Az isteni mágia útja

2015. június 20. 00:38 - TheMagician

Yliaster Daleth: A mágia két útja

Részlet az „Élő mágia” című könyvből

yliaster_daleth01.jpg

Először is a mágia két jól elkülöníthető szintjéről, szférájáról és egyben útjáról ejtenénk szót.

Az alacsonyabb szint, a gyakorlati vagy operatív mágia

művelője szubtilis energiákat, színfalak mögötti erőket hoz működésbe vagy állít a szolgálatába, gyakran anélkül, hogy tisztában lenne azok valódi mibenlétével, igazi természetével és persze veszélyeivel. A fizikalitás feletti, de az ember alatti láthatatlan természet, vagyis az étheri és az asztrális világ érzékeken túli rejtett erőit, megfoghatatlan „lényeit” (az elementálokat, démonokat és egyebeket), kitapinthatatlan erővonalait és energiaközpontjait manipuláló, megcsapoló és – a legkülönfélébb, gyakran nagyon is evilági, profán célokra – felhasználó mágia gyakorlásához nincs szükség igazi emberfeletti képességekre, csupán bizonyos ősi technikák elsajátítására, áthagyományozott rítusok és szertartások, mozdulatok és testtartások, varázsigék és ráolvasások, jelek, jelképes tárgyak, talizmánok és egyéb kellékek alkalmazására, valamint egy sajátos transzállapot vagy egy nem hétköznapi összeszedettség, kihegyezettség – narkotikumokkal, tánccal, légzőgyakorlatokkal, önhipnózissal vagy más eszközökkel történő – előidézésére. Ezeket a technikákat és módszereket az archaikus közösségekben, a természeti népek körében, a törzsi társadalmakban a sámánok, a varázslók, a mágikus gyógyítók és a boszorkánymesterek őrizték és adták tovább tanítványaiknak. A későbbi társadalmi formációkban adeptusok, hierophantok és más mesterek által irányított beavatási iskolák és ezoterikus irányultságú titkos társaságok látták el ugyanezt a feladatot. Időközben azonban ezek az ősi metódusok annyira felhígultak, eltorzultak és túlbonyolódtak, hogy jórészt hatástalanná váltak, vagy ha nem, akkor alkalmazóik és felhasználóik váltak képtelenné, alkalmatlanná arra, hogy – elérvén a megfelelő tudatállapotot – élővé tegyék, erővel töltsék fel azokat. Mert – talán mondanunk sem kell – nem a formálisan előadott szertartások, a biztos vagy bizonytalan kézzel megrajzolt mágikus ábrák és a betanult vagy felolvasott idézőformulák varázsolnak, hanem az azokat megelevenítő, illetve az akaratát általuk felerősítő és kivetítő ember. Egy mágikus rítus tehát nem véghezvitele, hanem véghezvivője által működik (azaz nem „ex opere operato”, hanem „ex opere operantis”). Vagy, ahogy Julius Evola írja: „A rítus struktúrái legalább annyira hasznavehetetlenek önmagukban, mint egy olyan motor alkatrészei és szerkezetei, amelybe nem vezettek elektromos áramot... ahogy egy gépezetet is csak a megfelelő energiával lehet beindítani, úgy az egész mágikus apparátus sem működik önmagától, csakis az operátor tényleges hatalma által, legyen az akár veleszületett, akár elsajátított képesség. A mágiát éppen ezért nem lehet csak úgy felmelegítve működtetni, könyvekből és könyvtárakból előbányászott ősi rítusokhoz folyamodva.”

Ennek a fajta mágiának egy igen alacsony színvonalú, degradált formáját gyakorolják azok az igazi, tehát nem bűvésztrükkökkel operáló parafenomének, akiknek ugyan van némi velük született, vagy bizonyos betegségek, illetve balesetek hatására felszínre került, aktiválódott mágikus képességük, de megfelelő tradicionális háttér vagy autentikus mester hiányában sejtelmük sincs arról, hogy valójában honnan származik vagy mi is az az erő, amellyel kanalakat hajlítgatnak, órákat állítanak meg vagy indítanak el, tárgyakat mozgatnak érintés nélkül, betegeket gyógyítanak kézrátétellel és más, hasonló „csodákat” visznek véghez.

A mágia másik szféráját általában magas mágiaként emlegetik, de a szakirodalomban találkozhatunk a transzcendentális és az isteni mágia elnevezéssel is

(megjegyzést érdemel azonban, hogy az elnevezések körül meglehetően nagy a zűrzavar). A magas mágia követője nem sok figyelmet fordít és nem sok időt pazarol a külső világ, a hétköznapi élet szubtilis, fizikalitás feletti, de azért a természet körébe tartozó erőkkel, energiákkal történő manipulálására. Nem az azt lehetővé tevő ősi technikák elsajátítását és minél kifinomultabb módon és persze minél hathatósabban való gyakorlását tűzi ki célul maga elé, hanem azt, hogy kifelé irányuló személyiségét, külvilág alkotta ál-énjét fokozatosan felszámolva, egyre beljebb és beljebb hatoljon önmagába, amíg csak el nem éri, fel nem fedezi (vagy fel nem építi) igazi énjét, lénye középpontját, önmaga lényegét, esszenciáját, azt a megfoghatatlan, ragyogó, szilárd, isteni magot, azt a belső napot, amely egybeesik a világ vertikális tengelyével, majd ezen felemelkedve elérje a megvilágosodást, és a lét centrumában birtokba vegye azokat az erőket, amelyek a világot fenntartják és irányítják. Amikor ez bekövetkezik, többé nem egy kiszolgáltatott és leselejtezhető bábu lesz a sok közül a világ színpadán, hanem az a halhatatlan és tökéletesen szabad individuum, aki a színfalak mögött a zsinórokat mozgatja. Az igazi mágus nem más, mint a megvilágosodott, felébredett, s ezáltal minden kondicionáltságtól megszabadult ember, akiről Gustav Meyrink ezt írja: „Igazán halhatatlan a teljesen felébredett ember. A csillagok és az istenek idővel elenyésznek, csupán ő marad meg és ő tehet meg mindent, amit akar. Előtte nem létezik semmiféle isten. Az, amit a vallásos ember istennek hív, nem más, mint egy állapot. Gyógyíthatatlan vaksága akadályt állít elébe, amelyet nem mer átugorni. Képmást készít magának, hogy azt csodálja, ahelyett, hogy azzá válna.”

Goécia és theurgia

Az iméntivel rokon, vagy csaknem azonos az a megkülönböztetés, amely a mágia birodalmát a goécia és a theurgia tartományára osztja. A goécia (goetia) művelője az ember alatti, de fizikalitás feletti létsíkok erőit és lényszerű megnyilvánulásait, a gyakran konkrét személyként megjelenő, névvel és tulajdonságokkal rendelkező démonokat próbálja meg leigázni, munkára fogni, szolgálatra kényszeríteni. Ezért emlegetik egyébként a goéciát démonomágiaként is. A magasabban elhelyezkedő tartomány, a theurgia ezzel szemben a természet- és emberfeletti világ meghódítását célozza. Ezt fejezi ki elnevezése is, amely istenteremtést jelent, és amely végső soron arra a folyamatra utal, amelynek során a mágus halandó, földi önmagából – amelyet feláldoz és hamuvá éget, mint a főnix – megteremti halhatatlan, égi önmagát.

A goéciát sokan az önös érdekből, világi célok és javak megszerzéséé, s gyakran destruktív szándékkal alkalmazott fekete mágiával, a theurgiát pedig a jószándékú, önzetlen, mások javát szolgáló fehér mágiával azonosítják. Ez persze túlságosan is leegyszerűsítő szemlélet, ugyanis a goéciát is be lehet vetni egyértelműen pozitív célok érdekében, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a megfelelő hozzáállással és felkészültséggel gyakorolt goécia akár a theurgia előszobája is lehet, a theurgia szintjén pedig már nemigen lehet jóról és rosszról beszélni, vagy ahogy Gustav Meyrink fogalmazott a magas mágia és a felébredés útján járók nevében A zöldarcú kísértet című ezoterikus regényében: „Ők hisznek valamiféle jóban és rosszban, mi viszont tudjuk, hogy jó és rossz nem létezik, csupán igaz és hamis van.”

Yliaster Daleth: Élő mágia. Piliscsaba, 2001, Bioenergetic, 1. fej.

covers_83912.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://magiatraditionalis.blog.hu/api/trackback/id/tr507558434

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Az isteni mágia útja