggódást érzel olyan valaki miatt, akit szeretsz« (216. o.). (10) 

Második észrevételünk és pontosításunk azzal kapcsolatos, amit az író a »magából kiszállás művészetének« nevez. Krabat ezáltal kerül először »igazi közelségbe« szerelmével. (11) Preussler a következőket írja: »egyenesen ült, mozdulatlanul; tekintete a távolba révedt, a falun túl, a holdfényes pusztába. Mostantól fogva egyetlen szót sem szólt. Amikor Krabat csöndesen a nevén szólította, nem válaszolt: egy halott sem hallgathatott volna mélyebben, nézhetett volna meredtebben. … viselkedése idővel megrémítette a fiút. Eszébe jutott, hogy hallott már olyan emberekről, akik értenek a ›magukból kiszállás‹ művészetéhez. Ez abból áll, hogy elhagyják testüket, mint pillangó a bábot, ami üres hüvelyként ott marad, míg az igazi énjük a maga útját járja, láthatatlanul, titkos utakon, titkos célt követve.« (42. o.) »… egyenes derékkal támaszkodik neki a keresztnek, és se nem holt, se nem eleven. Most minden, ami Krabat életét jelenti, kívülre került. Szabad, könnyű, súlytalan, és nagyon éber, minden érzéke élesebb, mint valaha. Még tétovázik, magára hagyja-e a testét. Még egy utolsó kötést kell megoldania: nehezére esik, mert tudja, hogy a válás örökre szólhat. De mégiscsak elfordítja fejét arról a fickóról, aki a tűz mellett ül, és az ő nevét viseli…« (110. o.)

A szerző állítása szerint Krabat ezt az úgyszólván meditatív technikát – amelyet helyesebb volna nem »magából való kiszállásnak«, hanem sokkal inkább »(egyetemes) Önmagával való egyesülésnek« nevezni – a malomban tanulta (108. o.). Ezen a ponton kell a második pontosítást megtennünk: mint a mesterségekhez kapcsolódó beavatási irányvonal egyik társaságának a tagja, Krabat ezt az úgymond »technikát« semmiképpen nem sajátíthatta el tökéletesen. Ez egy olyan felvetés, amit a realitás és a beavatási kategóriák ismeretének fényében el kell vetnünk, különösen akkor, ha az imént idézetteket egyszerű, »varázsszóval indított« mágiánál (109. o.) és puszta »utazgatásnál« (51., 110. o.) többnek akarjuk tekinteni. Azok a társaságok, amelyek – akár Nyugaton, akár Keleten – a mageia goétikének megfelelő szintet képviselték, nem tudtak volna olyasmit tanítani, ami a fizikai test (és a hozzá kapcsolódó tudatosság) teljes meghaladására irányul. Egyszerűen a maguk lényegénél fogva nem adhattak megfelelő útmutatást arra a praxisra vonatkozóan, amely megfelelően és tisztán a végső − »nagy misztérium« jegyében álló – Önmagamsággal való egyesülésre irányul. Bizonyos értelemben helyesen jegyzi meg az író, hogy mindettől »a Mester óva intette a legényeket, mert könnyen megeshet, hogy aki elhagyja a testét, nem talál vissza. … Aki hosszabban elidőzött és elkésett, annak számára nem volt visszaút. Teste nem fogadta vissza, s halottként temették el, míg neki magának örökké kóborolnia kellett élet és halál között, nyughatatlanul. Képtelenül arra, hogy beszéddel vagy valamiképp jelet adjon létezéséről, és ennek az állapotnak [számára] épp ebben rejlett különösen kínzó volta« (108. o.). A »földi« avagy »démon-mágia« tudományának szintjéhez tartozó társaságok számára, a szóban forgó összefüggésben valójában az imént idézettek az elsősorban lehetségesek. Esetünkben viszont, ahol is Krabat sikerrel hajtja végre »fejének elfordítását arról a fickóról, aki az ő nevét viseli« és »arról, aki a malomban él« (110., 113. o.), (12) továbbá akinek célja a malom, a saṃsāra teljes felszámolása, mindenképpen ki kell jelenteni azt, hogy az »(egyetemes) Önvalóval, avagy Szívvel való egyesülést« (»magából való kiszállás«, ahogy Preussler nevezi) Krabatnak szükségképpen »valahonnan máshonnan«, nem a malomban, nem a »Fekete Mestertől« kellett elsajátítania!

René Guénon volt az, aki könyveiben és cikkeiben először hívta fel figyelmünket arra a kultúrtörténetileg is jelentős tényre, hogy bizonyos mesterségekhez kapcsolódva, Nyugaton egészen a XVIII. század elejéig fennmaradt egy valóban »ősi bölcsesség«. Études sur la Franc-Maçonnerie et le Compagnonnage című posztumusz kötetének egyik tanulmányában (13), Guénon azonban azt is felveti, hogy a mesterségek gyakorlásának segítségével beavatást nyert személyek – bizonyos népekkel mutatva benső rokonságot – nem a beavatottság lehető legmagasabb fokát érték el. Sajnáljuk, hogy ezt az érdekes témakört Guénon nem fejtette ki bővebben; Ottfried Preussler regényének bemutatásával egyidejűleg – amely erre a lehető legjobb alkalmat szolgáltatta – mi mindenesetre hozzászóltunk ehhez a témához, s hangot adtunk abbéli véleményünknek, hogy az egyes céhekben bizonyos mesterségek gyakorlásán keresztül nyert »beavatottság« foka, különösen a harmincéves háborút követően, ritkán lépte túl a »kis misztériumok«, még általánosabban pedig a mageia goétiké szintjét. Kivételek persze lehettek, ehhez azonban a mesterségek gyakorlásával párhuzamosan nyert beavatás erőinél magasabb rendű beavatási erőkkel is benső kapcsolatba kellett lépni. E kapcsolatba lépés úgyszólván kiszámíthatatlan, Krabat esetéhez hasonlóan tipizálhatatlan. Csupán annyit tudunk: Krabat elhagyta az »édeni állapotot«, a »malomba« lépett, intenzíven tanult, a »malomban» is megvalósította az »édeni állapotot« (a »kis misztériumok«) végpontját), majd »felszámolta a malmot« − s mindezt talán újra meg újra meg kellett valósítania (lásd a mű utolsó bekezdésének utalását). Mindehhez tanulmányainál, társainál, sőt az »édeni állapot« újra-elérésénél is többre volt azonban szüksége, valamire, ami meghatározhatatlan.

Jegyzetek:

(1) E démiurgoszi »Komámuram« a regény legenigmatikusabb alakja. Csupán annyit tudunk róla, hogy újholdkor látogat a malomba, a »Fekete Mester« feljebbvalója, és kalapján »kakastollat« visel. Egy éjszaka Krabat azt álmodja, »tűz üt ki a malomban«, de »csupán a kakastoll, melyet kalapjára tűzött, csak ez a toll világított és vöröslött. Tűzlángként lobogott a szélben… Olyan erősen világított, hogy cikázó fénye egészen betöltötte a malomudvart.« (31–32. o.). Amint az ismeretes, a tibeti buddhista ikonográfiában a »létesülés világának gyökérokait képező három szimbólum közül az egyik éppen a vörös kakas. A saṃsāra »gyökérokai« közül a »szenvedélyt« (rāga) jelöli.

(2) »A koselbruchi malom mindennap őrölt, munkanap és vasárnap egyaránt…« (19. o.) »A … malomban az első esztendő háromnak számít…« (92. o.) »Aki a …malomban meghal, azt elfelejtik, mintha sosem élt volna; csak így élhetnek tovább a többiek.« (130. o.) »… minden újév éjszakán meghal egy közülünk érte. – A Mesterért? – Érte… Minden esztendőben fel kell áldoznia egy tanítványát, különben ő maga kerül sorra.« (191. o.) »A Mester … távollétében a malom sem őrölt.« (87. o.) »Amint a megszokott zörgés, nyögés, dörömbölés megkezdődött, a legények szíve … megkönnyebbült.« (89. o.)

(3) A témában lásd, René Guénon: Beavatás és a mesterségek. Őshagyomány folyóirat, 10. szám (Bp., 1993. febr.) 11-15. o. (Guénon 1934-ben megjelent tanulmánya, később Mélanges című posztumusz kötetében került kiadásra)

(4) A céhek hatékonysága a mesterségbeli tevékenységükhöz kapcsolódó »bölcseleti hagyomány« fenntartása tekintetében a gótika kora (kb. 1150–1320) utánra erősen lecsökkent. Néhány területen – így például a szövő-, kőfaragó- és kézműves-céhek eseteiben – e hatékonyság azonban egészen a harmincéves háború kezdetéig (1618) fennállt. Tekintettel arra, hogy e háború a szellemi hanyatlásnak is igen jelentékeny jelölője, a XVIII. századra megmaradt céhek már igen minimális mértékben voltak tradicionális bölcsesség birtokában. Jegyezzük meg viszont azt is, hogy az ezek után mégis fennmaradt céhek és azok tagjai (compagnonnage) még mindig sokkal inkább tűnhetnek a szóban forgó hagyományos bölcselet örököseinek, mint a szabadkőművesség képviselői.

(5) Azt, hogy a bizonyos mesterségekhez és céhekhez kapcsolódó bölcsesség iniciatikus (beavatási) karakterrel rendelkezett, közvetve az a tény is mutatja, hogy egyes mesteremberek gyakran kevesellték nemcsak a világi, hanem a vallási-teológiai bölcseletet is. Ez regényünkben is többször megjelenik: »… nehezére esik a lelkészek életét élni« (24. o.), »nem volt kedve mesternek állni másutt; bírónak, hivatalnoknak vagy udvaroncnak meg főleg nem. Ami csak akar, az lehetett volna, de nem akart.« (115–116. o.) Pumphutt legendás alakja mellett (113–120., 137-144. o.), ennek az iniciatikus karakternek közvetett bizonyítéka még egy bizonyos szimbolikus jelentőségű tőr felbukkanása a regényben (72–76. o.). Pengéje megfeketedik, fényét veszti, ha birtokosát valamely külső-belső »veszély« fenyegeti.

(6) Vagyis már csupán a »földi mágia« kategóriájába sorolható alkalmazási keretek között. A »démon-mágia«  a  »földi mágiával« azonos értékű, más szempontokat alapul vevő kategória, amelyben a »daimón« kifejezésnek önmagában semmiféle »negatív« értelme nincsen. Az »angyal« szóval is helyettesíteni lehetne, vagyis a mágiának egy olyan formájáról van szó, ahol a föld és ég közötti hierarchiák segítségével operálnak, de már »földinek« minősíthető célok érdekében. A fent említett »bölcsesség« érvényesítésének és alkalmazásának eredeti kereteit – a mágia viszonylatában – egyébként a mageia theurgiké szintje jelentette, ahol is a theurgia egyáltalán nem »varázslást« jelent (mint azt a mai, mágiával foglalkozó népszerű munkák terjesztik), hanem »az istenek – velük való azonosuláson keresztüli − felidézését«.

(7) A kakodaimonomageia »gonosz«, »ártó«, »föld és pokol közötti daimónok« segítségével megvalósított, s azok minőségének jegyében álló mágiát jelent. Sajnos túlságosan is elterjedt és meggyökeresedett az a hiedelem, miszerint a »Fekete Mágia« mindenképpen kakodaimonomageia volna, ami – a »fekete« és »fehér« szembeállításának egész koncepciójával együtt – téves, minthogy e nézetre semminemű számottevő ókori hivatkozási alapot nem lehetséges fellelni. A mágia kategóriái és alapszintjei tekintetében lásd, László András: Tradicionalitás és létszemlélet. Nyíregyháza, 1995, Kötet, 297. o.

(8) A »nagy misztériumtól« való elválasztottság és a »kis misztériumok« felé való irányultság jellegzetes példája az az eset, amikor is Krabat egy kakassal szeretne cserélni, mert úgy véli, így közelebb kerül a hőn szeretett kedveséhez (146. o.).

(9) E sorok megírása óta a szerzőnek egy másik regénye is megjelent magyarul, amely azonban semminemű ilyetén ismeretekről nem tesz tanúbizonyságot. Nehéz volna megmondani, hogy ez annak tudható-e be, hogy egy korábbi és kifejezetten gyerekeknek szóló műről van szó, avagy már az itt vizsgált esetben is csak a szász mesék tradicionális szimbolizmusának köszönhető, hogy bizonyos szellemi problémákkal foglalkozhatunk.

(10) Ezt az érzelem-felettiséget és azon túliságot, vagyis a szerelem szimbólumként való alkalmazását egy helyütt mintha a szerző is kifejezésre szerette volna juttatni: »soha, de soha el ne áruld a malomban annak a lánynak a nevét, akit megszeretsz! A világ minden kincséért ki ne ejtsd a szádon. Senki előtt, hallod? Sem ébren, sem álmodban…« (44. o.) A »ne ejtsd ki annak a nevét« felszólítást itt mindenképpen szimbolikusan kell venni, amit mi a következőképpen értelmezünk: soha ne alacsonyítsd a Szerelmet pusztán ezen és ezen kedves lény iránt érzett szerelemmé.

(11) Éppen a »magából kiszállás« e spirituális gyakorlata (amely mint látni fogjuk szoros rokonságot mutat a hinduk samādijával) és a szerelem közötti regényben meglévő kapcsolat alapján feltételezhetjük azt, hogy a szerelmi kapcsolat szerepeltetése elsősorban szimbolikus jelentésű és jelentőségű.

(12) Miután mindezt sikerrel valósítja meg, azután találkozik a szászországi mesteremberek »szoláris hősével«, Pumphutt-tal.

(13) Magyarul lásd, René Guénon: A mesterségek képviselői és a cigányság. Pannon Front folyóirat, 22. szám (Bp., 1999. aug.) 24–25. o.

Írta: Horváth Róbert

Megjelent: Axis Polaris (Budapest) 1. sz. (2000) 88–94. o.

Köszönet Athanasius közbenjárásáért

A pentagram jelenti a szellem uralmát az elemek felett. Ezzel a jellel láncoljuk le a levegő démonait, a tűz szellemeit, a víz rémeit és a föld fantomjait. E jellel felfegyverezve és megfelelően alkalmazva beláthatunk a végtelenbe azzal a tehetséggel, amit lelki szemnek neveznek, és szolgálatunkra bírhatjuk az angyalokat és a démonokat.

Mindenekelőtt: nincsen láthatatlan világ, csupán csak a szerveinknek van különböző tökéletességi foka. A test a lélek durva és mulandó külső kérge.

A lélek a test szervein keresztül, de ezek nélkül is tud észrevenni érzékenysége és diaphanéja révén, legyenek a dolgok akár szellemiek, akár testiek, csak létezzenek az univerzumban.

Szellemi és testi oly szavak, amelyek csak a sűrűségi és finomsági fokára utalnak a szubsztanciának, anyagnak.

Az, amit imaginációnak nevezünk, lelkünknek egy olyan benne rejlő tulajdonsága, amellyel a képeket, vagyis a magnetikus nagy agensben, az élő fényben lévő tükrözéseket asszimilálni tudja.

A zseniális ember abban különbözik a bolondtól, hogy az ő alkotásai az igazsággal analógok, míg az álmodozó és bolond alkotása romlott, tört tükröződések és tévelygő képek. Így a bölcsnek imaginálni annyi, mint látni, a mágusnak beszélni annyi, mint teremteni. Valójában és igazán lehet látni a démonokat, a lelkeket stb. az imagináció segítségével.

Az adeptus imaginációja átlátszó, a közönséges halandó átlátszatlan. Az igazság fénye az egyik embert úgy átjárja, mint a közönséges ablaküveget, a másik embertől visszaverődik, mint egy durva, vastag anyaggal bevont üvegfelületről.

A tömeg tévedései és az őrület extravaganciái az egymástól erkölcsileg megromlott imaginációknak a tükröződései… De a tisztánlátó határozottan tudja, hogy az általa imaginált dolgok valódiak és a tapasztalat mindig igazolja és megerősíti a víziót.

Swedenborg nem volt teljesen lucidus, mert nem tudott különbséget tenni a fény és ennek tükröződései között, és gyakran összekeverte révüléseit legcsodálatosabb álmaival.

Eksztázisban lenni azt jelenti: aludni. A magnetikus szomnambulizmus egy reprodukciója és direkciója az extázisnak. A szomnambul tévedések oka az ébrenlévők, de főleg a magnetizőr diaphanéjának a tükröződése.

Az álom az igazság sugarainak megtörése által keletkezett vízió. A révülés egy tükörkép okozta hallucináció. Szent Antal kísértése szörnyeivel és kísérteteivel együtt a direkt sugarak összekeverését jelenti a tükröződésekkel. Amíg a lélek küzd, addig egészséges és józan, ha az elhatalmasodó részegségnek áldozatául esik, ekkor a lélek őrült. Kibogozni a direkt sugarakat és elkülöníteni a tükörképet, ez a beavatott munkája.

Nincsenek falak és korlátok, mert a szellemeket, lelkeket semmi sem választja el egymástól. A természetben nincsenek hirtelen törések és szakadékok, amelyek szétválasztanák őket, ezért juthat el az ember a legmagasabb fokra, ahol mindent lát és mindent tud. Legalábbis abban az egy körben, amelyben él, azt vég nélkül ki is tudja tágítani. A természetben nincs semmilyen üresen hagyott rész, minden be van népesítve, a természetben nincs valódi halál, mert minden él. A zseniális emberek abban különböznek a közönséges embertől, hogy olyan képességgel rendelkeznek, amelynek segítségével a többi emberrel érzékeltetni tudják azt, amit csak ők látnak, és hitet tudnak maguk iránt kelteni lelkesedés és szimpátia révén. Ezek az isteni Ige médiumai.

Most vizsgáljuk meg, hogyan működik a vízió.

Minden formának egy idea felel meg és minden ideának megvan a maga különleges formája. Az őseredeti fény minden idea szállítóeszköze. Szülőanyja minden formának, az egyik emanációból a másikba helyezi át ezt, néha kisebbítve, máskor alternálva, de mindig a közeg, a miliő sűrűségi fokától függően, a másodlagos formák az emanált fény gócába visszatérő tükröződések.

A tárgyak formái a fény modifikációja révén abban benne maradnak, oda a visszfény téríti vissza őket. Ugyanígy az asztrálfény vagy földi fluidum – a nagy mágikus ágens – telítve van képekkel és mindenféle visszfényekkel, amiket a lelkünk elő tud hívni és alá tud vetni a diaphanéjának… így mondják a kalibalisták. Ezek a képek bennünk állandóan jelen vannak, csupán az ébrenlét sokkal erősebb benyomásai nyomják el őket: vagy pedig gondolkozásunk balítélete dobja vissza az óvatlanul fellépő imaginációt az asztrálfény mozgalmas panorámájába. Amikor alszunk, magától megjelenik bennünk, s így keletkeznek az össze nem függő bizonytalan révülések, melyek, ha egy uralkodó akarat – még az intellektus tudta nélkül is – irányítani tudja őket, átalakulnak álommá.

(Lévi szóhasználatában itt éles különbséget kell tenni álom és révülés között. Nagyon fontos e rész megértésénél felhívni a figyelmet arra, hogy a révülés szót használom, amikor Lévi réve-t ír, és ezen a közönséges értelemben vett álmot érti, szemben a songe-gal, amely szóval az eszmélés útján előbbre jutottak lucidus álmát, felismeréseit akarja kifejezni. Ezért próbáltam a révülés-álom szavakat egymással szembeállítva ezek fogalmát megvilágítani. – A ford.)

Az állati magnetizmus nem más, mint egy mesterséges álom, mely akár akarattal, akár akarat ellenére két lélek egységéből, egyesüléséből származik. Mikor az egyik ébren van, a másik alszik. Azaz az egyik irányítja a másikat a visszfények kiválasztásában, hogy a révülését álommá változtassa és a képek segítségével a valóságot megtudja. Így a szomnabul nem megy valójában arra a helyre, ahová a magnetizőr küldi. Csak előhívja a képeket az asztrálfényben, de semmi olyat nem láthat, ami nem létezik a fényben.

Az asztrálfény közvetlenül hat az idegekre, ezeken a vezetékeken jut az agyba. A szomnabul állapotban az idegekkel lehet látni, és természetes sugárzó fényre nincs is szükség, mivel az asztrális fluidum latens fény.

Két személy között ilyen magnetikus állapot kétségtelenül csodás felfedezés. De egy személyben, csak önmagában, világos akarattal és önmagát irányítva a mágikus művészet tökélye. Ehhez két dolog kell: Az intellektus harmóniája és az akarat teljessége. Az akaratnak ez az uralma a pentagram. Ez az asztrálfény feletti uralom a négy elem fizikai lelke, mely kényszeríti a szellemet. A dolog magyarázata az, hogy a pentagrammal kényszeríteni lehet a szellemeket megjelenésre álomkép formájában, akár ébren, akár alvás közben úgy, hogy ők maguk vigyék, vetítsék visszfényüket a mi diaphansunkba.

E visszfény, ha testben élt valaha, az asztrálfényben tartózkodik, ha nem élt testben, a szellemi igéjével analóg visszfényében. Itt a magyarázata annak, hogy a halottak miért csak úgy jelennek meg az embernek, ahogy a földön éltek, vagy ahogyan a sírban vannak, de sohasem olyanképpen, olyan állapotban, ami a szerveink észlelőképességét meghaladja. Minden teremtett szellem bizonyos jelek és szimbólumok által áll összeköttetésben s e jelek és szimbólumok révén rá lehet bírni akaratunk közvetítésére.

A terhes asszonyok nagyon ki vannak téve az asztrálfény hatásának. A pentagram kabbalisztikus felhasználása segítségével régi idők nagyjaihoz vagy bárkihez való hasonlatosságot adhat leendő gyermekének, legyen az Néró, Akhilleusz, XIV. Lajos stb. Roppant veszedelmes dolog kellő felkészültség nélkül a pentagrammal foglalkozni. Paracelsus azt állítja, hogy a szellemek feletti uralomra két pentaculum van. Az egyik Salamon pecsétje, a másik a Pentagram, aminek aprólékosan pontos leírását közli okkult filozófiájában. Az a makrokozmosz és a mikrokozmosz jele.

Kérdezhetné valaki, miként lehet ekkora ereje egy jelnek? Vajon a kereszt jelének nem tulajdonítottak-e erőt a történelemben? A jel önmagában semmi, ellenben az általa kifejezett dogma és ige erőt képvisel. A pentagram adja a nagy Athanor pontos arányaihoz szükséges mértéket, szükséges a bölcsek kövének készítésénél és a Nagy Mű véghezvitelénél. A kvintesszenciának legtökéletesebb lombikja s magát a kvintesszenciát is pentagrammal fejezzük ki.

Eliphas Lévi: A nagy mágia dogmája és rituáléja. Gyula, 1992, Hajja & Fiai, 31–35. o.

Ez a mű nem azonos a Kr. u. 2–3. századra datált, Mária történetét feldolgozó apokrif (proto)evangéliummal. Ezt a művet 1843. július 22-én Jakob Lorber jegyezte le a „Szentlélek sugalmazására”. A mű angol címe Childhood of Jesus Christ, azaz Jézus Krisztus gyermekkora, és elvileg a Jakab evangélium régen elveszett részeinek újbóli kinyilatkoztatása, azaz gyakorlatilag a Jakab evangéliumának folytatása. (A szerk.)

Előszó

Én (Jézus) amaz ismeretes időben harmincéves koromig ugyanúgy éltem, mint bármely jól nevelt fiú, ifjú, majd férfi. Mózes törvénye szerinti életmódommal a Bennem lévő Istenséget – mint bárkinek Engem önnönmagában – előbb fel kellett keltenem.

Magamnak is, mint bármely más, közönséges embernek, előbb hinnem kellett egy Istenben, majd minden elgondolható önmegtagadással, mind nagyobb szeretettel Őt egyre jobban felfognom, és így lassanként az Istenséget előbb teljesen meghódítanom.

Így váltam Én, mint maga az Úr, élő példaképévé minden ember számára. Tehát Engem is bárki éppúgy felölthet, miként Én a Bennem levő Istenséget felöltöttem. Hit és szeretet által önállóan éppen úgy teljesen eggyé válhat Velem, miként Én mint Istenember, a maga végtelen teljességében egy vagyok az Istenséggel.

A kérdésre, hogy Jézus gyermekkori csodái és istenszellemi tevékenysége hogyan függenek össze ifjú és férfi éveiben való mintegy elszigetelt emberi voltával, majd az azok alatt művelt csodáival, ha ez években Ő csak embernek képzelendő – feleletül szolgáljon egy fa megfigyelése tavasztól őszig.

Tavasszal csodásan virágzik a fa, és nagy tevékenység szállja meg. A virágok lehullása után ismét tétlennek látszik, ősz felé azonban újra teljes tevékenységében mutatkozik a fa. Bizonnyal csodálatos gyümölcsei megzamatosodnak, megszínesednek – szebbek lesznek, mint azelőtt virágai –, és megérnek. A nekik juttatott áldás megszabadul kötelékeitől, s mint ilyen, ölükbe hullik az éhes gyermekeknek.

A szív szemével az ember felfoghatja e képet, de sohasem a világi ész szemével. A kérdéses helyek – anélkül, hogy Jézus Istenségét megsértené, hanem ezt szilárdan megtartva a szív hitében (ami az Isten iránti szeretet világossága), mihelyt az ember szívéből kifolyólag megtisztul – nagyon is könnyen megmagyarázhatóak. Az Istenség teljességének az ember Jézussal való teljes egyesülése nem egyszerre, egy csapásra következett be, hanem, mint Isten vezetése alatt minden csak lassan-lassan, hasonlóan Isten Szellemének az emberi szívben való fokozatos feléledéséhez; teljesen pedig csak a kereszthalál után, habár az Istenségnek egész teljessége már ott lakozott a Gyermek Jézusban, csodák művelésére azonban csak szükség esetén merült fel.

*

Cyrénius kérdése a három hónapos Gyermek csodálatos beszédképességéről. Az angyalok csodálatos, bölcs válasza a Kisded titokzatos lényéről.

1. Cyrénius mindjárt a legalázatosabban a Kisdedhez fordulva mondta:
2. „Én Életem, Mindenem! Ha tudja is az ember, hogy Ki vagy, mégis hallatlanul csodás, hogy Te mint három hónapos Kisded, oly tökéletesen, s fölötte bölcsen beszélsz!
3. Ezért szeretnék e hegyen, hol már oly sok, igen csodás dolog történt, némi világosságot nyerni tőled. Nem mondanál néhány szót?”
4. A Kisded azonban mondta: „Nézd, ott József oldalán a két szolga; fordulj hozzájuk, majd ők megmondják neked!”
5. Cyrénius rögtön megfogadta e tanácsot, és a két ifjúhoz fordult e kérdéssel.
6. Ők mondták: „Nézd, ez tisztán mennyei dolog. Ha meg is mondanánk neked, mégsem lennél képes megérteni!
7. Természet szerinti emberek ugyanis nem képesek felfogni a tiszta mennyeit, mert szellemük még nem szabad, megkötve tartják a világi anyagok.
8. Te pedig még nagyobbára szintén anyagszerű vagy, így majd azt sem tudod megérteni, amit meg fogunk neked magyarázni!
9. Te most felvilágosítást kívánsz, és az Úr parancsára meg is adjuk neked.
10. Megértését ám nem adhatjuk meg hozzá, mert te még test szerint való ember vagy.
11. Nézd, a Kisded emez emberi mivoltában nem is beszélhet még veletek, mint földi emberekkel.
12. Erre csak egy év múlva lesz félig-meddig képes.
13. De a Kisded szívében az örök, mindenható Istenség telje lakozik.
14. Ha most a Kisded általad hallható és fölöttébb bölcs módon beszél, akkor nem a látható Gyermek, hanem a Benne lakozó Istenség beszél a te – e célból felébresztett – kedélyedbe.
15. Te úgy hallod a szavakat, mintha az általad látható Kisded beszélné.
16. De valójában nem így van, hanem akkor csak az előtted láthatatlan Istenség beszél.
17. Amit mintegy kívülről vélsz hallani, azt te csak önmagadban hallod! Mindenkinek az esete ez, aki a Kisdedet beszélni hallja!
18. Hogy pedig erről meggyőződjél, állj innen tetszésed szerinti távolságra, ahol a Kisded természetes hangját már nem hallanák!
19. A Kisded majd beszél hozzád, és te Őt úgy fogod a távolból hallani, mint egészen közelről. Menj és győződjél meg!”
20. Cyrénius mit sem értve mindebből, mégis elment a hegytetőn vagy ezerlépésnyire.
21. Egyszerre egész világosan és érthetően hallotta a Kisded hívását, mely így hangzott:
22. „Cyrénius, fordulj csak gyorsan vissza, mert alattad tigrisekkel telt barlang van.
23. Ezek szimatolni kezdenek, tehát siess vissza, mielőtt megpillantanak!”
24. Mihelyt Cyrénius ezt meghallotta, rögtön szélsebesen visszafutott onnan, és egészen elképedve állt meg. Tovább akart kérdezni, de végre nem tudta, mit is akart tulajdonképpen kérdezni. Hiszen csodás volt számára e tapasztalat.

*

Értékes adatok Jézus Lényéről. Az emberi és isteni Őbenne. Az újjászületés feltételei

1. Majd így szól az Írás: És gyarapodott Isten és emberek előtt kegyelemben és bölcsességben, engedelmesen alárendelvén magát szüleinek mindaddig, míg tanítói hivatását meg nem kezdte.
2. Kérdés: Hogyan gyarapodhatott Jézus, az egyedül örökkévaló Istenlény, Isten és emberek előtti bölcsességben és kegyelemben, holott Ő Isten volt öröktől fogva?
3. És nevezetesen hogyan az emberek előtt, holott öröktől fogva a végtelenül legtökéletesebb Lény volt?
4. Ennek helyes felfogása céljából Jézust nem kell bevégzett módon az egyedül való Istennek tekinteni,
5. hanem emberként kell Őt elképzelni, Kibe az egyedül való örök Istenség látszólag tétlenül úgy zárkózott be, ahogyan mindenik ember lényébe a szellem van bebörtönözve.
6. Amint azonban minden embernek az isteni rend szerint meg kell tennie, hogy a szellem szabaddá váljon benne,
7. azt kellett az ember Jézusnak is teljes komolysággal megtennie, hogy szabaddá téve Magában az Istenlényt, eggyé váljon Benne.
8. Minden embernek pedig bizonyos gyengeségeket kell magában hordania, amik a szellem bilincsei, melyek által az mintegy szilárd hüvelybe van zárva.
9. A bilincsek azonban csak akkor pattanhatnak szét, ha a hússal elegyedett lélek a kellő önmegtagadással annyira megerősödött, hogy a szabad szellem megfogására és megtartására elég szilárddá vált.
10. Ennek okáért csak különféle kísértések által juthat az ember gyengeségeinek tudatára, és állapíthatja meg, hogyan és miben van szelleme bilincsbe verve.
11. Ha éppen ezekben a pontokban tagadja meg magát az ő lelkében, akkor ezáltal leoldja a szellemről a bilincseket, és ezzel megbilincseli a lelket.
12. Ha aztán kellő időben a lélek az összes előbbi szellemkötelékek révén megszilárdult, akkor a felszabadult szellem egészen természetesen átmegy a teljes, erős lélekbe,
13. és a lélek ezáltal a szellem mennyei teljhatalmának birtokába jut, miáltal vele örök, tökéletes módon eggyé válik.
14. A bilincseknek egyenként való leválása pedig megfelel a lélek szellemi erőben való gyarapodásának, ami a bölcsesség és kegyelem.
15. A bölcsesség az örök isteni rendnek önmagában való világos szemlélése, a kegyelem pedig az az örök Szeretetfény, mely az összes végtelen és számtalan dolgoknak viszonyait s útjait megvilágítja.
16. Amint pedig ez az eset áll fenn az embernél, akként állt az Istenember Jézusnál is.
17. Lelke hasonló volt bármely emberéhez, és annyival inkább volt gyengeségekkel terhelve, mert a legmindenhatóbb Istenszellemnek Önnönmagát kellett a leghatalmasabb bilincsekbe vernie, hogy lelkében megtartható legyen.
18. Jézus lelkének tehát önmagát megtagadva, a legnagyobb kísértésekben ki kellett állnia, hogy (lelke) Istenszelleméről levehesse a kötelékeket, Önmagát megerősíthesse velük a szellemek minden Szellemének végtelen szabadsága számára, és így teljesen eggyé váljon Vele (a Szellemmel).
19. Éppen ebben állott Jézusnak az Isten és emberek előtti bölcsességben és kegyelemben való gyarapodása, még pedig oly mértékben, amint az Istenszellem lassan-lassan mind jobban és jobban egyesült az Ő kétségkívül isteni Lelkével, ami a tulajdonképpeni Fiú volt.

Jézus élete és lelki harcai harmincadik évéig. Útmutatások és példák az örök életre való újjászületés feltételeiről. Az Úr utolsó megjegyzése és áldása

1. Vajon hogyan élt Jézus, az Úr, tizenkettedik évétől harmincéves koráig?
2. Folyton a legelevenebben érezte Magában a mindenható Istenséget. Lelkében tudta, hogy minden, amit a végtelenség felölel, leghalkabb intésének alá van vetve, és örökké is kell lennie.
3. Lelkében a legerősebb indítást érezte arra, hogy mindeneken uralkodjék.
4. Büszkeség, uralomvágy, legteljesebb szabadságra s jóllétre való vágyakozás, érzékiség és több efféle, valamint harag voltak lelkének főbb gyengéi.
5. Ő azonban lelke akaratából küzdött lelkének ezen leghatalmasabb, leghalálosabb ösztönei ellen.
6. A büszkeséget szegénységgel alázta meg. De minő kemény módszer volt ez Annak számára, Akié volt minden, és mégsem volt szabad semmit a Magáénak neveznie.
7. Az uralomvágyat a legkészségesebb alázattal fékezte meg azok iránt, kik, mint Vele szemben minden ember, ó mily semmik voltak.
8. Örök legfelsőbb szabadságát azzal ostromolta, hogy – noha végtelenül nehezen – az embereknek rabszolgaként engedte át Magát a legalacsonyabb munkák végzésére.
9. Jóllét iránti legerősebb hajlamát szükségből, valamint lelke szabad akaratából is, gyakori böjtöléssel küzdötte le.
10. Az érzékiséget nem ritkán előforduló nehéz munkával, sovány étkezéssel, imádkozással, és bölcs emberekkel való érintkezéssel küzdötte le.
11. Igen, e pontban rendkívül sokat kellett kiállnia, amennyiben külseje és beszédének hangja fölöttébb megnyerő volt,
12. miért is Cyrénius öt gyönyörű leánya kivétel nélkül halálosan szerelmes volt beléje, és versengett egymás közt, hogy Neki tessék.
13. Neki tetszett ugyan az ilyenféle szeretet, de mégis mindegyikhez így kellett szólnia mindenkor: Noli me tangere! (Ne nyúlj hozzám!)
14. Minthogy továbbá az emberek gonoszságát egy pillantással átlátta, látta azok alattomosságát és képmutatását, ravaszságát és önzését,
15. érthető is, hogy igen lobbanékony volt, s könnyen megsérthető és megharagítható.
16. Ilyenkor azonban szeretete által csillapította le isteni kedélyét, és erre könyörület következett.
17. Így csupa legnagyobb önmegtagadásban gyakorolta életét, hogy ezáltal ismét helyreállítsa a megzavart örök rendet.
18. Ezekből könnyen megérthető, hogy Jézus mint ember azt a tizennyolc évet állandó kísértések, és azok leküzdése között hogyan töltötte el.
19. Minthogy pedig ez mindenki hasznára már ki van nyilatkoztatva, nem marad egyéb mondanivaló, mint a háromnapi tárgyalás a templomban a bölcsekkel és tudósokkal, ami azonban – miként sok egyéb is – most még nem következhet.
20. Elégedjetek meg tehát ennyivel, és a többi akkor következik, amikor majd így szóltok a szolgához: ,Jöjj testvér az Úr nevében mihozzánk, maradj és lakozzál nálunk! –
21. Ezzel ez a mű is befejeződött, és az Én áldásom és kegyelmem legyen veletek mindenkor!

ÁMEN

Jakab evangéliuma 129; 298–299. fej.

A modern emberismeret azt hiszi, hogy a tulajdonságok természeti erők. Ennek az összetévesztésnek beláthatatlan következményei voltak és vannak. Ezek egyike, hogy az ember, mivel tulajdonságainak valódi arcát (nevét) nem ismeri, az ezek fölött való befolyást elvesztette. A tulajdonság uralkodik az emberen, nem az ember a tulajdonságon. A mértéktelen hatalomhoz jutott tulajdonságot szenvedélynek nevezik. A szenvedélyek (kivételes hatalomhoz jutott démonok) szerepe, hogy az ember élettervében (üdvtervében) saját abszolút autokráciájukat valósítják meg. A szenvedély által kormányzott élet eredménye azonban minden esetben csőd. (Hamvas Béla: Mágia szutra. H. é. n. Medio Kiadó /Hamvas Béla művei 6/, 328–329. o.)

Ahogy a tulajdonságokat ma felfogják, az tulajdonképpen démonológia: tehetségnek neveznek olyan démont, amely az ember életképzeletét megszállja és imaginál. E démonok egy része a hiteles üdvtervvel egybehangzó, más része az üdvtervvel ellenkező tevékenységet fejt ki, vagyis egy részük realizál, más részük derealizál. A modern tudomány, amely az anyagi (természeti) világon túl levő valóság iránt érzéketlen, és csak egyetlen értékelése van, vajon valamely tehetség életpozitív vagy életnegatív – a természettudomány arról, hogy a tehetségekben tulajdonképpen az imaginációt megszálló, nagyobbára parazita démoni lények rejtőznek (igen gyakran pszeudomorfózisban, vagyis olyan álalakzatban, amely az ellenkező maszkot hordja, mint amilyen jellegű működést fejt ki), nem tud. Példa az álalakzatokra a vallás, a politika, a művészet, a tudomány, az erkölcs és a szociális hétköznap területén bőven akad. A démon hatalma akkor válhat végzetessé, ha az életképzelet középpontjába kerül. A történet legtöbb úgynevezett zsenije tulajdonképpen megszállott, és benne – a középpontból – valamely démon imaginál. Ezek az intelligenciának, vagy a testi erőnek, vagy az ügyességnek, vagy az aszkézisnek, vagy a szívós céltudatosságnak, vagy egyébnek nagy magatartásai (mahámudrá), amelyeket a szútra szörnyetegnek nevez. (Uo. 327–328. o.)

A démonok mágikus lények. Szellemük oly mértékben rongált, hogy a szót nem értik, sőt a szó ébresztő hatalmától félnek. A démonok ilyen értelemben állandóan őrültek. Démoni megrongáltság jelenléte minden esetben megállapítható, ahol valaki a szótól fél, elzárkózik és elkülönül és határokat emel és kapcsolatokat megszakít és falat épít, vagyis amikor kísérletet tesz arra, hogy a létezést egyedül önmagában élje. Valaki minél erősebb démoni megszállás alatt él, a szó iránt annál kevésbé tud megnyílni. A személytelenné vált ember megszólíthatatlan és meggyőzhetetlen és rábeszélhetetlen. Nem tud kapcsolódni. Az uralkodó démoni szenvedély a létezés közösségéből kitépi. Nem hozzáférhető. A szenvedély rögeszméket teremt. A rögeszme maszkká alakul. Régebben a démoni megszállottságot ráolvasással próbálták gyógyítani, mert a démont, ha megszólíthatatlan is, a szó ereje az egyetlen, amely el tudja űzni. (Uo. 331–332. o.)

A létrontás ösztöneit, amelyek az emberben autonóm komplexussá sűrűsödnek, démonnak hívják. Ez persze olyan modern meghatározás, teljes egészében pszichológia. Pillanatnyilag nincs különb. A démon azonban pszichológiával nem megragadható. Annál, amit ez a meghatározás mond, sokkal légneműbb, mégis sokkalta konkrétabb. Először is a démonnak nincs arca. Szemébe nézni nem lehet. Nem lehet vallomásra bírni. Nem azért, mert akár ösztönből, akár a reá jellemző következetlenségből hazudik (rejtőzik), hanem amije van, nem arc, hanem rendszer, bizonyos életrontó erők organizációja és apparátusa, de nem ölt alakot. Nem lehet élőlény, csak szövevény. Az emberbe mélyen beleszövődik, annyira mélyen, hogy a gyanútlannak úgy látszik, mintha az élettől nem is lehetne elkülöníteni, és a létrontás a lét egyik tulajdonsága lenne. Újabban a pszichológia erről meg is van győződve, azt hiszi, az életösztön tulajdonképpen halálösztön. Ezúttal azonban nem a halálról, hanem az életrontásról van szó, és a kettőt nem szabad összetéveszteni. Úgy látszik, az élet szörnyetegszerű, amely végül önmagát is felfalja, úgy fogy el, hogy saját magát elemészti. A khiméra, amely amikor megszületik és elkezd élni, elkezdi önmagát elpusztítani, és önmagát addig emészti, amíg elvész számunkra a semmiben. Ezek szerint az élet fő funkciója az életrontás. A félelmetes azonban nem ez. Az élet maga khiméra, ezt tudjuk. A félelmetes az, hogy az életpusztító erők elkezdenek tömörülni, és az élet fölött önhatalmú rendszerré válnak, és a hatalmat az élet fölött átveszik. (Hamvas Béla: A tapintatlan. Démon és idill. In uő: Patmosz III. Budapest, 2004, Medio Kiadó /Hamvas Béla művei 4/, 165–166. o.)

A démon minden esetben és azonnal felismerhető. Létrontást nem lehet néha és egy kicsit elkövetni. És nem lehet elrejteni. Aki nem idillben, az feltétlenül azon kívül él. Azon kívül, ami azt jelenti, hogy ellene, a romlás zaklatottságában. (Uo. 168. o.)

Ha a korrupttá vált ember, ahelyett, hogy olyan lenne, mint a gyermek, az intakt léttel szembefordul, és azt megrontja, úgy hívják, hogy démonizmus. A démonizmus nem morális, nem pszichológiai, nem egzisztenciális, hanem ontológiai kategória, mert a létezést magát, intakt vagy korrupt voltában érinti. A szembefordulás sohasem történik tudatosan, de sohasem történik hozzájárulás nélkül. Sugalmazásra. De a sugalmazás már maga démoni. Nem tudatosság vagy tudattalanság, hanem tisztaság vagy tisztátalanság kérdése. A démonizmust feladni annyi, mint az intakt léttel való szembenállást felszámolni, és a lét eredeti iránya felé visszafordulni (metanoia). A démoni ember középpontja az Én, de nem önzésből, a démoni ember nem szereti önmagát, hanem önmagára sóvár. Úgy érzi, hogy megrövidítették, kevesebb jut neki, s ezért annál többet kezd követelni. Miért nem elég neki? Mindig éhes. Mert nincs idillje. Az életrontás nem ösztön, hanem düh és őrület. Megrontja azt, amire szomjazik, és összetöri azt, amit el akar érni. Ez a démoni. A démonizmusra sem pszichológia, sem biológia, sem fiziológia, sem morál nem érvényes. A bűncselekmény és az őrjöngés sajátságos keveréke, a matematikai valószínűség körén kívül fekszik, váratlan és meghökkentő és kihívó, egyszerre rontás és a rontás fölött érzett káröröm. Egy pillanatra látható, és máris eltűnt; az ember utána nyúl, de elpárolgott; vizsgálni kezdi, de már nem az. A látható tulajdonság hivatkozik arra, ami nem látható, de ami belülről tartja; de a hivatkozás megtévesztő, mert belül nem az van, és a hivatkozás félrevezet. Mindez a démon. Egyszerre van és nincs. Nem irracionális, hanem fals. Egyszerre személyesen és személytelenül. Az értelem következetessége törékenyebb, mint a rögeszméé, az érzelem heve erőtlenebb, mint az indulaté, a tevékenység ereje kisebb, mint a hajszáé. A korrupt létben az ember egészen addig a démon játékszere, amíg meg nem fordul. Ezért a korrupt létben az élet és a sors és a közösség, az együttélés, a szerelem, a házasság, a barátság, a művészet, a gondolkozás, az értelem és a történet át van itatva démoni erőkkel; a valóság minden pontján démoni gócok bontják ki hatalmukat. (Uo. 171–172. o.)

A katarzis

Csak nem a démoni. Csak a gyermek. Erre a kifejezés az, hogy megtérés, amit a görögök metanoiának mondtak, a héberek tesuvah-nak, a rómaiak conversiónak. Tulajdonképpen annyi, mint megfordulás. A démoni aktivitásnak hátat fordítani, az életrontásból megfordulni, és a gyermekkorba visszatérni, és felismerni, hogy az emberi lét egész és tiszta csak az idillben lehet. A fordulatot a vallással keverték össze, de a valláshoz semmi köze, már csak azért sincs, mert a vallásoktól függetlenül az őskorban e lépést a föld minden népe ismerte. Visszatérni ahhoz, ami az emberben tiszta és egyszerű. (Uo. 170–171. o.)

Az idézetek itt közölt sorrendű válogatását az Ars Naturae folyóirat 2011-es II. évfolyama 3–4. számának Pszichológia és pneumatológia – Hamvas Béla: A pszichológia értéke és válsága – Válogatott részletek című fejezetéből vettük. (A szerk.)

A bejegyzés kapcsán köszönet Athanasius erőfeszítéseiért.

1.

A fény, ami a dolgokat megvilágítja, szimbólum csupán. Azon a ponton, hogy az ember meglátná a fényt, elveszti. Ez az elveszítés az, amit fénynek lát. Az a fény, amit látni vél, valójában az a fény, amely (érzékfeletti) látása számára semmisül meg. Mindig azon a ponton van, hogy meglássa a fényt: ezért a dolgokat látja.

Az ember nem láthatja a fényt, mivel a dolgokat a fény halála által látja. Mivel a dolgokat véli látni, nem észlelheti a fényt, azonban azért látja őket, mert abba a fénybe öltöztek, amit nem lát. Formákat és színeket lát és a dolgokat véli látni, azonban annak a fénynek a segítségével, amely benne semmisül meg, csak megjelenésüket látja.

A fény a dolgok és a lények titkos lényege. A fény a dolgok esszenciális matériája. Azonban mindannak, ami megjelenik, nem az anyag az esszenciális matériája, spirituális mátrixa.

Az anyag, amely megjelenik, leesett fény: a fény holtteste. A leesett fény rárétégződése. Ezért a matéria sötétség: a sötétség, amit mindenütt ural a fény: kivéve az ember lelkében.

A fény a matériában találkozik leesésének fokozataival, és minden ponton odaadja és kioltja magát, annak feltámadásáért, ami leesett.

A napfény által megvilágított dolgok az eredeti fényre gyúlás pillanatán álló dolgok.

A világ által tükrözött fény azonban az ember szeme számára születő fény. Megszületik, hogy meghaljon. Minden alkalommal, amennyiben megszületik, meghal.

E felé a születés felé kell fordulnia, ami lelkének intimitásában történik: az esszenciális gondolkodásban, a nemdialektikus gondolatban. A tiszta észlelésben.

2.

Az ember a dolgokat, az ásványokat, a növényeket, az élő lényeket nézvén, mindig a fényt nézi, nem látja azonban a fényt, hanem a sötétséget, melyben eltűnik a fény.

A sötétség, amely elnyeli a fényt, a sötétség, amiben eltűnik a fény, többé nem a sötétség, hanem a fény játéka a lélekben. Utóbbi a szemben ragadja meg a világ színeit és formáit, a lét struktúráját.

Nem csak a színei, hanem a világ formái is a fény sötétségben folytatott játéka.

A dolgok vagy lények minden formája az anyag, amely fényként igyekszik feltámadni és ezért ideaként adja magát: ennek ideaként történő befogadásához hiányzik az erő, mivel az idea absztrakcióként áll csak rendelkezésre. Nem képesek élő módon, amint fakad, birtokolni.

A dolgok, a világ, a lények azért jelennek meg, mert fénybe öltöznek, ez a beöltözésük azonban a lélek fényének a matéria fényével a szem révén történő találkozása: az eredeti fény újra-előállása, tudati tényként, mely tudat számára nem áll rendelkezésre a fény-princípium jelenlétének a tudata.

Mivel az ember nem az Énben, hanem a lélekben él: állandóan az Én-re apellál, anélkül, hogy az lenne: megvan a maga fénye – ami azonban tükrözött. Noha ő önmagában a fény forrása, a tükrözöttségben elveszíti a fény életét.

3.

Az ember nézése mindig fényt-nézés.

Mindaz, ami a világ lényéből a tekintet révén eljut hozzá, a fény feltámadása, folyamatosan a fény feltámadásának a pillanata: ezért látja az ember a formákat és a színeket. Nem a fényt.

Az a feltámadás ez, amivel az ember nem közvetlenül az akarat fénye révén találkozik, hanem az érzékek közvetítésével, amikben az akarat fénye inverz: a természet mozgásával: emiatt az a feltámadás érzetben, képzetben jut kifejeződésre. Ez mindig a fény elhalása.

Valahányszor feltámadási pontján áll a fény, meghal. A világ fényeként hal meg.

Ébren kellene lennie az Én-nek, individuális én-ként, olyan mértékben, hogy – azért, hogy létezhessen – ne szükségeljen ilyen halált: észlelnie kellene a fényt, hogy intuícióval ragadja meg az életet, amit elveszít.

Mindannak, ami meghal, megvan az ereje, hogy meghaljon: nem az erő maga-megsemmisítése. A halál nem léphet fel, hacsak nem az erő egy eltérő kifejeződésének érdekében. Annak az alanynak a számára, aki tapasztalja az utóbbit.

A maga-megsemmisítése nem meghalás: annak az átköltözése csupán, ami nem jut el a léthez, mert adott feltételek mellett nem képes teljességben megnyilatkozni: léte ezért ezeknek a feltételeknek az elhagyása révén valósul meg: kioldozódva a szóban forgó meghatározott állapotból. Azonban ez egy olyan művelet, mely egy alany számára valósul meg: az ő rajta kívüli maga-megsemmisítésnek nem lehetne értelme.

Az „ürességhez” és a csendhez vivő út ez: annak megsemmisítése, ami a fény mozgását akadályozza.

A meghalás ezért mindig az élet további áramlása: annak az Énnek a számára, aki megfeledkezvén arról, hogy az élet princípiumát hordozza magában, illuzórikusan fél a haláltól: meg kell ismernie az „irreálisnak” a halálát, melyhez lelkében kötődik, hogy megismerje önmagát: hogy azt ismerje fel reálisnak, ami nem hal meg.

4.

Csakis az szegülhet a halál ellen, ami nem hal meg.

A halál az élet reális értelme. Nem ismerheti meg az, ami nem rendelkezik tudatos élettel. Az élet princípiuma csak a halál segítségével képes tapasztalni magát, amennyiben azon innen tapasztalja, ami meghal: és ezért anélkül ismeri meg a meghalást, hogy meghalna.

A Földön csak az ember Énje képes a halált tapasztalni.

Az embernek ahhoz, hogy az élet erőit tapasztalhassa, hogy újra megtalálja az életet, amit a létezés folyamán nem észlel, hanem csupán érzéki hatásaiban ismer, meg kell tapasztalnia a halált. Hogy megértse, hogy az, ami meghal, nem ő, hanem lényének – amely nem hal meg – a hordozója.

Át kell haladnia a sötétségen, túllépni az egész sötétségen, hogy megismerje a fényt, amelyből az élet során csak az jut neki, amit a sötétség tükröz számára.

A Beavatás halálpillanatok során keresztül halad, amelyeken túl támad fel a beavatott: életfolyamatok ezek, amik a tudat támaszaiként elvonják magukat, hogy ez a semmibe zuhanásának – testetlen erőkből való merítés révén – állhasson ellen: az Én-ből – aki ez a tudat, minden nap – merítvén és aki nélkül nem volna ez a tudat.

5.

Az ember egész szenvedése abban áll, hogy nem látja a fényt, bár tudja, hogy a fény világítja meg a világot.

A nem látott fény ez. Nem látja a fényt, tudja azonban, hogy az világítja meg a világot, másként nem látná a Föld dolgait, formáit és színeit.

Azt hiszi, hogy a fényt látja, s nem tudja, hogy nem látja: nem tudja, hogy szenvedése éppen a nem-látásában áll, amidőn a világot nézi és úgy hiszi, hogy azt látja. Valójában képzeli, gondolja, feltételezi.

A napfényt csak világító és hőt közlő megnyilatkozásában látja: nem igazából, mint fényt, látja.

A fény valóban idea: tiszta kép. Olyan esszencia képe, amely valahányszor, amikor a megvilágított dolgokat érzékeli a tekintet, megjelenik a lélekben.

Mivel az érzékek ragadják meg a fény halálát, megszületik a lélekben a fény képe, amely odaadásának pontján álló fény.

Az ember azonban nem a lélek életét éli, hanem azt, amit ebből az életből érzetként és dialektikus tudatként őriz: nem veszi ezért észre a fény felgyúlását a lélekben. Leáll a tükrözöttnél, a világ megjelenésénél, aminek realitás-erőt kölcsönöz.

Azzal, hogy realitás-értékben fejezi ki a világban a fény tükrözöttjét, a fény érzékibeli tükrözöttjét gondolatba változtatja át: az ember a fény életével áll szemben – a sötétség szerint tevékenykedik.

Nem tapasztalja a fényt, hacsak nem állítja szembe vele a sötétséget.

A fénnyel szembeállított sötétség a – reálisnak felfogott – érzéki világa.

6.

A fény a sötétség oppozíciója nélkül nem tudna színeket kelteni. Ezek az ember révén – akinek az általa nem látott  fény az esszenciája – születnek, mivel tudatának a sötétség az alátámasztója.

A színek nem variációi vagy aspektusai vagy töredékei a fénynek: a fénynek a sötétséggel történő találkozásából támadnak. Mivel az ember jelen van ennél a találkozásnál.

A fény és sötétség közti kapcsolat az emberi lélekben játszódik le.

A sötétségbeli hordozó nélkül nem lenne nappali fényünk, azaz a Nap fénye által megvilágított dolgok sora. A fénynek a földi sötétségbe, az érzéki szférába történő behatolása teszi láthatóvá a nappalt az ember szeme számára, aki képtelen láthatatlan erőként ragadni meg a fényt. Ha meg tudná ragadni, magában észlelné a bölcsességet, amelyből a fény árad. Olyan fény, aminek a számára észlelőszervet kell még kialakítania.

A fény, amelyet látni vél, szimbóluma csupán az élő fénynek. Halódóban van ugyanis.

A sötétségben halódó fény, mivel egyedül a sötétség keretei között képes eljutni az emberhez.

A fény érzéki megnyilatkozásait – amikben a fény kioltja magát – kell észlelnie az embernek, hogy a fény képéhez léphessen fel: olyan kép, amely élő-létében a fény szövedéke.

Valójában az ember nem észleli a fényt, hanem csak a sötétséget, vagy a fényt elnyelő sötétséget.

A fény erőinek köszönhetően különböző alakokban látja a sötétséget, nem ismeri azonban ezeket az erőket, nem látja a fényt: ha látná, át tudná hatolni a sötétséget, mivel az ember járulékos észlelésén és képzetalkotásán kívül nem létezik a fénnyel szembenálló sötétség.

Az, ami érzetként nyomódik lelkébe, a világ sötét elemének formája csupán: amely a fény kötődésének és magát-kioltásának különböző fokait igényli tőle, hogy megismeréssé váljon.

A kezdeti megismerés, amely a fény maga-kioltásának köszönhetően adódik, nem a fény, hanem csupán a kép, vagy a tükrözött: a dialektika. Ennek az az erénye, hogy a sötétség játéka szerint passzívan váltson alakot, nem pedig az, hogy áthassa azt. A tükrözött ugyanis mindenképp a sötétség erőteréhez tartozik: a fény utánzásaként, s a világban a fény szükségességének erejével tevékenykedik.

A fény ragyogása, életté válása a lélek, vagy a tükrözött megismerés közönséges mozgásának átfordítását vagy megdöntését feltételezi. A tükrözött újra-abszorbeálását: mivel a tükrözött mindig a sötétség, amely megragadja a fényt: a dialektikus mozgás. Egyedül az ember lelkében ragadja meg az érzékek közönséges tapasztalatának visszhangzásán keresztül. Mialatt az emberen kívül a fény üldözi és uralja a sötétséget.

Az embernek fel kell nyílnia e felé a mozgás felé: felnyílása már a fény mozdulata. A gondolatnak – a szavakat megelőző – intuitív mozgása, amiben a fény princípiuma tevékeny.

Az Én, aki, anélkül, hogy tudná még, hogy az.

7.

A sötétség nem a nulla, vagy az üresség, vagy a fény hiánya, hanem a fénnyel ellentétes erő.

A Nap fénye nélkül az anyag a maga inverz fényét emanálja, amely a fekete fény: a sötétség, amely nappal is – azonban nem láthatóan – jelen van.

Ha a sötétség a semmi lenne, az ember nem látná a sötétet: nem lenne meg a sötétség észlelete. A sötétség láthatatlan volna számára.

Ezzel szemben látja a sötétséget: amely lelkének a világba vetített sötétsége.

A lélek sötétsége a lélek testiségtől való függősége – annak érdekében, hogy földi tudatként kelhessen.

A fizikai hordozó vésetet helyez a lélekre. A lelket megfosztják a fénytől, ezért az érzéki élet által él, amelyben csak a fény kioltódását ragadja meg.

A lélek a sötétségbe merül. A fényről képe van csupán: a tükrözött, aminek nincs meg az ereje a sötétség legyőzésére.

Ezért a nappal fénye hiányozván, csak a sötétséget látja: a földiség hatalmai által sugározva.

Azonban azért látja, mivel a fény benne van. A fény, amit az éjszakai órákban azért képes kontemplálni, mivel a fizikai Nap és érzéki sugárzásának a hiánya benne virtuálisan a szellemi Nap jelenléte.

A sötétségnek ez a funkciója: feltartóztatni a látható fényt, amely nem a fény, hanem tükrözöttje: ezért virtuálisan megnyitja az odajárást az igazi fényhez. Ami a matéria titka.

Az, ami visszatartja a sötétséget, átengedi az igazi fényt: annak a számára, aki tudatos és megragadja magában a fény mozgását.

8.

A meglátott sötétség már a megvilágított sötétség: ugyanis az ember bárminő nézése fény-mozgás a lélek rejtekéből.

Ez a fény állandóan kioltódik. Nem tudna azonban kioltódni, ha nem lenne: ha folytonosan nem áradna.

A fény sugárzása az emberben egyelőre a fény meghalásaként lehetséges csupán. Meghal, hogy elözönölje a sötétséget.

Ez csak az ember számára történik.

Az emberen kívül a fény uralja a sötétséget. A sötétség legyőzetett. A Logosz határt szabott a sötétségnek.

Mindazonáltal az ember lelkében a sötétség elnyeli a fényt, kisajátítja a fény játékát, fénybe öltözik.

Egyedül az ember számára lehetséges a fény meghalása a sötétség területén.

Az ember, aki a sötétet nézi, a fény erőivel nézi azt. Nincs meg azonban a lehetősége a sötétség áthatolására, mivel a fényt, amivel néz, nem uralja.

Nézi a sötétséget és látja: nem tudja, miért látja sötétségnek.

A sötétség úgy él előtte, mint a lélek sötétségének a szimbóluma, pedig annak mélységeiből támad számára a fény, amivel nézni tudja a sötétséget.

Ezért a sötétség, a nappal fényénél reálisabban utalván a lélek állapotára, olykor a kontempláció és a csönd körlete lehet.

Nincsen kontempláció, melynek ne kellene áthaladnia a sötétségen.

9.

A megtekintett sötétség, már a fény – ember számára tudattalan – felgyúlása. Nézése mindig a fény mozdulata, azonban azé a fényé, amely ott gyúlik fel, ahol nem képes, csak meghalni.

Abban a pillanatban él, melyben meghal: másként nem élne. Nem juttatná magát az embernek, ha nem gyúlna fel, hogy kioltsa magát.

A meghalásért való villámlása a dolgok igazi titkának állandó keresése, amelyet az ember az érzeteken és a gondolaton keresztül, az élvezésen és szenvedésen keresztül folytat: megszakítás nélkül idézvén fel az életet, keresvén az életet, és elvesztvén azt. Minden mozdulat ugyanis a vágy, vagy a sötétségnek a fény révén való játéka.

A dolgok valódi titkához az az ember képes csak eljutni, aki azt a fényt képes felgyújtani magában, melynek, hogy kisugározzon, nincsen szüksége rá, hogy tükrözött legyen: mivel akárhogyan is tükrözött, a sötétség, a testi hordozó tükrözi. Az a fény, mely elveszti hőjét: nincsen életereje.

A sötétség nem csupán az éj sötétsége: belőle szűri le a sötétség képét az ember és nevezi sötétnek azt, ami ellentmond a fénynek.

Az a sötétség azonban, amit az éj sötétségéből szerezve képzel el az ember, a dolgok matériájába, abba a matériába, amiből a Föld épült, sűrűsödött bele és szilárdult meg.

A matéria ugyanis a leesett fény: a leesésében a fény teremtő erői által feltartóztatott fény.

A matéria észlelése a gondolat fénye, amely a leesett fénnyel találkozik: találkozik vele, mivel a Nap által megvilágítva nézheti.

Massimo Scaligero: A Fény. Bevezetés a teremtő imaginációba. Budapest, 1994, Magánkiadás, 1. fej. Ford. Biczó Iván.

A fordításban a könnyebb érthetőség kedvéért kisebb módosításokat hajtottunk végre. (A szerk.)