Érdekes egybeesés ebben az évben, hogy a mai nap több kultúrkörben is egy „szentek feletti szent” földi szenvedéséről és földi életből való eltávozásáról emlékezhetnek meg. Jézus Krisztus keresztre feszítésének napja (Nagypéntek) és Sri Ramana Maharsi halálának dátuma idén ugyanarra a napra esik.
Amikor 1950. április 13-án egy orvos különleges gyógyszert hozott neki, elutasította azt, mondván: „Nincs rá szükség, két napon belül minden megoldódik”. Másnap az ajtaja előtt hosszú sorokban álló emberek egy betegségtől megkínzott és összeaszott testet láttak: bordái kiálltak, bőre megsötétedett. Szánalmasan meggyötört test volt, ám még az utolsó napok során is felismert mindenkit ragyogó és átható pillantásával, amit a távozó kegyelem bátorításának éreztek.
„Azt mondják, meghalok, de nem megyek sehová.
Hová is mehetnék?
Itt vagyok.”
Ezt többször is elismételte, világosan jelezvén, hogy a test vége nem jelenti az áldás és az útmutatás végét. Azon az estén, pillanatokkal a vég előtt, a kint ülő követők egy csoportja váratlanul elkezdte énekelni az Arunachala Sivát. Ahogy Srí Bhagavan meghallotta ezt, kinyitotta csillogó szemét, és leírhatatlan gyöngédséggel elmosolyodott, szeméből könnyek csordultak, még egy utolsót sóhajtott és nem volt tovább. Nem volt semmiféle küzdelem, görcs vagy a halál bármiféle jele. Csak annyi, hogy az utolsó lélegzetvételt nem követte másik.
Abban a pillanatban egy hatalmas csillag haladt át az égbolton, és tűnt el a szent Arunachala hegy mögött. Sokan látták ezt, még Madras távolságából is, és megérezték mit jelent. 1950. április 14-e volt, pontosan 20 óra 47 perc.
Arunachala szentje. Színes, angolul beszélő, feliratos DVD. Budapest, 2006, Filosz.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.