Az isteni mágia útja

2018. március 22. 11:11 - TheMagician

Ottfried Preussler: Krabat a fekete malomban

Könyvrecenzió (Budapest, 1985, Móra, 230 o. Farkas Tünde fordítása)

krabat_by_marianus.jpg

»Valamivel azonosítod magad, ami nem maradandó, ami nem változatlan, ami nem örökkévaló. Ez az elnapolás. Ez az elnapolás olyan, mint egy malomkő, amely éjjel-nappal őröl. Őröl a malom, és minden lényt búzaszemként szétmorzsol. Forog a malomkő, és szétmorzsolja a lényeket. Imitt-amott néhány szem – egy vagy kettő – biztonságban lehet a főtengelynél, ahol semmi sem morzsolhatja szét őket. De bárminek, ami a középponttól, az Éntől, az abszolút léttől távol van, szét kell morzsolódnia.« (H. W. L. Poonja)

Krabat, a regény főhőse, egy visszatérő álom hatására tizennégy éves korában elhagyja az »édeni állapotot«: a mű legelején, társaival közösen, a Háromkirályok egyikének öltözve játszik, s ekkor – mint a szerző mondja – még mindenből királyi korona és betlehemi csillag lehetett (9. o.). Ám jött a visszatérő álom, és – úgymond – mennie kellett, menni egy »barátságtalan helyre«, »őrölni a malomba«, ahol a »fekete művészeteket« oktatják.

»És abban a pillanatban, amikor kezet szorítottak, a házban tompa dübörgés, morajlás indult meg. Mintha a föld mélyéről jött volna a hang. Ingott a padló, megmozdultak a falak, s a gerendák, oszlopok is megremegtek. Krabat felkiáltott, el akart menekülni: el, csak el innen! De a Mester elállta útját: − A malom! – kiabálta, markából tölcsért formálva. – Lám újra őröl! ... Hát itt maradt Krabat egyedül a sötétben. Lassan vetkőzni kezdett. Mikor a sapkáját tette le, ujjhegye a szalmakoszorúhoz ért: ó, valóban, tegnap még a háromkirályok közt volt – de milyen messzire került tőlük!« (14–15. o.)

A legelső és egyben egyedüli jótanács, amit malomba érkezésekor hősünk kap: »Aludj csak, Krabat, ebben a malomban kell az erő.« (16. o.) Itt keményen bánnak az emberrel, értelmetlen munkát kell végeznie, és hogy bírja, zsíros ételt ennie. Eleinte egyedül csak akkor boldog, ha alszik, álmaiban, vagy még inkább csak mélyalvásban, mivel a malom – a világ – elől még az »álom útjain« sem menekülhet (24–27. o.). A malom gyakran éjjel is zúg: fogakat őrölnek a »Holtgaraton« (28. o.) – a hely »Fekete Mestere« ismeretlen feljebbvalójának (»Komámuram«) parancsára. (1) Amit az emberek napközben darává és lisztté őrölnek, az éjjel visszaváltozik gabonává, és kezdődik minden elölről. Nap mint nap, újra és újra, igazi kezdet nélkül, bezárva a változás korlátok közé vetett világába, nem ismerve az időtlent, a végtelent, a változás nélküliséget. (2) A malom – egy lehetséges megközelítés értelmében – annak szimbóluma, amit a buddhista hagyomány saṃsārának hív: a tiszta Léttel szembeállított, feltételek alá vetett létesülésé. Aki miértjére kérdez – és aki mikor kérdez, tőle elszakadni tűnik −, annak a malom »Fekete Mestere« azonnal kiadja a parancsot: »Aki sokat kérdez, az sokat téved. Ismételd meg! – Aki sokat kérdez, az sokat téved… − dadogta Krabat.« (17. o.) A malom »Feketeiskola«. Munkásai a »Feketeiskola« tagjai, akik főként azért kezdenek »fekete művészetek« tanulásába, hogy ne, vagy csak olykor érezzék a végzett munka fáradalmait. Alávetik magukat a »Fekete Mester« akaratának, és olyan »titkos testvériséget« kötnek egymással, amely majdnem ellentéte azon magasrendű »Titkos Testvériségnek«, ami a saṃsārán felülemelkedettek láthatatlan közössége (vagy legalábbis azoké, akik a saṃsāra meghaladását – a »malom felszámolását«, »megváltását«, varázslatának végét – tűzték ki célul a maguk számára). »Amíg a boszorkányszög a homlokunkon van, úgy kell dolgoznunk, mint az igavonó barmoknak, mindaddig, mígnem az utolsó legény is leizzadja a jelet. Ettől kezdve aztán minden munka, amit napközben végzünk, egész évben könnyűvé válik.« (50. o.)

Ottfried Preussler – ahogy azt a könyv két rövid, történelmi környezetben játszódó fejezetéből, s néhány apró utalásból sejthetjük – úgy tűnik Nagy Frigyes porosz király korába helyezve beszéli el történetét. Ez a kor fontos adalékokat szolgáltathat műve mélyebb megértéséhez. II. (Nagy) Frigyes olyan »felvilágosult« uralkodó, akinek ideje alatt a céhek nagy mértékben veszítettek jelentőségükből: körülbelül ekkorra elvész annak a »bölcseleti hagyománynak« az ismerete, amely korábban az egyes mesterségek gyakorlati fortélyaival egyidejűleg került átadásra (noha nem kellően artikulált és kimunkált formában) bizonyos céh-közösségekben. (3) Frigyes – aki nem tévesztendő össze II. Hohenstaufen Frigyessel – nagy erővel az új és profán filozófiákat kezdi támogatni, illetve azokat a »titkos társaságokat«, amelyek ezeknek a kútfői voltak (érdeklődésük szinte kizárólag világi és politikai, ezért individualista és racionalista gondolkodókkal szimpatizálnak). Az új szerveződéseknek ez a régi intézményekkel szembeni támogatása gyakorlatilag kegyelemdöfést jelent a fennmaradt céhek számára, nem utolsó sorban pedig bizonyos céhek (4) által korábban őrzött, operatíve is alkalmazott, iniciatikus vonatkozásokkal rendelkező »bölcsességnek« is, amely főként a keresztény gnózis maradékán és a meglehetősen komplex hermetikai tradíción alapult. (5)

Preussler a molnárlegények közösségében ily módon olyan közösséget mutat be, ahol is a compagnonnage-ok (mesteremberek, artifexek) »bölcseleti hagyománya« − egy egyetemesebb Hagyomány általuk képviselt verziója – már csak a mageia goétiké vagy más néven daimonomageia szintjén él. (6)

Noha lényegében minden igazi tudás (amely önmaga »operatív« alkalmazásának a képességét is magában foglalja) annak meghaladására törekszik, amit Indiában saṃsārának neveznek, meg lehet állapítani, hogy egy tradicionális bölcsességnek is lehetnek olyan alkalmazásbeli módjai vagy szintjei, amelyek az átlagosnál nagyobb mértékben kötődnek a saṃsārai állapotokhoz. Nem minden tradicionális önmegvalósítási út törekedett egyöntetűen ugyanabba a magasságba, példánknál maradva a saṃsāra teljes meghaladására.

Írónk egyik érdeme, hogy e helyzet ellenére hiányzik belőle a moralizálásra való manapság szokásos nagy hajlam. Preussler szerint, a malom tizenkét molnára szorosabb és magasabb rendű közösséget alkot nemcsak a környékbeli »falu« közösségénél, de a hozzájuk tévedő »világi katonák« közösségénél is (62–71. o.). Krabat felismeri, hogy a malombeli tanulmányok felvállalása bizonyos fokig enyhít a malom szörnyűségein: fokozatosan halad előre a mageia goétiké tudományában, de anélkül, hogy magát a »Fekete Mester« akaratának alávetné. Néhány társával a Fekete Mester »titkos társaságán« túlmutató »Testvériség« alapjait vetik meg. Összetartozásuk felismerésén, életük rendezett és rend-szerű voltán, nem utolsó sorban pedig a mágia tudományában való bizonyos fokú előrehaladásukon keresztül, − legalábbis egyesek közülük – olykor visszaemelkednek az »édeni állapotba« a saṃsāra és a nirvána közti határhelyzetben élnek. Minthogy csupán látszólag rendelik magukat alá a »Fekete Mesternek«, a benső értelmében vett »Fekete Mágiát« (kakodaimonomageia) (7) sajátítják el. E kifejezést, ismerve talán a vele kapcsolatos hiedelmeket, a szerző egyébként helyesen kerüli is. »Fekete« (»földi«), de nem ártó-gonosz mágiát gyakorolnak. Összetartásuk, életük ritmusának és közös rítusaiknak (46., 91-92. o.) a kialakítása, s bizonyos fokú tudásnak a megszerzése számukra a saṃsārából kivezető út első lépései. Megtanulják hogyan kell könnyedén dolgozni, »időjárást alakítani, jégverést csinálni, bűbájjal lenyűgözni, varázsgolyókkal bánni, elsajátítani a láthatatlanná válás és a ›magából kiszállás‹ művészetét« (51. o.). Értelmezve, mindez annyit tesz: birtokba veszik a »transzmutáció«, az átlagos és általános emberi individualitáson való túljutás képességét. »Kis misztériumok« birtokosaivá lesznek. A mágia speciális szimbolikájának értelmében ez bármilyen egyedi lénnyé való »alakulás« képességének a megszerzését – a létállapotaikkal való azonosulás képességének megszerzését – jelenti.

Mindezek azonban csak az első lépések, amelyek nem jelentenek teljes és tökéletes túljutást a saṃsārán. A molnárok csupán relatív boldogságot nyernek el, s ezt a legtöbben közülük nem is akarják – vagy tudják – felismerni. Akik tudják mindezt, azok sem birtokolják a »nagy misztériumot«. (8) Sem a »transzformációt«, vagyis »vertikális önmeghaladást« (a végérvényes »átalakulás«, a minden alakon, formán és néven való túljutás képességét). Nem érik el a teljes időtlenséget. A malomban élnek. Amikor például minden újholdkor, a »kakastollas Komámuram« parancsára éjszaka is dolgozniuk kell, tudásuk nem elegendő ahhoz, hogy könnyedén és üdvözülten dolgozhassanak. Ezenkívül: munka nélkül számukra »unalmas lenne az élet« (73. o.), és minden év végén meghal valaki közülük, akiről előre nem tudhatják, ki lesz az.

Preussler – noha azt vallja, az ember messzire juthat a mágiával: »még a hercegek, királyok fölött is hatalmat nyerhetünk« (105. o.) – tehát kifejezésre juttatja abbéli véleményét, hogy a mageia goétiké nem a lehető legmagasabb rendű út, azt, hogy nem vezet túl a saṃsārán. Nem a »kis misztériumok« és a »nagy misztériumok« megkülönböztetést alkalmazza, de mégis megfelelően sugallja, hogy a »földi mágia« hatásköre a »kis misztériumok« köréig terjed. Ami felérhet a »nagy misztériumig«, azt úgy nevezi: a Szív útja. »Van egyfajta varázslás, ami más, mint amit mi tanulunk fáradságosan a Koraktorból [egy varázskönyv], jelről jelre, varázsigéről varázsigére. Van egy másfajta varázslat is, ami a szív mélyéből nő ki…« (216. o.)

koraktor.jpg

A Fekete Mester és a Koraktor 

Ezen a ponton egy teoretikus és doktrinális pontosítással kell hozzájárulnunk a regény mögött körvonalazódó elméleti koncepcióhoz, akkor is, ha mindezt tenni merész dolognak tűnik egy »meseregény« kapcsán; Preussler láthatóan rendelkezett bizonyos elméleti ismeretekkel mind a nyugati mágia-hagyomány, mind a mesterségekhez kapcsolódó szellemi megvalósítási utak tekintetében, (9) és így egy efféle teoretikus megközelítés nemcsak, hogy túlzónak nem tűnik a szemünkben, de ráadásul alapvető fontosságot is tulajdonítunk neki, függetlenül attól, hogy bizonyos szűklátókörű irodalmárok és materialista értelmiségiek mit gondolnak minderről. Az elvégzendő pontosítás két dolgot érint. Egyrészt, ahhoz, hogy a »Szív útja« valóban a »kis misztériumokat«, sőt az »édeni állapotot« meghaladó »Szív útja« lehessen, ahhoz mindenképpen mentessé kell tenni a Szívvel kapcsolatos felfogást nemcsak a materialista, hanem mindennemű érzelmi megfontolásoktól-elgondolásoktól is, különösen azokban az esetekben, amikor is – miként regényünkben – a »nagy misztérium« többletét valamilyen módon a szerelmi szimbolikán keresztül próbáljuk kifejezésre juttatni. Semmiképpen nem fejezhetjük ki tehát a »nagy misztérium« szellemi jelentőségét és többletét azáltal, ha a Szívben végbemenő, Szív általi mágiát például oly módon próbáljuk meghatározni, hogy az olyan, mint amikor »aggódást érzel olyan valaki miatt, akit szeretsz« (216. o.). (10) 

Második észrevételünk és pontosításunk azzal kapcsolatos, amit az író a »magából kiszállás művészetének« nevez. Krabat ezáltal kerül először »igazi közelségbe« szerelmével. (11) Preussler a következőket írja: »egyenesen ült, mozdulatlanul; tekintete a távolba révedt, a falun túl, a holdfényes pusztába. Mostantól fogva egyetlen szót sem szólt. Amikor Krabat csöndesen a nevén szólította, nem válaszolt: egy halott sem hallgathatott volna mélyebben, nézhetett volna meredtebben. … viselkedése idővel megrémítette a fiút. Eszébe jutott, hogy hallott már olyan emberekről, akik értenek a ›magukból kiszállás‹ művészetéhez. Ez abból áll, hogy elhagyják testüket, mint pillangó a bábot, ami üres hüvelyként ott marad, míg az igazi énjük a maga útját járja, láthatatlanul, titkos utakon, titkos célt követve.« (42. o.) »… egyenes derékkal támaszkodik neki a keresztnek, és se nem holt, se nem eleven. Most minden, ami Krabat életét jelenti, kívülre került. Szabad, könnyű, súlytalan, és nagyon éber, minden érzéke élesebb, mint valaha. Még tétovázik, magára hagyja-e a testét. Még egy utolsó kötést kell megoldania: nehezére esik, mert tudja, hogy a válás örökre szólhat. De mégiscsak elfordítja fejét arról a fickóról, aki a tűz mellett ül, és az ő nevét viseli…« (110. o.)

A szerző állítása szerint Krabat ezt az úgyszólván meditatív technikát – amelyet helyesebb volna nem »magából való kiszállásnak«, hanem sokkal inkább »(egyetemes) Önmagával való egyesülésnek« nevezni – a malomban tanulta (108. o.). Ezen a ponton kell a második pontosítást megtennünk: mint a mesterségekhez kapcsolódó beavatási irányvonal egyik társaságának a tagja, Krabat ezt az úgymond »technikát« semmiképpen nem sajátíthatta el tökéletesen. Ez egy olyan felvetés, amit a realitás és a beavatási kategóriák ismeretének fényében el kell vetnünk, különösen akkor, ha az imént idézetteket egyszerű, »varázsszóval indított« mágiánál (109. o.) és puszta »utazgatásnál« (51., 110. o.) többnek akarjuk tekinteni. Azok a társaságok, amelyek – akár Nyugaton, akár Keleten – a mageia goétikének megfelelő szintet képviselték, nem tudtak volna olyasmit tanítani, ami a fizikai test (és a hozzá kapcsolódó tudatosság) teljes meghaladására irányul. Egyszerűen a maguk lényegénél fogva nem adhattak megfelelő útmutatást arra a praxisra vonatkozóan, amely megfelelően és tisztán a végső − »nagy misztérium« jegyében álló – Önmagamsággal való egyesülésre irányul. Bizonyos értelemben helyesen jegyzi meg az író, hogy mindettől »a Mester óva intette a legényeket, mert könnyen megeshet, hogy aki elhagyja a testét, nem talál vissza. … Aki hosszabban elidőzött és elkésett, annak számára nem volt visszaút. Teste nem fogadta vissza, s halottként temették el, míg neki magának örökké kóborolnia kellett élet és halál között, nyughatatlanul. Képtelenül arra, hogy beszéddel vagy valamiképp jelet adjon létezéséről, és ennek az állapotnak [számára] épp ebben rejlett különösen kínzó volta« (108. o.). A »földi« avagy »démon-mágia« tudományának szintjéhez tartozó társaságok számára, a szóban forgó összefüggésben valójában az imént idézettek az elsősorban lehetségesek. Esetünkben viszont, ahol is Krabat sikerrel hajtja végre »fejének elfordítását arról a fickóról, aki az ő nevét viseli« és »arról, aki a malomban él« (110., 113. o.), (12) továbbá akinek célja a malom, a saṃsāra teljes felszámolása, mindenképpen ki kell jelenteni azt, hogy az »(egyetemes) Önvalóval, avagy Szívvel való egyesülést« (»magából való kiszállás«, ahogy Preussler nevezi) Krabatnak szükségképpen »valahonnan máshonnan«, nem a malomban, nem a »Fekete Mestertől« kellett elsajátítania!

René Guénon volt az, aki könyveiben és cikkeiben először hívta fel figyelmünket arra a kultúrtörténetileg is jelentős tényre, hogy bizonyos mesterségekhez kapcsolódva, Nyugaton egészen a XVIII. század elejéig fennmaradt egy valóban »ősi bölcsesség«. Études sur la Franc-Maçonnerie et le Compagnonnage című posztumusz kötetének egyik tanulmányában (13), Guénon azonban azt is felveti, hogy a mesterségek gyakorlásának segítségével beavatást nyert személyek – bizonyos népekkel mutatva benső rokonságot – nem a beavatottság lehető legmagasabb fokát érték el. Sajnáljuk, hogy ezt az érdekes témakört Guénon nem fejtette ki bővebben; Ottfried Preussler regényének bemutatásával egyidejűleg – amely erre a lehető legjobb alkalmat szolgáltatta – mi mindenesetre hozzászóltunk ehhez a témához, s hangot adtunk abbéli véleményünknek, hogy az egyes céhekben bizonyos mesterségek gyakorlásán keresztül nyert »beavatottság« foka, különösen a harmincéves háborút követően, ritkán lépte túl a »kis misztériumok«, még általánosabban pedig a mageia goétiké szintjét. Kivételek persze lehettek, ehhez azonban a mesterségek gyakorlásával párhuzamosan nyert beavatás erőinél magasabb rendű beavatási erőkkel is benső kapcsolatba kellett lépni. E kapcsolatba lépés úgyszólván kiszámíthatatlan, Krabat esetéhez hasonlóan tipizálhatatlan. Csupán annyit tudunk: Krabat elhagyta az »édeni állapotot«, a »malomba« lépett, intenzíven tanult, a »malomban» is megvalósította az »édeni állapotot« (a »kis misztériumok«) végpontját), majd »felszámolta a malmot« − s mindezt talán újra meg újra meg kellett valósítania (lásd a mű utolsó bekezdésének utalását). Mindehhez tanulmányainál, társainál, sőt az »édeni állapot« újra-elérésénél is többre volt azonban szüksége, valamire, ami meghatározhatatlan.

Jegyzetek:

(1) E démiurgoszi »Komámuram« a regény legenigmatikusabb alakja. Csupán annyit tudunk róla, hogy újholdkor látogat a malomba, a »Fekete Mester« feljebbvalója, és kalapján »kakastollat« visel. Egy éjszaka Krabat azt álmodja, »tűz üt ki a malomban«, de »csupán a kakastoll, melyet kalapjára tűzött, csak ez a toll világított és vöröslött. Tűzlángként lobogott a szélben… Olyan erősen világított, hogy cikázó fénye egészen betöltötte a malomudvart.« (31–32. o.). Amint az ismeretes, a tibeti buddhista ikonográfiában a »létesülés világának gyökérokait képező három szimbólum közül az egyik éppen a vörös kakas. A saṃsāra »gyökérokai« közül a »szenvedélyt« (rāga) jelöli.

(2) »A koselbruchi malom mindennap őrölt, munkanap és vasárnap egyaránt…« (19. o.) »A … malomban az első esztendő háromnak számít…« (92. o.) »Aki a …malomban meghal, azt elfelejtik, mintha sosem élt volna; csak így élhetnek tovább a többiek.« (130. o.) »… minden újév éjszakán meghal egy közülünk érte. – A Mesterért? – Érte… Minden esztendőben fel kell áldoznia egy tanítványát, különben ő maga kerül sorra.« (191. o.) »A Mester … távollétében a malom sem őrölt.« (87. o.) »Amint a megszokott zörgés, nyögés, dörömbölés megkezdődött, a legények szíve … megkönnyebbült.« (89. o.)

(3) A témában lásd, René Guénon: Beavatás és a mesterségek. Őshagyomány folyóirat, 10. szám (Bp., 1993. febr.) 11-15. o. (Guénon 1934-ben megjelent tanulmánya, később Mélanges című posztumusz kötetében került kiadásra)

(4) A céhek hatékonysága a mesterségbeli tevékenységükhöz kapcsolódó »bölcseleti hagyomány« fenntartása tekintetében a gótika kora (kb. 1150–1320) utánra erősen lecsökkent. Néhány területen – így például a szövő-, kőfaragó- és kézműves-céhek eseteiben – e hatékonyság azonban egészen a harmincéves háború kezdetéig (1618) fennállt. Tekintettel arra, hogy e háború a szellemi hanyatlásnak is igen jelentékeny jelölője, a XVIII. századra megmaradt céhek már igen minimális mértékben voltak tradicionális bölcsesség birtokában. Jegyezzük meg viszont azt is, hogy az ezek után mégis fennmaradt céhek és azok tagjai (compagnonnage) még mindig sokkal inkább tűnhetnek a szóban forgó hagyományos bölcselet örököseinek, mint a szabadkőművesség képviselői.

(5) Azt, hogy a bizonyos mesterségekhez és céhekhez kapcsolódó bölcsesség iniciatikus (beavatási) karakterrel rendelkezett, közvetve az a tény is mutatja, hogy egyes mesteremberek gyakran kevesellték nemcsak a világi, hanem a vallási-teológiai bölcseletet is. Ez regényünkben is többször megjelenik: »… nehezére esik a lelkészek életét élni« (24. o.), »nem volt kedve mesternek állni másutt; bírónak, hivatalnoknak vagy udvaroncnak meg főleg nem. Ami csak akar, az lehetett volna, de nem akart.« (115–116. o.) Pumphutt legendás alakja mellett (113–120., 137-144. o.), ennek az iniciatikus karakternek közvetett bizonyítéka még egy bizonyos szimbolikus jelentőségű tőr felbukkanása a regényben (72–76. o.). Pengéje megfeketedik, fényét veszti, ha birtokosát valamely külső-belső »veszély« fenyegeti.

(6) Vagyis már csupán a »földi mágia« kategóriájába sorolható alkalmazási keretek között. A »démon-mágia«  a  »földi mágiával« azonos értékű, más szempontokat alapul vevő kategória, amelyben a »daimón« kifejezésnek önmagában semmiféle »negatív« értelme nincsen. Az »angyal« szóval is helyettesíteni lehetne, vagyis a mágiának egy olyan formájáról van szó, ahol a föld és ég közötti hierarchiák segítségével operálnak, de már »földinek« minősíthető célok érdekében. A fent említett »bölcsesség« érvényesítésének és alkalmazásának eredeti kereteit – a mágia viszonylatában – egyébként a mageia theurgiké szintje jelentette, ahol is a theurgia egyáltalán nem »varázslást« jelent (mint azt a mai, mágiával foglalkozó népszerű munkák terjesztik), hanem »az istenek – velük való azonosuláson keresztüli − felidézését«.

(7) A kakodaimonomageia »gonosz«, »ártó«, »föld és pokol közötti daimónok« segítségével megvalósított, s azok minőségének jegyében álló mágiát jelent. Sajnos túlságosan is elterjedt és meggyökeresedett az a hiedelem, miszerint a »Fekete Mágia« mindenképpen kakodaimonomageia volna, ami – a »fekete« és »fehér« szembeállításának egész koncepciójával együtt – téves, minthogy e nézetre semminemű számottevő ókori hivatkozási alapot nem lehetséges fellelni. A mágia kategóriái és alapszintjei tekintetében lásd, László András: Tradicionalitás és létszemlélet. Nyíregyháza, 1995, Kötet, 297. o.

(8) A »nagy misztériumtól« való elválasztottság és a »kis misztériumok« felé való irányultság jellegzetes példája az az eset, amikor is Krabat egy kakassal szeretne cserélni, mert úgy véli, így közelebb kerül a hőn szeretett kedveséhez (146. o.).

(9) E sorok megírása óta a szerzőnek egy másik regénye is megjelent magyarul, amely azonban semminemű ilyetén ismeretekről nem tesz tanúbizonyságot. Nehéz volna megmondani, hogy ez annak tudható-e be, hogy egy korábbi és kifejezetten gyerekeknek szóló műről van szó, avagy már az itt vizsgált esetben is csak a szász mesék tradicionális szimbolizmusának köszönhető, hogy bizonyos szellemi problémákkal foglalkozhatunk.

(10) Ezt az érzelem-felettiséget és azon túliságot, vagyis a szerelem szimbólumként való alkalmazását egy helyütt mintha a szerző is kifejezésre szerette volna juttatni: »soha, de soha el ne áruld a malomban annak a lánynak a nevét, akit megszeretsz! A világ minden kincséért ki ne ejtsd a szádon. Senki előtt, hallod? Sem ébren, sem álmodban…« (44. o.) A »ne ejtsd ki annak a nevét« felszólítást itt mindenképpen szimbolikusan kell venni, amit mi a következőképpen értelmezünk: soha ne alacsonyítsd a Szerelmet pusztán ezen és ezen kedves lény iránt érzett szerelemmé.

(11) Éppen a »magából kiszállás« e spirituális gyakorlata (amely mint látni fogjuk szoros rokonságot mutat a hinduk samādijával) és a szerelem közötti regényben meglévő kapcsolat alapján feltételezhetjük azt, hogy a szerelmi kapcsolat szerepeltetése elsősorban szimbolikus jelentésű és jelentőségű.

(12) Miután mindezt sikerrel valósítja meg, azután találkozik a szászországi mesteremberek »szoláris hősével«, Pumphutt-tal.

(13) Magyarul lásd, René Guénon: A mesterségek képviselői és a cigányság. Pannon Front folyóirat, 22. szám (Bp., 1999. aug.) 24–25. o.

Írta: Horváth Róbert

Megjelent: Axis Polaris (Budapest) 1. sz. (2000) 88–94. o.

Köszönet Athanasius közbenjárásáért

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://magiatraditionalis.blog.hu/api/trackback/id/tr7013765284

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Az isteni mágia útja