1.

A fény, ami a dolgokat megvilágítja, szimbólum csupán. Azon a ponton, hogy az ember meglátná a fényt, elveszti. Ez az elveszítés az, amit fénynek lát. Az a fény, amit látni vél, valójában az a fény, amely (érzékfeletti) látása számára semmisül meg. Mindig azon a ponton van, hogy meglássa a fényt: ezért a dolgokat látja.

Az ember nem láthatja a fényt, mivel a dolgokat a fény halála által látja. Mivel a dolgokat véli látni, nem észlelheti a fényt, azonban azért látja őket, mert abba a fénybe öltöztek, amit nem lát. Formákat és színeket lát és a dolgokat véli látni, azonban annak a fénynek a segítségével, amely benne semmisül meg, csak megjelenésüket látja.

A fény a dolgok és a lények titkos lényege. A fény a dolgok esszenciális matériája. Azonban mindannak, ami megjelenik, nem az anyag az esszenciális matériája, spirituális mátrixa.

Az anyag, amely megjelenik, leesett fény: a fény holtteste. A leesett fény rárétégződése. Ezért a matéria sötétség: a sötétség, amit mindenütt ural a fény: kivéve az ember lelkében.

A fény a matériában találkozik leesésének fokozataival, és minden ponton odaadja és kioltja magát, annak feltámadásáért, ami leesett.

A napfény által megvilágított dolgok az eredeti fényre gyúlás pillanatán álló dolgok.

A világ által tükrözött fény azonban az ember szeme számára születő fény. Megszületik, hogy meghaljon. Minden alkalommal, amennyiben megszületik, meghal.

E felé a születés felé kell fordulnia, ami lelkének intimitásában történik: az esszenciális gondolkodásban, a nemdialektikus gondolatban. A tiszta észlelésben.

2.

Az ember a dolgokat, az ásványokat, a növényeket, az élő lényeket nézvén, mindig a fényt nézi, nem látja azonban a fényt, hanem a sötétséget, melyben eltűnik a fény.

A sötétség, amely elnyeli a fényt, a sötétség, amiben eltűnik a fény, többé nem a sötétség, hanem a fény játéka a lélekben. Utóbbi a szemben ragadja meg a világ színeit és formáit, a lét struktúráját.

Nem csak a színei, hanem a világ formái is a fény sötétségben folytatott játéka.

A dolgok vagy lények minden formája az anyag, amely fényként igyekszik feltámadni és ezért ideaként adja magát: ennek ideaként történő befogadásához hiányzik az erő, mivel az idea absztrakcióként áll csak rendelkezésre. Nem képesek élő módon, amint fakad, birtokolni.

A dolgok, a világ, a lények azért jelennek meg, mert fénybe öltöznek, ez a beöltözésük azonban a lélek fényének a matéria fényével a szem révén történő találkozása: az eredeti fény újra-előállása, tudati tényként, mely tudat számára nem áll rendelkezésre a fény-princípium jelenlétének a tudata.

Mivel az ember nem az Énben, hanem a lélekben él: állandóan az Én-re apellál, anélkül, hogy az lenne: megvan a maga fénye – ami azonban tükrözött. Noha ő önmagában a fény forrása, a tükrözöttségben elveszíti a fény életét.

3.

Az ember nézése mindig fényt-nézés.

Mindaz, ami a világ lényéből a tekintet révén eljut hozzá, a fény feltámadása, folyamatosan a fény feltámadásának a pillanata: ezért látja az ember a formákat és a színeket. Nem a fényt.

Az a feltámadás ez, amivel az ember nem közvetlenül az akarat fénye révén találkozik, hanem az érzékek közvetítésével, amikben az akarat fénye inverz: a természet mozgásával: emiatt az a feltámadás érzetben, képzetben jut kifejeződésre. Ez mindig a fény elhalása.

Valahányszor feltámadási pontján áll a fény, meghal. A világ fényeként hal meg.

Ébren kellene lennie az Én-nek, individuális én-ként, olyan mértékben, hogy – azért, hogy létezhessen – ne szükségeljen ilyen halált: észlelnie kellene a fényt, hogy intuícióval ragadja meg az életet, amit elveszít.

Mindannak, ami meghal, megvan az ereje, hogy meghaljon: nem az erő maga-megsemmisítése. A halál nem léphet fel, hacsak nem az erő egy eltérő kifejeződésének érdekében. Annak az alanynak a számára, aki tapasztalja az utóbbit.

A maga-megsemmisítése nem meghalás: annak az átköltözése csupán, ami nem jut el a léthez, mert adott feltételek mellett nem képes teljességben megnyilatkozni: léte ezért ezeknek a feltételeknek az elhagyása révén valósul meg: kioldozódva a szóban forgó meghatározott állapotból. Azonban ez egy olyan művelet, mely egy alany számára valósul meg: az ő rajta kívüli maga-megsemmisítésnek nem lehetne értelme.

Az „ürességhez” és a csendhez vivő út ez: annak megsemmisítése, ami a fény mozgását akadályozza.

A meghalás ezért mindig az élet további áramlása: annak az Énnek a számára, aki megfeledkezvén arról, hogy az élet princípiumát hordozza magában, illuzórikusan fél a haláltól: meg kell ismernie az „irreálisnak” a halálát, melyhez lelkében kötődik, hogy megismerje önmagát: hogy azt ismerje fel reálisnak, ami nem hal meg.

4.

Csakis az szegülhet a halál ellen, ami nem hal meg.

A halál az élet reális értelme. Nem ismerheti meg az, ami nem rendelkezik tudatos élettel. Az élet princípiuma csak a halál segítségével képes tapasztalni magát, amennyiben azon innen tapasztalja, ami meghal: és ezért anélkül ismeri meg a meghalást, hogy meghalna.

A Földön csak az ember Énje képes a halált tapasztalni.

Az embernek ahhoz, hogy az élet erőit tapasztalhassa, hogy újra megtalálja az életet, amit a létezés folyamán nem észlel, hanem csupán érzéki hatásaiban ismer, meg kell tapasztalnia a halált. Hogy megértse, hogy az, ami meghal, nem ő, hanem lényének – amely nem hal meg – a hordozója.

Át kell haladnia a sötétségen, túllépni az egész sötétségen, hogy megismerje a fényt, amelyből az élet során csak az jut neki, amit a sötétség tükröz számára.

A Beavatás halálpillanatok során keresztül halad, amelyeken túl támad fel a beavatott: életfolyamatok ezek, amik a tudat támaszaiként elvonják magukat, hogy ez a semmibe zuhanásának – testetlen erőkből való merítés révén – állhasson ellen: az Én-ből – aki ez a tudat, minden nap – merítvén és aki nélkül nem volna ez a tudat.

5.

Az ember egész szenvedése abban áll, hogy nem látja a fényt, bár tudja, hogy a fény világítja meg a világot.

A nem látott fény ez. Nem látja a fényt, tudja azonban, hogy az világítja meg a világot, másként nem látná a Föld dolgait, formáit és színeit.

Azt hiszi, hogy a fényt látja, s nem tudja, hogy nem látja: nem tudja, hogy szenvedése éppen a nem-látásában áll, amidőn a világot nézi és úgy hiszi, hogy azt látja. Valójában képzeli, gondolja, feltételezi.

A napfényt csak világító és hőt közlő megnyilatkozásában látja: nem igazából, mint fényt, látja.

A fény valóban idea: tiszta kép. Olyan esszencia képe, amely valahányszor, amikor a megvilágított dolgokat érzékeli a tekintet, megjelenik a lélekben.

Mivel az érzékek ragadják meg a fény halálát, megszületik a lélekben a fény képe, amely odaadásának pontján álló fény.

Az ember azonban nem a lélek életét éli, hanem azt, amit ebből az életből érzetként és dialektikus tudatként őriz: nem veszi ezért észre a fény felgyúlását a lélekben. Leáll a tükrözöttnél, a világ megjelenésénél, aminek realitás-erőt kölcsönöz.

Azzal, hogy realitás-értékben fejezi ki a világban a fény tükrözöttjét, a fény érzékibeli tükrözöttjét gondolatba változtatja át: az ember a fény életével áll szemben – a sötétség szerint tevékenykedik.

Nem tapasztalja a fényt, hacsak nem állítja szembe vele a sötétséget.

A fénnyel szembeállított sötétség a – reálisnak felfogott – érzéki világa.

6.

A fény a sötétség oppozíciója nélkül nem tudna színeket kelteni. Ezek az ember révén – akinek az általa nem látott  fény az esszenciája – születnek, mivel tudatának a sötétség az alátámasztója.

A színek nem variációi vagy aspektusai vagy töredékei a fénynek: a fénynek a sötétséggel történő találkozásából támadnak. Mivel az ember jelen van ennél a találkozásnál.

A fény és sötétség közti kapcsolat az emberi lélekben játszódik le.

A sötétségbeli hordozó nélkül nem lenne nappali fényünk, azaz a Nap fénye által megvilágított dolgok sora. A fénynek a földi sötétségbe, az érzéki szférába történő behatolása teszi láthatóvá a nappalt az ember szeme számára, aki képtelen láthatatlan erőként ragadni meg a fényt. Ha meg tudná ragadni, magában észlelné a bölcsességet, amelyből a fény árad. Olyan fény, aminek a számára észlelőszervet kell még kialakítania.

A fény, amelyet látni vél, szimbóluma csupán az élő fénynek. Halódóban van ugyanis.

A sötétségben halódó fény, mivel egyedül a sötétség keretei között képes eljutni az emberhez.

A fény érzéki megnyilatkozásait – amikben a fény kioltja magát – kell észlelnie az embernek, hogy a fény képéhez léphessen fel: olyan kép, amely élő-létében a fény szövedéke.

Valójában az ember nem észleli a fényt, hanem csak a sötétséget, vagy a fényt elnyelő sötétséget.

A fény erőinek köszönhetően különböző alakokban látja a sötétséget, nem ismeri azonban ezeket az erőket, nem látja a fényt: ha látná, át tudná hatolni a sötétséget, mivel az ember járulékos észlelésén és képzetalkotásán kívül nem létezik a fénnyel szembenálló sötétség.

Az, ami érzetként nyomódik lelkébe, a világ sötét elemének formája csupán: amely a fény kötődésének és magát-kioltásának különböző fokait igényli tőle, hogy megismeréssé váljon.

A kezdeti megismerés, amely a fény maga-kioltásának köszönhetően adódik, nem a fény, hanem csupán a kép, vagy a tükrözött: a dialektika. Ennek az az erénye, hogy a sötétség játéka szerint passzívan váltson alakot, nem pedig az, hogy áthassa azt. A tükrözött ugyanis mindenképp a sötétség erőteréhez tartozik: a fény utánzásaként, s a világban a fény szükségességének erejével tevékenykedik.

A fény ragyogása, életté válása a lélek, vagy a tükrözött megismerés közönséges mozgásának átfordítását vagy megdöntését feltételezi. A tükrözött újra-abszorbeálását: mivel a tükrözött mindig a sötétség, amely megragadja a fényt: a dialektikus mozgás. Egyedül az ember lelkében ragadja meg az érzékek közönséges tapasztalatának visszhangzásán keresztül. Mialatt az emberen kívül a fény üldözi és uralja a sötétséget.

Az embernek fel kell nyílnia e felé a mozgás felé: felnyílása már a fény mozdulata. A gondolatnak – a szavakat megelőző – intuitív mozgása, amiben a fény princípiuma tevékeny.

Az Én, aki, anélkül, hogy tudná még, hogy az.

7.

A sötétség nem a nulla, vagy az üresség, vagy a fény hiánya, hanem a fénnyel ellentétes erő.

A Nap fénye nélkül az anyag a maga inverz fényét emanálja, amely a fekete fény: a sötétség, amely nappal is – azonban nem láthatóan – jelen van.

Ha a sötétség a semmi lenne, az ember nem látná a sötétet: nem lenne meg a sötétség észlelete. A sötétség láthatatlan volna számára.

Ezzel szemben látja a sötétséget: amely lelkének a világba vetített sötétsége.

A lélek sötétsége a lélek testiségtől való függősége – annak érdekében, hogy földi tudatként kelhessen.

A fizikai hordozó vésetet helyez a lélekre. A lelket megfosztják a fénytől, ezért az érzéki élet által él, amelyben csak a fény kioltódását ragadja meg.

A lélek a sötétségbe merül. A fényről képe van csupán: a tükrözött, aminek nincs meg az ereje a sötétség legyőzésére.

Ezért a nappal fénye hiányozván, csak a sötétséget látja: a földiség hatalmai által sugározva.

Azonban azért látja, mivel a fény benne van. A fény, amit az éjszakai órákban azért képes kontemplálni, mivel a fizikai Nap és érzéki sugárzásának a hiánya benne virtuálisan a szellemi Nap jelenléte.

A sötétségnek ez a funkciója: feltartóztatni a látható fényt, amely nem a fény, hanem tükrözöttje: ezért virtuálisan megnyitja az odajárást az igazi fényhez. Ami a matéria titka.

Az, ami visszatartja a sötétséget, átengedi az igazi fényt: annak a számára, aki tudatos és megragadja magában a fény mozgását.

8.

A meglátott sötétség már a megvilágított sötétség: ugyanis az ember bárminő nézése fény-mozgás a lélek rejtekéből.

Ez a fény állandóan kioltódik. Nem tudna azonban kioltódni, ha nem lenne: ha folytonosan nem áradna.

A fény sugárzása az emberben egyelőre a fény meghalásaként lehetséges csupán. Meghal, hogy elözönölje a sötétséget.

Ez csak az ember számára történik.

Az emberen kívül a fény uralja a sötétséget. A sötétség legyőzetett. A Logosz határt szabott a sötétségnek.

Mindazonáltal az ember lelkében a sötétség elnyeli a fényt, kisajátítja a fény játékát, fénybe öltözik.

Egyedül az ember számára lehetséges a fény meghalása a sötétség területén.

Az ember, aki a sötétet nézi, a fény erőivel nézi azt. Nincs meg azonban a lehetősége a sötétség áthatolására, mivel a fényt, amivel néz, nem uralja.

Nézi a sötétséget és látja: nem tudja, miért látja sötétségnek.

A sötétség úgy él előtte, mint a lélek sötétségének a szimbóluma, pedig annak mélységeiből támad számára a fény, amivel nézni tudja a sötétséget.

Ezért a sötétség, a nappal fényénél reálisabban utalván a lélek állapotára, olykor a kontempláció és a csönd körlete lehet.

Nincsen kontempláció, melynek ne kellene áthaladnia a sötétségen.

9.

A megtekintett sötétség, már a fény – ember számára tudattalan – felgyúlása. Nézése mindig a fény mozdulata, azonban azé a fényé, amely ott gyúlik fel, ahol nem képes, csak meghalni.

Abban a pillanatban él, melyben meghal: másként nem élne. Nem juttatná magát az embernek, ha nem gyúlna fel, hogy kioltsa magát.

A meghalásért való villámlása a dolgok igazi titkának állandó keresése, amelyet az ember az érzeteken és a gondolaton keresztül, az élvezésen és szenvedésen keresztül folytat: megszakítás nélkül idézvén fel az életet, keresvén az életet, és elvesztvén azt. Minden mozdulat ugyanis a vágy, vagy a sötétségnek a fény révén való játéka.

A dolgok valódi titkához az az ember képes csak eljutni, aki azt a fényt képes felgyújtani magában, melynek, hogy kisugározzon, nincsen szüksége rá, hogy tükrözött legyen: mivel akárhogyan is tükrözött, a sötétség, a testi hordozó tükrözi. Az a fény, mely elveszti hőjét: nincsen életereje.

A sötétség nem csupán az éj sötétsége: belőle szűri le a sötétség képét az ember és nevezi sötétnek azt, ami ellentmond a fénynek.

Az a sötétség azonban, amit az éj sötétségéből szerezve képzel el az ember, a dolgok matériájába, abba a matériába, amiből a Föld épült, sűrűsödött bele és szilárdult meg.

A matéria ugyanis a leesett fény: a leesésében a fény teremtő erői által feltartóztatott fény.

A matéria észlelése a gondolat fénye, amely a leesett fénnyel találkozik: találkozik vele, mivel a Nap által megvilágítva nézheti.

Massimo Scaligero: A Fény. Bevezetés a teremtő imaginációba. Budapest, 1994, Magánkiadás, 1. fej. Ford. Biczó Iván.

A fordításban a könnyebb érthetőség kedvéért kisebb módosításokat hajtottunk végre. (A szerk.)