A könyv és az itt található részlet a természetfeletti megtapasztalásának módjairól szól. Arról az embert és világát felülmúló hatalomról, amellyel a mágia művelője is szembesülni akar, hogy általa saját korlátolt állapotától megszabadulhasson. Ezek a tapasztalatok közvetlenül beláttatják a létezővel önnön individualitásának jelentéktelenségét, egyúttal arra sarkallják, hogy azonosulását az emberiről fokozatosan áthelyezze az istenire.

A vallás nem természetes félelmekből és nem is a világgal szemben érzett, általánosnak gondolt „félelemből” keletkezett. Az irtózás ugyanis nem természetes, szokásos félelem, hanem már magában véve is a titokzatos első indulata és rezdülése, még akkor is, ha eleinte a „rejtélyes” nyers formájában jelenik meg; ekkor értékeljük az irtózást első alkalommal egy olyan kategória alapján, amely nem a szokásos, természetes szférába tartozik, és nem is valami természetesre irányul. És ezzel csak az találkozhat, akiben megmozdult a lélek sajátos, a „természetes” adottságoktól bizonyosan eltérő képessége, amely kezdetben csak akadozva és igen nyersen nyilvánul meg, de már az emberi szellem teljesen sajátos, új tapasztalatokat szerző és értékelő funkciójára utal.

*

Figyelemre méltó, hogy ez a sajátos respektus a „rejtélyessel” szemben olyan testi reakciót vált ki, amilyent a természetes respektussal és ijedtséggel kapcsolatban soha nem tapasztalhatunk: „hideg borzongás futott végig a tagjain”, „libabőrös lett a háta”. A lúdbőrzés „természetfölötti” jelenség. Aki finomabb lelki megkülönböztetésre képes, az bizonyosan látja, hogy ez a „respektus” egyáltalán nem csak mértékében és intenzitásában tér el a természetes félelemtől, és semmiképp sem csupán annak rendkívül magas foka. Lényege teljesen független az intenzitásától. Lehet olyan erős, hogy a csontunk velejéig hatol, a hajunk szála égnek áll és a tagjaink reszketnek, de jelentkezhet úgy is, mint a lélek egészen könnyed rezdülése és alig észrevehető, pillanatnyi változása. Vannak saját fokozatai, de egyik sem valami másnak a fokozottabb jelentkezése. Puszta fokozással semmiféle természetes félelem sem alakul át az ilyen értelemben vett „respektussá”. Csordultig lehetek félelemmel, szorongással és ijedtséggel, miközben nyomát sem érzem a „rejtélyesnek”.

*

A numinózus érzése a magasabb szinteken igen távol áll attól a respektustól, amelyet a pusztán démonival szemben érzünk. Eredetét és rokonságát itt sem tagadja meg. Ahol a démonhit már régen istenhitté emelkedett, az „istenek” mint numenek még ott is mindig megőriznek valamit az érzelem számára a „kísértetiesből”, pontosabban őrzik a „rejtélyes-félelmetes” dolgoknak azt a sajátos jellegét, amely határozottan hozzájárul „méltóságukhoz”, vagy éppen a „méltóság” segítségével találják meg a saját sémájukat. Ez az elem a legfelső szinten, a tiszta istenhit szintjén sem tűnik el, és lényegét tekintve nem is szabad eltűnnie: csak visszafogottabbá és nemesebbé válik. Az „irtózás” itt abban a végtelenül megnemesedett formában tér vissza, amikor a lélek a legmélyebb gyökereig mélységesen és bensőségesen megremeg és elnémul.

*

Az irtózás elveszítette az értelmet összezavaró jellegét, de nem szűnt meg kimondhatatlanul erős, magával ragadó jellege. Megmarad mint misztikus borzongás, és kísérő reflexként fölkelti az önérzésben a teremtményiség korábban bemutatott érzetét, mely a saját jelentéktelenségünk, saját semmivé válásunk érzete, ha szembetalálkozunk ama borzalmassal és nagyszerűvel, amelyet a „respektus” során megtapasztaltunk.

*

(…) a vallásos élmény sajátos érzelmi tényezőjének ideogrammájáról vagy tiszta értelmező jeléről van itt szó, mégpedig egy olyan érzelmi tényezőről, amely az embert különös módon kiszorítja a helyéről és respektussal tölti el, és mindenképpen zavarba hozza azokat, akik az isteniben csak a jóságot, a gyöngédséget, a szeretetet, a megbízhatóságot és általában csak a világhoz való odafordulást akarják elismerni.

Rudolf Otto: A szent. Budapest, 2001, Osiris, 23–28. o.

Rudolf Otto A szent című könyve mindmáig emlékezetes visszhangnak örvend. Sikere a szerző egészen sajátos és új nézőpontjának köszönhető; művében ugyanis nem isten és a vallás fogalmával foglalkozott, hanem a vallásos tapasztalás különböző formáit kívánta elemezni. Ottót pszichológiai éleslátása és kettős – teológiai és vallástörténészi – előképzettsége tette rá képessé, hogy e tapasztalás tartalmát és sajátos vonásait kibogozza. A racionális és spekulatív elemet mellőzve,

a vallásnak elsősorban az értelem számára nem hozzáférhető oldalával foglalkozott.

Luther nyomán megértette, mi a hívő ember számára az „eleven isten”: nem a filozófusok istene ez, mint például Erasmusé, nem „eszme”, nem elvont fogalom és nem is morális allegória, hanem sokkal inkább

egyfajta borzasztó hatalom, amely az isteni „haragban” nyilvánul meg.

A szent című könyvében Rudolf Otto ennek a rémületes és irracionális tapasztalásnak a lényegi vonásait dolgozza ki. Szembetalálkozik a Szent, a mysterium tremendum, a megnyomorító túlerővel rendelkező majestas előtti rémület érzésével; szembetalálkozik a mysterium fascinans-szal szemben érzett jámbor, félelemmel elegyes tisztelettel. Mindezeket a tapasztalatokat Otto numinos-nak (a latin numen=istenség szóból) nevezi, mert isteni hatalom egyik részének megnyilvánulásából származnak.

A numinózus mindenen kívül áll, „egészen más”, nem hasonlítható hozzá semmiféle emberi, a világmindenség semmilyen más jelensége. A numinózussal szemben az embert önnön teljes semmisségének érzése keríti hatalmába,

úgy érzi, „csupán kreatúra”, vagy, miként Ábrahám mondta az Úrnak: „nem egyéb pornál és hamunál”. A szent mindig olyan valóságként nyilvánul meg, amely egészen másfajta, mint a „természetes” valóságok. Noha a nyelv a tremendum-ot, a majestas-t vagy a mysterium fascinans-t a természettől vagy az ember profán szellemi életéből kölcsönzött szavakkal fejezi ki, ez az analogizáló kifejezésmód éppen abból fakad, hogy képtelenek vagyunk az egészen mást megnevezni: a nyelv mindent, ami a normális emberi tapasztaláson túlmutat, kénytelen olyan szavakba öltöztetni, amelyek a normális tapasztalásból származnak.

Mircea Eliade: A szent és a profán. Budapest, 2014, Helikon, 1. fej.

Rövid meghatározása annak, mi a különbség a theurgikus mágia művelői és az egyszerű varázslók, netán a hétköznapi bűvészek között.

Létezik valódi tudomány és áltudomány, isteni mágia és sátáni mágia, azaz hazug, fekete mágia. Az elsőt nyilvánosságra kell hoznunk, míg a másikat lepleznünk kell, miközben különbséget kell tennünk a mágus és a varázsló, beavatott és szélhámos között. A mágus erővel rendelkezik, melyet ismer; a varázsló igyekszik valami olyat eltorzítani, amit nem ismer. Az ördög, ha ebben a tudománnyal foglalkozó könyvben engedélyezett egyáltalán ennek a hírhedt és vulgáris szónak a használata, a mágusnak fogad hűséget, míg a varázsló az ördögnek hódol be. A mágus a természet főpapja, míg a varázsló csak annak ócsárlója. A varázsló és a mágus úgy hasonlítható egymással össze, mint a babonás és fanatikus ember a valóban ájtatos emberrel.

Mindenekelőtt határozzuk meg a mágia pontos definícióját. A mágia nemzedékről-nemzedékre szálló, a mágusoktól megörökölt tudásanyag a természet titkairól. Ez a fajta tudás a beavatottaknak viszonylagos mindenhatóságot kölcsönöz és engedélyezi számukra az emberfeletti tevékenységet, azaz olyan aktivitást, mely túllép a szokásos emberi erő szféráján.

Eliphas Lévi: A magas mágia dogmája. Onga, é. n. Hermit, 63. o.

Ördögűzés legalább Jézus Krisztus kora óta létezik. Az ördögűzés az Evangéliumok szerint Jézus és tanítványai kiemelt tevékenységei közé tartozott. Egy hivatásos és az egyik legismertebb ördögűző,

Gabriele Amorth szerint a démoni megszállottság valós, sőt egyre elterjedtebb jelenség,

ami bizonyos jelek alapján felismerhető. Állítása szerint ördögűzést mindenki végezhet, jóllehet ennek leghatásosabb módja az, ha egyházi felhatalmazással rendelkező és az ennek megfelelő rítusokat betartó pap végzi. Az ördögűzésnek ily módon sok szintje és formája lehetséges az egyszerű áldásoktól, imáktól és szentségekben való részesüléstől kezdve a démonnal való konkrét szembesülésig. Amorth elmondása alapján ezzel a fontos témával nemcsak a hitetlenek nem törődnek, de az egyház is igyekszik elhallgatni és ellehetetleníteni ezt a papi szakmát, ami csak növeli a világban felmerülő bajok kialakulásának esélyét.

Noha az ördögűzés társadalmi vonatkozásai sem mellékesek, a gonoszság és hitetlenség világból való kiűzése csak az egyik komponense ennek a gyakorlatnak. Létezik egy ezoterikus értelme is. A beszámolók alapján kétségtelen, hogy az ördögűzés extrém eseteikor – melyek közül néhányat filmre is vittek – olyan paranormális jelenségeket is lehet tapasztalni, amely szorosabban is érinti a mágia területét.

Ezek a kirívó esetek ugyanis egy sajátos benső operációra adnak lehetőséget.

Az emberfeletti erők és hatalmak feltárulása alkalmat ad az ördögűzőnek, hogy újra birtokba vegye azokat az elveszített erőket, amelyekkel fénykorában a papi kaszt rendelkezett. A sátáni befolyás ugyanis nem csupán azért válhatott általánossá a világban, mert a hívek elfordultak az egyháztól és Istentől, hanem mert az elgyengült szellemi vezetők megfosztattak eredeti hatalmuktól. Ez a szabadjára engedett erő pedig szükségképpen kaotikus, sátáni formát öltött, olyannyira, hogy képes akár bizonyos emberi lények felett átvenni az irányítást. Ennélfogva ideális esetben az ördögűző azért keresi fel a megszállottakat, hogy visszahódítsa magának ezt az elszabadult, fékevesztett hatalmat.

Az ördögűző „Krisztus ráruházott hatalma által” nem annyira a gonoszt űzi el, mint inkább megtanul uralkodni a horrorisztikus formában megjelenő és eleinte rendkívül idegennek tűnő, noha lényegében és eredetileg saját erő felett. Ebből kifolyólag az ördögűző egy mágikus aktust hajt végre. A nem-emberi entitások közvetlen felbukkanása és vérfagyasztó jelenléte egyszersmind egy nem-emberi állapot megvalósítására való lehetőséget is jelent a számára. Csak akkor győzhet, ha a szembesülés során maga is emberfeletti hatalomra tesz szert. Ha sikerrel jár, a világgal is jót cselekszik, de leginkább abban nyújt kiemelkedőt, hogy

papi rangjából fakadó primátusát egy hatalmi aktussal igazolja és megerősíti.

Az ilyen pap mágussá válik, spirituális erő birtokosává, aki immár nem csupán a rituális kellékek és formák hatékonyságára támaszkodik, hanem egy belülről fakadó tényleges fensőbbségre. Ez a tudatos, szabad és mindenre kiterjedő fensőbbség lenne a garancia a sötétség visszaszorítására.

Valójában már a szeretet is az ördögűzés egy formája. Itt viszont kiemelten ezzel a szélsőséges esettel foglalkoztunk, és azzal is a mágikus operáció szempontjából. Az ördögűzés kimondottan mágikus aktus és mágikus kvalitásokat követel, és a kereszténységen kívül számos helyen megjelenik még, gondoljunk például a sámánizmus bizonyos formáira. Ez további érdekességekkel szolgálhat a témában.

A Mágus

Noha a kereszténység elutasítja és megveti a mágiát mint olyat, valójában maga sincs híján olyan elemeknek és irányulásoknak, melyek mágikusnak nevezhetőek. Ezért a mágiával foglalkozók bátran meríthetnek belőle. Ha a kereszténység visszautasító is (aminek oka egyebek mellett sokszor az, hogy nem ugyanazt értik mágia alatt, mint amit annak legkiemelkedőbb képviselői), ostobaság lenne ezt a hozzáállást egy mágus részéről viszonozni. Most előző témánkkal kapcsolatban, a félelemmel vagy a „gonosszal” való szembenézés ajánlott formájáról olvashatunk. Több olyan esetről tudunk, ahol a sátán szenteket kísértett meg, ez pedig pontosan az az eset, amiről írtunk. A kísértések a szupraindividuális állapotba való átlépés velejárói. Az Istenben való bizalom mint kísértéssel szembeni ellenszer pedig mágikus nyelvezetben azonos az önnön isteni voltomban való bizalommal.

Ha az Úr olyan hatalmas, amilyennek én tudom és látom Őt, ha az ördögök a rabszolgái csupán, amiben hitemnél fogva nem kételkedhetem, ugyan mi káromat okozhatják, ha e Királynak és Úrnak szolgálatába szegődtem?

Miért ne érezném magamat olyan erősnek, hogy szembe merjek szállni akár az egész pokollal?

Kezembe vettem egy keresztet és úgy tűnt a számomra, hogy Isten öntötte belém a bátorságot. Rövid idő leforgása alatt olyannyira átalakultam, hogy nem féltem volna senkivel sem felvenni a harcot. Rájuk kiáltottam: „Most gyertek elő! Az Úr szolgálója vagyok, hadd lássam, mit tehettek ti ellenem!”

Úgy tűnt, valóban tartanak tőlem, mivel nyugton hagytak. Attól kezdve nem gyötörtek ezek a kétségek és az ördögöktől sem féltem, olyannyira, hogy amikor feltűntek előttem, nemcsak nem féltem tőlük, hanem láthatólag ők féltek éntőlem. A mindenható Úr olyan hatalmat adott nekem felettük, hogy ma már nem tartok jobban az ördögöktől, mint a legyektől.

Olyan gyávák, hogy ha azt látják: megveti őket valaki, inukba száll a bátorságuk.

Nem támadnak meg mást, mint azt, akiről látják, hogy könnyedén megadja magát és azt, akinél az Úr megengedi ezt, hogy a küzdelemben és üldöztetésben jobban kitűnjön szolgájának erénye.

Adja meg Őfelsége, hogy csak attól féljünk, ami valóban félnivaló: lássuk be, hogy nagyobb kárunk származik egyetlen bocsánatos bűnből, mint az egész pokoltól, mert ez így igaz.

Tudjátok-e, mikor rettegünk az ördögöktől? Amikor világi  tisztünkért, élvezeteinkért, gazdagságunkért aggódunk. Ilyenkor olyasmit keresünk, amitől undorral el kellene fordulnunk, s az ördög kezeibe magunk rakjuk le azokat a fegyvereket, amivel védekeznünk kellene. Így aztán mi magunk vesszük rá a sátánt, hogy ránk támadjon s ezzel ítéletet vonunk magunkra. Elfacsarodik a szívünk, ha erre gondolunk, hiszen elegendő volna ragaszkodnunk a kereszthez és megvetnünk mindent Isten szerelméért, hiszen az ördög megfutamodik ezektől a dolgoktól, sebesebben, mint ahogy mi a pestis elől menekülünk. Ő a hazugság barátja és maga a hazugság, ezért

az ördög soha nem ért egyet azzal, aki az igazság útján halad.

Ha azonban azt látja, hogy valakinek elhomályosult a tisztánlátása, mindent megtesz érte, hogy teljesen behálózza. Ha pedig észreveszi, hogy valaki olyannyira vak, hogy gyönyörűségét a világ hívságos és mulandó dolgaiban keresi, mint a játszadozó gyermekek, ráébred, hogy gyermekkel van dolga, akként is kezeli, és egyszer vagy többször rátámad.

Adja az Úr, hogy ne tartozzam soha közéjük, hanem a kegyelem segítségével azt tartsam menedékemnek, ami valóban menedék, becsületemnek azt, ami valóban becsület és gyönyörűségemnek azt, ami valóban gyönyörűség.

Nem értem annak rettegését, aki így kiáltozik: „Ördög! Ördög!”, jóllehet azt is kiálthatná: „Isten! Isten!”,

s ezzel az egész poklot megfélemlíthetné. Nem tudjuk-e biztosan, hogy az ördögök egy lépést sem tehetnek Isten engedélye nélkül? Mire valók hát ezek a hiábavaló félelmek? Ami engem illet, sokkal jobban tartok azoktól, akik folyton az ördöggel foglalatoskodnak, mint magától az ördögtől, hiszen a sátán mit sem árthat nekem, míg az előbbiek, különösen, ha gyóntatókról van szó, felkorbácsolhatják az ember lelkét. Őmiattuk töltöttem számos évet olyan gyötrelemben, hogy magam is csodálom, hogy sikerült elviselnem. Áldott legyen az Úr, akiben biztos támaszra leltem.

Avilai Szent Teréz: Önéletrajz. Budapest, 2012, Sarutlan Kármelita Nővérek, 25. fej.

Amikor mágiáról, még inkább okkultizmusról beszélünk, hamar a figyelem homlokterébe kerülhetnek olyan elemek, amelyek félelmet és rettenetet váltanak ki. A mágia az általános keresztény ellenszenv hatására eleve egy sötét, démonikus arculatában jelenik meg azoknak, akik elsőre találkoznak vele, amit a tévutakat járók tévtanításai és a Crowley-féle különcök tudatosan megbotránkoztató viselkedése tovább erősít.

Mindemellett az okkult erőkkel való öntudatlan kapcsolatfelvétel vagy a félig-meddig amatőr spiritiszta kísérletezgetések szintén olyan tapasztalatokhoz juttathatják az embert, amik átláthatatlanságuk, felfoghatatlanságuk és a megszokott hétköznapiságtól eltérő voltuk miatt félelmet keltenek benne. Ezt a témát dolgozzák fel többé vagy kevésbé sikeresen a horrorfilmek (James Wan kortárs rendező alkotásai figyelemreméltóak): a gyanútlanok ilyen-olyan okokból a fizikalitáson túlmutató erők és entitások áldozataivá válnak.

A csontig hatoló borzongás és fenyegetettség érzése ugyanakkor nem csak a felkészületleneket vagy a sötét birodalmaknak hódolókat találja meg. Óhatatlanul szembesül vele mindenki, aki át akarja lépni individualitásának határait. Ily módon jogos a mágiát a horrorhoz kapcsolni, de nem amiatt, mert démoni jellegű lenne, hanem amiatt, mert a spirituális operáció, a realitás új és ismeretlen szintjeivel való találkozás automatikusan felkelt olyan erőket, amik megreszketik az ember halandó oldalát.

A mágus nem kerülheti meg az elsöprő és látszólag életére törő hatalmakkal való találkozást. A különbség az, hogy ő szándékosan és megfelelő tudás birtokában keresi fel ezeket. Bátorsága ellenére tetőtől talpig őt is átjárja a borzalom, mert emberi oldala ilyenkor közvetlenül és elevenen tapasztalja eltörpült voltát az univerzális nagyságrendekhez képest. Ilyenkor nyíltan érzékeli a világ múlandóságát és illékonyságát, azoknak a dolgoknak tagadhatatlanul relatív voltát, amik addig megkérdőjelezhetetlen biztonságot adtak neki.

Egyfajta megfogalmazásban a mágia célja elszakadni a testtől, a személytől, az embervolttól egy magasabb tudatállapot elérése érdekében. Ehhez a testi állapothoz olyan szinten ragaszkodik a mai ember, hogy a transzformáció e pontján a megsemmisüléstől való félelem lesz úrrá rajta. Azt hiszi és éli át, hogy őt most elpusztítják, emiatt, ha nem elég felkészült, visszakívánkozik abba az állapotba, ahonnan kiindult.

Nem szabad ugyanakkor figyelmen kívül hagyni a téma legérdekesebb pontját, mégpedig azt, hogy ez a testben villámcsapásszerűen futkosó borzongás, amit eleinte pusztító és kegyetlen hatalomként tapasztal, valójában a szentség előjele, annak egy nem uralt megtapasztalása. Ez ama határállapoton való túllépés révén érhető el, amit a paradicsom bejárata előtt álló lángoló kardú kerub szimbolizál vagy a hinduizmus és a buddhizmus haragvó istenségei. A fényteli állapot eléréséhez át kell hatolni az ijesztő erők forgatagán. Ezek valójában a mágus saját erői fel nem ismert formában. Ha túllát ezen, ha mint egy fátyolt átszakítja, az üdvözülést találhatja meg. Ahol a félelem szüntelenül áradó kegyelemmé és uraltan tomboló saját hatalommá alakul.

Akik nem szeretnek félni, nem tudnak elszakadni emberi állapotuktól, nem nyitottak a megszokotton túlmutatóra, ezért nem akarnak meghalni sem. A mágus tudatosan és mintegy elővételezetten a félelmet és a halált keresi. A halált, ami egyszer úgyis eljön. A halált, ami nem megsemmisíti, hanem, megfelelő képességek birtokában, egy új és magasabbrendű állapotba vezetheti át.

A Mágus

A jelen blog kezdetben „Tradicionális Mágia” néven futott. Nemrégiben átkereszteltük „Theurgikus Mágiára” (noha továbbra is a „magiatraditionalis.blog.hu” címen elérhető). Valójában egyik elnevezés sem tudja pontosan visszaadni azt a célt, amit ez az internetes felület szolgálni akar.

Itt mágiával foglalkozunk, éspedig olyan szellemiségben, amelyben az archaikus ember művelte és képviselte. Nem vagyunk modernek, és nem is hisszük, hogy érdemi eredményt lehetne elérni a mágia vonalán modern mentalitással. Ily módon mágiánk valóban tradicionális mágia.

A mágiának ugyanakkor leginkább azok a területei érdekelnek, amik a theurgikus, vagyis az isteni mágiával, az istenné válás grandiózus aktusával kapcsolatosak. Ezért a „theurgikus” jelző pontosabb.

Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy ne kacsintanánk olykor sekélyebb vizek felé, és ne hoznánk a felszínre olyan érdekességeket, amik a démonomágia területéhez, a mágia emberibb síkjához tartoznak. Ezért bizonyos témákat nem kimondottan fed le a theurgia.

Ez utóbbira azért is van szükség, mert eme virtuális laboratóriumban nem kizárólag a végső megvalósítással kapcsolatos szempontok megosztására törekszünk, hanem arra is, hogy megteremtsünk egy világunkból nagymértékben kivesző mágikus atmoszférát.

Egyvalamihez viszont mindig tartani fogjuk magunkat, éspedig ahhoz, hogy mágiáról kizárólag a végső cél szellemiségében, a metafizikai megvalósítást szem előtt tartva beszélünk. Akkor is, ha egy részletkérdést érintünk. Mindez pedig talán elegendő indok arra, hogy amíg nem találunk jobbat, megtartsuk a „theurgikus” kifejezést.

A Mágus

A metafizikai tradicionalitás radikális reprezentiációjának a szempontjából a mágia a legmagasabbrendű, legtotálisabb, legmagasabbról a legmélyebbre ható akcionalitás, ami egyáltalán a létben lehetséges, és ami szorosabban véve az emberi létformával egyáltalán kapcsolatba kerülhet.

A mágia mint greco-latin szó, a görög mageiából származik, és szoros indoeurópai etimológiai kapcsolat állapítható meg a mageia és a māyā szavak között. Mindegyiknek a mélyén egy „mi” gyök található, amely szorosan véve nem is adható vissza szavakkal, fogalmilag szinte megragadhatatlan, de kétségtelen, hogy valamiféle teremtéssel vagy a teremtésen is túlmenő teremtéssel áll összefüggésben.

Bizonyos tradicionális szerzők, mint például Guénon, a mágiával szemben averziót tápláltak, és ehelyett a theourgia szót alkalmazták és javasolták, olyasvalamiként, ami a mágiától alapvetően különbözik. Az ezt valló szerzők iránti teljes tiszteletünk fenntartása mellett is meg kell állapítanunk, hogy ez a beállítás bizonyos mértékig téves. Ugyanis

kétféle mágiát különböztettek meg, évezredes nagyságrendben. A mageia goetikét és a mageia theourgikét.

A goesis vagy goetia kétségtelenül varázslást jelent, tehát a mágiának egy alkalmazott formáját. Hiszen a mágia, bár a legszorosabban kapcsolatos azzal, amit varázslásnak mondunk, jóval túlterjed lényege szerint az alkalmazhatóság és az alkalmazottság terén. A magia goetike vagy egyszerűen goetia vagy goetiko-mageia vagy goeto-mageia a mágiának egy olyan alkalmazott formáját jelentette, amelyet más néven daimono-mageiának, démonomágiának is neveztek, és ez a mágiának azt a fokát jelenti, amikor a magos, a mágus még nem birtokolja a lét- és tudaterőket olyan fokon, hogy azok minden szintjükön és dimenziójukban sajátjaiként lennének megragadhatóak. Hanem bizonyos erők, hatalmak, lények (démonok) formájában nyilatkoztak meg a mágus számára, aki ezeket a még nem teljesen saját erőként birtokolt erőit, ezeket a lényeket mintegy szolgálatába állította. Ezeken a lényeken kellett uralkodnia, és e lényeken keresztül hajtotta végre akaratát. Egy magasabb fokú birtokbavétel esetén ezek a lények saját kvalitásokként integrálódtak a mágus közvetlen hatalmi szférájába.

A démonomágiát is két részre osztották. Az úgynevezett agathodaimono-mageia jelentette az egyik fokot és aspektust, vagyis a jó démonok, a segítő démonok. A másik oldalon álltak a kakodaimonok, a gonosz démonok, a lázadásra hajlamos démonok. Azon démonok, amelyek olyan erőket reprezentáltak, amely erők felett még kevesebb uralma volt a démonomágusnak, és amelyek önnön benső tisztázatlanságaiból származtak.

Az a beállítás, amely szerint van fehér és fekete mágia, azért téves és azért kerülendő ez a szóhasználat, mert a magia nigra (fekete mágia) szoros összefüggésben van az alkímia magia nigredójával (feketeségével, feketítésével) és ez egyáltalán nem jelent negatívumot, hanem egy olyan fokozatot, amelyen át kell haladni. A magia alba az albedóval állt kapcsolatban, és egy magasabb fokot jelentett. De ugyanilyen módon beszéltek magia viridisről (zöld mágiáról), a magia albával azonos fokon, vagy valamivel magasabb fokon magia flaváról (sárga mágiáról) vagy magia citrinitatisról. És végül legmagasabb átfogó fokozatként magia rubeáról vagy magia rubráról (vörös mágiáról). Ami efölött állt, a magia aurea (arany mágia) már egy célhoz érést jelent, az arany megvalósulását, a szoláris állapot megvalósulását, a beteljesedést.

A másik kifejezés a theourgia, és a theurgiának a mágiával való összefüggése. A theos, theo és az ourgia együttese azt jelenti, hogy az „isteni erők szerinti teremtés vagy alkotás”, de jelenti azt is, hogy „istenként való teremtés”, sőt azt is, hogy „istent teremtés”. Ezért

a középkorban nem egyszer a theurgia a legszentebb cselekvés feletti cselekvést jelentette.

(Nem egyszer mint sátánizmus, sátánidézés, sátáni erők felkeltése jelent meg, ennek a szónak a magasabb értelmének teljes félreértése jegyében.)

René Guénon szóhasználat szerint is és tényleges gyakorlatként is szembeállítja a mágiával a theurgiát, a theurgiát egy teljesen pozitív szintnek fogva fel, a mágiát pedig nem annak. Utóbbit sokkal inkább valamilyen tudás kvázi technikai birtoklásaként értelmezte. Nyilvánvaló, hogy ezeket a beállításokat nem lehet feltétlenül elfogadni, és nem is kell elfogadni, vagyis a theurgiát nem kell szembeállítani a mágiával, hanem a mágia egy valóban birtokolt fokára kell vonatkoztatni. A démonomágia sem elvetendő, ha ez közbülső fokozatot jelent, egy magasabb fok elérése érdekében. Ha ez autonómmá válik, tehát kiszakad a graduális szinteknek a sorából, önálló életet kezd élni, akkor természetesen a démonomágia elsötétedik, és olyanná válik, ami a realizáció köréből kiesik.

A mágia birtoklásához két alapvető képességbeli kvalifikációs kör tartozik: a gnosis és a praxis heroiké. A gnosis egy transzcendentális tudást és megismerést jelent. A megismerésnek egy transzcenzionális színvonalú útját, amely a lét-tudat végső magasságaihoz-mélységeihez jut el, amelyet úgy is megfogalmazhatunk, hogy önmagam végső magasságaihoz-mélységeihez való eljutás, tehát saját mélységeimhez-magasságaimhoz való eljutás. A praxis heroiké pedig tulajdonképpen a lét határhelyzeteinek a felkeresése. A heroicitás mindig a lét határhelyzeteivel való kapcsolatot jelenti, a legvégletesebb, szintén transzcendentális nagyságrendű kihívásoknak való megfelelést, egy határhelyzetben való küzdelemben való triumfális befejezést, amelyben a tét rálelni a felébredésre vagy megsemmisülni.

A mágia mind a kettőt, a gnosist is és a praxis heroikét is előfeltételként fogta fel. Aki ezzel a két kvalifikációval nem rendelkezett, nem rendelkezik, az a mágia útjára nem léphet. Mind a kettő alapvetően összefüggött ezzel. A harmadik kvalitásnak, a pistisnek a szerepe sem volt jelentéktelen. A pistis transzcendentális bizonyosságot jelent. Méghozzá elővételezett, intuitív transzcendentális bizonyosságot.

Mivel kapcsolatos bizonyosságot? Önön transzcendentalitásommal kapcsolatos bizonyosságot, önmagamban való bizonyosságot. A létnek önmagamban centrálódó voltának a bizonyosságát.

Milyen más bizonyosság lehetne? A pistis ezt a bizonyosságot jelenti. Ennek a legkülönfélébb vonatkozásai lehetnek, és a legkülönfélébb módon felvethető, hogy a pistis erre vagy arra vagy amarra irányul, lényegileg mindig erre a centralitásra irányul. Önmagamra, a lét önmagamban centrált voltára irányul. Bármilyen speciális irányultsága is van, ezeken keresztül mindig erre és csak erre irányulhat.

A pistisnek részben a gnosison, részben a praxison, részben pedig közvetlenül van kapcsolata a mágiával. Bizonyosság nélkül sem a démonomágia, sem a theurgikus mágia nem gyakorolható. Ennek a gnosis birtoklásán keresztül is szerepe van, magának a praxisnak a birtoklásán keresztül közvetett szerepe van, és van egy nyílegyenes összekötöttsége a mágiával. Vagyis a mágia minden ember által birtokolható, de emberfeletti nagyságrendűvé vált funkcionalitást, akcionalitást, kvalifikációt magában foglal. Ezért semmiféle más emberi vagy nem emberi vagy ember melletti vagy ember feletti törekvés és tevékenység sem hasonlítható össze ezzel, mert a mágia esszenciálisan minden más törekvést felülmúl. És ha mágiát mondunk, mindig a theurgia értelmében mondjuk. Isteni erőkkel való teremtést, istenként teremtést és istent teremtést. Ez ezeket jelenti, és ezeket a jelentéseket egybefoglalva értelmezzük.

A mágiának az elgondolható legszorosabb kapcsolata van a filozófiai, de még sokkal inkább a filozófia feletti értelemben felvetett és felvethető szolipszizmussal. A gnosis szempontjából is elengedhetetlen ez. Minden igazi transzcenzionális praxis szempontjából is elengedhetetlen. És semmi más vonatkozásban nem annyira elengethetetlen előkészítő létszemlélet ez, mint éppen a mágia esetében. És minél kevésbé a démonomágia és minél inkább a theurgomágia értelmében vetődik fel a mágia, annál szorosabb kapcsolatot mutat ezzel a filozófia feletti szolipszizmus. Annyira, hogy azt a szolipszizmust, amit a magam részéről a metafizikai tradicionalitás elengedhetetlen részének, mintegy gerincének tekintek szemléleti oldalról, egyenesen azt a nevet lehetne adni, hogy theourgo-magiko-solipsismus. Nem egyszerűen szolipszizmus, nem egyszerűen az, hogy én vagyok a lét alanya, a világ az én világom, ami a tudatfunkcióm által van, hanem hogy ez mágikusan van így. Hogy potenciálisan a lét ura vagyok. Hogy teremtője vagyok akkor is, ha mintegy végigalszom, átalszom önnön teremtői tevékenységemet. A lét visnui értelmben való fenntartója vagyok, akkor is, ha a lét létben való tartását szintén átalszom. És a lét transzmutátora vagyok, śivai értelemben, és ezt is átalszom.

De ezekből az átalvásokból van és lehetséges a felébredés.

Mit jelent az, hogy felébredés? Önmagamra ébredést jelent. Ez teljes mértékben a mágia vonalában áll. Felébredni, eljutni abszolút önmagamhoz.

Minden pillanatban önmagam vagyok, de nem teljesen. Ha teljesen önmagammá változtatom önmagamat, ez a felébredés, a teljes visszatalálás. Már most is önmagamban vagyok, de nem eléggé. Ennél teljesebb, végtelen önmagam is lehetek, és ez a cél. Ez a szolipszizmus mint realizáció. Ez ugyanaz, mint a felébredés. A nirvāna a „másnak” az ellobbanása. Minden „más” az örvénylés vonatkozásában jelenik meg. Az örvényeltetés reám vonatkozó erőinek mint lángnak az ellobbanása a nirvāna. A nirvānában a centrumban vagyok. Elérem a határt és átlépem, ezt jelenti a „határ ura” kifejezés. A centrum fölébe emelkedem, hogy a centrumon keresztül az örvényt uraljam. A világkirály, a cakravarti, az örvény felett uralkodik, az örvény ura, „a kerék forgatója” (ezt jelenti szó szerinti értelmében). A kerékforgató nemcsak a középpontban van, hanem mintegy a középpont felett. Uralja a középpontot, hogy ezen keresztül uralja az örvényt, a kereket, a forgást, a forgatást.

A célhoz érés omniscientiát jelent, sőt tulajdonképpen az omniscientia a célhoz érés feltétele. Az omnipotentia is, az omnipresentia is. De aki célhoz ér, valamit még birtokba vesz mindehhez képest. A mindent szinte végtelenül kiegészíti. Mert a feltétel egy samsārai omnipotentia, omnipresentia és omniscientia, sőt omniagentia (mindentevőség) is.

A középpont mágiája, a középpont felettiségből kiinduló mágia – amely nemcsak a középpontban van és a középpont felett, hanem a periférián is, nemcsak a kerék forgatója, de maga a kerék – a samsāra és nirvāna feletti uralmat jelenti. Egy időtlen és végtelen samsārából nirvānává való varázslatot és nirvānából samsārává való varázslatot.

Részlet a szerző 1995. január 25-én, Debrecenben megtartott előadásából

„Az emberek ugyanis azt hiszik, hogy bármi, ami túllép megszokott világukon, már önmagában valami magasabbrendűt képez, valami magasabb állapotot. Ahogy a 'más' igénye, a menekvésre való késztetés fellép bennük, készek rálépni minden egyes útra, és nem veszik észre, milyen sűrűn lépnek így olyan erők pályáira, melyek nem fölötte, hanem alatta vannak az embernek mint személyiségnek.”

A magyar nyelven is megjelent, ma már nehezen beszerezhető, mindazonáltal egy újra kiadást mindenképpen megérő mű (Julius Evola: A jelenkori spiritualizmus arca és álarca. In Út és ige. Budapest, 1994, A Hagyomány és a Transzcendencia Iskolája) az okkultizmus, a mágia, a spiritualitás kérdésében nyújt eligazodást a tradicionális létszemlélet alapján. Főbb témák:

Spiritizmus
Pszichoanalízis
Teozófizmus
Antropozófia
Ezoterikus katolicizmus
Primitivizmus, megszállottság
Neomiszticizmus
Sátánizmus
Magas mágia és beavatás

Tartalom: Előszó • A modern világ természetfelettije • A spiritizmus és a „pszichikai kutatások” • A pszichoanalízis kritikája • A theosophizmus kritikája • Az anthroposophia kritikája • A neomiszticizmus. Krishnamurti • Megjegyzés az ezoterikus katholicizmusról és az „integrális tradicionalizmusról” • A primitivizmus. A megszállottak. Az „emberfölötti ember” • A sátánizmus • Beavatási áramlatok és „magas mágia” • Befejezésül • Utószó [László András]

A ceremóniákról és a rítusoktól való lényegi különbségeikről elmondottakat kiegészítendő, egy speciális esetet kell megvizsgálnunk, amit szándékosan hagytunk hátra: nevezetesen a „mágikus ceremóniákét”, és bár ez kétségtelenül kívül esik tanulmányunk fő tárgyán, úgy véljük, nem lesz haszontalan némileg részletesebben foglalkozni vele, mert mint mondtuk, a mindenféle álbeavatottak tömege által életre hívott és életben tartott – a beavatással kapcsolatos – félreértések java részére a mágia ad alkalmat. Azonkívül a „mágia” szót manapság nyakra-főre alkalmazzák minden ok és értelem nélkül a legkülönfélébb dolgokra, amelyek gyakran a legcsekélyebb kapcsolatot nélkülözik azzal, amit az valójában jelöl. Minden, ami többé-kevésbé bizarrnak tűnik, mindaz, ami rendkívüli, vagy amit konvencionálisan annak tartanak, egyesek számára „mágikussá” válik. Már rámutattunk, hogy egyesek hogyan vonatkoztatják ezt a jelzőt a rítusokra jellemző hatásokra, mindezt általában realitása tagadásának szándékával; és igazából a szó aligha kezd ettől bármilyen eltérő jelentéssel bírni a köznyelvben. Másoknak a „mágia” inkább egy „irodalmi” szemlélet, valami olyasmi, amit az emberek manapság a „stílus mágiájának” hívnak; és mindenekelőtt a költészethez szeretnek „mágikus” jelleget társítani. Ebben az utóbbi esetben a zavar talán nem annyira durva, mindazonáltal nagyon fontos eloszlatni: az igaz, hogy eredetileg, és mielőtt merő „irodalommá” és puszta individuális fantázia kifejezővé degenerálódott, a költészet valami egészen más volt, ami a végső elemzésben közvetlenül a mantrákhoz lenne köthető, [1] úgyhogy egykor tényleg létezhetett valódi mágikus költészet, egyszersmind még jóval magasabb rendű hatásokat kiváltani hivatott költészet is; [2] azonban mihelyt a profán költészet kerül elő (és kétségtelenül ez az, amit a modernek ismernek, mivel képtelenek elképzelni bármilyen mást, még akkor is, amikor az úgyszólván kiszúrja a szemüket, hiszen kitartanak amellett, hogy azt kizárólag „irodalomnak” tekintsék), ilyesmiről többé szó sem lehet, ahogy bármit is mondjanak, nem lehet szó többé (mivel az is nyelvrontás) eredeti értelemben, azaz szigorúan „emberfeletti” értelemben vett „inspirációról”. Természetesen nem tagadjuk, hogy a profán költészet, miként valójában számos más gondolat- vagy érzelemkifejezés, válthat ki pszichológiai hatásokat, csakhogy az egy teljesen más kérdés, aminek, hogy pontosak legyünk, az égvilágon semmi köze sincs a mágiához. Mindamellett ezt a pontot azért is szem előtt kell tartani, mert közvetlenül egy másik tévedéssel kapcsolatos zavar forrása lehet, mely tévedésbe gyakran esnek a modernek magának a mágiának a természetével kapcsolatban, amihez később visszatérünk.

Ezt elmondván, hadd emlékeztessünk, hogy a mágia tulajdonképpen egy tudomány, sőt a „physis” szó etimológiai értelmét véve még „természettudománynak” is nevezhető, mivel bizonyos jelenségek törvényeivel és létrejöttével foglalkozik (és mint már megjegyeztük, a mágia „fenomenális” jellege az, ami a modern nyugatiakat érdekli, mert az elégíti ki „experimentális” hajlamaikat); de világosan meg kell érteni, hogy az itt beavatkozó erők a szubtilis rendbe és nem a korporális rendbe tartoznak, ami miatt teljesen elhibázott próbálkozás ezt a tudományt a modernek által leszűkített értelemben vett „fizikai” tudományhoz hasonlítani, bár ez a tévedés általánosan fellelhető, miután egyes emberek úgy gondolják, hogy a mágikus jelenségek az elektromosságra vezethetők vissza vagy valamiféle ugyanilyen eredetű „sugárzásra”. Nos, ha a mágia ilyetén tudományos jelleggel bír, bizonyára lesz, aki megkérdezi, hogyan lehet szó mégis mágikus rítusokról, és be kell látni, hogy ezek megléte felettébb zavarba ejtő a modernek számára, tekintve a tudományokról alkotott fogalmukat. Bárhol is lássanak rítust, azt gondolják, valami teljesen mással van dolguk, amit mindig megpróbálnak többé-kevésbé teljesen a vallással azonosítani; hadd szögezzük le azonban ismételten és határozottan, hogy a valóságban céljaik vonatkozásában a mágikus rítusoknak semmi közük nincs se a vallási rítusokhoz, se és főleg (sőt hajlunk azt mondani, „még nyomósabb okból kifolyólag”) a beavatási rítusokhoz, mint azt egy másik nézőpontból bizonyos napjainkban divatos álbeavatási elképzelések partizánjai szeretnék hinni; de azért

mágikus rítusok ténylegesen léteznek,

jóllehet e két kategórián teljesen kívül esnek.

A magyarázat tényleg nagyon egyszerű: a mágia, mint mondtuk, tudomány, de tradicionális tudomány; mármost mindenben, ami tradicionális, legyen az tudomány, művészet vagy mesterség, van valami, amit ha helyesen értünk, igazi rítusnak kell tekinteni, legalábbis amennyiben valaki nem korlátozódik csupán elméleti megfontolásokra; és nincs ok rá, hogy meglepődjünk ezen, mert minden tradicionális szabályok szerint végzett tevékenység, bármi is a területe, ténylegesen rituális tevékenység, mint azt már megmutattuk. Természetesen ezeknek a rítusoknak minden egyes esetben speciális jellege van, mert „technikájuk” elkerülhetetlenül az általuk elérendő partikuláris célhoz igazodik; emiatt kell az említettekhez hasonló összes zavart és téves azonosítást aprólékosan elkerülni, és ez vonatkozik magukra a rítusokra is, miként a különböző területekre is, amelyekhez külön-külön tartoznak, mivelhogy a kettő ráadásul szorosan összefügg; és ily módon a mágikus rítusok nem lesznek egyebek, mint egy fajtájúak a többi között, mint amilyenek például a gyógyító rituálék, amelyek a modernek szemében szintén nagyon különösnek, egyszersmind megfoghatatlannak tűnnek, noha létük a tradicionális civilizációkban kétségbevonhatatlan tény.

Helyénvaló arra is emlékeztetni, hogy a tradicionális tudományok között a mágia olyan, amely a legalsó rendbe tartozik,

mivel itt természetesen mindent saját mivoltának és területének megfelelően egy szigorú hierarchiában kell szemlélni, és kétségtelenül ez az oka, hogy talán minden tudománynál több deviációnak és degenerációnak van kitéve. [3] Olykor az történik, hogy valódi jelentőségét jóval meghaladó teret nyer, egészen addig a pontig, hogy úgyszólván elfojtja a magasabb rendű tudásformákat, amelyek méltóbban a figyelemre; és bizonyos ősi civilizációk éppen a mágia túlburjánzásától pusztultak el, miként a modern civilizációt az fenyeget, hogy a profán tudomány túlburjánzásától pusztul el, ami egyébként egy sokkal súlyosabb deviációt képvisel, mert a mágia mindenek dacára még mindig egy tradicionális tudásforma. Azonkívül olykor a mágia úgyszólván túléli önmagát többé-kevésbé kezdetleges és félreértett nyomok alakjában, egyszersmind azonban bizonyos effektív hatásokat képes marad produkálni; és ekkor a legközönségesebb és legelterjedtebb esetben lesüllyedhet a varázslás szintjére, vagy más módon degenerálódhat. Eddig nem beszéltünk a ceremóniákról, most azonban éppen ahhoz a ponthoz érkeztünk, ahol szóba kell hozni őket, mert a ceremóniák a mágia ezen degenerációinak az egyik tipikus jellegzetességét képezik, olyannyira, hogy az még a „ceremoniális mágia” nevet is megkapta.

Biztos, hogy az okkultisták nemigen hajlandóak elfogadni, miszerint a „ceremoniális mágia” – az egyetlen mágia, amit ismernek és próbálnak űzni – csak egy degenerált forma, de azért a helyzet, az ez; és anélkül, hogy azonosítani akarnánk a varázslással, azt lehet mondani, hogy bizonyos tekintetben még degeneráltabb, mint ez utóbbi, jóllehet más módon. Hadd fejezzük ki magunkat még világosabban e ponton. A varázsló elvégez bizonyos rítusokat és kimond bizonyos formulákat, amelyeknek bár általában nem érti a jelentését, belenyugszik a lehető legpontosabb elismétlésükbe, aszerint, ahogy tanították és továbbadták neki (ez egy különösen fontos pont, amikor bármilyen tradicionális jellegű dologról van szó, ami könnyen érthető a korábban elmondottak alapján); és e rítusoknak és formuláknak, amelyek a leggyakrabban nagyon ősi dolgok többé-kevésbé eltorzult maradványai és valószínűleg eredetileg nem jártak semmiféle ceremóniával, számos esetben még mindig van bizonyos hatásuk (nem teszünk itt különbséget az ezeket irányító jótékony, illetve kártékony szándék között, mert most kizárólag az elért hatások ténylegességével foglalkozunk). Ezzel szemben az okkultista, aki „ceremoniális mágiát” mutat be, általában semmilyen komolyabb hatást nem ér el, bármennyire is ügyel, hogy megfeleljen számtalan jelentéktelenségnek és bonyolult előírásnak, amelyeket kizárólag könyvekből olvasott ki, és nem valamilyen transzmisszió révén kapott meg; lehet, hogy időnként becsapja magát, mindenesetre ez az egész egy teljesen más eset, és azt lehet mondani, hogy a varázsló praktikái és az övéi között ugyanolyan különbség van, mint egy akár elvénhedett állapotban, de élő, illetve egy halott dolog között.

A „mágus” (tudniillik ezt a szót szeretik használni az okkultisták, nyilván felemelőbbnek és kevésbé vulgárisnak gondolva, mint azt, hogy „szemfényvesztő”) e sikertelenségének két oka van: egyrészt az, hogy amennyiben egy ilyen esetben egyáltalán lehet még szó rítusokról, azokat inkább csak szimulálja, mintsem valóban végzi, tudniillik híján van a transzmissziónak, ami szükséges lenne az „életre keltésükhöz”, és ami puszta szándékkal nem pótolható. Másrészt e rítusokat a szó szoros értelmében elfojtja a ceremóniák üres „formalizmusa”, mert nem tudván elválasztani a lényegeset a lényegtelentől (és a könyvek, melyekkel konzultál, távolról sem segítőkészek, mivel általában minden kibogozhatatlanul össze van kuszálva bennük, egyes esetekben talán szándékosan, másokban talán nem), a „mágus” természetszerűleg fog mindenekelőtt a külső aspektusra figyelni, ami a legszembeötlőbb és a „leglenyűgözőbb”, és végső soron ez az, ami magát a „ceremoniális mágia” elnevezést igazolja. Igazság szerint

a legtöbben, akik azt hiszik, hogy „mágiát mutatnak be”, valójában semmi egyebet nem hajtanak végre, mint egyfajta meztelen és kendőzetlen önszuggesztiót;

és a legkülönösebb itt az, hogy a ceremóniáknak nem csak az esetleges szemtanúkat sikerül lenyűgözniük, hanem azokat is, akik bemutatják őket, úgyhogy amikor őszinték (csak ezzel az egy esettel kell foglalkoznunk, és azzal nem, ahol a sarlatanizmus fellép), olyanok, mint a gyermekek, akiket saját játékuk csap be. Ezek az emberek kizárólag pszichológiai hatásokat érnek és érhetnek el, vagyis mondhatni ugyanolyan természetű hatásokat, mint amilyeneket általában a ceremóniák válthatnak ki, amelyeknek mindenekelőtt ez is a céljuk; de még ha ahhoz kielégítően tudatában is maradnak, mi történik bennük és körülöttük, hogy felfogják, minden csupán erre redukálódik, távolról sem vonják kétségbe, hogy még ha így is van, az nem csak alkalmatlanságuknak és tudatlanságuknak köszönhető. És amint elméletek összekotyvasztásán törik a fejüket, amelyek összhangban állnak a legtöbb újdonsült elképzeléssel, akarva-akaratlanul csatlakozva magának a „hivatalos tudománynak” az elméleteihez, kifejtik, hogy a mágia és hatásai teljes mértékben a pszichológia területéhez tartoznak, mint teszik azt mások a rítusok kapcsán általánosságban. A szomorú az, hogy amiről beszélnek, egyáltalán nem is mágia, aminek a perspektívájából az efféle pszichológiai hatások teljesen érvénytelenek és meg nem történtnek tekintendők, és hogy összetévesztve a rítusokat a ceremóniákkal, egyszersmind a valóságot is összetévesztik annak karikatúrájával vagy paródiájával. És ha maguk a „mágusok” ennyire zavarosak, az ember hogyan lepődhetne meg azon, hogy hasonló zagyvaságok tenyésznek a „nagyközönségben”?

Ezek az észrevételek elegendőek lesznek egyrészt ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsenek a mágikus ceremóniák esete és a ceremóniákról előzetesen általánosságban elmondottak között, másrészt ahhoz, hogy megmutassák, honnan erednek a mágiával kapcsolatos egyes főbb modern tévedések. Biztos, hogy a „mágia-bemutatás”, még ha a lehető leghitelesebb is, nem olyan elfoglaltság, ami önmagában különösebben érdekesnek tűnne a szemünkben; azt azonban el kell ismernünk, hogy ez egy tudomány, amelynek az eredményei, bármit is gondoljon valaki az értékükről, a maguk rendjében éppen annyira valóságosak, mint a többi tudományéi, és ezeknek az eredményeknek semmi közük az illúziókhoz és „pszichológiai” álmokhoz. Legalább annyit tudnia kell az embernek, hogyan határozza meg az egyes dolgok valódi természetét, és hogyan tegye azokat a megfelelő helyre, csakhogy éppen ez az, amire kortársaink legtöbbje teljesen képtelennek mutatkozik, továbbá amit korábban „pszichologizmusnak” neveztünk, vagyis a tendencia, hogy mindent pszichológiai magyarázatokra vezessenek vissza, aminek e helyütt tiszta példájával állunk szemben, mentalitásuk jellegzetes megnyilvánulásai között az egyik legsajátosabb és legjellegzetesebb. Mi több, ez alapjában véve csak az egyik legújabb formája a „humanizmusnak”, vagyis a modern szellem azon átfogóbb tendenciájának, hogy megpróbáljon mindent pusztán emberi tényezőkre redukálni.

JEGYZETEK

[1] A szentkönyveket, vagy legalábbis egy részüket ebben az értelemben lehet „verseknek” hívni, de nyilvánvalóan nem versek „irodalmi” értelemben, mint azt a modern „kritikusok” állítják, akik ezeket ezzel pusztán emberi szintre akarják redukálni.

[2] A mágikus költészet egyetlen nyoma, ami még fellelhető a jelenkori Nyugaton, annak része, amit kortársaink „népi babonának” szoktak hívni, s főleg a vidéki boszorkányságban van még meg belőle valami.

[3] Vö. A mennyiség uralma. 26. és 27. fej. [Érdemes itt megjegyezni, hogy a mágiának létezik egy másikfajta, magasabbrendű felfogása is, amely a tradicionális szerzők körében főként Julius Evola és László András nevéhez köthető. – A szerkesztő.]

René Guénon: Megjegyzések a beavatásról. Debrecen, 2002, Kvintesszencia, 20. fej.