Az isteni mágia útja

2017. április 20. 12:37 - TheMagician

Kaczvinszky József: Mágikus képességek az emberben (1. rész)

Részlet a „Kelet világossága” című műből

kaczvinszky_jozsef.jpg

Kaczvinszky József (1904–1963) egy kiváló 20. századi bölcselő, aki Kelet világossága című háromkötetes művében a yoga (mint spirituális út) páratlan érzelmezését adja. Itt a harmadik kötet nyolcadik fejezetét, a mű egy szorosabban mágiával foglalkozó részét közöljük. Mivel a mágia és a mágikus képességek metafizikai jelentésével, értelmével kapcsolatban igen lényegre törő megállapításokat tesz, szükségesnek éreztük nemcsak ízelítőt adni belőle, hanem a teljes fejezetet is két részletben közölni. Érdemes tudni, hogy Kaczvinszkynál a Lélek a szanszkrit puruṣának (szellem, önvaló), a végső spirituális célnak felel meg, a Természet a fizikalitáson túlmutató, azt is magában foglaló egyetemes természetnek (prakṛti), az áthidaló-megismerés a „Természet egészére és totális egységére vonatkozó megismerés” (tāraka), a szamszkárák pedig a létezést alkotó, a megnyilvánulást létrehozó szimbólumegyüttesnek (saṃskāra). Meg kell még továbbá jegyeznünk, hogy az alábbi részlet igazán csak a teljes mű, valamint a vonatkozó irodalom ismeretében érthető meg.

A lét minden formájában, mindenben, ami létezik: a Természet nyilatkozik meg, – nincsenek tehát természetfeletti jelenségek! Minden jelenség és minden változás a Természet körében nyilvánul meg, a Természetből fakad, és a Természetben megy végbe. Egyedül a Lélek független a Természettől, a Lélek azonban nem megnyilatkozó, nem változó, nem cselekvő, nem tárgy és nem jelenség, stb.; a Lélek nem létező és nem is nem-létező Abszolútum. Mindaz tehát, ami megnyilatkozik, ami van: szükségszerűleg más, mint a Lélek, és így a Természet körébe tartozik. Természetfeletti képességekről ezért csak jelképesen beszélhetünk. Az úgynevezett különleges-képességek (sziddhik) mindössze a megszokott világrendet meghaladó megnyilatkozások a Természetben. A megszokott törvényszerűségek felett álló oly tények és valóságok, amelyeknek mindenkor megvan a természetes magyarázatuk is, mert magyarázatuk minden egyes esetben megtálalható a szimbólumok – a szamszkárák – mivoltában és összefüggéseiben. Valamely, a szamszkárák rendjétől független jelenség ilyenformán nincs és nem is lehet a Természetben. Mágikus csupán annyit jelent tehát, mint szupernormális.

A korlátlan megismerés révén határtalanná vált tudása folytan azonban a yogi kapcsolatba hozhatja cselekedeteit: a Természetnek az ember számára ismeretlen, vagy még soha meg nem nyilatkozott lehetőségeivel is. Így pedig valóban olyan különleges képességekre tehet szert, amelyeket az emberi ész nem foghat fel és logikusan soha meg nem magyarázhat.

Vyasza – a Yoga-Aforizmákhoz írt kommentárjaiban – nyolc fokozatot sorol fel, mint a különleges képességek nyolc alapvető fokozatát.

Ezek:

1. animan: a végtelen-kicsinnyé válás,

2. laghiman: a súlytalanná-válás, lebegés,

3. mahiman: a kiterjedésbeli megnagyobbodás,

4. prápti: a térbeli korlátozatlanság, illetőleg a térmegváltoztatás képessége,

5. prákámya: a cselekedetekkel szembenálló akadályok megsemmisítésének a képessége,

6. vasítva: a megnyilvánulások mögött rejlő szimbólum-kapcsolatok felett való uralkodás,

7. ísitritva: a dolgok megjelenése, eltünése, és összetétele felett való uralkodás, és

8. yatrakámávaszáyitva: az okoknak – és azokon keresztül a következményeknek – a tetszésszerinti befolyásolása.

Ahhoz, hogy legalább hozzávetőlegesen megérthessük a különleges-képességek mivoltát, párhuzamot kell vonnunk közöttük és az elmélyedés (szamádhi) egyes mélységi fokozatai között.

Foglaljuk össze tehát röviden a hatodik fejezetben ezirányban elmondottakat:

1. Dhyána állapotát követően, mint tudjuk, az elmélyedés a szemléletet a szamszkára-áramlás egyetlen szamszkárájában rögzíti meg. Szamádhi állapota akkor alakul ki, amikor a szemlélő tökéletesen eggyéválik evvel a szamszkárával. Ebben a tényben áll az elmélyedés tulajdonképpeni lényege: a szemlélőnek, a szemlélés tárgyának és magának a szemléletnek is a tökéletes eggyéolvadása, egyetlen pontban, mely a Természet végtelenül kicsiny alkotó-eleme, egyetlen szamszkárája.

Magát az eggyéolvadás tényét tekinthetjük szamádhi kezdeti, vagyis első mélységi-fokozatának.

2. Az elmélyedés második mélységi-fokozatát a tökéletes megismerés kibontakozásában látjuk, amikor a szamszkára-tartományok mind, korlátlanul áttekinthetővé válnak, és így az egész Természet megismerhetővé válik, az elmélyedés magvát képező egyetlen szamszkárán belül.

E fokozatot követheti végül az áthidaló-megismerés kibontakozása, mely megismerés voltaképpen már a Lélek és a Természet valamennyi kapcsolatára – valamennyi egyénre – egyképpen kiterjed. Ennélfogva felöleli, és magában foglalja az énségi-szikrák, az egyének összességét. Minthogy pedig szamádhi állapotában a megismerés azonos a megismerővel és a megismerés tárgyával is, azért szamádhi e mélységi fokozatában a megismerés már az énségi-szikrák (az egyének) összességével való eggyéválással egyértelmű. Ebben áll az elmélyedés harmadik, és egyúttal – a Természet körében elérhető – utolsó fokozata.

Ezt már csak a „másfajta” elmélyedés (az aszampradnyáta) múlja fölül, mely a Természettől is független a maga mivoltában. (Lásd e kötet 182. oldalán.)

Minthogy azonban, amíg a Lélek és a Természet teljes elkülönülése meg nem valósul, addig a lélegzés ténye – valamely formájában – mindenkor fennáll a Természetben, illetőleg a Lélek és a Természet kapcsolatából eredő összes vonatkozásokban, – azért a lélegzés még a legmélyebb elmélyedésben is megnyilatkozik. Szamádhi állapotában való megnyilatkozása abban áll, hogy az öntudat – az elmélyedés legmélyebb fokozatából – ismét a lét, a megnyilvánulások, vagyis az anyagvilág felé fordul. Ha nem következnék be a kilélegzésnek ez a természetes fázisa, illetőleg folyamata, akkor az öntudat nem térhetne vissza az egyén csakra-rendszerébe, a yogi tehát nem ébredhetne fel elmélyedéséből, a befelé-fordulás állapotából, és nem folytathatná földi életét.

A belélegzést azonban mindenkor kilélegzés követi, mígcsak az elkülönülés véglegesen meg nem szünteti magát a lélegzést, a lélegzés valamennyi fázisát. Még a „másfajta” (aszampradnyáta) elmélyedés is a Természet körébe való visszatéréssel jár. Feltétlenül megvalósul ezért a visszafordulás fázisa abban az elmélyedésben – az áthidaló megismeréssel járó szamádhiban – mely mindvégig a Természet körén belül marad!

Az elmélyedő öntudat pedig – amikor visszafordul az elmélyedés melyéből az anyagvilág felé – mielőtt még visszatérne az ébrenlét megszokott világába, az elmélyedés erejével a megnyilvánulások mindennemű befolyásolására és megváltoztatására is képes. Hiszen nemcsak megismerte a szimbólumok összes kapcsolatait, hanem – korlátlanná vált tudása révén – teljes mertekben uralkodni is tud azokon.

A korlátlanná vált tudás tényéből, valamint az öntudatnak az elmélyedés keretében vázolt „visszafordulásából” fakadnak a yoga különleges képességei.

1. Animan – a végtelen kicsinnyé válás – lényege nem egyéb, mint az öntudatnak (és így magának a yoginak is!) egyetlen, pont-szerű, terület-nélküli szamszkárával való eggyéválása. Az „egyetlen szamszkárával való eggyéválás” viszont – ha megvalósul – teljes mértékben azonos szamádhi lényegével! A yoginak az a képessége tehát, hogy befelé-fordulásában, az elmélyedésre törekedvén el tudja érni szamádhi első mélységi fokozatát, valójában már egyértelmű a „végtelen-kicsinnyé-válás” különleges képességével is. (1.)

A szamszkárába beleolvadt, a szamszkárával eggyévált öntudat pedig, minthogy az eggyéválás a meg-nem-nyilvánuló Természet körében valósul meg, a meg-nemnyilvánuló szamszkárának viszont hiányzanak az anyagvilággal való kapcsolatai, függetlenné válik tértől és időtől és az oksági rendtől; ez a tökéletes függetlenség pedig természetszerűleg egyértelmű a „súlytalanság” és a „lebegés” (laghiman) fogalmával, hiszen semmihez sem vonzódik, semmihez sem kapcsolódik a Természetben. (2.)

A tökéletes-megismerés kibontakozása továbbá, amint a szimbólumoknak egyre nagyobb és nagyobb tartományát öleli fel, és végül az egész Természetre kiterjed: magában foglalja a kiterjedésbeli megnagyobbodás (Mahiman) tényét is, az elmélyedés magvát képező egyetlen szamszkárán belül, minthogy az öntudat (a megismerő) a tökéletes- megismerésben mindenkor egy és azonos a megismerés tárgyával, a szimbólumok megismert, valahány, végtelen-sok tartományával. (3.)

A kiterjedésbeli megnagyobbodás ilyenformán az áthidaló-megismerésben éri el tetőfokát és beteljesülését!

A „visszaforduló” öntudat azonban, amikor elhagyja az áthidaló-megismerés mélységi fokozatát – az énségi-szikrák összességének egyetlen egységbe integrált területét, hogy visszatérjen fokozatosan az ébrenlét, az anyagvilág felé, – ismét szeparálja mindazokat a szimbólum-tartományokat, amelyeket közvetlen megismerésében egyesített, illetőleg amelyekre átfogó megismerése vonatkozik. Ezeket a tartományokat – az elmélyedésben felszabadult szabad akaratával – az elmélyedés keretén belül, még szabadon választhatja meg. Megismerését, szemléletét tehát tetszésszerinti szimbólum-tartományban mélyítheti el. Ez a képessége viszont egyértelmű avval, hogy olyan teret teremthet maga körül, amilyent kíván, a Természet olyan területeit választhatja egyedüli világának, amilyenben éppen elmerülni – „létezni” – óhajt. E képessége természetszerűleg magában foglalja tehát a „térbeli korlátozatlanság, illetőleg a tér-megváltoztatás” (prápti) különleges képességét! (4.)

Mint látjuk, a különleges képességek első négy fokozata – faja – teljes mértékben bennerejlik az elmélyedésben.

Az áthidaló-megismerésből ismét az anyagvilág felé irányuló öntudat pedig – az elmélyedés e legmagasabbrendű állapotában – teremteni is képes megnyilvánulásokat, minthogy az akarat-kifejtés, a cselekvés és így a teremtés ténye is éppen a kilélegzés (az anyagvilág felé fordulás) fázisában valósul meg. Az áthidaló-megismerésben: ismeri a Természet összes lehetőségeit, szabadon rendelkezik a Természet lappangó és preexisztenciális szamszkáráival, nem korlátozzák tehát a cselekvés korlátai, semmivé válik számára a cselekvés minden természetbeli akadálya. Az elmélyedés e fokozata ezért egyértelmű a „cselekedetekkel szembenálló akadályok megsemmisítésének” a különleges képességével (prákámya)! (5)

Az elmélyedésbeli megismerés, mint tudjuk, a szimbólumok egymásközti kapcsolataitól mindenkor független marad. Az anyagvilág felé visszaforduló öntudat tehát különválaszthatja az egymással összefüggő szimbólumokat, „megbonthatja” azok ösztönvilágbeli szövevényét, és egyes szimbólumokat hattérben-maradásra kényszerítve, megakadályozhatja azok megnyilatkozását, mintegy kiiktatva szerepüket minden megnyilvánulásból, miután szabadon befolyásolhatja a Természetben fennálló oksági-láncolatot, a sorsot, illetőleg a Természet rendjét. Ebben áll a „megnyilvánulások mögött rejlő szimbólum-kapcsolatok felett való uralkodás” (vasitva) különleges képessége. (6) (Lásd a II. kötet 152. oldalán.)

Az elmélyedésből visszaforduló öntudat – a megnyilvánulás határvonalán – a szimbólumok „különválasztása”, vagy „egybekapcsolása” révén oly módon befolyásolhatja tehát a tárgyak és a jelenségek megnyilvánulását, hogy azok egy részét háttérben-maradásra, lappangásra, vagy pedig ellenkezőleg felmerülésre kényszerítheti az anyagvilágban, megnyilvánulásokat keltve és megszüntetve, tetszése szerint. Uralkodik ilyenformán a dolgok megjelenése, eltünése és összetétele felett, megvalósítván elmélyedésében ezáltal az ily értelmű különleges képességet (ísitritva) is. (7.)

A szimbólumok szövevényének, egymásközti kapcsolatainak és összefüggéseinek a tetszésszerinti megváltoztatása révén pedig oly okokat teremthet és hozhat létre a yogi öntudata az anyagvilágban, melyek természetszerűleg az általa megkívánt következményekhez vezetnek, tekintet nélkül arra, hogy a létrehozott ok és okozati összefüggések beletartoznak-e a megnyilvánuló Természet fennálló oksági rendjébe és rendszerébe, vagy pedig új oksági láncolatokat indítanak meg abban. Ebben all az okoknak – és azokon keresztül a következményeknek – a tetszésszerinti befolyásolása (yatrakámávaszáyitva). (8.)

Mind a nyolc különleges képesség tehát szervesen hozzátartozik az elmélyedéshez. Egyszerű kísérője, velejárója az elmélyedés jellegzetes melységi fokozatainak.

Ha mindössze elméletileg ismerjük is a yoga-elmélyedésnek szamádhi állapotában egymást követő melységi fázisait – és ha ilyenformán át tudjuk tekinteni az öntudat elmélyülésében és visszafordulásában rejlő lélegzés tényét az elmélyedésben, – akkor már tisztán látjuk magunk előtt az egyes különleges képességek mivoltát és egymásközti viszonyát is, és így megérthetjük a nyolc alapvető sziddhi természetét.

Nem babonasággal összefüggő, titokzatos megnyilatkozások ezek, nem túlvilági lények adományozta erők stb., hanem természetes származékai a fejlődésnek, illetőleg annak az elmében kialakuló állapotnak, amely lehetővé teszi a szimbólumoknak, a szamszkáráknak a közvetlen átélését és megismerését.

Értelmetlenné válik tehát az a Nyugaton gyakran felvetődő kérdés, hogy vannak-e valóban különleges-képességek, vagy pedig csak a csalások és a mesék birodalmába tartoznak-e az efféle képességekre és az ezekkel kapcsolatos jelenségekre vonatkozó adatok és híresztelések. Hiszen ha megértjük e képességek voltaképpeni mivoltát és magyarázatát, akkor a megnyilatkozásuk tényében és valóságában sem kételkedhetünk.

A felsorolt sziddhik nyolc faja és fokozata – Patandzsali III. 44–45. aforizmája szerint – az anyagvilágra (mint megismerési célra) alkalmazott és irányított elmélyedés (szamyama) következményeként merül fel a maga teljességében! Valójában azonban e képességek, többé-kevésbé, minden másirányú elmélyedéssel is együttjárnak, sőt még a nem-irányított elmélyülés is bizonyos különleges képességek kibontakozásához vezet, az elmélyülés mélységi fokozatainak megfelelően.

Minden oly esetben tehát, amikor az életben akár csak a legcsekélyebb mérvű elmélyülés is valóra válik: annak a kísérőjeként, kapcsolatban a normális életfunkciókkal, különleges képességek is megnyilatkoznak, – még a mindennapi életben is, szinte megszámlálhatatlan faját alkotván ilyenformán a szupernormális jelenségeknek és funkcióknak.

Ide tartoznak a tisztánlátás (clairvoyance), a médiumi jelenségek, a gondolatolvasás, a jövőbelátás, a távolba-hatás, a térbeli áthelyeződés, a különböző szellem-jelenések, apport-tünemények stb.

Ha ismerjük a nyolc alapvető sziddhit, e különleges jelenségek valamennyi válfaját visszavezethetjük azokra, és azokból származtathatjuk le.

Valójában e jelenségek nemcsak szórványosan, kivételesen fordulnak elő az életben. Sokkal gyakoribb a megnyilatkozásuk, mint ahogy azt általában – felületes tájékozódás alapján – hisszük.

A szigorúan logikusan gondolkodó elme azonban – minthogy a logikus gondolkozás minden elmélyülés egyik legnagyobb akadálya – sohasem találkozik és nem is találkozhat különleges képességek megnyilvánulásaival a saját, megfigyelt élettapasztalatainak szűk körén belül. Mindazt pedig, ami nem illeszthető a logikus gondolkozás keretébe, mégha időnként tapasztalja is a külvilágban, nem hiszi, attól természetszerűleg elfordul, és tagadni kénytelen. Ezért van az, hogy a tudományos kutatás csak a legritkább esetekben tud az úgynevezett különleges képességek közelébe férkőzni, és hogy a tudós, a kutató a legkevésbé sem jut ily képességek birtokába, hiába törekszik a megszerzésükre, a megismerésükre.

Általában csupán az eksztázis, a révület (trance) és a hipnotikus hatással előidézett alvásszerű állapot alkalmas arra – ha nem követjük a yoga, a misztika, illetőleg az elmélyedés útját, – hogy elérhessük benne és általa a megnyilvánulás határvonalát, azt a jelentékeny mélységet, amelyen lehetővé válik a közvetlen átélések, valamint a különleges képességek kibontakozása. (Mindenfajta önkívület nem szükségképpen elmélyülés is. Mert a tudatbeli öntudatlanság az öntudat (kundalí) süllyedéséből is fakadhat, nemcsak emelkedéséből, felszállásából.)

Ezzel szemben a haldokló – az élet és a halál határmegyéjén, határvonalán természetszerűleg abba a kivételes helyzetbe kerül az élet utolsó perceiben, hogy fennálló vágyai szerint, illetőleg elméje megrögződő beállítottságának értelmében, önkéntelenül alkalmazhatja a határvonal elérésével együttjáró képességeket is, amennyiben azok felmerülnek a belső átélések és az élettől való megválás során. Ezért a leggyakoribbak általában a távolbalátásnak és a távolbahatásnak stb. azok a jelenségei, amelyek halálesetekkel kapcsolatban, helyesebben a haldoklók körében nyilvánulnak meg és tapasztalhatók.

Minthogy azonban a közönséges alvás és ébrenlét közötti öntudati-állapot ugyancsak a megnyilvánulás határfelületén van, azért az ébrenlét és alvás átmeneti állapotában – kedvező esetben – az életben barmikor, spontán is megnyilatkozhatnak egyes különleges képességek. Az átmeneti-állapot pedig megvalósulhat az éber megfigyelés minden csökkenésével; anélkül is, hogy feltétlenül az álomvilág, illetőleg az alomélet kialakulásának kellene követnie. Kialakulhat tehát észrevétlenül is, olyformán, hogy nem győződhetünk meg arról, valóban megközelítettük-e benne az elalvás tényét és pillanatát. Ilyenkor úgy látjuk, hogy egy-egy különleges képesség az ébrenlét folyamatosságának megszűnte nélkül nyilatkozik meg, önmagunkban és a külvilágban, mindennapi életünk folyamán.

Látszólag tehát a különleges képességek nem függnek össze szükségszerűleg az öntudat elmélyülésével. Gyakran nincs is tudomásunk róla, hogy különleges képesség az, amellyel éppen cselekszünk. Nem szoktuk megfigyelni például, hogyan alakul ki minden egyes meggyőződésünk az életben; vajon megfelelően indokolják-e azt a tárgyi tapasztalatok és következtetések, vagy pedig hogy meggyőződésünk létrejöttének ténye meghaladja-e a gondolkozó-készség működésének szintjét és körét. Mert ha megfigyelnők elménk világát, számos esetben ez utóbbi körülményt állapíthatnók meg. Ha indokolatlannak látszó cselekedeteink következtében olykor elkerülünk valamely szerencsétlenséget, – ezt rendszerint a véletlennel, vagy a szerencsével magyarázzuk – és nem ismerjük fel a tudatunk mögött lezajló jövőbelátást, mely kihatott a cselekedeteinkre és megváltoztatta terveinket. Többnyire nem eszmélünk rá arra sem, amikor megérezzük és így átvesszük más emberek gondolatat, – pedig ez számtalanszor előfordul az életben! – mert a tudatunkban felmerülő gondolatokat, egytől-egyig, mindenkor a magunkéinak tartjuk, és nem kutatjuk azok származását. És így tovább.

A különleges képességek spontán megnyilatkozásához mindössze az szükséges, hogy valamely elmebeli beállítottság kedvező körülményeket teremtsen azok számára, – a megfelelő elmeállapot kialakulásakor.

Így például mindenkor felidézheti és kiválthatja a különleges képességeket a mély, vallásos hit. De megnyilatkozásukhoz vezethet egyébként a babonába vetett határtalan hiedelem is. Hiszen mindenkor a hitünk és hiedelmeink összessége vezérli belső-világunk kialakulását – és ennélfogva a külvilágunkban végbemenő változásokat is.

Megfelelő növényi nedvek, mámort, eksztázist kiváltó mérgek és bódítószerek élettani hatása – másrészt azonban, mint ellenkező véglet, az önmegtagadó, aszkéta életmód és az önsanyargatás is – különleges képességek alkalmi megnyilatkozásaihoz vezethet, a yoga tanítása szerint.

Hasonlóképpen, bizonyos szertartások és szertartásos cselekedetek is – imádkozás, áldás, vagy megátkozás, úgynevezett varázsigék elmondása, vagy elhangzó, szuggesztív szavak stb. – nagy mértékben alkalmasak arra, hogy megvalósítsák az öntudat oly fokú elmélyülését, azt a megfelelő elmeállapotot, mely lehetővé teszi a különleges képességek megnyilvánulását – sőt szándékos megnyilatkoztatását is – az életben.

E képességek egyes válfajainak tanulmányozása szempontjából azonban lényegtelen, hogy szándékosan idézzük-e fel azokat, vagy önkéntelenül.

Tanulmányi szempontból mindenekelőtt a különleges képességek két csoportját kell megkülönböztetnünk: a tökéletes-megismerésből és az áthidaló-megismerésből származó képességek szerint.

A tökéletes-megismerés több-kevesebb megnyilatkozását ismerjük fel a különleges képességek alább felsorolt változataiban.

Elsősorban a tisztánhallás (clairaudience, divyansrotra) jelenségeiben, melyek zörejeknek, zenei hangoknak, vagy beszédhangoknak a hallószervtől független meghallásában, felismerésében és tudomásulvételében állnak. A tisztánhallás jelenségei könnyen összetéveszthetők a képzeletműködés szülte érzékcsalódásokkal. Valójában abban különböznek ez utóbbiaktól, vagyis a hallucinációktól, hogy a tisztánhallás keretében meghallott hangok valahol csakugyan elhangzottak, illetőleg megvannak a Természetben, akármilyen közel, vagy akármilyen távol, a jelenben, a múltban, vagy a jövőben. A tisztánhalló tehát létező hangokat hall: a részben megvalósuló tökéletes-megismerés kapcsán azokat a szimbólum-kapcsolatokat veszi tudomásul, amelyek hang-megnyilvánulásokra vezethetnek a Természetben, és amelyekben egyúttal hiánytalanul bennrejlenek e hangmegnyilvánulásokat moduláló tendenciák is. E szimbólum-kapcsolatok – az elme megfelelő, elmélyült állapotában – valóban megnyilvánulnak az egyén számára. Azokat az egyen tehát valóságos hangoknak hallja, függetlenül attól, hogy a sors, az anyagvilág hol és mikor ad alkalmat e hangok külső-világbeli megnyilvánulására, elhangzására. A szimbólum-kapcsolatok mindenkor a jelenben állnak fenn, a jelenben pedig egyaránt bennerejlik a múlt és a jövő. A tisztánhallás ezért egyképpen kiterjed a tér és az idő végtelenségére.

Míg azonban a tökéletes-megismerés a szimbólumok és a szimbólum-kapcsolatok maradéktalan összességét érinti és felöleli, addig a tisztánhallás – mely nem azonos a tökéletes-megismeréssel, hanem csak abból származik, – mindössze a halló-képességnek megfelelő szimbólum-kapcsolatok belső átéléséből fakad.

A megnyilvánuló különleges képességek – egytől-egyig – csak származékai valamely belső megismerésnek, mely megismerés éppúgy lehet tudatos, mint ahogy szétszórtan (öntudatlanul is) kialakulhat az elmélyülésben.

A tisztánhallást ilyenformán a tökéletes-megismerés részleges megnyilvánulásának is tekinthetjük az életben.

A tisztánlátás (clairvoyance, divyarúpaszajmvid, dibbacsakkhu) lényege ugyancsak szimbólum-kapcsolatok közvetlen megismerésében áll, mégpedig egyedül azokra a szimbólum-kapcsolatokra vonatkozik, amelyek szín-hatások, látási-benyomások megnyilvánulásához vezethetnek – és vezetnek – a külvilágban, illetőleg az egyen belső-világában. Mindaz, amit a tisztánhallással kapcsolatban elmondottunk, megfelelő változtatásokkal ezért a tisztánlátásra nézve is érvényes, és fennáll. A tisztánlátás sem hallucinációk, káprázatszerű látomások felmerülésében nyilvánul meg, hanem a tisztánlátó a Természetben valóban létező valóságot látja; szubtilis látóképességét pedig – tisztánhallás jelenségeihez hasonlóan – sem a tér, sem az idő nem zárhatja anyagvilágbeli korlátok közé.

A tisztánlátásnak gyakorlatilag három irányát különböztethetjük meg; a halottlátó, élő-látó és elme-látó képesség szerint, – a test, a személyiség és a tudat anyagvilágbeli szintjenek megfelelően. (A Természet magasabb, meg-nem-nyilvánuló szintjein ugyanis forma-látás már egyáltalában nem lehetséges!)

A halott-látó csak a tárgy-szimbólumokat látja, a Természet legalacsonyabbrendű szintjenek szemszögéből; egyrészt az elemek (a durva elemek) szimbólumait, másrészt az alkatéit, melyek az anyagból testet, tárgyat képeznek. Azokat a szimbólum-kapcsolatokat fogja fel tehát, melyek az élettelen testet alkotják az anyagvilágban. (Emberből és állatból csupán a tetemet láthatja meg, valamint annak tárgyi környezetet és körülményeit stb.)

Az élő-látó – a személyiség-szintnek megfelelő szemszögből – a rajta kívülálló élőlényeket már mint eleven és cselekvő személyeket szemléli; látja cselekedeteiket, helyzetüket és mozgásukat, még színekben megnyilvánuló indulataikat is, – nem vehet tudomást azonban a benyomásaikról.

Az elme-látó viszont a tudat szintjenek megfelelő szimbólum-kapcsolatokat szemléli, és ennélfogva a rajta kívülálló egyének elméjébe nyer közvetlen betekintést. Úgy és azt látja tehát, ahogyan és amit az általa megfigyelt egyének (elmék) érzékelnek, illetőleg belső világukban mint látási-benyomásokat élnek át. A tárgyakat és jelenségeket ilyenformán valamely idegen elme szemszögéből, mintegy ez idegen elme tükrében látja meg, anélkül azonban, hogy közvetlen tudomást szerezhetne ugyanakkor arról a tárgyi-külvilágról is, melyet az illető elme tapasztal. Mert mindenkor csupán azokat a szubtilis képeket éli át, amelyeket a tárgyak, személyek és jelenségek a megfigyelt idegen elmében alkotnak. (A „halott-látó”, „elő-látó” és „elme-látó”: általánosságban nem használatos kifejezés. Tálalóan kifejezésre juttatja azonban az egyes meglátási irányok lényegét.)

A tisztánlátás ezért – a tisztánhalláshoz hasonlóan – meg messze van a tökéletes megismeréstől, bárha lényegében ez utóbbiból származik is. Hiszen egyrészt a puszta tárgy-látás sohasem foglalhatja magában a Természet egészét, másrészt pedig valamely idegen elme meglátásainak az átélése nem zárja ki a tévedéseket, melyek az illető elmében uralkodnak stb.

A tisztánlátás ennélfogva – mint különleges képesség – csak kísérője lehet, nem pedig eszköze, elősegítője, vagy célja a helyes elmélyedésnek. Mert a látóképesség szupernormálissá fokozódása, mégha az ember látóköre a végtelenségbe is kiterjed, éppúgy akadályát képezi a helyes és a tökéletes megismerésnek, mint minden érző- és cselekvő-képesség, mely az anyagvilággal áll kapcsolatban, és így a tárgyi világhoz köti az embert.

Az elmélyedés gyakorlatát – önös érdekből – ezért sohasem szabad oly értelemben lealacsonyítania a tanítványnak, hogy valamely különleges-képesség megszerzésére és megnyilvánítására használja fel!

(–> Második rész)

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://magiatraditionalis.blog.hu/api/trackback/id/tr5912436427

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Az isteni mágia útja