„Ön igazán azt hiszi, hogy akik általában az utcákon járnak-kelnek, rendelkeznek valamely Énnel. Ezek nem rendelkeznek semmivel. Inkább minden pillanatban hatalmában tartja őket egy fantazma, amely bennük az Én szerepét játssza.”

Meyrink könyve a május elsejét megelőző éjszaka, a „boszorkányok éjszakája” szimbolikáját fejti ki regényes formában. A történet nagyon pontosan jeleníti meg azt az erőt – és egyben lehetőséget –, amely az év bizonyos időszakaiban sokkal könnyebben válik aktuális eseményekké, mint egyébkor.

Ezek az időszakok az évszakkezdetek és az évszakközepek. Azt mondják, ilyenkor „a különböző létsíkok közötti átjárás” könnyebb.

Megtudhatjuk – bár csak utalások révén –, hogy egy titokzatos erő hogyan válik életeseményekké az egyének világában, és hogyan válik felforgató eseményekké a társadalom világában. Ha valaki figyel, észreveszi azt az okkult hátteret is, amely az úgynevezett munkásmozgalom ünnepében kifejeződik, és amelyet a legkevésbé sem a „munkásmozgalom” választott a maga számára, hiszen csak egy rejtélyes sugallatnak engedelmeskedett.

Persica

Az imagináció szó kimondásával a Mágia szutra döntő helyére érkeztünk. Az imagináció a szutra középponti szava. A siker attól függ, hogy az ember e szót milyen mértékben érti meg. (...)

Az imagináció szó annyit jelent, hogy: élet-képzelet. Az élet-képzelet az, ami az ember élettervét készíti. A terv minden esetben üdvterv.

Ezért a Mágia szutra nem az életből indul ki (amit elvehetnek), hanem az üdvből (amit nem vehetnek el). Hiszen nem az üdv áll az élet, hanem az élet az üdv szolgálatában. Üdvöm fontosabb, mint életem.

Az imagináció életterve (üdvterve) minden esetben látomás. E látomás az emberre visszahat, és a visszahatás bűvölete az érzület (kedély), amelyet üdv-testnek hívnak, mert az üdvlátvány, éspedig női alakban, ebben a testben (alakban) lakik. A megromlott és összetört üdvlátomás testét boszorkány, a tisztult és átvilágított üdvlátomás testét szűzleány alakjában ábrázolják. E megszemélyesítésben az a tudás nyilatkozik meg, hogy az ember üdvtervével azonosul és látomásának alakját fölveszi.

Mert az ember azzá válik, ami látomásának gyújtópontjában áll.

Anima est ubi amat. A régiek nagy könyvei, főképpen az egyiptomi Pert em heru és a tibeti Bardo Tödol az embernek ezt a határtalan látványérzékenységét és átváltozó képességét alapvetően tárják fel.

Az imagináció az a hely, ahol az emberi lélek üdvtervét látomásában őrzi, és erre a látomásra építi fel életét, vagyis önmagát életterve szerint formálja meg. Az életterv elkészítés tehát nem a szellem műve, más szóval nem ésszerű, spiritualizmusnak [pontosabban: száraz intellektualizmusnak – a szerk.] helye nincs. De az életterv elkészítése nem is a test műve, más szóval nem ösztönös, materializmusnak helye nincs. Az élettervet az ember létezési középpontjával teremti, éspedig imaginációjával (életképzeletével). Ez az imagináció nem külön értelem és külön érzelem és külön akarat, hanem a három egysége és középpontja, vizionárius mámor és a kép felrobbanó villáma végül is elementáris és primordiális teremtő aktus.

Böhme a szellem világát mágikus világnak nevezi. Ez az érzékfölötti hatalmak (akaratok, erők, dünameisz, ahogy Pál apostol mondja) helye. A szellem világa érzékfölötti, a tiszta hatások, az ábrák világa ez, amit Keats viewless wings-nek nevez, a láthatatlan szárnyalás. Az anyag világa, Böhme szerint, a varázs (csoda) világa. Ez az ájult tehetetlenség és alaktalanság.

A természet pedig a mágia és a varázs között a közép, ahol a mágia tiszta hatalma és a varázs tehetetlen passzivitása találkozik,

de nem egyenlítődik ki semlegességben, hanem explodál (Böhme villámnak nevezi). Külön a mágia is, a varázs is néma. A kettő együtt az explózió. A villám, vagyis a szó, vagyis a mennydörgés. Ez a mennydörgés a kezdet: „Kezdetben vala a szó…”

Nem gondolat, nem tett, hanem kép = szó. Szó – kép – (látvány, látomás) – képzel – képez – képes – képesség – képzetképzett. Önmagát képességével képére képezi. Az imagináció ez a képzelet (képesség, képzés).

Az élet az imaginációban készül.

(…) A realizálásnak (metanoia, reintegráció, transzmutáció) ugyanarról a pontról kell kiindulnia ahol a létezés primordiális defektusa bekövetkezett. Már régen tudjuk, hogy ez a defektus nem a szellemben és nem a lélekben és nem a testben történt, hanem ott, ahol az emberben az egész létezés állandóan esedékes, ahol az ember a valóságot a maga teljességében elismeri, s ahol az összes lehetőségeket birtokába veszi. Ez a bűn és az őrület és a betegség pontja, de ugyanakkor ez a tisztaság és az éberség és az egészség pontja is vagyis ez az átváltó pont, ahol a létezés vagy megzavarodik, vagy megtisztul, aszerint, hogy önmagába milyen kép fényét, vagy sötétségét helyezte.

Az életterv nincsen készen. De az élettervet nem az ész teremti. Abban az esetben, ha csak életünk lenne és üdvünk nem, az ész teremtené, mert az élet berendezéséhez az ész elég. De az ész az üdvöt meg sem tudja érteni. Amilyen viszonyban áll az élet és az ész, ugyanolyan viszonyban áll az üdv és az imagináció. És tudjuk, hogy ma századunkban az élet fogalma kiégett, és ami ma bennünket mozgat, az az üdv. Az üdvtervet (és a szorosan hozzátartozó élettervet) az imagináció teremti, éspedig teremti azzal a képpel, amelyet önmagába fogadott és amelyet realizálni elhatározott és amelyet szüntelenül megvalósít.

Ezzel a szóval persze, hogy kép, határtalanul óvatosnak kell lenni. Mert az imagináció ugyanakkor, amikor szem, amely a képet látja, kép is, amely a látványt magára veszi, és maga e látvánnyá alakul és változik. Az imagináció ugyanis a metanoia (megfordulás, fordulat) és a transzmutáció (változás, átlényegülés) helye. Amit az ember imaginációjába helyez, azzá alakul. Böhme azt mondja, hogy az ember a kezdetek kezdetén az állati párzást megbámulta (a képet magába vette), s ezért kellett az állati létezésbe süllyednie. De az imagináció nemcsak szem, amely lát, és nemcsak kép, amelyet a szem lát, hanem a hozzájárulás (azonosítás) helye. Mindenképpen az akarat mágikus pontja és az elhatározás (választás, válság) helye. Távolról sem tudattalan, bár az emberek nagy többségében az, de nem azért, mert az imaginációnak tudattalannak kell lennie, hanem azért, mert

az imagináció tudatosítása (felébresztése, napfényre hozatala) igazán nem egyszerű és könnyű feladat.

Ha az imént le kellett számolni azzal a balhittel hogy a fontos az élet és nem az üdv, akkor most elérkezett az ideje annak, hogy az ember leszámoljon azzal a balhittel, hogy az, embert tevékenységében (gondolkozásában, munkájában, alkotásában) az ész vezeti. Az embert az imagináció vezeti, és ezt fokozott mértékben hangsúlyozni kell, amikor felmerül a kérdés, mi az, ami az élet(üdv)-tervet készíti. Az üdvtervet minden esetben és kivétel nélkül és mindenkinél az imagináció teremti, éspedig arra a képre alakítja, amely képet magába fogadott és amely kép mágikus bűvöletében magát átengedte, hogy akaratát e kép megvalósításának szolgálatába állítsa.

A lét megzavarodása az imaginációban következett el, amikor az ember a megzavarodást megkívánta és e megzavart képet önmagára mágikusan alkalmazta (realizálta) és magát a zavarral azonosította. A reintegrálódásnak a fordított utat kell követni. Ebben kivétel nélkül minden szentkönyv és minden kinyilatkoztatásból kiinduló gondolkozó megegyezik. Élet megfordítása (metanoia). Imagináció nem bent, nem kint, hanem az életcentrumban van; a teremtő szó teremtő tevékenységének helyén.

(…) Más szóval az imagináció kulcsszava a valóság. Végül is a kulcsszó: a megvalósítás. Az életképzelet az a hely, ahol az ember a pneumatikus világból induló ösztönzéseket fogja fel és azokat a természet világába átviszi. Ezt a műveletet hívjuk azzal az egyszerű szóval, hogy realizálás.

Az európai gondolkozás terminológiájában az életképzelet csinál a teóriából praxist, vagyis elméletből gyakorlatot. Ezek szerint az imagináció olyan transzformátor (transmutator), amely két valóság (a pneumatikus és a természeti) között pontosan a határon áll, és a pneumát természetté váltja át, vagyis a pneumát a természetben alkalmazza. A baj soha sem az volt, hogy nem pneumatikus hatalom volt az, amit megvalósított és alkalmazott. A baj az volt, hogy nem a világosság, hanem a sötétség (bukott pneuma, sátán, ördög, megzavart, megtört, bűnbeesett, nem éber, nyomorék létezés) világából imaginált. Az imagináció teremtő tevékenység. Teremtésnek nevezzük azt a tevékenységet, amely valamely pneumatikus világból való vitalitást megteremt (a természetben), megvalósít. Ezért az imagináció kulcsszava a valóság.

Soha egy pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy a realizálásról van szó. Nehogy az ember egész sereg igen magas és szép eszme birtokának káprázatában legyen, amelyek közül egyet sem vált be és nem is tud, talán nem is akar beváltani s ezért végül is fájdalmasan üres maradjon. Az élet nem önmagáért adatott, hanem, hogy az ember életével üdvét megszerezze. Persze nem a magáét. Az egyéni és a közös üdv nincs külön. Aki meg nem valósított eszmék káprázatában él, a maga számára botrányosan hazug, más számára botrányosan nevetséges. Ez az emberi létezésben a dupla skandalum, ha valaki száját járatja és papol és tanít és oktat és dorgál és büntet és a nagy igéket hirdeti és semmit nem teljesít. És ez a skandalum az első ok, amiért a föld nem Egyház, hanem kórház és fegyház és őrültekháza.

Az embernek, mondja Böhme, hatalma van arra, hogy az egész természetet megváltoztassa, de előbb önmagát kell megváltoztatnia, másképp nem megy.

Tudjuk, hogy életünk uralkodó ereje nem a bőség és a gazdagság és a tudás, hanem éppen ellenkezőleg, az ínség és a szegénység és a tudatlanság. Létezésünk rongált létezés. Nincs értelme annak, hogy magunkat kívülről magas eszmék képeivel mázoljuk be. Egyetlen, még oly kicsiny megvalósított eszme is több, mint egész színpadra való legmagasabb realizálatlan gondolat. Az üdv a megvalósított igében van. Csak az életbe beépített és tevékeny gondolat lehet az életterv aktív része. Miért? Mert az üdvre csak ennek van hatása.

Most pedig, legalább egy percre, hogy az ember a megvalósulás mozzanatát megértse, minden egyebet félre kell tenni. Hogy az ember megértse és megtanulja, ami csak más szó arra, hogy önmagára alkalmazza. Félre kell tenni az élet és az üdv szavakat; a létezés rongáltságát; a betegséget és a bűnt és őrületet; a mágiát és a varázst. És ha az ember magáról a mozzanatról mindezt lefejtette, egyetlen valami marad: az imagináció. Az életképzelet. A határtalanul érzékeny hely, ahol a láthatatlan és ellenőrizhetetlen mágikus világból valami, ami maga is láthatatlan és ellenőrizhetetlen, önmaga által kezdeményezett, és irányított érintésre felbukkan és megjelenik és alakot ölt. Ez az alak (a kép) ugyanakkor hang és szó és látvány. Böhme is így írja le (Schall, Wort, Bild). Éneklő látomás. De ez így még nem teljes. Mert ennek az éneklő látomásnak heve van, éspedig szenvedélye van és mámora van és ez a mámor felrobban. Villámban kicsapó mámoros éneklő látomás. De

ez a látomás ugyanakkor aktív hatalom.

Akarat. Abban a pillanatban, amikor a láthatatlan és ellenőrizhetetlen mágikus világból ez a bizonyos valami kipattan és a látható és manifeszt varázs világába átcsap, olyan helyet érint, amely tulajdonképpen a láthatatlan és a látható világ között a középen fekszik, s ez a hely nem az átváltás pontja, hanem ennél sokkal több; ez a kezdemény vagyis a kezdet, végül is az eredet pontja. Ahol az egész együtt van. Az egész, vagyis: kép és látvány és látomás, de énekel, és éneke értelmes szó, ige, beszéd, és ez a beszéd szenvedély és mámor és villám és aktivitás.

A legfontosabb azonban csak most következik. Amikor a villámban fellángoló beszélő látomás megjelenik, nem áll meg, hanem ugyanabban az ívben máris visszafordul (de nem is vissza, hanem előre és nem is előre, hanem elárad és sugárzik és a teret birtokába veszi), vagyis a látomás vizionárius heve azt, aki látja, a maga képére átönti. Ez benne a mágia. A látó személy és a látott kép összeolvad. Alany és tárgy egyesül. Ez benne a varázs. Ezért mondja Bader, hogy az imaginációban a szubjektum és az objektum kettőssége megszűnik; az ember saját imaginációjának víziójává lesz, vagyis a látomás visszahatva az embert transzmutálja (átváltja) és átlényegesíti.

A látomás kép. Olyan kép, amit az ember képzeletével képez. De ez a képzelt és kiképzett kép tulajdonképpen nemcsak képesség eredménye hanem maga is képesség, és visszahatva új képességet teremt, és a kép az embert a maga képére átképzi. Így válik az ember saját képeinek képévé. Vagyis így képezi az embert saját képessége. Ebben a leírásban egyetlen elhanyagolható mozzanat sincs: a látomás éppen olyan lényeges, mint az, hogy ez énekel, és az ének értelem (szó), de éppen olyan lényeges, mint az, hogy az, hogy ez mámor és szenvedély és az, hogy ez aktív hatalom, vagyis akarat. A legfontosabb azonban az, hogy ez a kezdemény, és az, hogy e látomásban az ember önmaga képének alanya és tárgya egyszerre. A látomás hevében az ember megolvad és a látomás (éneklő ige) alakját (értelmét) veszi fel.

Az imagináció mágikus aktus és varázslat. Az vagyok, amit (akit) imaginációm varázsol, vagyis amit (akit) életképzeletemmel magamnak szánok és amire magamat méltónak találom.

Hamvas Béla: Tabula Smaragdina; Mágia szutra. Budapest, 2001, Medio, 26–34. fej.

Az okkultizmus – mint fogalom – az „occultus, occulta, occultum” melléknévre vezethető vissza, amelynek jelentése „rejtett”, továbbá az „occultum” főnévre, amely azt jelenti, hogy „a rejtett”, valamint az „occulte” határozószói alakra, amelynek a jelentése „rejtve” vagy „rejtetten”. Az okkultizmus, amely hozzávetőleg olyasmit jelent, hogy „rejtettség-izmus” – némelyek szerint – a nagy keresztény qabbalistától, Eliphas Lévy-től származik vagy – legalábbis – az Ő követőinek nyomán terjedt el.

Az „occult”-nak – mint szótőnek – spirituális-tradicionális szempontból – teljesen „legitim” használati értéke van, sőt, terminológiailag is fontos szavak töve. E tekintetben semmi kifogásolható mozzanat nem merülhet, és nem is merül fel.

Az „occultum” nem felel meg annak, amit magasabb és szorosabb értelemben – Metaphysicumnak nevezünk; annak pedig amit alacsonyabb és tágabb értelemben nevezünk Metaphysicumnak, – csak részben, alsóbb vonatkozásaiban felel meg. Mindent egybevetve az „occultum” nem „Metaphysicum”, – noha a Metaphysicum alsóbb értelmének alsóbb terrénumaival részleges összefüggések némelykor a megfeleltethetőségekig elmenően – megállapíthatóak.

Az okkultizmus az „occultum”-nak mindent meghaladó jelentőséget tulajdonít, és súlyt helyez e „jelentőség-tulajdonítás” igenlésének a folytonos fokozására. Az okkultizmus igen gyakran összefonódik a „latentialismus”-szal, ami önmagában még nem lenne baj, de ebben az összefonódásban olyan tendenciák kapnak erőt, amelyek a sokkal fontosabb potentialismus érvényesülésének ellenében hatnak.

Az okkultizmus – és minél inkább „izmus”, annál kifejezettebben – hordozza annak a lehetőségét, amelyet kialakulva pseudo-okkultismusnak lehet és kell nevezni, s amelynek a különböző irányzatai a pseudo-spiritualis eltévelyedések-eltévelyítések körébe tartoznak (s amelyekkel a későbbiekben még foglalkozunk.)

Az okkultizmus, és a pszeudokkultizmus még sokkal inkább, akarva-akaratlanul a metafizikalitás eszméjének felébresztése ellen működik. Némely irányzat egyáltalán nem beszél a Metaphysicumról, némelyik alig beszél, vannak, amelyek állandóan erről beszélnek, de úgy, olyan mentális „akcentussal”, hogy ennek mégse legyen semmiféle igazi jelentősége. Kijelentéseiket egy rossz értelemben vett és csak így vehető „súlytalanság” jellemzi. A szuper-konkretizmus és az absztrakcionizmus – lehető legszerencsétlenebb – amalgamációja: csaknem valamennyi irányvonalnak a jellemzője. A legújabb irányzatok némelyike voltaképpen a „mechaniko-materializmus” okkultizmussal átitatott megfelelője, semmi több.

A Traditionalis Spiritualis et Universalis Metaphysica Integra principiumaira alapozódó létszemlélet mindazt implikálja az okkultizmusból, és az okkultizmusokból, amit implikálni egyáltalán érdemes, és – ilyen értelemben – maga is – partikulárisan – okkultizmusnak is tekinthető. Az okkultizmusok általában mégsem, sőt, egyáltalán nem foglalják magukba – akár csak implicite – azt, amit a metafizikalitás – bármilyen szinten is – feltételez.

Az Eliphas Lévy-féle okkultizmusból még volt vagy lehetett volna „átjárás” a metafizika felé, de a későbbi irányvonalak túlnyomó többsége – néhány elszigetelt kivételtől eltekintve – erre teljesen alkalmatlan volt.

Az okkultizmus szinte minden irányvonala túlzóan, már-már görcsösen szubsztancialista, vagyis „állagista”. Némely irányzat élő, személyes karakterű, lényszerű állagiságokról beszél, míg más iskolák általánosan szétömlő rejtett erőkről szoktak-szeretnek beszélni.

Az okkultizmus figyelme nem terjed, de nem is terjedhet túl az okkultumon. Az okkultum pedig még olyan létszférákkal kapcsolatos, amelyek messzemenő végletességgel létesülés-örvénybeliek. Még a legmagasabb szinten álló okkultizmus sem tud több lenni létállapotok tudományánál, és az is csak elvileg, mert gyakorlatilag még erre sem képesek.

Az, ami felé valamilyen „szellemtudományi” okkultizmus érdeklődésével orientálódni képes, – valóban rendkívül érdekes lehet, sőt, esetleg nagyon fontos is, – de mégsem maga a Lényeg, és mégcsak nem is az, ami Lényegi-Lényegközeli lehetne, sőt, nem egy tekintetben éppen a lényegközeliségtől elterelő hatásokat enged érvényesülni.

Mindazok, amikkel az okkultizmusok legmagasabb színvonalú változatai valaha is foglalkoztak, – az igazi tradíciók körén belül sokkal hatalmasabban, terjedelmesebben sokkal részletesebben, sokkal mélyebben-magasabban mind megvoltak, s többnyire még ma is hozzáférhetően meg is vannak, – de bármilyen nagy súllyal is voltak és vannak meg, bármilyen kiemelt is ezek fontossága: a hangsúlyozottságuk elenyészik annak a hangsúlyozottsága mellett, ami valóban lényegi, centrális, főként a realizációs doktrinák és útmutatások benső értelemfeletti értelme.

A valóban tradicionális lōka-tudományok sokkal megbízhatóbbak, mint a – főként legújabbkori – okkultisztikus irányzatok ilyen vonatkozású feltárásai, mert igazi konszideratív-koncentratív-meditatív-kontemplatív utak megtétele utáni, a visszafordulásban-alászállásban megvalósított kutatói tapasztalások eredményeire alapozódnak, míg a modern, – esetleg nem okkultisztikusnak nevezett okkultisztikus irányzatok ilyen vonatkozású információi – ha nem egyszerűen kitalálások – befelé-haladásban megszerzett tapasztalásokon alapulnak, amelyek – mert nem felülről-lefelé tekintőek –‚ nem lehetnek uraltak, s ezért „eo ipso” mindig – jelentékeny mértékben – tévesek is. A metafizikai utak esetében azonban, az, amiről tudni lehet – a centralitáshoz képest – ha fontosnak is, de mindig mellékes jelentőségűnek tekintett. Ennek a megállapításnak viszont – akár a továbbiakra nézve is, de általában is – messzemenő és komolyan figyelembe veendő konzekvenciái vannak.

A jelenkor okkultizmusainak zöme nem tekinti magát okkultistának, sőt, tiltakozik minden ilyen „gyanúsítás” ellen. Ezeknek a tiltakozásoknak nincs nagy súlyuk, ha a kérdéses irányvonalak közben az okkultizmusok kritériumainak a többségével kimutathatóan rendelkeznek.

A jelenkor okkultisztikus irányzatainak nagyobbik hányada összefonódott az antitradicionalitás négy fő formájával: az „abstraditionalitas”-szal, a szűkebb értelemben vett antitradicionalitással, a pseudotradicionalitással és a kontratradicionalitással. Ennek a kérdéskörnek a tárgyalásához egy erre szentelt könyv is kevés lenne, de – René Guénon és Julius Evola leleplező művei után is – helye lenne a tradicionális létszemléletet képviselő irodalomban egy olyan könyvnek, amely újból áttekinti a legutóbbi százötven év deviációs irányzatait, részletesen foglalkozva azokkal az irányzatokkal, amelyek René Guénon, de még Julius Evola életében sem léteztek – vagy léteztek ugyan, ám még nem volt jelentőségük. Könyvünk egyik későbbi fejezetében – ez ízben még csak röviden – foglalkozunk majd ezekkel.

László András: Tradicionalitás és létszemlélet. 2. kiad. Budapest, 2014, Persica, 89–92. o.

Először is a mágia két jól elkülöníthető szintjéről, szférájáról és egyben útjáról ejtenénk szót.

Az alacsonyabb szint, a gyakorlati vagy operatív mágia

művelője szubtilis energiákat, színfalak mögötti erőket hoz működésbe vagy állít a szolgálatába, gyakran anélkül, hogy tisztában lenne azok valódi mibenlétével, igazi természetével és persze veszélyeivel. A fizikalitás feletti, de az ember alatti láthatatlan természet, vagyis az étheri és az asztrális világ érzékeken túli rejtett erőit, megfoghatatlan „lényeit” (az elementálokat, démonokat és egyebeket), kitapinthatatlan erővonalait és energiaközpontjait manipuláló, megcsapoló és – a legkülönfélébb, gyakran nagyon is evilági, profán célokra – felhasználó mágia gyakorlásához nincs szükség igazi emberfeletti képességekre, csupán bizonyos ősi technikák elsajátítására, áthagyományozott rítusok és szertartások, mozdulatok és testtartások, varázsigék és ráolvasások, jelek, jelképes tárgyak, talizmánok és egyéb kellékek alkalmazására, valamint egy sajátos transzállapot vagy egy nem hétköznapi összeszedettség, kihegyezettség – narkotikumokkal, tánccal, légzőgyakorlatokkal, önhipnózissal vagy más eszközökkel történő – előidézésére. Ezeket a technikákat és módszereket az archaikus közösségekben, a természeti népek körében, a törzsi társadalmakban a sámánok, a varázslók, a mágikus gyógyítók és a boszorkánymesterek őrizték és adták tovább tanítványaiknak. A későbbi társadalmi formációkban adeptusok, hierophantok és más mesterek által irányított beavatási iskolák és ezoterikus irányultságú titkos társaságok látták el ugyanezt a feladatot. Időközben azonban ezek az ősi metódusok annyira felhígultak, eltorzultak és túlbonyolódtak, hogy jórészt hatástalanná váltak, vagy ha nem, akkor alkalmazóik és felhasználóik váltak képtelenné, alkalmatlanná arra, hogy – elérvén a megfelelő tudatállapotot – élővé tegyék, erővel töltsék fel azokat. Mert – talán mondanunk sem kell – nem a formálisan előadott szertartások, a biztos vagy bizonytalan kézzel megrajzolt mágikus ábrák és a betanult vagy felolvasott idézőformulák varázsolnak, hanem az azokat megelevenítő, illetve az akaratát általuk felerősítő és kivetítő ember. Egy mágikus rítus tehát nem véghezvitele, hanem véghezvivője által működik (azaz nem „ex opere operato”, hanem „ex opere operantis”). Vagy, ahogy Julius Evola írja: „A rítus struktúrái legalább annyira hasznavehetetlenek önmagukban, mint egy olyan motor alkatrészei és szerkezetei, amelybe nem vezettek elektromos áramot... ahogy egy gépezetet is csak a megfelelő energiával lehet beindítani, úgy az egész mágikus apparátus sem működik önmagától, csakis az operátor tényleges hatalma által, legyen az akár veleszületett, akár elsajátított képesség. A mágiát éppen ezért nem lehet csak úgy felmelegítve működtetni, könyvekből és könyvtárakból előbányászott ősi rítusokhoz folyamodva.”

Ennek a fajta mágiának egy igen alacsony színvonalú, degradált formáját gyakorolják azok az igazi, tehát nem bűvésztrükkökkel operáló parafenomének, akiknek ugyan van némi velük született, vagy bizonyos betegségek, illetve balesetek hatására felszínre került, aktiválódott mágikus képességük, de megfelelő tradicionális háttér vagy autentikus mester hiányában sejtelmük sincs arról, hogy valójában honnan származik vagy mi is az az erő, amellyel kanalakat hajlítgatnak, órákat állítanak meg vagy indítanak el, tárgyakat mozgatnak érintés nélkül, betegeket gyógyítanak kézrátétellel és más, hasonló „csodákat” visznek véghez.

A mágia másik szféráját általában magas mágiaként emlegetik, de a szakirodalomban találkozhatunk a transzcendentális és az isteni mágia elnevezéssel is

(megjegyzést érdemel azonban, hogy az elnevezések körül meglehetően nagy a zűrzavar). A magas mágia követője nem sok figyelmet fordít és nem sok időt pazarol a külső világ, a hétköznapi élet szubtilis, fizikalitás feletti, de azért a természet körébe tartozó erőkkel, energiákkal történő manipulálására. Nem az azt lehetővé tevő ősi technikák elsajátítását és minél kifinomultabb módon és persze minél hathatósabban való gyakorlását tűzi ki célul maga elé, hanem azt, hogy kifelé irányuló személyiségét, külvilág alkotta ál-énjét fokozatosan felszámolva, egyre beljebb és beljebb hatoljon önmagába, amíg csak el nem éri, fel nem fedezi (vagy fel nem építi) igazi énjét, lénye középpontját, önmaga lényegét, esszenciáját, azt a megfoghatatlan, ragyogó, szilárd, isteni magot, azt a belső napot, amely egybeesik a világ vertikális tengelyével, majd ezen felemelkedve elérje a megvilágosodást, és a lét centrumában birtokba vegye azokat az erőket, amelyek a világot fenntartják és irányítják. Amikor ez bekövetkezik, többé nem egy kiszolgáltatott és leselejtezhető bábu lesz a sok közül a világ színpadán, hanem az a halhatatlan és tökéletesen szabad individuum, aki a színfalak mögött a zsinórokat mozgatja. Az igazi mágus nem más, mint a megvilágosodott, felébredett, s ezáltal minden kondicionáltságtól megszabadult ember, akiről Gustav Meyrink ezt írja: „Igazán halhatatlan a teljesen felébredett ember. A csillagok és az istenek idővel elenyésznek, csupán ő marad meg és ő tehet meg mindent, amit akar. Előtte nem létezik semmiféle isten. Az, amit a vallásos ember istennek hív, nem más, mint egy állapot. Gyógyíthatatlan vaksága akadályt állít elébe, amelyet nem mer átugorni. Képmást készít magának, hogy azt csodálja, ahelyett, hogy azzá válna.”

Goécia és theurgia

Az iméntivel rokon, vagy csaknem azonos az a megkülönböztetés, amely a mágia birodalmát a goécia és a theurgia tartományára osztja. A goécia (goetia) művelője az ember alatti, de fizikalitás feletti létsíkok erőit és lényszerű megnyilvánulásait, a gyakran konkrét személyként megjelenő, névvel és tulajdonságokkal rendelkező démonokat próbálja meg leigázni, munkára fogni, szolgálatra kényszeríteni. Ezért emlegetik egyébként a goéciát démonomágiaként is. A magasabban elhelyezkedő tartomány, a theurgia ezzel szemben a természet- és emberfeletti világ meghódítását célozza. Ezt fejezi ki elnevezése is, amely istenteremtést jelent, és amely végső soron arra a folyamatra utal, amelynek során a mágus halandó, földi önmagából – amelyet feláldoz és hamuvá éget, mint a főnix – megteremti halhatatlan, égi önmagát.

A goéciát sokan az önös érdekből, világi célok és javak megszerzéséé, s gyakran destruktív szándékkal alkalmazott fekete mágiával, a theurgiát pedig a jószándékú, önzetlen, mások javát szolgáló fehér mágiával azonosítják. Ez persze túlságosan is leegyszerűsítő szemlélet, ugyanis a goéciát is be lehet vetni egyértelműen pozitív célok érdekében, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a megfelelő hozzáállással és felkészültséggel gyakorolt goécia akár a theurgia előszobája is lehet, a theurgia szintjén pedig már nemigen lehet jóról és rosszról beszélni, vagy ahogy Gustav Meyrink fogalmazott a magas mágia és a felébredés útján járók nevében A zöldarcú kísértet című ezoterikus regényében: „Ők hisznek valamiféle jóban és rosszban, mi viszont tudjuk, hogy jó és rossz nem létezik, csupán igaz és hamis van.”

Yliaster Daleth: Élő mágia. Piliscsaba, 2001, Bioenergetic, 1. fej.

Bizonyos emberek életében vannak olyan pillanatok, amikor úgy érzik, hogy minden bizonyosság meginog, minden fény kialszik, a szenvedélyek és érzelmek hangjai elhallgatnak, és elhallgat minden, ami létezésüket átlelkesítette és mozgatta. Miután az egyén így visszajut saját centrumába, meztelenül szembetalálja magát a problémák problémájával: Ki vagyok én?

Ilyenkor majdnem mindig felbukkan azon érzés is, miszerint nemcsak az, amit a mindennapi életben csinálunk, hanem az is, amit a kultúra területén művelünk, alapjában véve csak szórakozás, a cél látszatának megteremtése, hogy legyen valamink, aminek révén nem kell elgondolkoznunk mélyen, aminek révén elleplezhetjük saját szemünk elől a centrális homályt, és így kivonhatjuk magunkat az egzisztenciális szorongás alól.

Némelykor egy efféle krízis végzetes kimenetelű lehet. Más esetekben az ember reagál. Újra felbukkan egy állati erő impulzusa, amely nem akar meghalni, és elhárítja azt, ami egy ilyen élmény révén felvillant: elhiteti, hogy csak lidérces álomról, az elme lázas pillanatáról és az idegrendszer egyensúlyának felborulásáról van szó. És valamilyen új kompromisszumot hozunk létre, hogy ismét a „valóság” felé forduljunk.

Van azután, aki kitér a probléma elől. Számára az általa átérzett egzisztenciális probléma – mivel képtelen teljességében felfogni – „filozófiai problémává” válik. És a játék újra kezdődik. Egy spekula­tív rendszer segítségével azt képzeli, hogy fény világít a sötétben, és így a folytatás akarását új csalétek téríti el. Ezzel egyenértékű megoldás az is, ha valaki passzív módon hagyományos struktúrákra, az élő tartalomtól kiüresedett és puszta dogmatikus és hitbuzgalmi szervezetekként megjelenő vallási formákra hagyatkozik.

Mások viszont állva maradnak. Valami új és visszavonhatatlan lép az életükbe. Arra törekednek, hogy szétzúzzák az őket bezárva tartó kört. Elszakadnak a hitektől, elszakadnak a reményektől. Szét akarják kergetni a ködöt, utat akarnak nyitni. Önmaguknak és önmagukban a lét megismerését keresik. És számukra nincs visszaút.

Ez ama módok egyike, amelyekkel – kiváltképpen a modern korban – némelyek megközelíthetik az általában beavatási diszciplínáknak nevezett diszciplínákat. Másokat viszont azon emlékezés és természetes méltóság vezeti el ugyanezen pontig, amely világos megérzését kelti fel annak, hogy ez a világ nem az igazi világ, hogy létezik valami magasabb, mint az érzékszervi észlelet, és valami magasabb, mint ami az emberiből ered. Ezek a valóság közvetlen látására törekednek, amely a tökéletes felébredésben valósul meg.

Mindkét esetben egyszerre csak azt veszik észre, hogy nincsenek egyedül. Azt érzik, hogy közel vannak a többiekhez, akik egy másik úton érkeztek oda – vagy talán mindig is ott voltak. És megtanulják az ő igazságukat:

Az érvelő intellektuson túl, a hiedelmeken túl, az érzelmeken túl, mindazon túl, amit manapság kultúrának és tudománynak tekintenek, létezik egy magasabb tudás. Ebben megszűnik az individuum szorongása, ebben eltűnik a homály és az emberi állapot esetlegessége, ebben megoldódik a létezés problémája. Ez a megismerés abban az értelemben is transzcendens, hogy állapotváltozást tételez fel. Csak akkor következik be, ha az egyik létezési mód átalakul a másik létezési móddá: ha megváltozik saját tudatunk. Megváltozni – ez a magasabb tudat előfeltétele. Ez a tudat nem tud „problémákról”, csupán feladatokról és realizációkról.

E realizációkat pozitívaknak kell tekintenünk. Előfeltételük egy olyan tekintet, amely képes arra, hogy csak önmagának önmagával és a világgal való konkrét, reális, meztelen kapcsolatát vegye figyelembe. Különösen a modern ember számára ez a kapcsolat az a feltételektől függő, külsőleges és esetleges kapcsolat, amely a fizikai létállapot sajátja. Annak különféle változatai, amit jó ideje „szellemnek” neveznek, legtöbbször a fizikai lét puszta kiegészítői, amelyek valamennyi értékük ellenére sem változtatják meg azt, ami az Én emberként a lények hierarchiájában. Ezért van szükség krízisre és hirtelen fordulatra. Ezért van szükség arra az erőre, amelynek segítségével mindent félrelökünk, hogy mindentől elszakadunk. A magasabb megismerés szempontjából csak saját mélyebb struktúránk megváltozása számít. Ez a megismerés – amely egyszerre bölcsesség és hatalom – lényegében „nem emberi”, és egy olyan úton jutunk el hozzá, amely feltételezi az emberi állapot aktív és tényleges, ontológiai meghaladását.

Az ember, aki már jó ideje egyfajta mágikus körbe van bezárva, manapság immár szinte semmit sem tud ilyen horizontokról. Sőt, ahogyan valaki (J. de Maistre) helyesen hangoztatta, akik manapság a „tudós” névvel ékesítik magukat, egy valóságos összeesküvés résztvevői: a tudományt kisajátították, és teljes mellszélességgel szembeszállnak azzal, aki többet és másképpen tud, mint ők.

Mindez nem gátolja meg, hogy ez a különböző és magasabb tudás létezzék. Ez a tanítás a Nyugaton uralkodó hiedelemnél sokkal inkább magáénak tudhatja a mondást: quod ubique, quod ab omnibus et quod semper (amit mindenütt, amit mindenki, és amit mindig). Ennek az az egyetlen tradíció felel meg, amelyet különböző kifejezési formákban megtalálhatunk számos nép tradíciójában: hol mint az ókori királyi vagy papi elitek bölcsességét, hol mint olyan szent szimbólumok, mítoszok és rítusok rejtett ismeretét, amelyek eredete elvész a primordiális időkben, hol mint olyan allegorikus írásokat, misztériumokat és beavatásokat, mint a teurgia, a yoga vagy a magas mágia, és – a legújabb időkben – mint a nyugati történelem szövedékében itt vagy ott felbukkanó földalatti áramlatok titkos bölcsességét – egészen a hermetikusokig és a rózsakeresztesekig.

Itt a metafizikát kiegészíti egy technika, amely – noha semmi köze sincs külső erőkhöz és jelenségekhez, mivel az emberi lény legmélyebb energiái felé fordul – ugyanolyan objektív és tapasztalati jellegű, mint amilyenek az úgynevezett egzakt tudományok. Ez a magasabb értelemben tradicionális „isteni technika” reális lehetőségeket nyújt annak, aki – az előbb említett mély krízis után – megtalálta önmagában a képességet, hogy pozitív módon essék túl rajta, és elszakadjon mindattól, ami pusztán emberi. És a lények egy másik kategóriájának is reális lehetőségeket nyújt: azon keveseknek, akikben rejtélyes módon egy távoli örökség bukkan fel, szinte mint egy évezredek óta eltűnt másik rassz ösztöne.

Az emberi agy megadta mindazt, amit adni tudott. Így különö­sen arról is szó van, hogy az egész testet a tudat eszközévé tegyük, amelynek be kell hatolnia ama rétegekbe, ahol – miután legyőzte az individuális korlátoltságot – egy magasabb Én homályos és mélységes erői hatnak. Ezek végül megtalálják annak az útnak a bejáratát, amely a „Király bezárt palotájába” vezet.

A tanulmányok jelen gyűjteménye arra törekszik, hogy e titkos tudományok hasonlatait, sugalmazásait és irányait ismertesse. Azt a kritériumot követtük, hogy lehetőleg ne a dolgokról beszéljünk, hanem a lényegüket mutassuk meg, miközben semmit sem mulasztunk el, ami lehetővé teszi világos megértésüket. Ahol a homály megmarad, azt nem mi akartuk, hanem magából az anyag természetéből következik. A magasabb megismerés teljes egészében tapasztalás. De mindaz, ami tapasztalat, csak akkor válik megérthetővé, ha van hasonló tapasztalatunk. Minden írott – vagy nyomtatott – közlés mindig akadályba ütközik, amelyet csak az tud leküzdeni, aki képes megtalálni egyik vagy másik tanítás „helyét”.

Az anyagot a következőkre korlátozzuk:

1) Módszerek, diszciplínák, technikák bemutatása.

2) Tényleges, átélt tapasztalatok.

3) A keleti és nyugati tradíciók ritka vagy kevéssé ismert szövegeinek vagy szövegrészeinek újraközlése vagy közlése, megfelelően magyarázva és jegyzetekkel ellátva, és oly módon bemutatva, hogy elősegítsék a tájékozódást és új perspektívákat nyissanak meg.

4) Szintetikus doktrinális fejtegetések, amelyek alkalmasak a modern civilizációban uralomra jutott, megmerevedett ember-, világ- és életkép megváltoztatására, és arra, hogy a gyakorlat hátteréül szolgáljanak és tisztázzák annak feltételeit.

A különböző tanulmányok kölcsönösen kiegészítik egymást. Elvileg a tanulmányok úgy vannak elrendezve, hogy előzőleg meg legyen adva minden elem, amely szükséges bármelyikük adekvát megértéséhez. A munkatársak nagymértékben vállalták egy egységes feladat szerves részeit, amikor különböző szempontokból kölcsönösen elismételték, integrálták vagy továbbfejlesztették azt, amit a többiek mondtak.

Helyesnek találtuk, hogy elfogadjuk a munkatársak anonimitásának elvét, mégpedig azért, mert személyük nem számít: mert az, amit érvényesen mondani tudnak, nem az ő alkotásuk vagy kitalálá­suk, hanem egy individuumfeletti, objektív tanítást tükröz. Ez ama szokást követi, amely Keleten és a mi középkori iskoláinkban egyaránt megtalálható – a pythagoreusoknál éppen úgy, mint a herme­tikusoknál, a beavatási–korporatív szervezeteknél és a rózsakereszteseknél, végül bizonyos szerzeteseknél és részben még a jezsuitáknál is. És annak idején az eme tanulmányok megszervezését irányítók gondoskodtak arról, hogy a lehető legkevésbé tükröződjék bennük az egyik vagy másik szerzőhöz közelebb álló sajátos irányzat: hogy a fejtegetések azon „állandókat” mutassák be, amelyek minden hiteles beavatási diszciplínában jelen vannak.

A sajátosságok közül legfeljebb az található meg, amit a jelen kötet címében a mágia kifejezés takar. Látjuk majd, hogy nem annyira arra célzunk, amit az ókorban a mágia szóval jelöltek. Ebben a tekintetben a mágia átvitt értelmet vett fel: a tradicionális és beavatási diszciplínák sajátosan aktív felfogására utal, amely többé-kevésbé a munkatársak egész csoportjának sajátja. Egyébként Roger Bacontól származik a meghatározás, miszerint a mágia „gyakorlati metafizika”.

A munkatársakban közös az is, hogy határozottan elvetik mindazt, amit ma „spiritualizmusnak” szokás nevezni: a vulgáris spiritizmustól kezdve az angol–indiai teozófiáig, az „okkultizmusig”, az antropozófiáig és számos hasonló áramlatig. Mindezeket tévelygéseknek látjuk, amelyeknek semmi közük sincs a hiteles tradicionális beavatási tanításhoz: mindezek ókori igazságok, modern mentális torzulások, vizionárius befolyások és a legrosszabb filozófia töredékeinek korcs keverékei – moralizáló és evolucionista–humanista mártással leöntve. Azok, akik megszervezték e köteteket, igen nagy gondot fordítottak arra, hogy az olvasóban a leghatározottabban felkeltsék az elhatárolódás érzését e zavaros és meghamisított formáktól, amelyek csupán a korszak hanyatlását, elvtelenségét és zavaros menekülési törekvését tükrözik.

Jelen mű olvasója másutt nehezen találhatná meg a speciális tanítások ilyen bőségét, ilyen pontosan és világosan kifejtve. Azt már neki kell eldöntenie, hogy meddig szándékozik a csupán tájékozódás céljából történő olvasásra szorítkozni, és – miután felfedezett egy korábban csak homályosan érzett magasabb elhivatottságot – meddig szándékozik merni, tenni és hallgatni. Beavatási tanítás, hogy azok, akik benső, izzó komolysággal próbálkoznak, nemigen maradnak egyedül. Lehetséges tehát, hogy számukra az Urral való kapcsolat csak az első lépés lesz, amelyeket a megfelelő időben kü­lönböző horderejű további kapcsolatok követhetnek. Ezek az olvasók, miután elhagyták az egyik partot, noha még fogva tartják őket a „vizek”, már a másik felé tartanak.

UR-csoport: Bevezetés a mágiába. Budapest, 2007, Persica, 1. köt. 9–14. o.

Forrás

Mágia azért van, hogy az ember át tudja élni és megtanulja ismerni azt, amire eszével nem képes. Mert a mágia a nagy, rejtett bölcsesség, mint ahogy az ész a nagy, nyilvános bolondság. Ezért szükséges, hogy felőle a teologisták tudomást szerezzenek, és megtudják, mi a mágia alapja, nehogy alaptalanul és megvetően közönséges varázslatnak nevezzék. Isten a mágiát az ember rendelkezésére bocsátotta, s ez annak jele, hogy használhatjuk, de jele annak is, hogy szerepünk milyen fontos. Ha ugyanis valaki hamis mágiát űz, Istent kísérti. És ha a hamis mágiát űzi, jaj neki, szegény lelkének!

Minden készség és művészet Istentől jön és semmi sem jöhet máshonnan. Éppen ezért senkinek sem szabad a csillagászatot, az alkímiát, az orvostudományt, a filozófiát, senkinek a teológiát, a zenét, a költészetet meggyalázni. Miért nem szabad ezt tennie? Mi az, amit az ember maga talált ki? Talán azt a foltot, amivel nadrágját foltozza? Mit találhat ki az ördög? Semmit, egyáltalában semmit, annyit sem, amivel fején egy tetűt megfoghatna és megölhetne. Ha azonban valaki valamilyen módon bennünk a nagy Fényt meggyújtja, akkor az ördög elkezdi a kalauz szerepét játszani, és elkezdi azt, amit Isten adott, meghamisítani.

Mindenekelőtt meg kell teremteni a próbaeljárást, hogy az ember a szentet a nem szenttől meg tudja különböztetni. Meg kell vizsgálni, hogy a természet vagy pedig Isten szelleméről van-e szó. Mindenekelőtt szükséges tudni, hogy mi az a divináció, és mi az, ami a divinitástól származik.

A Szentírás varázslónak nevezi – éspedig megkülönböztetés nélkül – mindazt az embert, aki tapasztalatokat tud szerezni a természetfeletti dolgokról, de aki ugyanakkor nem szent. Ezt jól meg kell jegyezni, Isten azt akarja, hogy szívünkben egyszerűek legyünk, mint az apostolok, hajszálakat ne hasogassunk és a dolgok rejtett okait ne kutassuk. Nehogy azzal visszaéljünk és másoknak vele kárt okozzunk. De éppen ezért nem szabad mindenkit varázslónak tekinteni, akit az Írás annak nevez. Ha így lenne, ebből az következne, hogy a napkeleti bölcsek is varázslók voltak, mivel a természetfölötti dolgokba jobban be voltak avatva, mint mások az ő korukban. A Szentírás azonban őket nem varázslónak, hanem mágusoknak nevezi. Hogyan kell ezt érteni? Csakis így: ezek az emberek nem éltek vissza a természetfölötti valóságról szerzett tudásukkal. A mágia ugyanis az a tudás, amely teljes hatalmát és erejét a hit alapján fejti ki. Ha ezzel az ember visszaél, akkor keletkezik belőle a varázslat.

Éppen úgy, ahogy Istenben a halottak új életre támadnak, éppen úgy adatott meg a hatalom a szenteknek a természet fölött. Mert vannak szentek, akik az üdvösséget szolgálják. Vannak szentek, akik a természet erőit szolgálják, ezeknek a neve mágus.

Paracelsus, Theophrastus von Hohenheim (1493–1541)

A jelen írás címe nem jelentheti számunkra azt, hogy a benne foglalt ideáknak általános fontosságot kölcsönözzünk. Sokkal inkább olyan „igazságokról” van szó, amelyeket a megvalósítás bizonyos fázisban a szellem legelső liberációja és megtisztítása céljaként kell értelmeznünk. Az itt lefektetett diszciplína különösen a „harcosok útjára” – hogy indiai terminológiát használjunk – a ksatriyára vonatkozik. Azonban ha valaki megvalósította ennek a diszciplínának a célját, akkor bizonyos szempontok megváltozhatnak és olyan alapállapot léphet a helyükbe, amely az igazi transzcendentális megvalósítás sajátja. (Az UR csoport megjegyzése)

Az én legyőzése – a rítusok keretein túl – a világ és az élet alapvetően új, heroikus megismeréséhez kötött: már nem pusztán szellemi fogalomként jelenik meg, hanem a vér ritmusában, az ember sajátjaként vibrál. Ez a világnak mint hatalomnak és a világnak, mint áldozatnak tapasztalását jelenti. Hatalmas szabadság, melynek egyedüli törvénye maga az akció. Mindenütt hatalomból teremtett létezők és a kozmikus lélegzet, a magasság érzése, a levegősség.

Az akciót minden kötöttségtől meg kell szabadítanunk. Önmagában kell megvalósulnia: a szellem lázától szabadon, gyűlölettől és vágytól megtisztítva. A következő igazságoknak kell teljes mértékben áthatniuk a szellemet: az útnak nincsen célja, nincs mit várni, nincs mit remélni és nincs mitől félni. A világ szabad: az értelem és a célok, az „evolúció”, a sors vagy az előrelátás olyan lények ködje és fikciója, akik képtelenek egyedül járni, pórázra, felügyeletre van szükségük. Te magad rendelkezel önmagad felett. El kell jutnod odáig, hogy magadat mint az erők középpontját éld át, míg megismered azt az akciót, amely nem erre vagy arra a létezőre, hanem önmagára irányul. Itt nem leszel mozgatva – szabadon mozgatod saját magad. A dolgok megszűnnek számodra a vágy tárgyai lenni: az akció tárgyaivá válnak. Kioltódnak az irracionális élet impulzusai, mivel olyan dolgok körül keringenek, amelyek már nem léteznek, így megszűnik a túlhajtottság érzése, a rohanás őrülete, a cselekvésnek „valamit tevése” és célja, a fájdalmas komolyság és a kényszerű akarás, a tragikus érzés és a titáni kö­telék, lehullik a sokaság betegsége – az élet emberi értelme. Megjelenik a felsőbbrendű nyugalom – és pontosan ebből képes a tiszta és tisztító akció újjászületni: az akció, amely minden pillanatban, minden helyen át tud fogni minden irányt, az akció, amely minden oldalon megragadhatatlanul fel tud törni, amely magát mindig önmagán túl határozza meg – önmagával szemben szabadon, győzelem és vereség, siker és kudarc, egoizmus és altruizmus felett állva, az akció szabadon minden köteléktől, szabadon minden identifikációtól.

A megtisztulást is ebben az akcióban találod meg, mert számára már nem létezik az „individuum”, s éppúgy tovavezet téged minden absztrakt tudáson, mint a sötét erők irracionális offenzíváján. Nem fogalmak, ideák és „értékek” kényszerképzete, hanem korlátok nélküli látás, melynek egyedüli és közvetlen tárgya a valóság – s mindezen túl az új életre keltett elementáris, tiszta, csillapíthatatlan valóságként megjelenő akció, – a parancs hatalma és az engedelmesség hatalma: az egyik olyan abszolút, mint a másik. Belőlük kell kivonni a kvintesszenciát – amíg el nem érjük azt a fokot, amelyet megkövetel az evokációk és identifikációk bármely hirtelen megjelenésével való materiális találkozás – amellyel egyesek hatalmas és láthatatlan módon felemelkednek és megszabadulnak, míg mások a testiség legalacsonyabb állapotába zuhannak.

De hogy mindezt elérhessük, már szokványos életünkben olyan diszciplínákat kell betartanunk, amelyek megmutatják a szentimentalizmus és az érzelmi komplikációk szükségtelenségét. S ezen a ponton jelenik meg a tiszta pillantás és a méltóságteljes akció. Mint ahogyan a harcosoknál és sportolóknál az izgatottság s a veszélytől való irracionális félelem helyébe a benne szunnyadó erők megnyilatkoztatásának azonnali elhatározása lép. A részvét, a félelem, a türelmetlenség s az izgatottság elmorzsolja a szellemet, mert mind a tagadás, a szembeszegülés okkult és vámpírikus erőit táplálják. Tekintsd a szánalmat: nem oszlat el semmit a másik fájdalmából, mégis szellemedet nyugtalanságba hajszolja. Ha tudsz, cselekedj, helyezkedj bele a másik személyébe, adj neki erődből. De ha nem, oldd el magad tőle. Hasonló a gyűlölet, mely alantassá tesz. Ha akarod – amennyiben az igazság megköveteli benned – rombolj, csapjál le – de ezt anélkül tedd, hogy szellemedet felizgatnád. De továbblépve: ha gyűlölsz, elbuksz, a gyűlölet megakadályoz abban, hogy az ellenfél befolyását kontroll alatt tartsd, mi több, megnyit téged ezeknek a befolyásoknak, amelyeket felismerhetsz és feltarthatsz, ha mentes maradsz a reakcióktól. Aki birtokolni akarja a jó és rossz ellentéte felett álló tudást és hatalmat, annak el kell pusztítania a „jó” és „rossz” szenvedélyét. Tiszta aktussal, abszolút ajándékként kell tudni adni és nem a rokonszenv, együttérzés öröme által vezérelve. És gyűlölet nélkül kell célbatalálni. „Az erősekben vágy-és szenvedélymentes erő vagyok” – balam balavatam asmi kámaragvivarjitam.

Így beszélt önmagáról egy isteni lény, meghatározva azt az erőt és tisztaságot, amelyet már senki sem támadhat meg, s amelyen nem talál semmi megragadnivalót a princípium törvénye és hatása. (Bhagavaá-Gita, II, 38_; II, 47-8,- III, 30,- VII, 11.22)

De amint az ösztönök – az érzések és a tagadás – sötét hatalmának láza eltérít ettől a centrum­tól: a legmagasabban álló is az isteni létrend alá zuhan.

Eloldottság, csend és magány vezet az élet és létszemlélet megszabadításához.

Távolságot tartva a létezőktől, magunkat nem másban ismerjük fel, s nem érezzük magunkat sem felette, sem azonosságban, sem alávetve másoknak. A lények itt lent a világban egyedül vannak, törvény, kiút és megbocsátás nélkül – pusztán erejükbe vagy gyengeségükbe öltözve: hegycsúcsok, sziklák, homok. Ez az életszemlélet első megszabadítása. Emelkedj felül a testvériség eszméjének ragályán, a „szeretek” és a „szeretve vagyok” érzésén, az összetartozás, azonosság és kötődés vágyán. Ezektől tisztítsd meg magad. Egy bizonyos ponton túl nem kötődsz senkihez, sem a vérség, sem a megtagadás, sem a szülőföld, sem a sors összefonódása okán. Csak azzal érzed Magad együvétartozónak, aki ugyanazon az úton jár, mint Te – azon, amely nem az emberek útja és nem törődik az emberek útjával.

És ha tekintetedet a dolgokra irányítod, próbáld meg a lélektelenek hangját megérteni. „Milyen szépek ezek a szabad erők, amelyek még nem szennyeződtek be a szellemtől.” (Nietzsche). De ne mondd: „Még nem”, hanem: többé nem beszennyezett a „szellemtől”, s itt a „szellemen” az „irreálist” értem: mindazt, amit az ember érzéseivel, gondolataival, félelmeivel és reményeivel a természetbe vetített, hogy meghitté tegye és ezekkel saját nyelvét beszéltesse. Hagyd ezt: próbáld megérteni a dolgok küldetését, s éppen ott, ahol idegenszerűen, meztelenül és némán jelennek meg, ott, ahol nincsen lelkük, mert hatalmasabbak a „léleknél”. Ez a világszemlélet megszabadításához vezető első lépés. A mágia síkján szabad, szilárd és esszenciális állapotában ismered meg a világot – ahol a természet nem „természetként” és a szellem nem „szellemként” jelenik meg; ezen a síkon sem a dolgok, sem az emberek, sem az „istenek” hiposztatikus arcai nem egzisztálnak – csak erők – és ahol az élet minden pillanatban heroikus esemény, amely szimbólumokból, világosságból, parancsokból, rituális és áldozati cselekedetekből építkezik.

Ebben a világban nincs „itt” és „ott”, nem léteznek kötöttségek: minden végtelenül azonos és végtelenül különböző, és az akció tisztán és észrevétlenül nyilvánul meg magából. És a „szél” és a „lehelet” – a hermetikusok „Nagy Zöldjének” lehelete – mindent az áldozat, odaadás, a fényteli és csodás rítus értelmében vezet a nyugodt aktivitás síkjára, amely tevékenyen olyan nyugodt, mint a legmélyebb nyugalom és mozdulatlanságában olyan intenzív, mint a legvadabb forgatag.

Mindaz, ami „emberi”, mint egy szerencsétlenségre való sötét emlékezés, mint egy lidérces álom képe törlődik el. Az angyal, az „ősi jég” felemelkedik: a mozdulatlanság és a szédítő lassúság minden izgalmat feloldanak és éppen ez a küszöb, a megdicsőülés: túl ezen – az öröklét világa.

UR-csoport: Bevezetés a mágiába. Budapest, 2007, Persica, I. köt. 171–175. o.

Omraam Mikhaël Aivanhov, a Bulgáriában született, Franciaországban tevékenykedő 20. századi tanító (1900–1986), a mesekönyvek varázslóit megidéző hosszú, ősz szakállával és egyszerű, már-már közhelyekbe hanyatló nyelvezetével első ránézésre azok igen méretesre nőtt társaságát gazdagítja, akik tudatosan vagy tudattalanul a spiritualitás iránt valamennyire fogékony emberek megtévesztésében járnak közre. Ez az előítélet alaposabb szemrevételezés után nem állja meg a helyét. Erre többek közt a szerző mesterkéletlen szerénysége, és tanításának koherens volta enged következtetni. Noha megfogalmazásai egyszerűek, láthatóan minden mondatát tudatosság és a megtapasztalás elevensége hatja át. Amiről beszél, jóllehet széles közönséghez szól, annak semmi köze a minden áron hatni akaró, minél nagyobb tömeget bevonzani kívánó, felhigított keleti tanokkal operáló „müllerpéteri” vagy „oshói” csöpögéshez. Sokkal inkább valós megtapasztalásainak őszinte megosztásának szándéka mozgatja, amit a többség számára is érthető módon kíván előadni. Aivanhov maga így fogalmazza meg küldetését:

„Az a vágyam, hogy a lehető legegyszerűbben magyarázzam el Önöknek a nagy igazságokat, amelyekre az ember a létét alapozhatja, amelyek segítségével jobbá teheti az életét.”

Amellett, hogy az egyszerűbb közönséggel is képes fontos tradicionális alapelveket megosztani, és azok elsajátításán keresztül egy élhetőbb élet lehetőségét felmutatni, a komolyabb szellemi törekvőknek is remek bevezetőt nyújthat a mágia isteni tudományába. Gyermekien egyszerű, mégis erőkkel teli világa a sokszor túlbonyolított felfogásmóddal rendelkező és erőltetetten igyekvő „megvalósítókat” finomságra és érzékenységre tanítja. Beszédeinek központi eleme a szeretet hangsúlyozása és a mágikus törvényszerűségek ismertetése, melyet olyan szuggesztív módon ad elő, hogy olvasása közben szinte észre sem veszed, hogy a filléres bölcsességek általánosságból hirtelen a mágia világába csöppentél. Mindezt a szükségtelen érzelgősség és a giccs rosszhiszeműsége nélkül teszi. Továbbá nagyon fontos korunk ezoterikusnak nevezett szemétrengetegében az a tény, hogy ha tanításainak van is egyfajta világi jellege, és ha felületes követői félre is értik, ismereteivel esze ágában sincs a mindennapi életben való nyerészkedéshez tippeket adni, ehelyett a világgal, embertársainkkal és önmagunkkal való harmonikus együttlét igényét kívánja felébreszteni. Mindemellett nagyon helyesen felhívja a figyelmet a mágia különböző szintjeire, a theurgikus mágia és a démonomágia közötti különbségre, melyek közül az utóbbit mélységesen elítéli:

„Mágia és mágia között van különbség. Az igazi mágia, az isteni mágia az, amikor valamennyi képességünket és tudásunkat teljes egészében Isten Országának megvalósítására használjuk fel. Sajnos nagyon kevés mágus jut el arra az igen magas szintre, ahol már magához a mágiához nem fűződik érdeke, már nem végez mágikus gyakorlatokat, és már nem akar szellemeknek, elementáloknak vagy szellemlényeknek parancsolni, hogy a segítségükkel valósítsa meg a személyes ambícióit, hanem egyetlen ideál vezérli: az, hogy a fényben és a fényért cselekedhessen. Azokat, akik erre a szintre eljutnak, theurgosznak nevezik. Ők azok, akik teljes mértékben érdekmentesen tevékenykednek; az emberiség igazi jótevői.”

Azt beszélik, indiai szentektől tanult, de ezzel ő soha sem kérkedett. A jelek szerint egyike azoknak a tanítóknak, akik az eredetieskedő mesterkedés helyett viszonylag megfelelő módon interpretálták Kelet még mindig élő bölcsességét a nyugati füleknek. Külön érdekesség, hogy felvett nevében a hinduk legszentebb mantrája, az OM is el van rejtve.

A Szenzár Kiadó az utóbbi néhány évben öt könyvét is megjelentette. Nagyvonalúan tekints el a könyvek előnytelen külsejétől és az értetlen tanítványok által köré épített szentimentális atmoszférától.

A Mágus

Mindenekelőtt néhány szó a kiadóról. A Persica 2007 óta jelentet meg színvonalas ezoterikus, illetve az ezotéria adekvát megértéséhez támpontokat adó kiadványokat. A művek mindegyike az originális tradíció és a mágikus heroizmus szellemiségét tükrözi. Mindössze ennyi is elegendő ahhoz, hogy belássuk, ennek semmi köze a könyvesboltok polcait megtöltő, szirupos „bölcselkedés” torzszülötteihez. Az értekezések komolyak, mert a lét magasabb dimenzióinak egzakt ismeretével és a férfiúi hódítás lendületével átitatottak.

Kremmerz első magyarra fordított művét tarthatja kezében a „tanítvány” (ő maga így szólítja meg olvasóját). Tekintetbe véve jelentőségét, ez bizonyosan nem az utolsó. Mondanivalója lényegre törő, célja világos:

szellemi erőre és hatalomra szert tenni az okkult tudás elsajátítása révén.

Szemlélete letisztult és koherens. A félreértésekre okot adó automatikus fejlődés gondolatának olykori megjelenésétől eltekintve szempontjai a tradicionális létszemlélettel harmonizálóak. Tudatos és tudatosságra ösztönző, a végsőre irányuló, összeszedett és revelatív erejű alkotás. A rajongók regényes naivitását meghaladó és az olcsó mágikus praktikák kutatóinál nemesebb igényű közönséghez íródott.

Ehelyütt két, Kremmerz által többször kiemelt, ám nem elégszer hangsúlyozható pontra fogok rámutatni. Az egyik a tradicionális létszemlélettel való megbarátkozás fontossága, illetve a profán emberi okoskodások elutasítása. A bukást választja, aki az archaikus ember szellemi öltözékét nem hajlandó magára ölteni. Modern fejjel csak szánalmas vergődés jut osztályrészül annak, aki mágiával bíbelődik. A hétköznapi állapot szürkeségét nem haladhatod meg csalók és ostobák féligazságaival. Ízig-vérig a hagyomány reprezentánsává kell válnod – ehhez egy kis kutatással megtalálod a forrásokat.

A másik megjegyzés a következő. A szerzőnél és úgy általában a mágikus szerzőknél meg kell tanulnod a sorok között olvasni. Nem rágnak majd mindent a szádba. A figyelmes olvasás képessége és a szerző komolyan vétele ezért elemi feltétele a mű lényegi megértésének. Ez nem egyszerű titokzatoskodás: az érzékfeletti ismeret nehezen közölhető természetéből fakad. Így emlékeztet Kremmerz, mintha egyenesen tudná, mikor s hol lankad az őt olvasó figyelme:

„Arra kérem olvasómat, ne lőjön bakot, és jól gondolkozzék el azon, amit mondok, hiszen aki képes megragadni szavaim igaz értelmét, eléri célját, hogy az igazságot színről színre lássa (…)”

Azt javaslom, te magad se lőj bakot azzal, hogy lekicsinyled e cinóber vörösében izzó kötetet, amit – ha most még nem is érthetsz egészében – egy kincs izgatott tulajdonosaként érlelhetsz a megfelelő idő eljöveteléig könyvtáradban.

A Mágus

Hosszú évek teltek el, mire alkalmasnak találtam magam arra, hogy nekikezdjek ennek az írásnak. Anélkül, hogy halogattam volna, először meg kellett ismernem a türelem erényét. A türelem arra való, hogy időt ad az embernek belátni: nem ott kell a dolgokba beavatkoznia, ahol ösztönösen akar. Ez a mágia művelésének egyik kulcsa.

Sajnos vagy nem, a mágiáról már egy jó ideje eltorzult képet mutatnak, melyek azokat is elrettentik tőle, akik egyébként fogékonyak lennének a természet okkult összefüggéseinek megismerésére és uralására. Ostobák, rászedett fajankók, szolgalelkűek és gonosz szándékú lények sajátították ki maguknak e területet, hogy az arra érdemeseket kitaszítsák innen, és örökre az anyagba süllyedt, sápadt világ rabszolgájává tegyék.

Mint látod, ahogy magadat vizsgálod e sorok olvasása közben, egy rejtélyes, felemelő érzés kerít hatalmába. Mindez csupán amiatt, hogy pár szó esett egy olyan lehetőségről, ami valóban értelmet adna az életnek. Igaznak véled vagy sem, a mágia, tévhitekkel teletűzdelt fogalomként is élettel tölti meg a szívet és irányba rendezi a lelket. Hallatán az unalmas, hozzáférhetetlen és aljassággal teli nagyvilág terhe egy pillanatra mintha felengedne. És mintha felderengene általa a hatalom ama felszabadító érzése, amely jó ideje már csak homályos vágyad távoli tárgyát képezi. Hányszor próbáltad már meglépni a lehetetlent? Mindannyiszor kudarcba fulladtál, nem igaz? Elhitted te is a mesét, amit éjjel és nappal megállás nélkül szajkóznak a modernek. Automatikus fejlődésről és evolúcióról, istennélküliségről, testtől, ösztönöktől, technikai találmányoktól való függésről szónokolnak, mint dicsőséges felismerésekről. Ám ha jól megnézzük, álszent önzetlenséggel ajánlott élettervük nélkülözi a nemes célt, soha sem kért álmokat kínál és benne a te helyed nem lehet másmilyen, mint az asztal alatt maradékra váró kutyáé. Jól teszed, ha ezen túl nemcsak a mágia felé terjeszted ki gyanakvásodat, hanem a modern világ szennyes hazugságáradata felé is.

Tudnod kell, hogy a modern világ mérgező gyümölcsöskertje maga is mágia szülötte. Sötét és elborult mágiáé, de mágiáé. Az ember nem tudatos szféráinak befolyásolása a világunkban megmutatkozó sötét akarat titkos fegyvere. Ezért ahhoz, hogy meglásd a mágiában rejlő kimeríthetetlen lehetőségeket, immunissá kell tenned magad a gonosz keltette modern téveszmékre.

Mint ahogyan az elején utaltam rá, a tettek nem csak fizikaiak lehetnek, de még csak nem is lelkiek vagy intellektuálisak. Mindent előz, és mindennél nagyobb hatást képes kifejteni a tudat aktusa. A mindenség forrása az önmagáról tudó, tiszta, éber tudatosság. Ezért ahhoz, hogy valóban magasztos műbe kezdj, először saját lényegedet kell alaposan megismerned, és saját lényeden kell lelkiismeretesen munkálkodnod. Érdemi műveleteid kulcsa a tudat és az „én vagyok” hatalmának felismerése.

Szükséges megértened, minden, amit tapasztalsz magad körül: mágia. Ám hogy szorosabban a tárggyal foglalkozzunk, a mágia törvényszerűségeiről, és neves mágusok életéről, műveiről számolok majd be időnként. Mindezt az archaikus hagyományok szellemiségében teszem, amelyek ott hordozták legfontosabb tanításaikban a végső igazságról szóló tudást – azt, aminél kevesebbet egy valamire való ember nem is akarhat magának.

A Mágus