Az isteni mágia útja

2018. november 11. 23:12 - TheMagician

Germana, az ördögtől megszállott kaffer-leány

Fejezet az Exorcizmus I–II. című műből

ordoguzes01.jpg

A Sz. Mihályban lévő misszió telepünkön (Délnyugat-Afrika) az 1906. év aug. és szept. havában egy tizenhét éves kaffer-leánynál oly rendkívüli tünetek mutatkoztak, hogy azok az ördögtől való megszállás világos jeleinek, bizonyítékát adták.

E sorok írója (P. Dominikus O. O. R.) sokáig gondolkodott a fölött, vajjon közzétegye-e ezeket a különös és az egész világ ellenmondását felkeltő eseményeket a „Vergissmeinnicht”-ban, de végül csupán csak azért, mivel szokásunk volt mostanáig nemes jótevőinket az összes, telepünkön előforduló eseményekről tudósítani, nem akarjuk figyelmen kívül hagyni ezeket az eseményeket, azokat mellőzni, tehát közöljük.

A hívő katholikus jól tudja, hogy az ördögtől való megszállás manapság egyáltalán nem lehetetlen. Azonban: az egyes eset valódisága fölött nem szabad elsietve ítéletet mondanunk, mert ez mindenesetre nagyon nehéz és tévedések is csúszhatnak be könnyen. Ennélfogva az okos lelkivezér ilyen ügyekben csak nagyon óvatosan jár el s csak az illető egyházi joghatóság előzetes engedélyével alkalmazza az állítólag megszálltra nézve az ördögűzést.

Különben senkire sem akarjuk egyszerű közleményünket ráerőszakolni; minden egyes olvasónak szabadságában áll ezekről tetszése szerint ítéletét megalkotni. Egyes dolgok ugyan természetes úton is megfejthetők, de minden alig. Mert miképp történhetett pl. az, hogy az a tudatlan, feketebőrű kaffer-leány egyszerre tudott latinul, hogy a 12–15 személyből álló társaság, mely Germanát lefogta, rövid ideig szabadon felemelkedett és a levegőben lebegett? Hát a meglepő gyógyulás?

De ne előzzük meg a tényeket, csak jegyezzük még meg, hogy P. Erasmus Hörner, aki az exorcismust foganatosította és az azt tárgyaló anyagot nekünk beszolgáltatta, késznek nyilatkozott jelentéseinek igazságát, valódiságát, szükség esetén esküvel is megerősíteni.

Térjünk tehát a dologra!

Germana Klára, a kaffer-leány, már csecsemő korában vette fel a keresztséget és 4–5 éves korában már a Sz. Mihályban levő misszió-telep iskolájának volt a növendéke. Germana szülei az ő születésekor még pogányok voltak és a katholikus hitre való áttérésük után sem állottak valami jó hírben. Lakóhelyük az örök békétlenség, káromkodás következtében, ami napi renden volt benne, hírhedtté vált. Germana egyik fiútestvére gyakran öngyilkossági szándékkal foglalkozott s később kigyómarás következtében a szentségek fölvétele nélkül váratlanul hunyt el.

Maga Germana cingár, karcsú, kissé magasra szökkent, elég tehetséges leány és kiváló énekesnő. Jelleme, nyugodtság és állhatatosság tekintetében sok kívánni valót hagyott maga után. Ma pajkos vidámságnak, holnap lehangoltságnak, szeszélyességnek rabja, azonban mindig eleven, könnyen izgékonyságra és haragra hajló. Első szentáldozása után egy ideig szépen viselkedett, nemsokára azonban ismét a régi könnyelműségbe esett és sokáig vonakodott újra a szentáldozáshoz járulni. Végre valami különös változás állott be egész lényében és mindenkinek feltűnt szemének rideg fénye által.

1906. július 5-én Germana ideiglenes gyóntatójának, P. Erasmusnak átadott egy iratot, mely nem volt egyéb egy kötelezvénynél, mely által önmagát az ördögnek lekötelezte. Hogy mily módon jutott e szegény elvakított leány annak a birtokába, mindnyájunk előtt rejtvény.

Bizony a rossz szellem mindenütt kifejti tevékenységeit, még a megtértek körében sem pihen és a misszió mezején is gyomot meg konkolyt vegyít a jó búza közé.

Tíz napra azután éjjelenkint Germana megtébolyodottan viselkedett. Minden rábeszélés hasztalan volt, szüntelen dühöngött és tombolt, kiáltván: „Elvesztem! Méltatlanul, szentségtörően gyóntam és áldoztam. Fel kell magamat akasztanom, a sátán hív engemet!” Később ugyan valamivel nyugodtabb lelt, de rideg viselkedése, visszatetsző külseje nem változott meg és a szentáldozáshoz sem járult többé.

Szent Bernát napján – aug. 20. – a szentmise után nagy izgatottságban találta őt Júlia nővér. Germana dühöngött, tombolt, darabokra tépte felső ruháját, megragadta fekvőhelyének egyik pillérét és erősen megrázogatta, úgy annyira, hogy recsegett-ropogott minden. Emellett csikorgatta a fogait, morgott, ugatott, mint a kutya, röfögött, mint a sertés és segítségért kiáltott: „Nővér! Hivasd hozzám P. Erasmust! Gyónnom kell és mindent be akarok vallani. De gyorsan, mert máskülönben meg öl engem a sátán. Hatalma van fölöttem. Nincs már rajtam egyetlen egy szentelt tárgy sem, mert az érmet, amelyet nyakamba akasztottak, eldobtam.”

A megrémült nővér azonnal nyakára kötőt egy „Agnus Deit” s egy ereklye tartót, a bold. Szűz szeplőtelen fogantatásának és szent Benedeknek érmét s meghintette egyúttal szentelt vízzel. Erre azonban hangosan felkiáltott: „Oh! Nővér, nyangitottisa [kaffer kifejezés – a szerk.], te égetsz engem! Hívasd P. Erasmust, ő segíthet egyedül rajtam”.

Hivatták P. Erasmust; ő azonban lázban feküdt és vonakodott jönni. Mivel azonban szent Mihályból mindig sürgetőbb s aggasztóbb hírek jöttek, végre elment. Germanát 12–15 éves leánykák és három nővér társaságában találta egy láthatatlannal bőszült párbeszédet folytatva. Úgy tűnt föl, mintha az ördöngős leányból két személy beszélne. Az egyik kiáltá: „Most elérkezett a mi óránk! Sokan kiküldetnek most a pokol fenekéről a földre a lelkek megkísérlésére, megkínzására és megtévesztésére… Jaj neked, Germana!... Mostanáig én magam voltam, most azonban többen jönnek megkínoztatásodra.

…Már az ajtó előtt vannak s hozzám jönnek!”…

Germana ellenben felkiáltott: „Mit akartok tőlem? … Nem tehetek róla…” A nővérek hivatták a papot; a legfontosabbat azonban még nem mondtam neki!

Erasmus megáldotta a szegény leányt. Germana szúrós tekintetet vetett reája és mondta: „Megmondjam-e azt ennek itt?... Megmondhatom!... Mégis csak megmondom; e dolog már teljesen kimerítette erőimet, tehetségeimet, mert szerfelett kínzasz engem. Nála van az a kötelezvény is, amelyet visszakövetelsz. Kérdezd meg őt; magával vitte… Ő valóban nagy ő, aki bennem van. Iszonyatosan kínoz engem! Sátán az ő neve!”

Erasmus: „Kicsoda vagy te?” „Szimina vagyok én!”

– „Germana vagy te.” „Nem, nem vagyok én Germana.

Majd így szólt a láthatatlan:

– Ki kell mennem Germanából, el kell hagynom őt. Azonban Germana az enyém marad, mégis megkapom őt! … Tedd el azt a képet ott. Mária ő. Ő széttiporta fejemet. El vele! Látjátok lábai alatt a kígyót!... Ő az, a miénk, inyoka, a sárkány!” Ezeknél a szavaknál vad, ördögies nevetésbe tört ki a leány.

Germana: „Én hívtam a sátánt és el is jött hozzám. Négyszer méltóan áldoztam, azontúl azonban mindig szentségtörően és sohasem vallottam, hogy „az illető” hozzám jött. Elvesztem! El! Kétségbe kell esnem! Ó, borzasztó, rettenetes helyzet! Kétségbe esni: valami borzasztó.”

Most az az iszonyú ordítás, bőgés, röfögés, ugatás, tombolás, amelyről fent szó volt, megújult.

ordoguzes02.jpg

Erasmus újólag tette fel a kérdést: „Kicsoda vagy le?” „Én a sátán vagyok! Lucifer a királyunk (inkosi). Hatalma nagy és számtalan alattvalója, abancane szolgál neki. Minket a mennyországból a pokol fenekére taszítottak, jóllehet bűnünk korántsem oly nagy, mint sok emberé.”

Erasmus: „Van-e pokol?”

Láthatatlan: „Igenis van pokol. Tüze nem világít be, mert sötét, fekete és a ti tüzetekkel korántsem hasonlítható össze. Rettenetesen éget és mégis fagyasztó hideg, de a sötétség ellenére is látjuk egymást.”

„Krisztus kereszthalálával legyőzött minket. Mi gyűlöljük őt, mert halálakor erősen bezárta a pokol kapuit. Most azonban számtalan szelleme lepi el a föld színét, hogy az embereket megkísértsék. Krisztus majd újra eljön az utolsó napon; ekkor újból az egész világ szemeláttára megítéltetünk.”

„Hiszünk Istenben, de gyűlöljük őt.” (A leány emellett csikorgatta fogait.)

Ha a stólát a nyakába akasztották, kiáltotta: „El a stólával, mert oly nehéz s szorit! El, el vele!”

Ha szentelt vizet nyújtottak  neki,  így panaszkodott: „Ó, hagyj, hagyj engem. Ez éget, nagyon éget.”

A pap parancsára elhallgatott, de a feltett kérdésekre felelt. Néha néha azonban makacskodott és szavait mintegy kényszerítve, lökésenkint és dühhel ejtette ki.

Néha néha ismét tapsolt, hangos kacajban tört ki és csábító, fogós kérdéseket adott: „Láttad-e Istent?” „Hogyan hihetsz Isten létezésében, akit sohasem láttál?” „Mi a hit?”,„Mit tesz hinni?” Abban hiszel, akit sohasem láttál! Ó, bolondság, ó, butaság! He… he… he…” És emellett zabolátlanul, kajánul röhögött.

Eközben Germana őérette mondandó imáért s különösen a szentmiséért könyörgött a jelenlévőknél, hogy minél hamarább felszabaduljon. Azonban a láthatatlan hirtelen szavába vágott: „Hallgass Germana, te az enyém vagy. Hallgass! Különben – uzanbona meg ulov!”

A következő napokban sok minden féléről beszélt Germana, amiről neki természetes úton lehetetlen lett volna tudomást szerezni; pl. ami itt-ott titokban történt. Számos fiúnak és leánynak, különösen olyanoknak, akik az iskolából megszöktek, egyenesen szemükre vetette a gyónásukban elhallgatott bűneiket, úgyhogy az illetők félelem és ijedtség következtében színt vallottak. Gyakran kellett P. Erasmusnak parancsoló hangon hallgatásra kényszeríteni Germanát, miért is gyakrabban hozzá tette: „Kötve vagyok a pap által, különben hallatlan dolgokat mondanék el nektek.”

Különösen két rakoncátlan fiút, Lajost és Ferencet vette elő. Mindkettő teljesen megrendülve a templomba sietett és bánatos, töredelmes szívvel meggyónt. Hasonlóan járt az iskolából megszökött két leány is: Kordula és Crescentia. Kordula egész testében remegett, midőn a láthatatlan szellem nyilvánosan szemére lobbantotta gaztetteit; viaszsárga lett s egyetlen egy árva szót sem tudott kiejteni. Egy másik, Ágnes nevű leánynak meg ezeket mondta: „Te most all right – egészen jól vagy; de azt hiszed, hogy olyan maradsz? Vigyázz, mert hatalmunkba kerítünk!”

Különös feltűnést keltett Germana viselkedése egy lánnyal szemben, aki ezelőtt meghitt barátnője volt és szintén már régóta gyónáshoz nem járult. Amikor ugyanis ez a szobába lépett, Germana felugrott s megfogván annak kezét, leült vele egy padra. Egészen barátságosan becézgette, cirógatta, simogatta az illetőt, mondván: „Igen! Te az enyém vagy! Te kívánságom szerint követsz engem. Te az én rabszolganőm vagy!” Erre aztán átkarolta őt s bizalmasan veregette vállát e szavak kíséretében: „Véna umgane wami, te vagy az én társnőm.” Végre fülébe súgta: „Ne merészkedjél gyónni, mert az gonosz és rossz!”

Az illető leány megdöbbenve hazament és sietett mielőbb töredelmes gyónást végezni. Eszerint tehát a gonosz mindezen rendkívüli dolgokkal semmiféle külső eredményt nem tudott elérni. Sőt ellenkezőleg, sohasem járult annyi iskolás gyerek és megtért felnőtt a szentségekhez, mint e napokban.

Az 1906. évi aug. 26.-i vasárnapja felejthetetlen lesz a sz. mihályi lakosokra nézve. Erasmus atya az előzmények után mindenre elszánva, elhozatta Germánát a nővérek kápolnájába a vasárnapi istentiszteletre, amely kápolna közvetlenül a misszionáriusok kápolnájának szentélyéhez épült. Egy felnőtt leány s az egyik nővér Germana mellett állott egy hátsó sarokban.

A nagymise megkezdődött. Germana azonnal nyugtalan lett, arca eltorzult „grimaszokat” vágott és fecsegni kezdett. Nyugtalansága nőttön-nőtt; az evangélium olvasásánál alig volt megfékezhető. A miséző pap elolvasván a vasárnapi evangéliumot, prédikálni kezdett. Az evangéliumban felolvasott eseményből vette tárgyát, amidőn u. i. a tanítványok első küldetésük után visszatérve, örömmel jelentették az Üdvözítőnek: Uram! Még az ördögök is engedelmeskednek nekünk a te nevedben! (Luk. 10. 17.) valamint sz. Máté evangéliumából is, ahol a Üdvözítő maga mondja: „Ez a faj pedig ki nem űzhető, hanem csak imádság és böjtölés által!” (Máté 17, 20.)

Ezek hallatára kezdődött meg a leánnyal az igazi spektákulum. Vadul ordított, tapsolt, röhögött, csikorgatta fogait, a szája habzott, káromkodott s őrjöngött szüntelenül; aztán hangos kacagás és szűnni nem akaró tombolás közt a templom bejáratánál termett.

Erasmus ennek következtében megszakítva beszédét, Germanát visszatérésre késztette. Tényleg vissza is jött és az első padban két nővér között kellett letelepednie. A térdelő deszkára letérdelni ugyanis vonakodott, „grimaszokat vágott” és csikorgatta a fogait.

A pap ezután folytatta félbeszakított beszédét és imádságra meg éberségre intette hallgatóit, nehogy bűnbe, a gonosz ellenség csapdáiba essenek, mert a sátán csalfa, hamis, ki az embereket megkísérteni s hiú szemfényvesztések által őket félrevezetni igyekszik.

Erre Germana kezével hatalmas csapást mért a padra, kidobott a templomból imakönyveket, kiáltván: „Amanga, hazugság!”

– Hallgass! – parancsolta neki a pap – „és valld be az igazságot!” „Igen”, minden igaz!” – vallá be erőteljes hangon a leány.

A pap tovább folytatta a beszédét, előadva az utat-módot, mellyel az ördög az embereket megcsalja, t. i. a szem, a test kívánságát és gőgöt, s hogy sajnos igen sokan rászedetnek; bűnben fetrengve nyugodtan folytatják életüket és a gyónásban bűneiket elhallgatják.

– „Ne gyónjatok!” - kiáltá közbe Germana. A pap csendet parancsolt és tovább folytatta beszédjét. Mindenki, aki bűnt követ el, a bűnnek és a gonosz ellenségnek rabjává lesz! Ó hány ilyen rabszolga van ma is széles e világon. Vakok ők és megátalkodottak, a szentségekhez méltatlanul járulnak s így szentségtörést szentségtörésre halmoznak.

– Csak hallgassatok el mindent! Csak hazudjatok minél jobban!

– Tula, hallgass ilyen beszéddel és valld ki inkább az igazságot!

– Igen, mindaz, amit mondasz színigazság.

A pap ismét folytatta: „Elétek helyezem az életet és halált; válasszatok! Aki szereti az életet és jó boldog napokat akar élvezni, forduljon el a gonosztól és kövesse a jót… Higyjetek Istenben, szeressétek, tiszteljétek őt és tartsátok meg parancsait.”

Germana morgott és ugatott, gúnyosan majmolta a pap szavait s nyelvét kiöltegetve ordította: „Mi a hit? Mi az Isten? Hol van Ő? Te sohasem láttad az Istent, hogy mondhatod tehát, hogy van Isten?”

– Hallgass el, te tisztátlan lélek, mondd meg az igazságot!

Germana: „Igen, van Isten! A mennyben, a földön és mindenütt lényegileg jelen van s én is láttam őt!”

Erasmus erre bűnbánatra és gyónásaiknak jó végzésére és Istenhez való fordulásra intette híveit: „Itt a kegyelem ideje s e napok az üdv napjai. Jöjjetek! Használjuk fel azokat!...

Tegyétek le régi rossz szokásotokat, cselekedeteiteket és új emberbe öltözzetek, kit az Isten saját képmására igazságban s igazi szentségben teremtett!”

Erre Germana már őrülten tombolt és ordított: „Amanga, csupa hazugság és csalás. Semmiesetre se tegyétek ezt!”

A szónok ismét hallgatásra kényszerítette s miután igazi bűnbánatra serkentette a jelenlevőket, egyúttal szívükre kötötte, hogy legalább lélekben térdepeljenek le a keresztfa tövéhez s ott alázatos s töredelmes szívvel vizsgálják meg lelkiismeretüket…

Germana azonban közbekiáltott: „Mindig csak hallgatást parancsolsz s újra meg újra támadsz engem. Ah, ah! Oly hosszú az evangélium ma és oly unalmas, gyötrő, untató,

Ukushumayela prédikáció! Hagyd már egyszer abba, mert nagyon gyötörsz, kínzasz engem !”

A pap természetesen erre mit sem adott, hanem híveinek szemei elé állította Krisztust, mint jó pásztort, emlékeztette őket az ő végtelen szeretetére, jóságára és kifejezhetetlen irgalmára. Isteni félelemre inti őket, erős, szilárd hitre és tiszta, mocsoktalan, szűzi életmódra.

Erre azonban már alig lehetett bírni a megszállottal; eltorzult ábrázattal kiabált: „Amanga, hazugság. Csak azt ne tegyétek!”

A lelkész parancsára azonban elhallgatott, illetőleg dühhel és erőfeszítéssel mégis bevallotta az igazságot. Aztán ismét morogni, korogni, dörmögni és ugatni, káromkodni és fogait vicsorítani kezdte.

Arra az intésre, hogy az Egyház parancsait tartsák meg, szenteljék meg a vasárnapot és különösen jókor jelenjenek meg a szentmisére, túl hangosan kiáltotta: „Ne tegyétek ezt! Jöjjetek csak Úrfelmutatás után, fecsegjetek, nevetgéljetek a templomban és az istentisztelet folyamán fussatok ismét ki az Isten házából! Ó, oly hosszúra nyúlik a prédikáció! Mikor fogod már egyszer befejezni?”

Ha a pokolról volt szó, féktelenül röhögött s örömében tapsolt.

Egyszer azt is kiáltotta: „Csak színleg gyónjatok! Semmi esetre se készüljetek reá, lelkiismereteteket ne vizsgáljátok meg, ne ébresszetek fel magatokban töredelmes bánatot és ne tegyetek erős fogadást, – így juttok majd be a mennyek országába!”

Végre a szónok felszólította a jelenlevőket, hogy térdeljenek le vele együtt és ígérjenek javulást az Istennek. Mindenki letérdelt. A pap hathatós felajánló imákat mondott elő a népnek, megújította a keresztségi fogadalmat és a bőid. Szűz – mert akkor épen a bold. Szűz szeplőtelen fogantatásának ünnepe volt – szent Mihály arkangyal, a misszió-telep patrónusa és az összes angyalok pártfogását kiesdekelve, befejezte szentbeszédét.

Az ördöngős ellenben büszkén, habzó szájjal ordította: „Mi nem térdelhetünk le, mi nem tanúsíthatunk Istennek semmiféle tiszteletet; Én nem imádhatom őt. Ó, mily hosszasan papolsz. Mindnyájan úgy cselekedjetek, mint én és kötelezzétek le magatokat a sátánnak.” Ámennél kiöltögette a nyelvét s ádáz, bőszült ordításokkal majom módjára ismételte: „Igen! Ámen, Ámen, Ámen.”

ordoguzes04.gif

Valóban ritkán tett prédikáció oly mély benyomást e misszió-telep lakóira, mint ez. Az összes jelenlevők bensőleg mélyen megrendültek és még sokáig beszéltek „umsundisi Uknohumayela”-ról, a misszionárius prédikációjáról, az ördöngősnek állandó ellenmondásáról.

A pap prédikációja után tovább folytatta a szentmisét és megkezdé a „Credo”-t. Erre ugyancsak morogni, vonítani és minden egyes mondásnál ugatni kezdett. Az „et incarnatus est”-nél bőgött megvadított bika módjára, őrjöngött és fogait csikorgatta. Az Offertorium alatt Germana szabadon felemelkedett a földről s 1.5 m. magasságban a padok felett lebegett és a szentélyben a ministráns fiúk mögött kacagva és incselkedve leereszkedett. A papnak komoly, parancsoló tekintete ismét helyére késztette.

Kevéssel ezután megfordult, hátat fordított az oltárnak és magát mélyen meghajtva mondá: „Ungikuleka miria, imádj engem”, a pap komoly intésére ugyan visszafordult az oltár felé, de kijelentette: „Én Istennel szemben semmiféle tiszteletet nem tanúsíthatok. Lehetetlen. Nem megy!”A consecratiohoz közeledve, mindinkább vicsorítottá fogait, dörmögött, dühöngött. Közben egyes jelenlevők szórakozottságán gúnyolódott, vigadott és grimaszkodott.

Áldásnál aránylag csendesen viselkedett. A misét követő „Tantum ergo”-nál ugyancsak dühhel eltelve csikorgatta fogait és ismételten kiáltá: „Mi nem térdepelhetünk le, mi nem imádhatunk.” Az incensacionál odakiáltotta a papnak: „Szüntesd füstölésedet, ne füstölj már annyit” és ehhez oly istenkáromlást fűzött, melyet le nem írhatunk.

Ily folytonos háborítások között múlt el a vasárnapi istentisztelet. A benyomás, amelyet az összes jelenlevőkre, de különösen a feketékre gyakorolt, mély és hosszantartó volt.

Miután Germanánál az előzményekben leírt állapotok későbben is megismétlődtek – legrosszabb volt éjfélkor – a főt. püspök úrhoz, illetve miután ő európai körutazásra indult, helynökéhez fordultunk és kieszközöltük az exorcizmus foganatosításához szükséges egyházi felhatalmazást. 1906. szept. 10-én az meg is jött, mely szerint a misszió-telep főt. rektora, Mansuet atya és Erasmus atya, Germana gyóntatója megfelelő felhatalmazást kaptak.

Az ördögűzés idejét szerdára, szept. 12-én reggeli 7 órára tűzték ki. Megjelent főt. Apollinarius atya, a lourdesi telep rektora és főt. Solanus atya, a mariatali rektor.

Germana tűrhető nyugodtsággal lépett a templom szentélyébe és az oltár előtt egy imazsámolyra térdepelt le. Közvetlen közelében hat felnőtt leány, hét ifjú és egy házas férfi állott, hogy szükség esetén segíthessenek. P. Erasmus a szent cselekmény megkezdése előtt imára és Istenben való bizalomra intette a megszállott leányt, ki reszketve igenlően bólintott.

Megkezdődött a Mindenszentek letenyéje. Germana keze legott rángatózni kezdett; jobbra-balra tekintgetett, kiforgatta szemét és felkelt. Új, erős fejkendője leesett fejéről, de megkapta és a legkisebb zaj nélkül itatós papír módon kettészakította. Egyik részét hátra, a másikat előre az oltár felé hajította. A letenye befejeztével megkezdődött a „Római Rituálé” szerint az ünnepélyes exorcismus – névre, időre és a kimenetel jelenségeire nézve feltett kérdéseivel.

A keletkezett lárma miatt – Germana u. i. ordított – nem hallhatták tisztán a kimondott neveket. Egyesek a jelenlevők közül mintha valami Malek vagy Balek nevet hallottak volna. Egy későbbi vallatásnál panaszos ordítás és jajgatás közepette ezeket mondta a gonosz szellem: „Mi nekünk nincs mindnyájunknak nevünk, csak a legnagyobbaknak van, mi kicsinyek névtelenek vagyunk.”

A kimenetelre vonatkozólag ezeket mondta: „Még egy kevéssé s aztán ki kell mennem Germanából. A kórus egyik ablakán távozom; de Germanának velem kell jönnie az ablakon át. Ha esetleg holtan zuhan alá, leszállok a pokol fenekére.”

Mivel mi a leány elrablásába természetesen nem egyezhettünk bele, viharszerű bőgés és tombolás támadt. A következő napon – 13-án – a kiköltözés jelenségeként: „ukubang, umsindo, nokuduma” lármázást, dühöngést, valamint Germana felemelését jelezte a gonosz. Ami tényleg be is következett.

Germana megszabadulása után személyesen bevallotta, hogy nincs tudomása erről a szitkozódásról és bömbölésről, csak arra emlékszik, hogy működött benne valaki és beszélt belőle. Sokra csak, mint hallott dologra tudott visszaemlékezni. P. Erasmus folytatólagosan felolvasta a Rituáléban kijelölt evangéliumokat. Germana folyvást nyugtalanabb lett s megszökni iparkodott. Mivel erősen tartották, bőszülten kiáltozott, ordítozott. Csak nagy fáradsággal tudták őt lefogni és bilincsekbe verni. Arca borzasztóan eltorzult. Különösen a kereszttel való közeledésnél és a szentelt vízzel való meghintésnél ordított nagyokat.

Az összes latin imádságot s abuiratiokat teljesen megértette. A latin kérdésekre egész helyesen felelt és haragjában dúlt-fúlt mikor: „Inimicus fidei et generis humani, auctor mortis, radix malitiae” – „a hit és az emberi nem ellenségének, a halál szerzőjének, minden rossz gyökerének” stb. neveztetett. Egy ízben abuiratio folyamán fölkelt. Arca utálatosan eltorzult, fogait vicsorította, fojtogatta magát és beszélni próbált. Végre sikerült is neki; engedélyt kért, hogy beszélhessen, amit meg is adtak neki. Erre megfordult a templomban levő gyermekek és felnőtt hitújoncok felé, mondván: „Jaj, ezerszer jaj nektek, ha rajtam nevettek, mikor majd egészséges leszek…!”

A sátán erre szívettépő bánatos visszhangokban így panaszkodott: „Ki kell költöznöm, el kell őt hagynom. Ezentúl már nem szállhatok meg senkit, a pokolba kell leszállnom. Jaj! Jaj! Ott hátul a magas kórus ablakán át – sokáig mutatott Germanára – távozom el! Azonban Germanának velem kell jönnie és abban a pillanatban, amelyben a földön összezúzódik, leszállók a pokolba…

Hogy azonban elhigyjétek és ne legyen kétségtek abban, miszerint én, a sátán, Jimina (vagyis sátán) Germánát birtokomba vettem volt, azért ez éjszakán ruháját megégettem. Más insiniso-t, jelt, bizonyítékot ne várjatok, mert nem kaptok.”

Kijelentését a következő tényállás bizonyította be: Germana teljesen felöltözve feküdt ez éjszaka a fekvő helyén két leány között. Felső ruhája váratlanul petróleumtól átitattatott és egy helyen tenyérnagyságú kiégett folt éktelenkedett anélkül, hogy a jelenlevők közül egy is tüzet vagy füstöt észrevett volna. Senki sem tudta megérteni e tényt.

A lelkész kérdésére egyebek között ezt felelte: „Lucifer a mi fejedelmünk!” Emellett hangosan felkacagott, féktelenül tapsolt s kiáltá: „Valamint Istennek – ama-bandhlo – seregei vannak, épúgy Lucifernek is van – impi – hadserege. Különféle rangcsoportokban vagyunk: vannak köztünk nagyobb és kisebb hatalmak.

Pap: – Hát te milyen vagy, kicsiny vagy nagy?

Felelet: – Én csak kis hatalmú vagyok.

Pap: – Mikor hagyod el Germánét?

Germana erre elkeseredett, jajkiáltásokban tört ki, miközben könnyzápor áztatta meg arcát, hangoztatva: „Jaj! nincs mér sok időm! Már csak pillanatnyi időm marad hátra és aztán ki kell mennem Germánából. Jaj! jaj! nekem! Lebukom majd a pokol fenekére, eltűnök majd és soha… soha… ó, de sohasem térhetek vissza! De engedjétek meg nekem, hogy Germánát magammal vigyem!”

Persze ilyen engedélyről szó sem lehetett. Az exorcismust tehát tovább folytattuk. Most rugdalózni, toporzékolni kezdett kiáltozva: „Istenre esküszöm, akit gyűlölök és ki itt e szentségben lényegileg jelen van, hogy ő engedte meg nekem Germanát megszállnom!” Erre aztán hirtelen a tabernaculumra mutatva, rikoltotta: „Vulani lapa! Vulani bo! Nyissátok itt ki, nyissátok itt fel!”

Apollinaris kinyitotta a tabernaculum ajtaját, előre húzta a ciboriumot, hogy látható legyen. Germana elfordult arccal térdet hajtott feléje és kezével a ciborium felé mutatva mondotta : „Ott ni! Ott van Jézus, aki megengedte nekem, hogy megszálljam Germanát. Igen ő az ott! Germana szereti őt, de én gyűlölöm. Imádságtok semmit sem ér énnekem. Csak engedjétek meg nekem, hogy magammal vihessem Germanát azon az ablakon át.” További abuiratióra mondá: „Holnap kiköltözöm. Bizony angifeiki, nem tagadom; megyek majd, de csak azon az úton (az ablakon át). Nincs már több szavam.”

Eközben 12 óra lett. A papok félbeszakították a vallatásokat, hogy délután tovább folytathassák. Germanát pedig visszavezették szobájába.

Délután 5 órakor ismét megkezdődött az exorcismus. Belenyúlt egészen az éjszakába, anélkül, hogy a kitűzött célt elérték volna. A történtek közül csak a legfontosabbat adjuk elő.

Midőn Germanát ismét a kereszttel megközelítették e szavakkal: „Íme az Úr keresztje!” kimondhatatlanul dühöngött és ordított; emellett borzasztó módon kínozta a gonosz a sajnálatraméltó szegény leányt. Homlokere hüvelykujjnyi vastagságúra dagadt. Nyaka és feje, úgyszintén, bal válla s karja vastagra duzzadtak fel; azt hitték, hogy erei alighanem szétrepednek. Júlia nővérnek kellett kezét annak fájós vállaira fektetni. Luitgard nővér pedig forró, égő homlokát tartotta.

Germana halk nyöszörgéssel, haldokló módjára összekuporogva vonaglott; arca hamuszürke lett. P. Erasmus intette őt, hogy bízzék erősen Istenben, mire ő igent bólintott.

A keresztnek ismételt megközelítésénél elárult ugyan még némi borzalmat, de már semmiféle gyűlöletet, sőt meg is csókolá azt, habár kifordított szemmel és rettenetes lökések kíséretében. Emellett bevallotta: „Látom és korántsem tagadom: Ez Jézus keresztje. Ugyanaz ez, amelyet hordozott és amelyen az emberekért meghalt. Ez, ez az, ami bennünket olyannyira éget!”

Kevéssel ezelőtt így felelt a pap kérdésére: „Ó, a tabernaculumban van az Atya, Fiú és Szentlélek. Istent korántsem tagadom, csak gyűlölöm őt. Jelen van ő itt – hangé nebandhla laké – seregeivel egyetemben. Jóllehet mi hazugok vagyunk és hazugsággal dolgozunk, mégis időközönként az igazságot is megmondjuk. Néha-néha megenged nekünk az Úr egyet-mást, néha azonban nem. Azt beismerem és be is vallom.”

Később megtagadott minden feleletet, amiért is erre a napra az exorcismust befejeztük, már amúgy is későre járván az idő.

Germana szobájába érve, teljesen kimerülten dűlt le fekvőhelyére. Néhány nővér őrt állott mellette. Hirtelen – reggel 2 óra volt – felemelé fejét s meghökkenve bal keze felé nézett, mondván: „Itt jön egy, a mi hazánkból!” Később úgy tetszett, mintha, titkos beszédre hallgatna, amelyre aztán így felelt: „Én minden esetre megtettem volna, azonban az – aobaba – az atyák meghiúsították. Én nem tehetem; nincs már hatalmam!” Most: sírásra fakadt, nagy fájdalmában féregszerűen összekuporodott és újra meg újra erősítgette: „Én nem tehetem, a papok nem engedték meg!” Germana rettenetesen szenvedett. Karja és bal válla ugyancsak földagadt, melle zihált és fejerei pukkadásig megduzzadtak. Fájdalmasan jajgatott és sóhajtozva nyögött. A roham körülbelül reggel 5 óráig tartott, végre – kevéssel a szentmise előtt – elaludt.

1906. szept. 13-án, csütörtökön reggel 8 órakor ismét templomba vezették Germanát. Csak vonakodva engedelmeskedett. A pap felhívására, hogy a szentélyben elhelyezett széken foglaljon helyet, haragos, bosszús arcot vágott, megfordult és vágyakozva pillantott az illető kórus ablakra. Csak a kézzel adott szigorú parancsoló jelre ült le.

Három nővér, nyolc erőteljes leánnyal közvetlenül; a háta mögött állott, hogy szükség esetén segítséget nyújthassanak. A többi nővér az oldalkápolnában foglalt helyet, az iskolás gyerekek pedig a templom hajójában.

Erasmusnak ma egyedül kellett az exorcismust folytatnia, miután P. Mansuetet egy beteg fiúhoz hívták. Helyette P. Solarus és P. Apollinaris segédkezett.

Mindenek előtt imára, az Istenbe vetett teljes bizodalomra intette az exorcisáló pap Germanát. Beleegyezett, összekulcsolván kezét. Mihelyst azonban a Mindenszentek letenyéje megkezdődött, a már ismeretes rándítások, lökések megújultak; egész testében remegett, szemét teljesen kiforgatta és folyvást az említett ablakra kacsintott. A nővéreknek vigyázniok kellett, hogy ülve maradjon.

Az evangéliumok felolvasásánál csikorogni és lábával tombolni kezdett, arca a legrútabban eltorzult, nyelve erősen megdagadt és ördögies szeme ádáz villámokat szórt az exorcisáló papra. De halljuk magát P. Erasmust. Ő így írt:

„A tulajdonképpeni ördögűzés kezdetével balkezembe vettem a Germana nyakába akasztott stólát, mellyel őt erősen megfogtam álla alatt, míg a jobb kezemet a Római Rituálé foglalta le.”

Apollinaris vállamnál fogva tartott engem. Még néhány nővér is jött a szentélybe, úgy hogy már heten-nyolcan lehettek a 8 nagy, erős leányt leszámítva. Mindnyájan belekapaszkodtunk a dühöngő, tomboló s ordítozóba, mire az egész társaság, tehát 15–16 személy Germanával és ennek székével együtt a föld fölött a levegőben lebegett. Ezt úgy jómagam, mint a kápolnában levő nővérek és a hajóban levő iskolásgyermekek látták.

ordoguzes03.gif

Borzalmas látvány volt, mert arca irtózatosan eltorzult. Ehhez járult még az a rettenetes ordítozás, hadonászás és csapkodás. Luitgard nővér karjára súlyos ökölcsapást és fájdalmas kékfoltot kapott. Én azonban a sátánt lánchoz kötött kutya gyanánt a stólával erősen tartottam, erőimhez képest tovább exorcisáltam, úgy, hogy izzadtságom patakként csurgott homlokomról.

Mivel a megszállott szemmel láthatólag fékezhetetlenebb és szilajabb lett, egész teste felfúvódott, pokoli tűzzel égő szemével csaknem keresztül szúrt s láthatatlan erők felemelni látszottak őt a 16 személyből álló társasággal együtt, megparancsoltam, hogy verjék bilincsbe és kössék meg kezét, lábát is. Csakhogy ez nehéz munka volt. Kívülről Hilária és Servatia nővérek is odasiettek. Elbeszélésük szerint hirtelen lármát hallottak a levegőben, távoli vad bőgés benyomásával. Amiért is hamarosan a templomba siettek, a kötözéshez és bilincseléshez épen idejében érkezve. Bár mindenki együttesen közreműködött, mégis 3– 4 percig tartott, míg a dühöngő leánynak csak kezét sikerült megkötözni. Mindkét karja merev és majdnem hajlíthatatlan volt, emellett még leírhatatlan lárma és tombolás között székével együtt a levegőbe felemelkedett.

Az iskolás gyerekek éppúgy, mint a jelenlevő felnőttek, viaszsárga s hamuszürke színt játszva, reszketve és remegve térdeltek helyükön. Egyesek félhangosan feljajdultak, kik mindnyájan bevallották későbben, hogy állhatatosak maradtak az imádságban és ájtatosan imádkoztak. Mi pedig mindnyájan remegtünk, mert Germana már nem érintette a földet, lebegett a levegőben.

Anakléta nővér a megkötözés folyamán derékon fogta az ördöngős lányt; Luitgard és Servatia nővérek pedig a leányok segítségével Germana lábát kötötték meg. Még a jobb kart iparkodtak megkötözni, amikor az őrjöngő, karját egyszerre kirántva Anakléta nővér nyakába kapaszkodott oly erősen, hogy már-már megfojtottnak hitte magát. Emellett ismét a levegőben függött Germana székével együtt oly magasan, hogy a magas, karcsú nővér alig érinthette egyik lábujj hegyével a földet. Csak mindnyájunk megfeszített közreműködésével szabadíthattuk ki a nővért e veszedelmes átkarolásból.

A hallatlan tombolás, ordítozás, bőgés, verdesés, rángatódzás és lebegés alatti megkötözés amúgy is jó negyed óráig tartott.

Eddig Germana lármájának és tombolásának ellenére szinte fegyelmezetten viselkedett, de azért őrjöngése már-már elviselhetetlen lett. Lábának megkötözése után elszakadt a kötél. Még erősebben kötözték hát meg ruházatára. Amint a nővérek ezzel együtt a Germana lábaira nehezedtek, ővele együtt felemeltettek. Én azonban kitartóan folytattam az exorcismust, a gonosz szellemnek Isten és az Egyház nevében mindig szigorúbb és szigorúbban parancsolva.

Végre Germana, megkötözése után, merev tuskóhoz hasonlóan feküdt itt a széken. Úgy őmaga, mint a széke még mindig a levegőben lebegett. Anakléta nővér még mindig erősen lefogta a megszállottat. Jó magam is szorosan tartottam őt a stólával. Midőn a szöveg eme helyére értem: „Megátkozlak, te ősi kígyó”, – szánalmasan ordítozott, tombolt és megkísérelte Anakléta karját megmarni. Óvatosságra intettem utóbbit; ő azonban felelé: „Hát akkor marjon meg! Én már nem engedem szabadon, nem hagyom magam az ördög által legyőzetni!” – De íme a következő pillanatban oly ügyesen csavarintott a megszállott fejével és állával a stólát tartó kezem fölött, hogy többé már nem akadályozhattam meg. Sátáni dühhel megmarta a nővér karját. Egész testét átjáró szúrós fájdalomérzettel mutogatta Anakléta, hogy mi történt.

A marás csodálatos volt. Habitusának, ruhájának stb. ujja nem sérült meg, csak a hab és fogak nyomai látszottak rajta. Karján, kezdetben vörös, kék és zöld foltok léptek föl, megfelelőleg a két fogsornak. A közepén azonban egy kis vörös seb látszott, kígyómarás, vagy tűszúrás sebéhez hasonlóan. Másnap hólyagokká változtak a foltok, tele sárga vízzel, mintha égési seb lett volna.

A megmart kar még soká fájt neki. P. Mansuet, Anakléta fiútestvére, megáldván azt, megszűnt fájni. Még egyszer hittel és bizalommal fogtam hozzá az exorcismushoz, mire végre szerencsésen be is fejeztem. A sátán mindig erősebben s hathatósabban ordítozott: „Wo, wovo, jaj, jaj!”, ami az ember csontjait és velőjét teljesen átjárta. Úgy éreztem, hogy végrevalahára elérkezik a döntő pillanat.

Germana mégegyszer kiemelkedett a többiek közül, leírhatatlanul kiáltozva és ordítozva és – leesett. Haldoklóhoz hasonlóan, néhányszor összegörcsösödött vonaglódva, míg végre hosszában kinyujtózkodott. Most már tehát vége volt mindennek; Germana a rettenetes démontól megszabadult: 1906. szept. 13-án, reggel 9:30-kor.

Hagytuk egy ideig a szegény leányt fekvő helyzetében, aztán leoldottuk bilincseit és közösen hálaimát rebegtünk a szentség előtt. Ö maga tanúskodott arról, hogy érezte: hogyan és mikor hagyta őt el a gonosz. Szívében megint csend és béke honolt s ismét, mint első szentáldozáskor, ájtatosan imádkozhatik. Szívélyes hála és köszönetnyilvánítások mellett pihenőre tért, amelyet már olyannyira megkívánt.

Biztonság kedvéért este 7 órakor még egyszer megkíséreltük az ördögűzést, de Germana teljesen egészséges volt és maradt. Ájtatosan imádkozott, szívből dalolt és folyvást erősítgette: mily leírhatatlan öröm és megelégedettség honol szívében.

A következő napon, a szent kereszt felmagasztaltatása ünnepén ünnepélyes Te Deum-ot tartottunk és elvégeztük a Rituáléban előírt hálaimákat is. A gyerekek pedig énekeltek, ujjongtak az egész nap folyamán. Ezen rendkívüli eset óta az egész telepen valami új, jobb szellem uralkodik, tele az Istenbe vetett erősebb, meggyőzőbb hittel, bizalommal.

Istennel előre! Jézus uralkodjék fölöttünk! Ámen.”

Fordította: Schönwiesner Rezső s. lelkész

In Pogány Géza – Sutter Pál: Exorcizmus I–II. Budapest, 1925, Apostol, 48–69. o.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://magiatraditionalis.blog.hu/api/trackback/id/tr8714366693

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Az isteni mágia útja