Eleinte az ember, amikor új valóságokat tapasztal meg, például rájön arra, hogy a materializmus merő hazugság, a térítői buzgalom iskolás hibájába esik. Mindenkivel el akarja fogadtatni ezt a nézetet, és őszintén nem érti, amikor valaki nemet mond erre a csodás felismerésre. Ez az értetlenkedés valahol jogos. Ugyanakkor ez a viselkedés általában abból következik, hogy az illető maga sem elég bizonyos abban, amit képviselni próbál. Racionálisan ugyan magáévá tette az eszmét, emocionálisan ugyan kötődik hozzá, de ő maga még nem eszerint él, ő maga még nagyon is olyan, mint azok, akikre közönséges létezőkként tekint, és akiknek el akarja vinni a megváltást ígérő eszmét. Éppen ezért van szüksége térítésre. Saját hiányosságait azzal kompenzálja, hogy másokat győzköd, azt pedig, hogy jó úton jár, a köré gyűlő emberekkel igazolja. Ez egy nagyrészt öntudatlan önbecsapási művelet, egy sajátos nyugtatószer, amely elhiteti az illetővel, hogy ővele majdhogynem minden rendben, és utolsó lépésként már csak az a feladata maradt, hogy azt a nagyszerű tudáshalmazt, amire szert tett, átadja a nem-tudásban szenvedő külvilágnak.

Ez a veszély nemcsak bizonyos vallások vagy szekták képviselőire leselkedik, hanem olyanokra is, akik elviekben a formalitások meghaladására törekednek, azaz ténykedésük látszólag kifejezetten a végső célra irányul, továbbá nemcsak az éretlen újoncokat fenyegeti, hanem azokat a tapasztalt embereket is, akik szellemi útjuk egy pontján megrekedtek. Utóbbiak már csak korukból adódóan sem szánják rá magukat annak beismerésére, hogy nem igazán tartanak még ott, ahová képzelik magukat, amivel tovább tetézik a félreértéseket. Ilyen eset például, amikor az állítólagos mester a maga köré gyűjtött embereket elkezdi – eszmeként tálalt – személyes céljaira felhasználni, vagy amikor egy illetőt nem szellemi színvonala szerint ítél meg, hanem a hozzá fűződő személyes viszonya, felé mutatott gesztusai vagy az eszme bizonyos formai elemei iránti „hűsége” alapján. (Gondoljunk az úgynevezett párthűségre vagy a felekezet iránti hűségre. Ezek, főleg manapság, általában nem értésen, hanem valamilyen – például magánytól vagy a vezetőség haragjától való – félelmen, szánalmon, tudatlanságon vagy egyéni nyerészkedésen alapulnak.)

Eme elég gyakori jelenség azt jelzi számunkra, hogy a külvilágra, az emberekre, az emberiségre való hatásgyakorlás szándéka, ha ilyen felmerül bennünk, nyomatékos felülvizsgálatra szorul, mert nagyon könnyen előfordulhat, hogy egy benső megrekedtség következménye. Ekkor nagy valószínűséggel arról van szó, hogy a neofita a szellemi továbblépés akadályozottságára a megoldást nem belül, hanem kívül akarja megtalálni. Nem magán akar dolgozni, hanem elvárja, hogy mások dolgozzanak magukon. Hibát és hiányt lát, de nem veszi észre, hogy ezt azért látja, mert elsősorban ő maga szenved hibáktól és hiánytól.

Ebből szokott következni a féktelen vádaskodás. Az illető gyűlölni kezdi majdhogynem az egész világot, amely összeesküdött ellene, amely korrupt és gonosz, és amelyet olyan mértékben ellepett már a sötétség, hogy semmilyen igazi tanítást nem képes megérteni és befogadni. Vagyis minden érvet bevet, csakhogy ne kelljen szembesülnie a fent említett helyzettel. Sokszor előfordul, hogy saját táborával is polemizálni kezd, kiterjesztve ezzel az önreflexió nélküli vádaskodást azokra is, akikkel nagyrészt egyetért. Elkezdi „jobban tudni” a dolgokat. Ám ez – ha jogos, ha nem – szintén csak egy meglátás marad, egy vélemény, ami továbbra is valódi meg- és átélést követel. Akadnak olyanok is, akik az fenti elvvel tökéletesen tisztában vannak, el is fogadják, ám valamilyen furmányos módon mégsem vonatkoztatják saját magukra, annál inkább másokra. Nem mulatságos a panaszok e végeláthatatlan áradatát hallani olyanoktól, akik másfelől a világ mágikus uralását igenlik, és a tudat mindent magában foglaló egyedüliségét képviselik?

Nincs arról szó, hogy a világ ne szorulna kritikára, segítségre, tanításra vagy transzformációra. De vajon érvénye van egy ilyen szándéknak akkor is, amikor saját előrehaladásunkról és benső korlátaink áttörésének lehetőségéről tereli el a figyelmünket?

A Mágus