A könyv és az itt található részlet a természetfeletti megtapasztalásának módjairól szól. Arról az embert és világát felülmúló hatalomról, amellyel a mágia művelője is szembesülni akar, hogy általa saját korlátolt állapotától megszabadulhasson. Ezek a tapasztalatok közvetlenül beláttatják a létezővel önnön individualitásának jelentéktelenségét, egyúttal arra sarkallják, hogy azonosulását az emberiről fokozatosan áthelyezze az istenire.

A vallás nem természetes félelmekből és nem is a világgal szemben érzett, általánosnak gondolt „félelemből” keletkezett. Az irtózás ugyanis nem természetes, szokásos félelem, hanem már magában véve is a titokzatos első indulata és rezdülése, még akkor is, ha eleinte a „rejtélyes” nyers formájában jelenik meg; ekkor értékeljük az irtózást első alkalommal egy olyan kategória alapján, amely nem a szokásos, természetes szférába tartozik, és nem is valami természetesre irányul. És ezzel csak az találkozhat, akiben megmozdult a lélek sajátos, a „természetes” adottságoktól bizonyosan eltérő képessége, amely kezdetben csak akadozva és igen nyersen nyilvánul meg, de már az emberi szellem teljesen sajátos, új tapasztalatokat szerző és értékelő funkciójára utal.

*

Figyelemre méltó, hogy ez a sajátos respektus a „rejtélyessel” szemben olyan testi reakciót vált ki, amilyent a természetes respektussal és ijedtséggel kapcsolatban soha nem tapasztalhatunk: „hideg borzongás futott végig a tagjain”, „libabőrös lett a háta”. A lúdbőrzés „természetfölötti” jelenség. Aki finomabb lelki megkülönböztetésre képes, az bizonyosan látja, hogy ez a „respektus” egyáltalán nem csak mértékében és intenzitásában tér el a természetes félelemtől, és semmiképp sem csupán annak rendkívül magas foka. Lényege teljesen független az intenzitásától. Lehet olyan erős, hogy a csontunk velejéig hatol, a hajunk szála égnek áll és a tagjaink reszketnek, de jelentkezhet úgy is, mint a lélek egészen könnyed rezdülése és alig észrevehető, pillanatnyi változása. Vannak saját fokozatai, de egyik sem valami másnak a fokozottabb jelentkezése. Puszta fokozással semmiféle természetes félelem sem alakul át az ilyen értelemben vett „respektussá”. Csordultig lehetek félelemmel, szorongással és ijedtséggel, miközben nyomát sem érzem a „rejtélyesnek”.

*

A numinózus érzése a magasabb szinteken igen távol áll attól a respektustól, amelyet a pusztán démonival szemben érzünk. Eredetét és rokonságát itt sem tagadja meg. Ahol a démonhit már régen istenhitté emelkedett, az „istenek” mint numenek még ott is mindig megőriznek valamit az érzelem számára a „kísértetiesből”, pontosabban őrzik a „rejtélyes-félelmetes” dolgoknak azt a sajátos jellegét, amely határozottan hozzájárul „méltóságukhoz”, vagy éppen a „méltóság” segítségével találják meg a saját sémájukat. Ez az elem a legfelső szinten, a tiszta istenhit szintjén sem tűnik el, és lényegét tekintve nem is szabad eltűnnie: csak visszafogottabbá és nemesebbé válik. Az „irtózás” itt abban a végtelenül megnemesedett formában tér vissza, amikor a lélek a legmélyebb gyökereig mélységesen és bensőségesen megremeg és elnémul.

*

Az irtózás elveszítette az értelmet összezavaró jellegét, de nem szűnt meg kimondhatatlanul erős, magával ragadó jellege. Megmarad mint misztikus borzongás, és kísérő reflexként fölkelti az önérzésben a teremtményiség korábban bemutatott érzetét, mely a saját jelentéktelenségünk, saját semmivé válásunk érzete, ha szembetalálkozunk ama borzalmassal és nagyszerűvel, amelyet a „respektus” során megtapasztaltunk.

*

(…) a vallásos élmény sajátos érzelmi tényezőjének ideogrammájáról vagy tiszta értelmező jeléről van itt szó, mégpedig egy olyan érzelmi tényezőről, amely az embert különös módon kiszorítja a helyéről és respektussal tölti el, és mindenképpen zavarba hozza azokat, akik az isteniben csak a jóságot, a gyöngédséget, a szeretetet, a megbízhatóságot és általában csak a világhoz való odafordulást akarják elismerni.

Rudolf Otto: A szent. Budapest, 2001, Osiris, 23–28. o.